Tornai József

A létegész kertje

Milyen jelentést tulajdoníthatunk a multiverzumnak? Ha az Írást vesszük, rögtön nagyon határozott, sőt fenséges választ kapunk. „Kezdetben vala az Ige” – János evangélistának ez az ontológiai alapozása furcsa módon közelíti meg a létjelentés dolgát. Egy pillanat alatt feje tetejére állítja a természetet. Ma nem hihetjük, hogy a kiformálódott emberi lény azonnal beszélni tudott, azaz érthette az Igét. Éppen az a baj, hogy mivel a mítoszi Ádám és Éva még nem volt a nyelv birtokában, amikor előemberi pályáját megkezdte, nem is érthette meg a Teremtő szavait. Ilyenformán a tiltást sem, a teremtés kezdetéről tudósító kijelentést sem.

Ha következetesek vagyunk, az ige, a nyelv, a szó, a beszéd, a verbális érintkezés éppen hogy évmilliók biológiai-szellemi átalakulásának az eredménye. Azaz mérhetetlen távolságban van a János-féle Kezdettől. A kezdetben az egysejtű, a növényi vagy az állati lét, később a törpe csimpánz állt. A beszéd már a fölegyenesedett ember, a homo sapiens vívmánya. Ha a teljes idézetet vesszük, láthatjuk, hogy már nem is csak a létkezdetről, sokkal inkább istenbizonyítékról van szó. „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Minden általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” Ez tiszta platonizmus: az idea, az őskép, a szellem a világteremtés alanya, vagyis ő a teremtő. Ez a metafizikai ontológia aztán kiirthatatlan maradt az összes ősi vallásos tanításban, sőt a filozófiában is, kivéve a buddhizmust.

Ezt a fölfogásmódot, eredetvíziót cáfolta meg az újkori (XVII. század) kozmogónia és természettudomány. Mert a kezdet nem lehetett a transzcendens szellem: a lét nem kettős természetű, ellenkezőleg: teljes fokú azonosság. Végső állapotában atomokból, részecskékből, hullámokból, atommagokból, illetve az atommagban működő energiából tevődik össze. Itt már se a szellem, se az anyag hagyományos fogalma nem érvényes. Egyik sem alkalmas arra, hogy ontológiai meghatározó legyen. Ilyen meghatározó, ilyen alap nincs is: minden tökéletesen impermanens, meg-nem-maradó. Ez az a fogalom vagy elv, mely bármiféle teremtést, istent, szubsztanciát mint állandót, metafizikai kiindulópontot elfogadhatatlanná tesz. Ennek helyén áll a buddhista ürességtan, eszerint bármiféle önvaló metafizikai nonszensz.

Ezért pontatlan a szubsztanciális megközelítési mód, hiszen semmi sem létezik önmagában, föltételek ezrei vagy éppen milliói nélkül, csak állandó alakváltásban. Tehát folyton van is, nincs is. Ugyanez vonatkozik az időre és a térre: mivel a formaváltásokban minden elmozdulásnak megvan a tere és ideje (másként nem lehet úgynevezett „esemény”), mind a kettő viszonylagos létű. Mégis ez a mozgás az, aminek létvíziója bámulattal tölt el. A dolgok variabilitása, mely anyagok, energiák, elemek, formai megoldások, lebomlások és fölépülések kápráztató meglepetése. Azt hiszem, a multiverzum jelentése már itt érzékelhető első pillantásra is. Ezt a látható végtelent, ezt a túlcsorduló, pazarló gazdagságot tisztelnünk és rettegnünk kell, hiszen itt a lét esztétikai eredete mutatkozik meg. A természet szépség volta, a művészete, mely az ember kezétől formálódik tovább. És különös fizikai-szellemi-etikai minőségek alapja.

Hogy ez nem személyes, nem individuális? Ez az, ami az emberben éppen eléggé személyessé és egyénivé nő. Ráadásul az a képességünk és kulturális hagyományunk is megvan, hogy bármit megszemélyesíthetünk! A létegész ennek ellenére vagy éppen ezért megmarad misztériumnak. A „credo, quod intelligam” ezzel tökéletesen igazolhatóvá válik, szemben a zavaros, célzatos „credo, quia absurdum”-mal. S ha már kulturális hagyományról van szó: figyelemre méltó, hogy a sok ezer éves kínai világban sose alakult ki a többisten vagy az egyisten kultusza. Annál mélyebb áhítat élt a formák, a szellem dolgai, a család, a természet, a művészet, a viselkedés, a tradíciók és a halál iránt. Konfucianizmus, taoizmus, buddhizmus egyaránt ezt, ezeket formálta, fejlesztette, tanította. Ezt fejezi ki a szimbólumoknak az a változatossága és fontossága, mely talán semelyik más archaikus kultúrában sem erősödött és maradt meg ilyen mértékben. A sárkány, a daru, a teknősbéka és a többi máig élő reprezentánsa a kínai embernek. Egy érzelmet, egy alapvető magatartást testesítenek meg mások számára is nyilvánvaló jelentéssel.

Tudjuk, az ember létnek és nemlétnek a részese, életnek és halálnak a fia. Ha ezt igazán átérzi, hálás ezért az érzésért és tudatért. Általában véve: nagyon magasrendű érték a hála. A költészet mindig „tudta” ezt, és ki is mondta. Persze olyan értelemben, hogy az ember a lénytársainak legyen hálás, és ne valamilyen fantazmának, bármi elképzeltnek. A lét misztériuma a szubsztancia kategóriájának megszüntetése, illetve az ontológiai tisztázás után is misztérium marad, hiszen a létegész végtelenén nem juthatunk túl; mondhatom, nem léphetünk a lét elé.

Annál inkább haladhatunk azon belül. Kell is haladnunk.

Joshua ben Juszufnak egészen téves nézetei voltak a természetről. Megtalálhatók ennek a bizonyságai a róla írt evangéliumokban. Nincs ezen semmi csodálkozni- vagy megbotránkoznivaló. Hol tartott a természetismeret az ő idejében Galileában? Akik a Genezist írták, azok se voltak iskolázottabbak: azt hitték például, hogy az Úr átka előtt a kígyó négy lábon járt, s csak Éva és Ádám elcsábítása után lett csúszómászó és földevő – ahogy a szöveg leírja. Ki nézte volna meg, hol vannak a kígyó pikkelyes testén a négy végtag elkorcsosodott maradványai? Azokban a kétezer, sőt több ezer évvel ezelőtti korokban minden tüneményt, erőt megszemélyesítettek, és egy vagy több jó avagy gonosz szellem művének tartottak. Ez lett a kígyó megítélésének sorsa is.

Az istenképzet is efféle megszemélyesítésből született.

Csakhogy amilyen hatásos és szép ez a költészetben meg a mítoszokban, annyira félrevezető melléfogás a gondolkodásban és lénytársaink – férgek, bogarak, növények, halak, pókok, madarak és más élőlények – megismerésében. Az állatok és egyéb, környezetünkben található tünemények megfigyelésében az a helyes, ha nem tévesztjük össze őket a magunk tulajdonságaival, nem emberiesítjük őket (hacsak nem a művészi érzékletessé tétel kedvéért). A természetben az a jó, hogy mivel nincs tudata, nem is akar semmit. Nincs célja, bár mindig célszerűen alkalmazkodik a változó föltételekhez. Éppen az volt a tradicionális ember fogalomcseréje: célrairányultnak látta, ami pusztán célszerű volt.

Annak fölismerése, hogy a föld és kozmosz nemcsak közömbös, hanem egyenesen semleges az ember sorsa, célja, tervei, műve és élete vagy halála iránt, megszabadíthat attól az ősi gyanakvástól, rettegéstől, hogy valaki vagy valami a vesztünkre tör, s még csak azt sem tudhatjuk, ki, mi és főleg: miért. Így volt ez mindaddig, amíg minden esemény vagy tett mögött ellenséges, netán baráti, segítő hatalmak beavatkozását föltételeztük. Ez volt a mágia, a mágikus gondolkodás, a varázslat hatalmában való megkérdőjelezhetetlen hit eredete. Vagyis hogy ajánlatos volt ezekkel a mindenhatónak képzelt hatalmakkal való kiegyezés, sőt szoros együttműködés. Mikor a Teremtőt, a világ abszolút Urát is absztrahálták a törzsek, királyságok és városállamok sorsának, a föld katasztrófáinak (vízözön, földrengés, üstökösjárás, hold- és napfogyatkozás s más pusztító szörnyűségek) nyomása alatt, megjelent a vallás mint magatartás és törvény. Ekkor már, éppen a nagyobb szabású fantazmák következtében, sokkal jobban elrugaszkodott az ember a valóságtól, mint bármikor addig. A realitásérzék, a tapasztalat, ami még a mágiában is helyet kapott, égi jelek, belső hangok, megszólítások áldozata lett. Ontológia helyett merő etikai világrend alakult ki. A kérdés ettől kezdve az volt: ki cselekszik jót, ki rosszat, ki engedelmeskedik a Fölülvalónak, ki nem. Az isteneszmével együtt ott kell hogy álljon az abszolút Gonoszé, a Sátáné is.

Ezzel a kör bezárult.

Az ember kereste a kiutat ebből a csapdából. A nagy kultúrákban egyre-másra jelennek meg a Szabadítók, a Megváltók, az emberiségért véres áldozatot hozók. Az áldozat az a mozzanat, mely talán legkirívóbban megmaradt a mágikus gondolkodás idejéből: én egy tulkot adok, Murdok győzelemre segít a csatában: ez logikus alkunak számított. Ha egy vár bevételéről volt szó, a király még a lányát is hajlandó volt az istenek kényére-kedvére kiszolgáltatni. Utóhatás: IV. Béla királyunk Margit lányát jelöli ki Istennek szóló zárdaéletre, ha az megmenti országát. Mindkét fél teljesítette, ami rá tartozott. A felsőbb erők sem segíthettek egyoldalúan, az ember tudta ezt, és megfizette a megváltás árát. Arra is kellett gondolnia, mi történik vele a halál után, miért jár túlvilági jutalom vagy büntetés. Az áldozathozatal, az aszkézis, a vágyakról való lemondás, a szenvedés dicsőítése vagy legyőzésének irreális tanítása a világvallások tekintélye miatt még jobban meghatározta az életet, a civilizációt, az erkölcsöt, mint a mágikus korszakokban.

A kultúrák, kultuszok, egyházak mindenhatóvá tettek egy-egy fikciót, csak hogy az ezekben élő ember elveszítse minden méltóságát, függetlenségét, autonóm személyiségének jegyeit. Ahelyett, hogy az értelmes kutatás, tapasztalás, gondolkodás, a tudomány bármilyen kezdetleges fokát (mint az eleata filozófusoknál) tették volna a kultúra alapjává, az önmaga tudásvágyát gőgnek, isten elleni engedetlenségnek tartó, földig alázkodó teremtmény a mintakép: Keleten az önsanyargató erdei remete (szamana), Nyugaton a szent lett a kort reprezentáló minta. Buddha már Kr. e. a VI. században fölismerte, hogy az aszkézis mégoly testpusztító mértéke sem visz közelebb a tiszta ontológiához. Még az is nyomta az emberi lény lelkét, hogy – mint a héber és krisztiánus kultuszban – a lázadásnak nevezett önkeresés mitologémává lesz: ősbűn, melyet nem lehet jóvátenni az időben. Csak arra várhat az ember, hogy az isteni mindenhatóság (akár mint valódi egyházi hatóság) megbocsátja, föloldja, amit talán el se követett.

A modern időkre (legalábbis Európában) megtörik a kép: a filozófia és a természettudomány hatására kétféle magatartásforma létesül. Egyik oldalon a szerencsétlen, hitetlen racionalista, a másikon az ismereteivel és kételyeivel küszködő hitetlen hívő (Ady, József Attila, Pilinszky mint árulkodó típusok) áll, aki már nem az üdvözülést (ki tudná leírni, mi az?), hanem az elméje logikáját megtagadó „sötétbe ugrást” tekinti az isten iránti szeretet hőstettének. Ez a modern hit. Az úgynevezett szerencsétlen és hitetlen homo sapiens eközben ráébred, hogy szabad: csak a természeti meghatározók szabnak határt tetteinek, létének. Senki nem ellensége vagy barátja se égen, se földön: legföljebb a másik ember vagy a másik civilizáció a maga céljaival és hatalmi mániájával.

Így veszti el az átöröklött történelmi félelem, szorongás legyőzhetetlennek hitt fenyegetését. Az ég villámcsapásától való rettegés nem mindenható többé.

A kiszolgáltatottság érzése megmarad, az ember mégsem úgy tekinti a betegséget, háborút, halált, mint a hagyományban; tudja, hogy mindezek azoknak a föltételeknek a hatásai, melyek hol kedvező, hol pusztító erővel dolgoznak a világ eseményeinek összes mozzanatában. Mert nincs semmi különbség égi és földi erőterek között, mint ahogy nincs semmi, ami a körülményektől függetlenül létezik. Amit önvalónak nevezhetnénk, az egyik létkategóriába sem helyezhető. Ilyenformán: hova képzelhetnénk el?

Tudatalattinkból azonban aligha űzhetjük ki a millióéves archetípusokat, isteneket, bálványokat, kísérteteket. Ezek képesek a legváratlanabb pillanatban is visszatérni és halálra rémiszteni.

Mit nem tudtak a modernek?

Azt, hogy ezt a kemény archaikus réteget nem lehet egy-két suhintással nem létező, hatalmavesztett erővé tenni.

És mit nem tudnak a tradíció hívei?

Azt, hogy az élet misztérium, azaz minden ontológiai megismerés mögött ott marad valami az ősi homályosságból, a barlangi reszketésekből. Tehát nem biztosak, véglegesek a következtetések, a nagy összegezések. Vagyis hogy például a lélek tovább él a halál után, vagy éppen ellenkezőleg, hogy akármilyen utat jár be az ember, végül ott a visszavonhatatlan vég, lerombolva mindazt a lelki, filozófiai, művészi vagy etikai eredményt, melyet az ember a különféle kultúrákban elért. Akár az is, amit annak az anyának az odaadása jelent, aki fölneveli, mondjuk, három gyermekét, és ezzel gondoskodik a kulturális és biológiai (gének, tulajdonságok átörökítése) folyamatról.

Ha a világ különféle nagy és kisebb hiteit, hiedelmeit nézzük, egyet sem találunk, melyben a helyes tanítások elválaszthatók a babonáktól, téveszméktől, egyenesen kóros mániáktól. Ezek az örömhírek mégis vonzóak száz- és százmillió lélek számára, akár a mohamedanizmust, a buddhizmust, a brahmanizmust, a makacsul megmaradó zsidó ortodoxokat, akár a megszámlálhatatlan keresztény kultuszt vizsgáljuk.

Úgy látszik, a legtöbb embernek van egy vallásos lelke. Ez a psziché annyira mélyen rétegezett, hogy nem lehet se fölszínesebben, se mélyebben hozzáférni. Az evolúció során kiforrott condition humaine-hez tartozik. Freud hiába bízott ezeknek a rétegeknek a napvilágra hozatalában és így – mint a sok ezer éves archaikus leletek esetében – „állaguk” szétesésében. Inkább Jung ítélt helyesen, amikor azt mondta, hogy isten van mint a kollektív tudatalatti archetípusa, a mindennapi terápia tanúságaként létező árny vagy fény. Az emberiség ennek megfelelően már nem lehet totálisan a „tudás társadalma”, tehát – mint kellene – a megismerés útját járó lény. A vallásosság éppúgy akadályozza és segíti léte egész előtte álló tartamában, mint más evolúciós ösztönök. Hiszen ez a folyamat nem értékek, hanem adaptációs készségek szerint zajlott, és zajlik ma is.

Az embernek azonban ugyanilyen okoknál fogva van egy prométheuszi lelke is: a lázadó, a gondolkodó, az, amelyik crô-magnoni ősünket a neander-völgyi meg a többi tizenöt előd sikertelensége után a föld urává vagy legalábbis a legelszaporodottabb élőlényévé tette. Néha ugyanabban az egy személyben lakik mind a kettő. Tiszta prométheuszi típusok azonban ritkán fordulnak elő. Valójában ők a kiválasztódás előnyének megtestesítői. Nem szabad föltételezni, hogy a föld egész népessége megteszi ezeket a lépéseket. Az egyedi képességek szemben állnak az átlagosokkal. Nietzsche talán erre a prométheuszi lényre gondolt, amikor olyan szerencsétlenül leírta az úgynevezett felsőbbrendű embert, az Übermenscht. Éppen az az igazság, hogy a létegészt a maga teljességében értelmező ember nem a hatalom, a Wille zur Macht irányítottja, hanem a megértéséé, a lét formáit, a vegetációnkkal és művészetünkkel együtt járó összes adottságok élvezőjéé. Aki csakugyan megtanulja a csillagászatból, modern fizikából, biológiából és néhány XX. századi filozófustól (amilyen Jaspers, Heidegger, Hartmann vagy Whitehead és Popper), az végrehajtja azt a „kopernikuszi” fordulatot, amely a szenvedésontológiák mellé oda meri tenni az örömök ontológiáját. A föltételektől függő keletkezés és elmúlás metafizikai tisztázása után teljes súlyával vallhatjuk ezt az egyensúlyteremtésre irányuló gondolkozásmódot vagy létmintát. Mi lehetne az, ami alacsonyabb létkategóriába sorolhatna, bűnbánatra vagy jeges aszkézisre kényszeríthetne, amikor a létegész forgásában csak egyféle kiindulópont ragadható meg: hogy a multiverzumban teljes ontológiai egyenlőség van? Nincs semmi, ami csupán egy magasabb létréteg hordozója, és nincs semmi, ami csak effélének a hordozottja. Mindig minden egyúttal a másik is, akár csillaghalmazról, akár atomokról, akár tenger alatti állatvilágról, akár az ember szellemi építményeiről beszélünk. Az sem igaz, ha valamiről azt állítjuk, hogy mulandó, és az sem, ha azt, hogy örök. Egyiket sem mondhatjuk, és éppen ez a középúti álláspont, mely a létegész jelentésére vonatkozó kérdést értelmezhetetlenné teszi.

És mégis, ez az a jelentés, melyet keresünk: ennek a világos tagadása.

Nem abban az értelemben, hogy akkor viszont minden véletlen, hanem abban, hogy nem tehetünk végső sommás kijelentéseket olyan dimenziókról, melyekre nem lehet meg az illetékességünk. És a létegész éppen ilyen. (Egy alkalommal azt kérdezte tőlem valaki: egyetértek-e azzal a közszájon forgó vélekedéssel, hogy a magyarság eltűnik a nemzetek közül. Azt feleltem, hogy az ilyen ítélet eleve semmis, mert nincs olyan emberi agyvelő, amely ilyen ezer és ezer föltételből összeálló jelenséget, mint egy nép léte vagy nemléte, igazán számításba vehetne. A kérdésnek tehát nincs értékelhető érvénye.)

Szimbolikusan szólva tehát nem arról van szó, hogy egyik istent fölcseréljük egy másikkal (ahogy ez már a kultúrák-vallások-népek történetében annyiszor előfordult), hanem a szabadságról, a megkönnyebbülés pillanatáról. Ráadásul nem arról a szárnyakat adó érzésről, ahogyan például Baudelaire megadja magát „a Rossz végleges tudatának” a XIX. században. A helyes gondolkodás, a helyes létértelmezés, a helyes cselekvés másfajta szabadság. Mert ha minden függ valami mástól, akkor csupán kozmikus összefüggések, létláncolatok vannak, és nem a hierarchikus fölé-alá rendelt viszonyok: nincs abszolút és relatív, végtelen és véges. Megszűnik az a nyomasztó különbségtevés, hogy én mulandó vagyok, a csillag nem az. Nincsenek teremtők, és így nincsenek teremtmények sem. Az a bizonyos „csillagos ég fölöttünk” és az az „erkölcsi törvény bennünk”, amely Kant metafizikájához alapul szolgált, a prométheuszi ember számára nem a világméretek előtt összegörbedő alázatos tartásra kötelez, hanem valamiféle ünnepélyességre.

Az ember az egyetlen létező, aki a föltételek sokaságát – ahogy az asztrofizikusok mondják: a „finomhangoltságát” – a maga értékeinek megvalósítására használja föl. Létérzésünk emelkedettsége abból fakad, hogy nem valamilyen fölöttünk álló fantazma, hanem mi adunk értelmet a létegésznek. Elég, ha egy-két földrajzi egység, az afrikai szavannák, az ausztrál sivatagok, az indiai őserdők, Patagónia és a Humboldt-áramlat állat- és növényvilágának vagy a mélytengerek formai változatosságának sűrűjébe belemélyedünk, hogy tudatunk fölénye kiderüljön. Gondolkozásunk minden zavaros, öröklött szemlélettől megszabaduljon.

Az érték számunkra a végtelen megismerés tevékenységében van.

Ez a természetes egy kezdet és vég nélküli kozmoszban, ahol persze minden dologhoz és lényhez hozzátartozik egy időadag. Ez jelenti azt az időegyenlőséget, mely a mulandóságról-halandóságról tízezer évek alatt megkövült előítéletet félretolja. A létegész a keletkezésben és a megszűnés hullámzásában időn kívüli. Az ember halála ebben az óriás méretű időntúliságban, és csak ebben veszíti el azt az irracionalitását, melytől minden vég lehangoló, és szenvedést okoz. Az irracionalitás helyén ilyen módon egy metafizikai rés nyílik meg számunkra. A vallások ezt újjászületésnek, túlvilágnak, a lélek halhatatlanságának tüntették föl. Buddha jó érzékkel nevezte el nirvánának, jelezve, hogy van valami olyan virtuális szellemiség a létegészben, melyet a modern létkategóriák sem derítettek még föl. Ezt a spiritualitást talán mondhatnánk a multiverzum jelentéstartalmának, hiszen szó nélküli meditációkban, zenében, költészetben s mindenféle más művészetben magával ragad. Egyszerűen csöndnek is szokták hívni.

De minek a háttere előtt csöndesedik el az ember?

– írtam egyik régi versemben. Ma már tudom: ez az egész lét egy pontba sűrített sugárzása. E nélkül a közvetlenül is ható áhítat nélkül valójában nem létezik semmi, még maga az emberi lény sem. A XX. század „mahatma gandhijai” (nagy lelkei): Albert Schweitzer, Toynbee, Bartók, Einstein, Heisenberg, Tagore a létezés összes dolgai-lényei előtt meghajló, tisztelettel adózó óriási árnyak. Univerzálissá válik bennük tett, lélek, szellem, zene, tudomány, költészet. Az ismeretlen kevesekben ugyanez történik meg. Egyébként a létegész jelentésének kérdését föl se lehetne vetni.