Rónay László

Vakrepülés?

CZIGÁNY LÓRÁNT KÖNYVÉRŐL

Czigány Lóránt emigrációja idején születetett írásait foglalta kötetbe Vakrepülés címmel. A kérdőjelet az olvasó biggyeszti a végére, miután nagy élvezettel végigolvasta Írok, tehát vagyok című 1980-as naplóját is (Kortárs, 2003/5. szám). Ennek bevezetőjében írja, hogy könyvtára rendezgetése közben bukkant e feljegyzéseire. Arra buzdítanám, rendezgesse tovább könyveit, hátha egyéb naplói is felbukkannak, s még inkább megbizonyosodhatunk arról, hogy szó sincs vakrepülésről, inkább egy folyvást gazdagodó életművel ismerkedhetünk, amelyben – mint mindenkiében – természetesen az alkalmi megbízatásoknak is van szerepük, de ezek sem olyanok, hogy az igényes irodalomtörténész-írót vakká tennék, legfeljebb elnézővé. (A napló is bizonyítja, hogy némelyik tanulmánya vagy bírálata megírásakor fenntartásait csak önmagával osztotta meg.) „Fontosnak tartottam, hogy idegen környezetben mindennap magyarul is írjak…” – vallja Czigány Lóránt, s ez a fél mondat tanulmánykötetének is mottója lehetne. Nem írhatott kedve szerint, de írt, mert irodalmi és történelmi ismeretei arra sarkallták, hogy készenlétben legyen, s az idegen nyelvű környezetben újra meg újra számot adjon a magyarság értékeiről, amelyek nemcsak az angolok számára jelenthettek figyelemre méltó újdonságot, hanem kötete mai magyar olvasóit is rádöbbenthetik ismereteik hézagos voltára.

A kötetbe foglalt írások öt ciklusba rendeződnek. Az első a Kinek a nyelvében? címet viseli, s a benne sorakozó interjú (a kérdező Siklós István volt) és tanulmányok nem csupán Czigány Lóránt életének megismerését szolgálják, hanem szívós magyarságtudatának gyökereit is feltárják. És ez utóbbi talán még érdekesebb és tanulságosabb, mint a pályája kiteljesedését jelző művek felsorolása. Hogyan lett egy, az idegen nyelvet félbe-szerbe ismerő fiatalemberből anglomán, aki ugyanakkor kétnyelvű maradt, vállalva az ennek megéléséhez szükséges folytonos szellemi készenlétet? Hogyan lehet az írói kétnyelvűség dilemmáját feloldani? Alkati kérdés, válaszolja a tanulmányíró, s nyilván igaza van. S igaza lehet kedves Tacitusának is, aki így jellemezte Britannia természeti viszonyait: klímája a sok eső miatt olykor barátságtalan, de kemény hideg soha sincs. Akadálytalanul, megértő légkörben teljesedhet ki a személyiség, s ráadásul fegyelmet tanulhat: „cikornyás mondatok nélkül a gondolat váza kerül elő, vagy fény derül a gondolattalanságra…”

Elgondolkodtató, milyen sokat jelent az idegen nyelvű (második nyelvű?) környezetben az anyanyelvi kultúra egyik legigényesebb foglalata, például egy értelmező szótár, amely bizonysága a szókincs gazdagságának, hajlékonyságának, nyitottságának. A nagyszótár ugyan Czigány Lóránt várakozásával ellentétben máig sem készült el, de kétkötetes változata azért elárult egyet-mást a vállalkozás nagyságáról, s az Angliából hazatekintő tudós, akinek alapvető eszközei a szavak, nem kis büszkeséggel nyugtázhatta, hogy „a magyar szótárkiadás világviszonylatban is előkelő helyre került”. A kétnyelvű szótárak egyetlen hátrányaként azt érzékelte, hogy a „keleti világrendszer sztereotip frázisaival” kellett teletömni őket, s ezek átfordítása valóban komoly erőfeszítéseket kívánt: a politika elvárásai a szavak kiválasztásában is szerepet játszottak. Szerencsére az Értelmező Szótár tudós munkatársai, amennyire tehették, ellenálltak e kívánalmaknak, hiszen volt bajuk elég már a szavak megválasztásával is. De ez lehet a nyelv gazdagságának következménye is. Czigány Lóránt jogos büszkeséggel nyugtázhatta, hogy „a magyar költő eszközei bőségesebbek, mint angol kollégájáé”, ami viszont azzal a következménnyel is jár, hogy minél gazdagabb a magyar költő szókincse, annál nehezebb műveit lefordítani (lásd Arany János).

Czigány Lóránt írásainak többségét modora teszi azonnal fölismerhetővé. Talán az irónia avatja valamennyit érdekessé és derűssé. A pontosan adatolt következtetések és tudományos eredmények így válnak igazán emberközeliekké. Parányi mosoly aranyozza be őket, a szerző alig észrevehetően összekacsint az olvasóval. Rokonszenves ítészi fölényt sugalló modora még azokban a tanulmányaiban is felvillan, amelyekben érezhető indulat vezérli. Ebben alighanem Cs. Szabó László lehetett egyik mestere, míg ha indulata vezérli, nem nehéz elődei közül Illyés Gyulára utalni. Egyébként mindkettejükről szép, találó tanulmány és megrendült nekrológ olvasható kötetében. A jelzett irónia – ez ritkaság – némelyik lábjegyzetében is tetten érhető: a kötet végső formájának kialakítása közben egy-egy odabiggyesztett megjegyzésével orientálja az olvasót, hogy amit húsz-harminc esztendeje hiányolt, a megvalósulás státusába jutott, ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a társadalomtudományokban Isten malmai lassan őrölnek (bár azóta talán valamivel gyorsabban, mióta véget ért a nagy kollektív vállalkozások kora).

Még a tájékozottak számára is meglepetéseket, új felismeréseket ad a Magyar Anglia ciklus jó néhány írása. Megrendítő, mennyi áldozat árán, milyen szívós kitartással őrizték némelyek a magyarsághoz való tartozásuk tudatát, olykor az egzisztenciális ellehetetlenülést is vállalva, máskor súlyos lelki terhektől megnyomorítva. Az Emigráns sorsok hat portréja közül bármelyik megérdemelné, hogy akár egy középiskolai szöveggyűjteményben bizonyítsa, mit jelentett a múlt században oly gyakori kényszerű honváltás, s hányféleképp lehetett áldozatok árán is védelmezni a kisnépiség érzésvilágát. Márainak nem egy cikke szólt az Európa országútjain tétován ődöngőkről. Czigány Lóránt emigráns portréi tiszteletre méltó, gyökereket ereszteni vágyó személyiségekről szólnak. Ám ezek az új gyökerek – mint sorsuk bizonyítja – nem voltak elég erősek és kitartóak. Itt van mindjárt Iványi-Grünwald Béla (1902–1965) története. A két, egymástól némiképp különböző művésztelep, Nagybánya és Kecskemét alapítójának fia, Angyal Dávid és Szekfű Gyula tanítványa Széchenyi István Hiteljének kritikai kiadásával nemcsak a hűséges szövegkiadás példáját mutatta, hanem a múlt nem fakuló, felhasználható eredményeinek újraértelmezésére is volt ereje és tehetsége. Nem véletlenül bízták rá az Egyetemes történet negyedik kötetének megírását. S bár a római Magyar Intézet élére nem őt nevezték ki, Hóman Bálint támogatásával ösztöndíjat kapott Angliába a szabadságharc utáni emigráció történetének kutatására. 1939-ben utazott a brit fővárosba, s egyebek mellett azt is megtapasztalta, mit jelent ott ellenséges ország polgárának lenni. Mégis erkölcsi kötelességének érezte, hogy szerepet vállaljon az Angliai Magyar Nemzeti Tanácsban, majd a BBC magyar adása foglalkoztatta. 1947-től két évig pedig a Londoni Egyetem Szláv és Kelet-európai Intézetében oktatott, és végre belevethette magát az emigráció történetének feltárásába, amely emberfeletti vállalkozásnak bizonyult. Kutatási elképzelései anyagiak és az érdeklődés hiánya miatt hajótörést szenvedtek, s ő hungarikák gyűjtésével próbálta kárpótolni magát, s változatlan kitartással követte nyomon a hazai történetírás eseményeit (ezek egy korszakáról olasz nyelven tett közzé tanulmányt). A kiváló történész életútját nyomon követve az emberben felvetődik a kérdés: nem pótolhatatlan vesztesége-e történettudományunknak, hogy nem adatott meg neki tető alá hoznia nagy tervét, a magyar intelligencia 1790-től 1956-ig terjedő történetének megírását, s ezzel a kelet-európai társadalmak alakulásának új nézőpontból történő elemzését?

Révai András nevét, szerepét – igaza van Czigány Lórántnak – alig ismerjük. Mindent elárul kalandos és tragikus sorsáról, hogy a Bárdossy-kormány megfosztotta magyar állampolgárságától, s amikor 1946-ban visszakapta, rá kellett döbbennie, hogy a Harmadik Köztársaság, amely ideálja volt – illúzió. Mindent kifejez a róla szóló tanulmánynak e mondata: „… visszavonult a nyilvános szerepléstől, az írásnak sem látta célját…” S ezen a tényen az sem változtatott, hogy a forradalom után angol nyelvű cikkeiben tájékoztatta az ottani közvéleményt a „magyar ügyről”. És hadd idézzem a tanulmányhoz csatlakozó jegyzet két megállapítását: Túlsó parton (1975) című kötetében közölt írásai „a magyar politikai irodalom legjobbjai mellett jelölik ki… helyét…”, és: „Részletes életrajza, mely egybefonódik az angliai magyar antifasiszta mozgalommal, mindaddig megíratlan marad, amíg hagyatéka feldolgozásra nem kerül.” A Szepsi Csombor Kör a Révai-iratokat 1990-ben az OSZK Kézirattárában helyezte el…

Nem folytatnám a sort. Mindegyik arckép bővelkedik komor árnyalatokban. A magyar sorsközösségét haláláig vállaló Menczer Béláé, kinek magyar irodalomtörténeti összefoglalását nem ismerjük. Gyömrői Edité, akinek fia a fasizmus áldozata lett. Az idő előtt, tervei teljében lévő Vas Róberté és Krassó Lászlóé, aki kudarcaiban lelte meg magát. Egyéni sorsok? Netán a kis népek egyedeinek jellemző, kényszerű vargabetűi? A történelem kitérői mintha az utóbbi feltételezést erősítenék, s azt a veszteséget jelzik, amely e népek harmonikus, békés fejlődése közben sosem következett volna be.

Ismernek-e bennünket Angliában, vagy csak különféle politikai fordulatok keltenek népünk és kultúránk iránt érdeklődést? Czigány Lóránt írásaiból egy folyamat is kirajzolódik, ahogy a lassan egységesülő Európában növekszik a kisebb népek becsülete. A szabadságharc utáni magyar emigráció, de talán még a szigetországban egy ideig oly népszerű Kossuth Lajos is elsősorban a szokatlanságával és rendkívüliségével hatott. A magyarság sorsa iránt tanúsított figyelem sokáig politikai megfontolásoktól függött, az érdeklődés következtében azonban jelentős szerepet játszott az ott élő magyar tudós- és értelmiségi réteg is (Czigány Lóránt ez utóbbinak volt tevékeny tagja), hiszen a kis népek irodalmának megismertetéséhez hiteles fordítások kellenek, amelyek a műalkotás eredeti szövegének nyelvét és szellemiségét korrektül tolmácsolják. A magyar kultúra, főleg az irodalom ismertetői eleinte lelkes angol tudósok voltak, kiknek tevékenysége minden elismerést megérdemel, de gyakran közvetítő művekből szerezték ismereteiket, máskor a nemzedékről nemzedékre szálló tévedéseket örökítették át (ez persze nem az ő hibájuk volt). Czigány Lóránt könyvében életre keltek ezek a lelkes, tehetséges filológusok, akik különféle megfontolások nyomán megismertették az érdeklődőkkel e „távoli” kis nép irodalmának néhány jellegzetességét. Az egyik legteljesebb rész Eötvös József A falu jegyzőjének fogadtatását mutatja be. Elképesztő, hány kritikus foglalkozott a regény angol változatával, s hányféle szempont merült föl elemzése kapcsán (tegyük hozzá, hány olyan szempont, amelyet a hazai bírálóknál hiába keresnénk; ez persze nem meglepő, hisz a művek befogadását, értékelését az olvasó közeg hagyományai is befolyásolják). Mindenesetre ez a tanulmány rengeteget segíthet Eötvös regényének az irodalmi kánonban való megőrzésében, s ez azért is fontos, mert születése idején regényirodalmunk nem mondható virágzónak.

Sok víz folyt le a Temzén 1818 óta, amikor Richard Bright hazánkról is beszámoló útleírása megjelent, egészen Mervyn Jones könyvéig (Five Hungarian Writers, 1966). Utóbbi – Czigány Lóránt jellemzése szerint – „az első olyan angol könyv, mely tüzetes kutatás alapján, tudományosnak nevezhető szinten foglalkozik a magyar irodalommal”. Tanulmányokat eddig is írtak – főként magyar szerzők angolul, félig-meddig közéjük sorolhatjuk G. F. Cushing professzort is –, de angol szerzőtől ez az első, Zrínyi Miklóstól Petőfiig ívelő irodalomtörténeti összefoglalás, amely nemcsak az öt választott író (Zrínyi, Mikes Kelemen, Vörösmarty, Eötvös József, Petőfi) életművét tekinti át, hanem a XIX. század közepéig jellemzi irodalmunk fejlődését. Czigány Lóránt finom érzékkel mutat rá a szerző analitikus módszerének előnyeire és hátrányaira. Ami olykor váratlan eredményekre vezet egyetlen kiemelkedő műalkotás elemzése során, az hátrányt jelenthet a sokoldalú életművek analízisekor. (Nem mindig, hiszen az Eötvös-portréban egyensúlyt teremtett a szerző, Vörösmarty lírájáról viszont kevesebb érdemlegest tudott mondani.) Jogosan dicséri a kritikus Mervyn Jonest, mert „a műveket beszélteti, s ha lehet, szerényen a háttérben marad”, hiszen az angol olvasót nyilván jobban érdeklik az író szövegei, mint a róluk kialakított bölcs vélemény. Ezért számítanak áttörésnek az olyan antológiák, amelyekben magyar elbeszélők és költők angolra fordított művei olvashatók, s ezért fontos, hogy lehetőség nyíljék magyar írók angliai szereplésére, bemutatkozására, felolvasóestek rendezésére. A már említett Czigány Lóránt-napló is bizonyítja, mekkora érdemei voltak ezek szervezésében a Szepsi Csombor Körnek (említhetjük természetesen a Mikes Kelemen Kört vagy a Magyar Műhely találkozóit is). Ezen a tényen az sem változtatott, hogy a honi „szervek” mindig beépítették a küldöttségbe megbízható emberüket.

És itt is méltatnunk illik Cs. Szabó László tevékenységét, aki az európai magyar emigrációnak mozgatója, vezéralakja volt. „Az életmű első szakaszáról eléggé tájékozott a magyarországi olvasó” – fogalmaz nem kevés jóindulattal Czigány Lóránt. Sajnos, nem így van, pedig az esszéírók nemzedékének talán legjobb stilisztája volt. Az ismeretek hézagosságának az a magyarázata, hogy hosszú évtizedekre kiiktatták a magyar irodalomból. Emlékszem, mekkora szenzációnak minősült egyik-másik külföldön megjelent művének titkon kézről kézre adott példánya. Horváth János magyar versgyűjteménye mellett az ő 1953-as, Rómában megjelent antológiája (Magyar versek Aranytól napjainkig) s annak nagyszerű bevezető esszéje volt a bizonysága, hogy a „hivatalos” (amelyben Babitsnak igen szerény helye volt, Kosztolányinak még akkora sem) mellett (fölött?) létezik egy másik magyar irodalom is, amelynek kivételes értékei éppen azok, akik hallgatásra kényszerültek, vagy akik árnyakként bukkantak föl a tankönyvekben és szöveggyűjteményekben. Volt egyszer Heller Ágnes lehangoló műve Kosztolányiról, és volt Cs. Szabó néhány remek mondata ugyanerről a költőről. Aki tehette, ezeken a mondatokon edződött. Másik személyes emlékem Cs. Szabó a Kis magyar irodalomtörténetről írt pamfletje, iróniája és tudása tűzijátékszerű villanása. (Mert ironikus volt istenigazában. Amikor hazalátogatott, s Béládi Miklós kezdeményezésére fogadott néhányunkat, írótársairól fölöttébb kevés pozitív értékítéletet formált.) Az 1980-as Dickens-napló nem is okozott akkora földlökéseket, mint például a ragyogó Hűlő árnyékban, amely legjobb adottságainak összegzése. Az olvasó folyvást arra gondolhat Cs. Szabót lapozva: ha én így tudnék magyarul…! Sajnos, nem tudunk. S hogy ne romoljunk, ezért is szükség volna felfedeznünk régebbi, Babits által is becsült írásait.

Két virtuóz „tétel” olvasható Illyés Gyuláról, s az emberben megint lelkifurdalás kél: szeretjük-e Illyés Gyulát érdeme szerint, olvassuk-e olyan átéléssel és beleérzéssel, mint Czigány Lóránt? Ezek a kérdések azért is fájdalmasak, mert a kettős évforduló kapcsán könyvek, tanulmányok, kitűnő válogatások idézik életművét. Mégsem merném azt válaszolni, hogy a köztudatban méltó helyén van. Mi sem jellemzőbb, mint hogy az egyetemi felvételiken Illyésről egy idő után nem mertünk tudakozódni, mert előre tudtuk a választ: „Odáig nem jutottunk el.” És a Petőfi-könyv? A Puszták népe? A Hunok Párisban? A reformáció genfi emlékműve előtt álló költő? A Magyar Csillag szerkesztője? – Semmi. Fájdalmas üresség. Jellemző tünete a nemzeti értékek iránt tanúsított közömbösségnek. A nyugati világban és a kisebbségben élő magyarok számára Illyés Gyula a megmaradásért vívott gondolati küzdelem jelképe. Számunkra vajon kicsoda?…

A dolgok természete szerint az emigrációban egy sor kulturális, politikai és szellemi jelenségről sokkal egyértelműbb, tanulságosabb és időállóbb véleményt lehet mondani, mint idehaza. A kritikust nem béklyózzák különféle csoportérdekek, elvárások vagy, mint a múltban, tilalmak. Annak idején ezért volt megvilágosító az Új Látóhatár, a Katolikus Szemle vagy az Irodalmi Újság jó néhány írása, s ha háborogtunk is a Magyar Műhely némelyik tanulmánya miatt, ezek is hozzájárultak szemléletünk tágításához. A Jancsóország című tanulmánynak az Új Látóhatárban megjelent változata 1972-ben nemcsak elgondolkodtató, hanem szemnyitó tanulmánynak minősült. Bevezetője tömör összefoglalása a magyar film akkor újnak mondott jelenségeiről, majd Jancsó Miklós itthon ugyancsak hatalmas vitákat keltett műveinek elemzése következik. Pontosan, hitelesen mutatja meg a rendező világának ellentétpárjait, törvényszerűségeit. Megjelenése idején különösen izgalmassá tette az a fejtegetése, amely a hatalommal való kollaborálás filmbeli megjelenítésével foglalkozott. Miért lehetett ezrek és ezrek tudatát manipulálni? Százezreket gázkamrákba terelni? Czigány Lóránt szerint Jancsót mégsem a miértek foglalkoztatták, hanem a hogyan, azaz a történéseken kívül maradva jeleníti meg az eseményeket, s távolságtartását az embertelenségek ábrázolásakor is megőrzi. Erkölcsi felháborodásának egyetlen oka, hogy „az üldözött kollaborál saját üldözésében”. Hogy ennek van-e jövőbe vetíthető mondanivalója, azaz eljön-e majd az idő, amikor az üldözött szembeszáll, kiált és tiltakozik, s ennek következtében leomlik a zsarnokság, mert zavar támad az addig hibátlanul működő gépezetben, ez olyan kérdés, amely messze túlmutat a Jancsó-filmekben ábrázoltakon, s talán az egyetemes művészet sem képes – egyelőre – válaszolni rá, hisz ez a kérdés történelmi összefüggéseket és távlatokat is magában foglal, s korunk eseményei nem feltétlenül cáfolják például a Szegénylegények elidegenítő történéseit.

Érdekes, mennyire foglalkoztatta az emigráció gondolkodóit Lukács György eszmevilága. Hanák Tibor könyvet szentelt megvilágításának, de Czigány Lóránt tömör előadásában is kérdések sokasága vetődik föl (Szobatudós a politikában). Az egymást követő, cáfoló és meghaladó elméletek korában magától értetődő, hogy egy, az elmélet elsőbbségét valló tudós elképzelései újra meg újra megmozgatják a hasonló vonzalmúakat. Gondolom, Lukácsot csak az övéhez hasonló szintről szabad bírálni, s nem célirányos elméleti munkásságát emberi gyarlóságaival összezagyválni. Teljesen igaza van Czigány Lórántnak, Lukácsot a szellem nagy kérdései foglalkoztatták, részletkérdések megoldásával alig bíbelődött. Elképzeléseihez kereste a szemléltetésükre alkalmas műalkotásokat, s nem az alkotásokban azok megnyilvánulásait. Ezért támadhat olvasójának olyan érzése, hogy másodrendű alkotásokat helyezett a legnagyobbak közé, s jelentős műveket, művészeket áldozott föl az elmélet oltárán. „A tézis fontosabb nála a poézisnél” – írta találóan Czigány Lóránt, s ha a tudósnak a Fórumban közreadott, útmutatásnak szánt írásait és könyvekbe foglalt irodalompolitikai tanulmányait mérlegre tesszük, azonnal igazolva látjuk e szellemes megállapítást. Az persze egyelőre még nem egészen világos, vajon Lukács tisztában volt-e azzal, hogy megállapításai nyomán némelyek neofita hévvel nagytakarítanak a magyar irodalomban, hallgatásra kényszerítve a tehetségek sorát, kiseprűzve mindenkit, aki nem tudott mit kezdeni a realizmus dogmájával. S hogy az általa ideálisnak tekintett szocialista realizmus mit is jelent az irodalmi ábrázolás szintjén, azt többé-kevésbé a titok homálya takarta, takarja ma is. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Lukács egyéni tragédiáját Révai József előtérbe tolása okozta, kérdés, tragikus alak volt-e egyáltalán. Ezt nyilván az utókor dönti el kellő perspektíva birtokában. Czigány Lóránt előadása óta majdnem húsz év telt el. Nem volna érdektelen, ha az azóta megjelent tanulmányok, dokumentumok állításai nyomán egyszer újra számot vetne a nyugvópontjára még nem jutott Lukács-kérdéssel.

Nyitott kérdésként vetődik föl az emigráció sorsa. Emlékeztetünk arra az időre, amikor a hazai kultúrpolitika irányítói úgy érezték, elérkezett az idő engedményeket tenni, s megkezdődött némelyek hazacsábítása, művek kiadásának ígérgetése. A külhoni magyar folyóiratok és társaságok nagy erőpróbája volt ez, heves viták lobbantak föl, olykor megbélyegezték a hazatérőket. Czigány Lóránt annak idején magyar–magyar kapcsolatokról szólt, utóbb árnyaltabban fogalmazott: „…mi csak azáltal létezünk, hogy egyfajta eltérő, disszonáns hangot képviselünk, amire sokan odafigyelnek idehaza. A közvélemény hajszálcsőrendszerébe belecsordogálunk.” Picit módosítanám e megállapítást: ismereteim szerint a hang nem azért hatott, mert disszonáns volt. Némelyek annak érezték, s bennük nyilván olyan érzelmeket keltett, mint Márai Sértődöttek-jében a „hang”, amely megzavarja a világ rendjét. De akinek módja volt meghallani a magyar emigráció tiszta hangjait – nem a burjánzó dilettánsokét –, az sokszor érezte úgy, hogy ezek egy közös főtéma szép variációi. Nem emlékszem pontos időpontjára, a győri Műhely bátor főszerkesztője, Gecsényi Lajos leközölte Márai-tanulmányomat. A következő főszerkesztői értekezleten a kultúrpolitika akkori irányítója önsorsrontónak nevezett. „Nem olyan nagy baj, ha Máraival rontod a sorsod” – mondta Lengyel Balázs. Így voltunk az emigrációval. Kis bajt érdemes vállalni azért, ami értékes. Erről győzött meg utólag Czigány Lóránt könyve is, amely az utóbbi időszak egyik legizgalmasabb, legtanulságosabb olvasmánya. (A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, 2003)