Már csak ők látnák

Emlékek gyűjtése
tű keresése a szénakazalban,
kotorászni a kozmikus porban,
villan itt-ott –
szénláncra akasztott
volt kapanyél.
A fürkésző szem látja
kék szemek íriszét,
igazítja elme:
már négyszögű oválisok.

A lehető emlékek
véges és határtalan szigetén
leleteivel együtt lebeg
a gyűjtögető maga is,
már csak ők látnák,
az emlékezetből kipergettek,
a feledettek – egyedül az övék –,
ha vesztével porlik az emlékező,
szóródik törekükbe szanaszét.

 

Az emlékmentő

Ágh Istvánnak

Vénséges gondoskodással
összegereblyézi emlékei maradékát,
Házból, Határból, Országból.
Apakéz koccanása.
Anyamell biccenése.
Lótompor feszülése.
Kerengéses diólevél.
Földet együk sem érint már.

Képzetes felhő királyvizével
permetezi hozadékát: magán-esőztetés,
alája gyújt: magán-párolás,
a „szálljatok édeseim”
imperatívusza: fölszökdösők
őszi derengésben: magán-kémia.

Ott kell elkapdosnia őket,
hol már-már lehetetlen.
Kisujj begyéből kipiszkált szálka,
mintha sokszorozódna sorokká
távlatos és benső sugalmazás:
„kérem, ha megtartanál…”
Sors. Poétika. Titkos Művelet.