E hősöknek talán az egy százalékát mutatja be Kedves Gyula hadtörténész Szabolcs a hazáért című, 2002-ben megjelent kismonográfiájában, amelynek alcíme munkájának tárgyára is utal: A 48. honvédzászlóalj története az 1848–49-es szabadságharcban.

A Batthyány-kormány, majd az Országos Honvédelmi Bizottmány s végül a Szemere-kormány több mint 150 honvédzászlóaljat állított fel 1848 májusa és 1849 augusztusa között. E zászlóaljak közül alig néhánynak a históriája feldolgozott. Legalaposabban a 3. zászlóaljé – az oknyomozó kortárs történésznek, Hegyesi Mártonnak köszönhetően. A 9. veressipkás honvédzászlóalj története elnagyolt, s mellettük hosszabb-rövidebb munkák születtek még a 6., 7., 11., 12., 37., 47., 56., 73. zászlóaljakról. Leginkább a Szabolcsban toborzott honvédegységek története ismert. Köszönhető ez a Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848–1849) című, 1998-ban Nyíregyházán megjelent kötetnek, amelyben a megye területén toborzott 10. honvédzászlóalj történetét Hermann Róbert, a 28. zászlóaljét Hajagos József, a 43. és 48. zászlóaljét Kedves Gyula dolgozta fel. Ebben a kötetben már a szerző munkájának egyetlen fejezetbe tömörített változata is olvasható A 48. honvédzászlóalj címmel. Az őáltala írt Egyéb alakulatok szabolcsi honvédei című tanulmányból tudhatjuk meg, hogy a 13. , 53., 96. honvédzászlóaljakban, valamint az 1., 3., 13. és 17. huszárezredben, az 1. vadászezredben és a tüzérségnél is nagy számban harcoltak szabolcsiak.

Kedves Gyula szóban forgó monográfiájának több olyan fejezete van, amely minden zászlóaljtörténethez odailleszthető (lenne) – kezdve a honvédzászlóaljak felállításának indokáról és körülményeiről, folytatva felszerelésükről, fegyverzetükről, a puskák és pisztolyok működési elvéről, a gyalogság harci alkalmazásának módjáról és jelentőségéről. A hadtörténész munkája e tekintetben egyedülálló.

Kedves Gyula munkája bevezetőjében azt ismerteti, hogy az elvileg akár a négyszázezer főt is elérhető nemzetőrség mellett mi indokolta honvédzászlóaljak felállítását. Ennek lényege az, hogy a nemzetőröket két-három, maximum hat hétre lehetett mozgósítani, szolgálati területükről „kimozdítani”. Így mire rövid kiképzés után elérték a hadszínteret, már fordulhattak is vissza. Ennek áthidalására állított fel Batthyány az 1848 májusát követő hetekben 10 önkénteszászlóaljat, amelyek tagjai négyéves szolgálatot írtak alá.

A hadi helyzet súlyosabbra fordulásával, 1848 augusztusától kezdték meg az önkéntes nemzetőri zászlóaljak felállítását azokból a nemzetőrökből, akik hajlandók voltak egy-két éves szolgálatot vállalni. Más típusa volt az önvédelmi hadseregnek a több hónapos szolgálatot vállaló szabadcsapat vagy vadászcsapat. Végül az önkéntes nemzetőri zászlóaljak és szabadcsapatok többsége is honvédzászlóaljakká alakult át, ahogy a sorgyalogezredek Magyarországon sorozott és állomásozó zászlóaljai is fokozatosan honvédzászlóaljakká szerveződtek. (A Habsburg Birodalom hadseregének 58 sorgyalogezrede közül 15 volt magyar, de ennek 60 zászlóaljából 1848 tavaszán csak 22 tartózkodott Magyarországon.)

A szerző a bevezetőben arra is választ ad, mi a különbség a nemzetőri és az önkéntes nemzetőri zászlóaljak között. A szabolcsi önkéntes nemzetőrzászlóaljat 1848. augusztus elején kezdték szervezni. Biztatásul szolgálhatott a megye területén felállított 10. honvédzászlóalj szervezési sikere. A csapat létszáma egy hónap múlva meghaladta az 500 főt, s napról napra növekedett. A terv szerint 1000 főt kellett volna a hat századba beosztani. Szeptember 12-én Nyíregyháza főterén már a szabolcsiaknak e teljes létszámú zászlóalja eskütételre sorakozott. A zászlót Dégenfeld grófné, Beck Paulina készítette el, s ő lett a zászlóanya is. Az természetesnek vehető, hogy a zászlóalj tisztjeinek többsége a megyei birtokoscsaládokból került ki, de az már feltűnhet, hogy közülük korábban csak négyen szolgáltak a császári-királyi hadseregben: ők is a huszárságnál. Az önkéntes nemzetőri csapatok szervezésénél eltörölték a vagyoni cenzust, így a nemzetőröknek több mint a fele a mesterlegények, kereskedősegédek, cselédek, kocsisok, napszámosok közül került ki.

Jellasics betörésének hírére a zászlóalj szervezése, felszerelése, kiképzése meggyorsul, s szeptember 26-án – egy század híján – már Görgei Artúr őrnagy Dunaföldvár környéki táborában tartózkodik. (A lemaradt század majd december elején Pesten csatlakozik az anyaegységéhez.)

A szabolcsi önkénteszászlóalj a Perczel Mór parancsnoksága alatt álló 5. hadoszlop részeként részt vett Jellasics Karl Roth vezérőrnagy vezette tartalék hadosztályának bekerítésében és lefegyverzésében: az október 7-i „ozorai diadalban”.

A zászlóalj honvédzászlóaljjá alakítása, gyalogos zászlóalj a honvéd hadseregben című fejezetben a szerző ismerteti, miért kellett az első 12 honvédzászlóalj után szeptemberben újabb 16 honvédzászlóaljat felállítani, s miért fogadták kedvezően az ilyen irányú átszervezésre tett javaslatot az érintett önkéntes nemzetőri zászlóaljak s az őket kiállító törvényhatóságok is: „A kormány szerepét ellátó Országos Honvédelmi Bizottmány már október 2-án kiadott egy rendeletet, amelyben szorgalmazta az önkéntes csapatok átalakítását honvédzászlóaljakká. Kimondta, hogy csak azok a csapatok kapnak a kormánytól egyenruhát, fegyvert és egyéb »állam általi segélyezést«, amelyek készek honvédzászlóaljakká alakulni. A megmaradó önkéntesalakulatok ellátását a kiállító törvényhatóság feladatává tette, s ugyanitt utasította őket, »hogy legrövidebb idő alatt állítsák ki honvédilletéküket«. E rendelet következtében természetes, hogy a vármegyék is kezdték szorgalmazni az önkénteszászlóaljak átszervezését, különösen ahol lassan haladt az újoncozás.”

A szerző még hozzáteszi: „Az önkéntescsapatok honvéddé alakításának legfontosabb mozgatórugója a kormány részéről az volt, hogy az addig néhány hónapos szolgálatot vállaló csapatok helyett megbízhatóbb, 4 éves szolgálatot vállaló honvédzászlóaljakat kapjon”… „a honvédsereg szervezésénél – különösen a gyalogság esetében – a császári-királyi hadsereg volt a minta…” Ennél a megjegyzésénél Kedves Gyula kiemeli: „meglepő, hogy a szervezést irányítók milyen bátran módosították a császári-királyi hadseregben megszokott elveket (…) ügyesen igazodva a kényszerítő körülményekhez, a sokszor szükség parancsolta változtatásokból kovácsoltak előnyt a honvédsereg számára.”

A honvédgyalogság szervezésénél a legszembetűnőbb változást az jelenthette, hogy nem ezredkötelékben, hanem önálló zászlóaljakként állították fel az alakulatokat. Hozzátehetjük, hogy a gyalogezred csak adminisztratív egységet jelentett, a harcászati alapkötelék a zászlóalj volt. Alig fordult elő a császári hadseregben is, hogy a zászlóaljakból összeállított dandárokban egy teljes ezred szolgáljon.

Az 1848 őszén kialakult fenyegető hadi helyzet egyébként se tette volna lehetővé teljes ezredek kiállítását. Gyakran fél zászlóaljat vagy a zászlóalj már felszerelt egy-két századát küldték a frontra.

Azonkívül, hogy egy zászlóalj hat századból, egy század négy szakaszból állt, s az már nem tagolódott kisebb részekre, azt is megtudhatjuk a szerzőtől, hogy a zászlóaljtörzset nyolc ember alkotta: zászlóaljparancsnok (a zászlóalj adminisztratív és harcászati irányítója rendszerint őrnagyi rangban), ennek segédtisztje, 3 orvos, számvevőtiszt és 2 zászlótartó. Egy-egy 177 fős legénységi állományú századnál négy tiszt szolgált.

A honvédsereg tisztjeit és katonáit jobban fizették, mint az osztrák hadseregben szolgálókat. Egy őrnagy 130, százados 80, főhadnagy 60, hadnagy 30, főorvos 50, alorvos és számvevőtiszt 30 pengőforintot kapott havonta. Viszonyításul megemlíthető, hogy a vármegyei adminisztrációt irányító alispánt évi 800 pengőforint, a tanítót évi 150 pengőforint illette meg.

A század legfontosabb embere természetesen akkoriban is az őrmester volt. Századonként kettő szolgált belőlük, s beosztásuk nem kötődött szakaszokhoz. Az egyik (a manipuláns vagy számvivő) a század ellátásáért, a másik (a randzsírozó vagy rendező) amellett, hogy a kiképzést irányította, a szolgálati rendért és fegyelemért felelt.

A hadtörténész a felszerelést is részletesen ismerteti. Elvileg az előírásos egyenruha vörös zsinórzatú, kávébarna atillából, vörös zsinórzatú, világoskék magyar nadrágból, nemzetiszínű csákórózsás fekete csákóból, bakancsból és fekete nyakravalóból állott. Az anyaghiány miatt nemegyszer előfordult, hogy az egyenruha egyazon alakulatban sem volt egységes. A fegyverzet és felszerelés részletes ismertetése révén fontos információkat kapunk a szabadságharc hadseregére vonatkozóan. Megtudhatjuk például, hogyan működtek a különféle típusú puskák. Mi a kovás, a kamrás és a csappantyús gyújtószeges szerkezettel működő puskák között a különbség? Az utóbbiak számítottak a legkorszerűbbeknek. (Belőlük 25 000 darabot vásárolt Angliából és Belgiumból a kormány, hogy a krónikus tűzfegyverhiányon enyhítsen.) Szuronyból ötféle típus volt. Feltűzésük eltérő módozata miatt meg kellett hozzájuk választani a puskát.

Kedves Gyula beavat a kor hadművészetébe: a gyalogság rohamra vonulásának módját, a lovasattak időzítésének fontosságát, az ellene való gyalogsági védekezés mikéntjét, a tüzérség fellépésének időzítését tömören és világosan taglalja. „Az ütközet többnyire a lovasság erőszakos felderítésével kezdődött, amely kibontakozásra kényszerítette az ellenfél erejét, s felfedte harcrendje gyenge pontjait – vázolja fel a az ütközet sémáját a szerző. – Ezt követően a tüzérség a saját arcvonal elé vonult a harcrendbe, illetve a térközökbe (a dandárok vagy hadosztályok közé) zárkózva megkezdte tüzelését. Általában az áttörésre kiszemelt ellenséges arcvonalszakaszra összpontosította a tüzét, hogy lehetőleg megrendítse az ott lévő gyalogságot, illetve hátravonásra kényszerítse az azt támogató tüzérséget és lovasságot. Ha ez utóbbi bekövetkezett (vagy ha ennek elérésére már nem volt mód várni), megindult a gyalogság előrenyomulása az ellenséges gyalogság arcvonalához. Ez nem minden esetben történt zárt rendben, sőt a honvédsereg – kezdetben szükségből, később a gyakorlat által is igazolva – többnyire szétbontakozva, sőt kifejezetten szórt harcrendben végrehajtott előnyomulással élt.” A szerző a roham kapcsán kiemeli: „A kor harcászatának alapvető vonása a szuronyharc. Igazából ez döntötte el a csaták sorsát, csak sortüzekkel és manőverezéssel nem lehetett egy elszánt és jól képzett ellenfelet legyőzni.” A csatát az döntötte el, ha a rohamra küldött zászlóalj oly módon törte át az ellenség harcrendjét, hogy azt már csak azért sem lehetett helyreállítani, mert oda a tartalékban álló alakulatok és esetleg a lovasság is betört, s ez utóbbi máris megkezdte az ellenség üldözését.

Bemtől – bár lehet, hogy eredetileg Napóleontól – származik a mondás, hogy a hadsereg a hasával menetel, vagyis meghatározóan fontos a hadsereg élelmezése, a „menázsi”. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint ez a „katonai étkezés, ellátás” fogalmát takarja. Kedves Gyula e fogalomnak bőségesebb és pontosabb magyarázatát „tálalja”: „sajátos volt a honvédgyalogság élelmezése, amely rendezett körülmények között a főzési osztály (a katonák menázsinak nevezték) kereteiben működött a tizedesek vezetése alatt. Legfeljebb tizenkét emberből állt a menázsi, és valószínű, hogy ha egy-egy zászlóalj létszáma erősen megcsappant, akkor 2 menázsit összevontak a gazdaságosság érdekében. A tizedes 5 naponta szedte be embereitől az élelmezés díját (naponta 4 krajcár), amit állandóan ő kezelt. A menázsi egy tagját kijelölték állandó szakácsnak, aki a főzés mellett a bevásárlást is végezte. A század napos tizedese gyűjtötte össze a szakácsokat reggelente, majd a többi század embereivel együtt mentek el a zászlóalj napos őrmesterének vezetésével bevásárolni. A főzési osztályok egy-egy vasfazékkal, illetve bográccsal rendelkeztek, s tűzifát is vételezhettek. Többnyire szabad tűzön főzték így a napi egyszeri meleg ételt, legnépszerűbb fogásként a gulyáshúst…”

A szerző röviden az egészségügyi szolgálatot is ismerteti, amelyet a zászlóalj főorvosa irányított századosi rangban. Népszerűtlen volt, amennyiben a tisztálkodást ellenőrizte a járványok terjedését megelőzendő, köztiszteletnek örvendett, ha a sebesültek harctéri ellátásáról volt szó, amely nem kis személyes bátorságot igényelt tőle és a munkáját segítő két alorvostól. A 48. honvédzászlóalj főorvosa Lővi Miksa százados volt. A hadtörténész szükségesnek tartja megjegyezni róla, hogy feladatainak példamutatóan bátor és szakszerű ellátásán túl még egy előnyös tulajdonsággal rendelkezett, „ami a tisztikar elismerését vívta ki. Roppant jó kedélyű, mulatós ember volt…” De borral nemcsak a tisztikar volt kielégítően ellátva, hanem a legénység is.

Kedves Gyulától arra is magyarázatot kapunk, a jelzett korszakban mi a szerepe a zászlónak, amelynek az átlagolvasó inkább szimbolikus jelentőséget tulajdonít. Ennél azonban sokkal több volt: „A zászlóaljtörzs altisztjeit (…) 2 őrmesteri rangban lévő zászlótartó jelentette. Feladatuk a csapatzászló hordozása és őrzése volt, harc közben is.” A zászló – emeli ki a szerző – „a zászlóalj legénységét vezérelte. Mutatta a támadás irányát – elöl lobogva a szuronyrohamban. Kijelölte az alakulat igazodási pontját, gyülekezési helyét úgy a sorakozónál, mint a harc legválságosabb pillanataiban, az ellenséges támadás kivédésének utolsó eszközeként alkalmi védelmi négyszög megalakításánál.”

A szabolcsi önkéntes nemzetőri zászlóalj október 30-án alakult 48. zászlóaljjá, „meghagyván Szabolcsi előnevét”. Parancsnoka Patay István lett, akinek november 13-án kelt honvédőrnagyi kinevezése. A zászlóalj majdani, legendás hírű vezére, Rakovszky Sámuel ekkor lesz százados. A zászlóalj törzsében szolgál alorvosként Korányi Frigyes hadnagy, a későbbi híres tüdőgyógyász is.

A szabolcsi önkéntes nemzetőri zászlóalj október 17-én Letenyénél, 48. honvéd zászlóaljként pedig november 9-én Fridau bevételénél esett át a tűzkeresztségen. Ezt követően legközelebb Muraköz újbóli megszállásának kísérlete során, november 21-én tüntette ki magát, amikor is egy százada a Hunyadi csapatbeliek egy századával átkelve a Murán megtámadta, s Varasdig űzte a muraközi császári csapatokat. Kedves Gyula megjegyzi, hogy „a muraközi horvát nemzetőrség (…) kifejezett örömmel fogadta a magyarokat”. Más források, visszaemlékezések is utalnak a muraközi lakosok magyarok iránti tüntető rokonszenvére. Ez is bizonyítéka annak, hogy a horvát nemzet nem volt egységesen magyarellenes 1848-ban.

A 48. honvédzászlóalj katonái – eltérően tisztjeik zömétől – a móri vereség során helytálltak. A Kossuth sürgetésére december 30-án az 54 ágyúval és 14 000 emberrel felálló Jellasics bánnal szemben Percel 5600 emberrel és 24 ágyúval fogadott csatát – felderítés nélkül. A délelőtt 9-kor kezdődő összecsapás magyar részről két óra múlva meneküléssé változott. Az üldöző vértesek egy századát Mór határában a szabolcsi zászlóalj 6. századának sortüze űzte vissza.

Pest feladása után a 48. honvédzászlóaljat előbb a Központi Mozgó Seregnek a Kazinczy Lajos alezredes vezette dandárjába tagolják be, s részt vesz annak hadműveleteiben. Különösen a február 4-i cibakházi összecsapásban tüntette ki magát, de megállta helyét a kápolnai csatában is.

Miután Dembinskit eredménytelen fővezéri működése miatt posztjáról 1849. március 5-én leváltották, s előbb Vetter Antal altábornagy, majd Görgei Artúr tábornok lesz a honvédsereg fővezére, a főhadsereg átszervezése során a Központ Mozgó Sereg átalakul II. hadtestté, amelynek Aulich Lajos tábornok a parancsnoka. A 48. zászlóalj ennek részeként vett részt a tavaszi hadjáratban. Az isaszegi csatában tanúsított vitézségével kivívta azt az elismerést, hogy a legjobb honvédzászlóaljakkal (a 3., 9., 11., 26., 47.) együtt tartsák számon. Hírnevét a Budavár elleni színlelt támadásokkal, majd május 21-én valóságos és sikeres rohammal öregbítette. Ebben már hajnali 2 és 3 óra között 49 embert veszített a zászlóalj. Összvesztesége a vár bevétele során 200 emberre rúgott.

A főhadsereg Komárom térségében vívott minden csatájában kitüntette magát, s a július 2-i csata hőse volt, mert a császáriak által elfoglalt ószőnyi sáncok ellen indított feltartóztathatatlan rohamával fordulatot hozott a már-már vesztes csata menetében. Görgei külön kiemelte vitézségüket, „mellyel a zászlóalj magát a magyar hadsereg elsőrendű csapatává avatta”. A zászlóalj parancsnokát, Rakovszky Samu őrnagyot II. osztályú katonai érdemrenddel tüntették ki. A zászlóalj zászlajának ünnepélyes feldíszítése III. osztályú érdemjellel (amelyre augusztus 6-án Győrött került sor) azt jelentette, mintha minden katonáját egyenként kitüntették volna. A legénység talán jobban örült annak az elismerésnek, amely a honvédsereg két legvitézebb zászlóalja, a fehértollas 3. és a veressipkás 9. részéről érte, amelyek küldöttségének megjelenését és az azt vezető Kiss Ferenc főhadnagy köszöntését e szavakkal örökítette meg naplójában Krasznay Péter hadnagy: „Látni akarták színről-színre a testvérüket, ki a tegnapi csatában született, ugyanis eddig őket, mint a harci dicsőségben testvér zászlóaljakat ünnepelték, a magyar hadsereg elsőrendű bajnokaiként, akik hadi érdem koszorúzott zászló alatt rohantak győzelemről győzelemre a legvéresebb csatákban. A tegnapi csatában egy harmadik testvér született a 48. zászlóaljban, amely mától fogva osztozik velük a harci dicsőségben.”

Miután Görgei Artúr fővezér eleget tett a pesti haditanács június végi utasításának, s az I., III. és VII. hadtestből álló főhadsereggel a Szeged környéki összpontosítási helyre tartva elhagyta a komáromi erődrendszer térségét, a 48. zászlóalj a II. hadtest részeként (a VIII. hadtesttel együtt) a várban maradt. Augusztus 3-án még megmártózhatott abban a dicsőségben, amelyet az osztrák ostromsereg szétverése és Győr felszabadítása jelentett. Ez a nagy győzelem azonban mit sem változtatott a szabadságharc menetén. Kétségtelen azonban, hogy a zászlóaljban szolgálók személyes sorsát meghatározó módon befolyásolta, mivel a komáromi vár feladásáról szeptember végén kötött kapitulációs egyezmény értelmében a helyőrség tagjai amnesztiában részesültek.

A kivonulás előtt „Rakovszky ezredes megjelent a zászlóalj irodájában, és Böszörményi százados, Szentmiklósy főhadnagy, segédtiszt és Krasznay Péter jelenlétében levágta a zászlórúdról a lobogót, azt meztelen felsőtestére csavarta, és arra vette fel ruháit. A zászlórúdra a parancsnoki sátorról levett lobogót ragasztották, s a tokot ráhúzták. Rakovszky elmondta a tiszteknek, hogy teljesíteni akarja a zászlóanyának még az első parancsnok, Patay István által tett ígéretét, hogy a zászlót »megkoszorúzva hazahozzák a csatából«.” A viszontagságos sorsú hadilobogót ma a nyíregyházi Jósa András Múzeumban őrzik.

A zászlóalj helytállását, „teljesítményét” veszteségei is érzékeltetik. A komáromi várat a zászlóalj 300 szabolcsi katonája hagyta el. A folyamatosan feltöltött zászlóalj összvesztesége mintegy 1500 halott és sebesült lehetett.

A zászlóalj legénységének, tisztikarának szelleméről leghitelesebben a kötet okmánytárában közzétett utolsó levél szólhat, amelyet a sebesült Sipler Poldi honvéd írt 1849. február 16-án az édesanyjának: „Most jelenleg Cibakházán vagyunk, s meglehet tovább is mulatunk itt, és kérem ezért édesanyámat, hogy mihelyt ezen levelemet megkapta érdemesítsen arra, hogy az otthoni dolgokat megtudhassam, mert ámbár minden boldogságom jelenleg abban rejlik, hogy ha csatába megyünk s hazánk boldogságát mind jobban elő segítjük, de ha egy hőn szerető anya nyájas s boldogító levelét kapom, akkor nem a gyáva fődi boldogság fogja el kebelem, hanem az öröm a mennyei élvezet karjai közé ragad, és akkor legboldogabbnak érzem magam.

Mostmár hála az Istennek a sebem begyógyúl s már bátran járhatok és hiszem, hogy a hazának ismét szolgálhatok…” (Heraldika Kiadó, 2002)