Kemsei István

Bratka László: Hétpecsétes város levéltáraiban

KORTÁRS KIADÓ, 2003

Bratka László Mert című verse – nagy vers, mert világlényegre mutat (a verscím azért lehetne sikert ígérőbb) – rossz időben, 1981-ben, balszerencsés körülmények között jelent meg kötetben. Bár előtte az 1974-es Ne mondj le semmiről című antológia is hozta, nem emlékszem arra, hogy valamely folyóirat fő- vagy akár mellékhelyen leközölte volna. Arra sem igen emlékszem, hogy e vers beszédtéma lett volna irodalmi körökben. Még mi, a szerzőhöz közel állók is elsiklottunk fölötte. Több oka is lehetett ennek. Az egyik talán az volt, hogy elsőkönyves költő kötetében – a Verseim idegen tájban címűben – látta meg a napvilágot. Első könyvben pedig nem szoktak nagy versek lenni, minek is keresné az ember (persze a kötet megjelenésekor a költő már harminckét éves volt – és gondoljunk csak a harminckét éves József Attilára). A másik, hogy Bratka soha nem tartozott a különösen favorizált költők sorába, nem tőle várta tehát a korszak a „nagy” verset. S van még egy bökkenő: Bratka első könyvének versei a hetvenes évek irodalmi közízlésének, de az akkoriban már igencsak hamvadó virágkorát élő neoavantgárdnak is valóban „idegen” tájában, filozófiailag, gondolatilag is egy kissé „előreszaladva” születtek, mintegy a később aktuális költészetfilozófiai divatok előtt járva, és így sem az egyik, sem a másik oldal nem volt képes befogadni.

Pedig a Mert más szempontból vizsgálva is fontos vers, az egész alkotói pálya gondolati alapműve. Idézem a tematikai egységeket elválasztó, szinte refrénszerűen ismétlődő három sort:

– mégpedig tehetetlenül s helyzete abszurditásánál fogva nem az Úrnak, hanem az ő, folyamatos büntetéssel fenyegető szavait (?) tolmácsoló (?) Mózes utasításainak kiszolgáltatva. Itt, immár a teljes életműre vetve a figyelmet, másodszor is idéznem kell Bratkával kapcsolatban Camus-t: „Az abszurd az emberi hívás és a világ hallgatása közti szembesítésből születik.” „Jobbítva” az Ecce volt, hol nem volt-tal kapcsolatos korábbi szövegemen: Bratkánál nem a világ hallgat, hanem maga az Úr, a költő szerint az Összefüggések Nagy Játékmestere, az emberi hívás legabszolútabb tárgya. Avagy: „Isten halott” – mondta ki annak idején Nietzsche. Bratkánál legalábbis néma, helyette Mózes beszél – mit beszél, fecseg! –, ő a közbenső hatalom vagy az önjelölt szócső, ahogy tetszik. Mózes cselekvései pedig ötletszerűek: „Aztán gondol egyet és kijelenti: megállni mert más Isten jön”. A legfontosabb: Mózes hazudik, gusztustalanul manipulál, hazugsága cél nélkül való, kiszámíthatatlan, és mert valójában minden rosszindulatot – sőt, egyáltalán: indulatot – nélkülöz, abszurd. A néma és nemtörődöm Úr és az egymásnak ellentmondó törvényeket fecsegő Mózes között menetelő ember pedig ki van szolgáltatva a közvetítőnek, mindig közötte lévén valaminek, önállóságában gyámoltalan, gyámoltalanságában önállótlan, s jobb híján tétova ösztöneire hagyatkozhat csupán. Ezek azonban éppolyan ellentmondásosak, mint a rajta uralkodó földi hatalom parancsai.

A költő pedig áll az erkélyen vagy a szobában: „Az ablakpárkányra, a madaraknak kitett / maréknyi hulladékdió mögött egzaltálldogál / a szobában eme középkorú fiatalember, / eme egzaltállat”, vagy Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében, és elmaradhatatlan társával, a macskával, evvel a csodálatos, univerzális lénnyel, az örökkévalóság informátorával együtt figyeli ezt a megállíthatatlan, szörnyű, öntudatlan vonulást, és lejegyzi a lidércnyomásos hasonlatot:

A vershelyzet, a hasonlatsorozat és a második sor lenyűgöző metaforája ellenére bármennyire érzékletesen megdöbbentő is, korántsem irodalmi, inkább vaskosan triviális. Még csak nem is eszméket hordozó, hanem apokaliptikus. Az újabb kori, szépelgő, személytől elidegenített, „irodalomhoz” és az eszméhez szokott szem borzadva fordul el a nyers valóságnak, az alkoholba fullasztott jelen kiszolgáltatottságának ettől a látványától. Az önmagában véve abszurd világegyetemtől egyszerűnek tűnő ugrással jutunk el az erre az abszurdra megszólalásig hajazó mikrokozmoszig, a költő lakóhelyének környékére, a pinceborozó bejáratához, a falhoz támasztott kerékpárhoz mint az emberi sors, a múlás metaforájához, ami viszont önmagában véve nemcsak abszurd, hanem tragikomikus is.

A …mint pinceborozó című költemény egyúttal a Bratka-vers felépítésének vizsgálatához is megfelelő példa. Ennek a költészetnek a merész és igencsak távoli asszociációk okozta állandó meglepetésben és az asszociációk előhívta, különösnek ható, jelentéserősítő szerepet betöltő nyelvi bukfencekben és az ezek mélyén megbúvó filozófiában van a legfőbb ereje. Az idézett versnek például valójában nincs linearitása, hanem – mint a kiemelt szövegrész – egymástól jelentésben viszonylag távol álló, balladás mozaikokból épül fel, s csak valamiféle egészen vékony szál – esetünkben az idő villódzása – biztosítja a szöveg egységét. Bratka olyan kitűnő költeményekben él evvel a versépítési lehetőséggel, mint például a Lót menekülése, a Macskák májusban vagy az Ez az arc lesz a végső.

Annyit azonban újfent leszögezhetünk, hogy egyszerűen nem ismerhetjük meg azt a mechanizmust, mely egy-egy költői világképet kialakít, s meghatározott pályán indít el. Azt sem tudjuk, hogyan lesz valakiből unalmas dalnok vagy a költészet sajátos játékosa.

A „furcsa figura” meghatározása mindenesetre hamar rákövült Bratka László költői személyiségére. Holott leginkább tisztelni illett volna a költőt, aki mára már rég letűnt – s igencsak favorizált, sűrűn ösztöndíjazott, de az irodalomból kiveszett! – nemzedéktársaival szögesen ellentétes életformát vállalva úgy kezdte pályáját, hogy Esti Hírlapot árult a Deák téren, azaz egyszerre élte és írta az életet, mert költői-emberi alkatánál fogva másképp nem tehette, hogy aztán onnan hazamenve a klasszikus orosz – akkor még szovjetnek hívták – irodalom remekműveit fordítsa, vagy saját műveit írja. Ezt az életvitelt ugyan mintegy kuriózum gyanánt néhányan föl-fölemlegetik, valójában ebben nincs semmi különös. A költészet megvalósulásaihoz pedig végképp nincs köze. Hacsak annyi nem, hogy volt valaki a hetvenes években, aki akkor is szuverén költőszemélyiség volt.

Mert Bratka László sajátos játékosa a költészetnek, akár versben ír, akár kisprózában, prózaversben. Sajátos játékos, mert sajátos szemmel lát sajátos dolgokat. A dolgok-gondolatok színével együtt a fonákját is azonos intenzitással, azonos pillanatban és látószögben képes megjeleníteni. Pedig nem sok helyről veszi szemügyre a külvilágot. Leginkább a szobából vagy – jó időben – az erkélyről. Egyszer versben – persze jókora öniróniával – még a Rottenbiller utcáig is eljut: „Ellenben a Rottenbiller utcában / – amelynek létezéséről jószerivel nem is tudok – / ezt a verset írtam”. Pedig tudjuk, bejárta még Oroszországot is.

Ám inkább indít ő verset a statikus, meditatív helyzetből, mint mozgás közben. De innen is tisztán látni a néma Úr és a szájaló Mózes között menetelő ember végtelen halálmenetét. Mert nem a szemlélő helyzet „honnan”-ja a fontos, hanem a rátekintő szemlélet mélysége. A bölcsesség. Talán ezért van, hogy egyszerre és egy időben létezik Bratka világában a mikro- és a makrokozmosz. Szürke, elsivárított tárgyi valóság és a gondolat fénylő világegyeteme. Mi több: egyetlen tekintettel mérheti fel mind a kettőt.

Mégis, műfajai között sejthető valami félig tudatos distinkció: a versben írott művek mintha túlnyomórészt líraiak, a prózaversek filozofikusak, a kisprózák pedig abszurdak lennének. Mintha három, egymástól elkülöníthető alkotói szellem dolgozna Bratkában. Pedig nem így van. A prózaversek és a kisprózák valójában a lírai alaphelyzet kitágulásai. Az asszociációk könnyebben simulnak egymásba, a szöveg linearitása jóval érzékelhetőbb. A balladából a próza (kispróza) felé halad a költői figyelem. Mindazonáltal nem véletlen a formai elkülönítés, hiszen a vers maga a világlátvány bemutatása, a prózavers a világról alkotott vélemény kinyilvánítása: „Kilenchatvan – mondja a baba –, a hajnövesztő szerek Niagarája, az állandó rágcsálás, ropizás, chipsezés, a nyalakodás, azaz a prosztó mennyország megannyi áldása, a »Tudjuk-meg-félórával-korábban-azt-amit-tulajdonképpen-fölösleges-megtudni«, a műanyag kacatok tatárjárása, a »Ha-valamiből-kevés-terem-az-baj-ha-meg-elég-az-kész-tragédia«-válságstábok… sok új nincs a nap alatt, régen sem volt az élet elrendeltetettebb, csak most valahogy olyan kákabélű, kákalelkű lett minden.” Vagy egy másik prózavers, jóval későbbről, amelybe azért már visszacsempészi a költészet látványoldalát is Bratka: „Az utcán lassan idáig ér az űrnek a léken betörő vákuuma: járni tanuló baba-lábra emelkedik a szél, ám aztán futó atléta-léptekre vált, kavardítja a sustorgó papírszemetet, és nyomában menyét-fürgén surrannak a porcsomók, hogy lecsiszolják a város nyomtatottáramkör-vonalait: az emberek kapukig vezető járkálás- és útvonalnyomait.” (Az alkonyfény felé feszülő)

A kisprózával Bratka újabb folyosót nyit a műfajok találkozásához. A prózavers sem pusztán prózába tördelt költemény, hanem valamiféle határ-játék is, átmenet mondjuk az Örkény-egypercesek és a líra között. Sem ez, sem az, de mindkettő egyszerre; létkifejezés, amit csak ebben a formában lehet megvalósítani.

Válogatott kötetbe ritkán szokás régi, könyv alakban meg nem jelent anyagokat beszerkeszteni, Bratka mégis ezt teszi, amikor a Mutatványosbódét (1998) közli. A Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében című kötetben megjelent Huszárokkal együtt (1991) mindkettőnek helye lett volna a Felhős-kötetben. Pompás kistrilógiát alkotnak a Ferhád pasa gyűrűjével. A különféle műfajok szakadékai között zergemód filozófusként bűvészkedő alkotó megint csak avval törődik igazán, hogy mit mond, s nem avval, hogy hogyan mondja. A hogyanról csak annyit: a három művet éppúgy lehet kisprózaként meghatározni, mint amennyire nem. Mert milyen műfajba sorolhatók lehetnek még? Commedia dell’arte, rádiójáték, színmű stb. Sőt, a Ferhád pasa gyűrűje még pikareszk is. Azonban mindhárom mű elsősorban groteszk, sőt abszurd, mert abszurd helyzeteket – hogy visszatérjünk a kiindulópontig, a Mert című költeményig –, a néma Úr és a parancsokat osztogató Mózes között kényszerűségből menetelő világ helyzeteit fejezi ki kegyetlen pontossággal: „Tudd meg, hogy itt már nem teljesedik be semmi. Csak a semmi, a körbefalazott, lefedett semmi van odabent a Csarnokban, és aki idejött, csak a rács alá hullatja gyűrűjét – ahogy most mindjárt te is teszed –, és ezzel élőből életben maradottá változik.” Tudjuk.