Czigány Zoltán

Délután hatkor, ha lehet, a Hattyúnál

„délután 4 órakor ha lehet a hattyúnál – szeretnék veletek találkozni.

Petőfi”

Nincs is vége még, biztatta magát Zebegényi, mikor a magas, kétszárnyú ajtó nyelve becsusszant a résbe, és finoman csattant a háta mögött. Még sosem látta ilyen mocskosnak a kastély folyosóját. A napok óta hulló hó, melyet már a kapu elől is nehezen takarítottak el, itt olvadt le a kastélyba belépők ruhájáról és nyakából, egyre összefüggőbb lucskot hagyva a folyosók és a lépcsősorok kőkockáin. Néhány pillanatig állt csak a hercegnő lakosztályának becsukódott ajtaja előtt, aztán nagy lépésekkel a könyvtár felé indult. Nem a főlépcsőn ment le, hanem a bálterem kéménye körött tekergő csigalépcsőn, így hamarább ért a könyvtárhoz, s kevesebb olyan emberrel találkozhatott, aki megállította volna akár egy szóra is.
A mélybe csavarodó, fehér falak között néhány percet végiggondolt mindabból, ami az elmúlt hónapokban történt, de semmilyen következtetésre sem jutott. Mikor a lépcső aljába ért, akkor is csak az volt biztos, ami a tetején: holnaptól már nem a hercegnő szolgálatában áll. Tizenhárom évesen, a városban, az iskola folyosóin érezte ugyanígy magát utoljára, mint itt, a kastély nagy épületében járva. Forogtak körötte a lépcsőfordulók és a folyosók, a szeme sarkában mindig megvillant a fényes korlát, mintha jönne mögötte valaki, egyik óráról a másikra sietett, tanteremtől tanteremig tekergett, közben elhangzott ezer szó, összetalálkozott sok-sok ismerőssel, mintha igazából is lenne a nyüzsgő iskola, mintha nem csupáncsak a sóvárgás és a kétség volna az egyedül létező: meglátja-e megint Schütz Ágit, a rettenetes iskolaszolga lányát, s ha igen, az is észreveszi-e őt, s ha igen, hogyan néz majd rá? Egyszer visszament oda, az árkádok alá, ahol Schütz Ági eldobta az almacsutkát, fölvette, és a harapás nyomához érintette a száját. A tanárok ránéztek, kérdeztek tőle valamit, ő válaszolt, s volt, hogy megdicsérték, a szünetben barátai vették körül, komolyak voltak vagy hülyéskedtek, suttogtak vagy üvöltöttek, majdnem mindig valami fontos dologról esett szó, amiben ő is nyakig benne volt, szervezkedett, ígéreteket tett, és megbékített ellenfeleket, közben mégis minden szívverését az a várakozás előzte meg, vajon mikor lép hozzá valaki egy apróra összehajtott üzenettel, vagy a lépcsőfordulóból visszanézve meglátja-e megint.

Zebegényi a könyvtárban még éppen csak kinyitotta a kódexet, melyben tapasztalatai alapján újabb pontatlan vagy hamis adatokat találhatott a kastély és a hercegi család történetével kapcsolatban (ezekből az adatokból kellett összeállítania azt a történeti, bár inkább művészeti vonatkozásokkal s még inkább legendás elemekkel teli leírást, melyre korábban a hercegnőtől kapott megbízást, s melyen másnaptól, vélhetően a herceg utasítására, a finoman szólva más irányú műveltségű várnagy irányítása alatt kellett tovább dolgoznia), éppen csak eltűnődött az iniciálé különös, kétfelé ágazó rajzolata fölött, mikor belépett a könyvtárba Sámuel, a lomha, szakállas futár, és köszönés helyett szuszogni kezdett az asztal mellett.

– A hercegnő levele.

Zebegényin olyan forróság futott át, mintha egy bögre pálinkát nyelt volna le, pedig egy csöppet sem volt meglepve, már jóval azelőtt, hogy Sámuel kimondta volna, tudta, hogy a hercegnő üzenetét hozza neki. Lassított kézzel bontotta ki a levelet, s bár tudta, hogy ég az arca, közönyös képet vágott, míg elolvasta.

Szerettem volna megérinteni.

Zebegényi fölemelte a fejét, de elnézett Sámuel füle mellett, egy közeli kőfal hótól földagadt, már alig ismerős formája felé. Még mindig sűrűn és elfogyhatatlanul havazott. A nagy hó ünnepet teremt, sokszor bebizonyosodott már. Megváltoztatja a megszokottat, fölborítja a mindennapi rendet, végül, még váratlanul, szabaddá is teszi az embereket. Mintha máris karácsony napja lett volna, vagy több annál, mert meglepetésként kapott ünnep, nem elvárt és nem kötelező. Már két napja abbamaradtak a kastély körüli építési munkák. Az ácsok és a kőművesek várták, hogy legalább gyöngüljön a havazás. Kereskedők nem érkeztek a kastélyba, lovat sem patkoltak a faluban. Dél elmúlt már, s nem érkezett meg a városból még sem a reggeli postakocsi, sem a herceg. Nyilván Anna húga sem fog visszatérni a városba, megint náluk alszik, de előbb még együtt töltik az estét édesanyjuknál, és persze a gyerekek is velük lesznek. Szürke és vastag volt az ég, magas és lágy a hó, mintha lassan már fölöslegessé akarnák tenni a közöttük megszámlálhatatlan hideg szikrával közvetítő havazást, s végül egymáshoz is akarnának érni. Sámuel füle piros volt, vagyis nemrég kinn járhatott, róla mégsem olvadt a hó. Nyilván átöltözik, gondolta Zebegényi, és ahhoz az asztalhoz lépett, amelyen jegyzetei álltak púpos halomban. Tollat vett a kezébe, és szorosan a hercegnő sora alá írt.

Én is – ma este.

Abban az időben, a városi iskolában gyűlölte az utolsó hétköznapot. Sarkköri jégmezőre ért, mikor az iskola kapuján kilépett. Egy teljes napon és két éjszakán át kellett menetelnie esély nélkül, hogy megpillanthassa a minden tagját átmelegítő fényt Schütz Ági szemében. Amíg lassan távolodott a sötétben az iskolától, mindvégig csak azt érezte, hogy a holnap sem kelt majd a reménnyel. Nem fájt így, de annál ijesztőbb volt, mikor vasárnap délután arra riadt, hogy belefeledkezett valamibe. Nem szégyelli könnyű, sodródó voltát? Zebegényi fölpillantott a kétfelé ágazó iniciáléról, s elkapta a könyvtárszolga aggódó tekintetét. Retteg, hogy itt ülök estig, ezen a hószakadásos napon, ismerte föl, s azonnal eszébe jutott az is, másnap ünnepnap lesz, s a szolga nyilván minél hamarább szeretné már távol tudni magát a kastélytól. Nem adta vissza a kódexet, úgy tett, mintha elmélyülten olvasná, később még papírt, tintát és tollat is kért az asztaláról, akárha valóban nagy munkában volna. A sarokról mindig visszanézett, világosság van-e az iskolaszolga ablakában. Tüzelőt hozatott be, és utálattal gondolt arra a pillanatra, mikor kilép majd a sarkköri sötétbe és havazásba. A kilincs kattanására megint inge alá szökött a meleg. Örömében most már játszott. Előbb megfigyelte Sámuel fülét, ami most is piros volt, megállapította magában, hogy mégsem a fagytól színeződik el, hanem valószínű, a lomha test lépcsősorokon való erőlködésétől, csak aztán vette kezébe a levelet, s még akkor is a szemlesütve álló Sámuelt nézte, mikor már kibontotta.

Meddig jó?

Föl kellett volna ugrania, meg kellett volna rángatnia a lógó fejjel álló Sámuel szakállát, seggbe kellett volna rúgnia az aggódva pislogó könyvtárszolgát: hát értik ők ezt? A hercegnő! Ez nem titkos sóhajtozás. Nem az ujjhegyek játéka. Nem „szerettem volna”, nem „megérinteni”: ez az egyetlen kérdés összesimuló meztelen testüket takarja, csak még nem tudja, meddig. Gondterhelten pillantott Sámuelra. Ma nem a sarkköri hideg kíséri haza. Számolnia kell: pontosan kitalálni, hogyan történjen. Bele kell számolnia Annát, a gyerekeket, bele kell számolnia a herceget, aki addig hazatérhet, bele kell számolnia a zenészeket, akik ugyan még nem érkeztek meg, de estére koncertet ígértek a kastélyban, bele kell számolnia havazást is, a hideget is, és meg kell számolnia, mennyi pénze van. Meg kellene fürödni! Enni és inni is kellene addig! Bele kellene számolni, ki az, akivel találkozhatnak, ki az, akivel nem, és ki kellene találni, ki nyújthat menedéket majdani keresztkérdések elől. Bele kell számolni mindent, ami érheti az embert, ha megérint végre egy csillagot.

Éjfélig.

Úgy nézett föl Sámuelra, mint egy bűnöző. Mint egy haramia, aki a mesés kincs reményében most lassan, pontosan és körültekintően fog cselekedni. Mikor a levéllel Sámuel elindult, mégis úgy dobogott a szíve, mintha ő maga szaladt volna vele a hosszú lépcsősorokon, a hercegnő magas ajtajáig. A könyvtárszolga sóhajtott, és kinézett a havazásba. Zebegényi tekintete is elkavarodott a hópelyhek között, miközben megpróbált pontosan végiggondolni mindent. Valami mentség kellett, ami miatt éjfélre ér csak haza. Későbbi időpontot képtelenség lett volna írni, még az is nehezen lesz megmagyarázható, ha valóban éjfélig marad. A hópelyhek világmindenséget utánzó bolygásából időnként visszavonta tekintetét, és a mereven és némi undorral kifelé bámuló szolgára nézett. A kastélyban nem maradhat éjjel, otthonába nem viheti a hercegnőt, bár kilenc vagy tíz óra is lehet, mire Anna hazaér a gyerekekkel, de ezt nemcsak megkockáztatni nem akarta, nem is tudta volna megtenni. Maradt tehát a két fogadó közül az egyik, nyilvánvaló, hogy a Hattyú, ahol egy esti sétájuk előtt már együtt is jártak a hercegnővel, s amelynek kocsmárosával is jobb viszonyban volt Zebegényi. Pika hallgatni fog, sőt, nem is azt látja majd mellette, aki vele lesz. Aprólékos számításai közé befurakodott olykor egy nehezen visszaparancsolható érzés: nem érdekli semmilyen magyarázat, nem érdekli tovább a világ sora sem, be is lepheti a hó mindörökre, ha már szeretkezett a hercegnővel. Fölállt, az ablakhoz lépett, egészen a szolga mellé. Hadd lássa Pika igazából azt, akivel nincs! Oda kell hívni azt is, aki fedezéket adhat.
A kastélyban voltak felebarátai, de ők mégiscsak érintettek lehettek így vagy úgy. Eljöhet egyszer egy pillanat, mikor valami miatt mégis elfecsegnek valamit. Az kell, aki nem jár a kastélyba, talán soha be sem juthat oda. Ilyen egyetlen férfi volt a faluban, akire számíthatott is, Mitya, mindennel elégedetlen barátja, akivel első lázadozásaikat együtt élték át a városi iskola folyosójának végében, az ablakmélyedéshez bújva, csak aztán Mitya úgy maradt, semmit sem változott, sohasem volt képes valamiféle hatalmat elviselni maga fölött a saját érdekéből sem, sokáig külföldön kalandozott, többször épphogy csak elkerülte a tömlöcöt, aztán évek múlva véletlenül ő is a kastélyhoz tartozó faluban talált magának feleséget (persze egy zűrös körülmények között elvált nőt, három gyerekkel), a legszegényebb házak egyikében lakott, egyáltalán nem dolgozott, de néha elutazott, s olyankor pénzzel tért haza, mindenesetre gyanús fickó volt, akinek semmiféle kapcsolata nem volt a kastélybeliekkel, és nem is lehetett. Mitya, ha itthon van, el fog jönni a Hattyúba, és Anna is megérti, ha találkozik vele, hiszen már hónapok óta nem is látták egymást. Zebegényi óvatosan megint a szolgára nézett, aki erre most megrezzent, abbahagyta a bambulást, Zebegényire pillantott, aztán megint ki, a havazásba, a falu felé, végül kissé zavartan megszólalt.

– Már befűtöttek, uram. Füstöl a Hattyú minden kéménye.

– Mért fűtöttek be? – kérdezte Zebegényi, és a szürkésfehér hóbolygás mögött a Hattyú kéményét kereste szemével.

– Ott szállnak meg ma a muzsikusok – mondta a szolga lassan, kedvetlenül.

– Meg sem érkeztek még! – Zebegényi hangjában érződött az önnön csitítása alatt vergődő hirtelen ingerültség. – Az sem biztos, hogy eljutnak ide ebben az időben.

– Még megjöhetnek, uram. Szép este lesz!

A kőfal túlfelén álló fenyők ágai súlyosan csüngtek lefelé a vastag hótól. Zebegényi elfordult az ablaktól. A könyvtár ajtaja körüli faldarabról, melyet nem borítottak a csaknem fekete fából faragott, aranyló gerincű könyvekkel teli polcok, cirkalmas képkeretek magányos foglyaiként a hercegi család másutt élő vagy már rég meghalt rokonai nézték Zebegényit. Korábban többször is gondolt arra, hogy az egyik képet kicseréli egy festménnyel, ami a hercegnőről készült. Volt is egy kiszemelt képe a második emeleti folyosón. Arra hivatkozott volna, hogy a hercegnő kérte a kutatómunkára és írásra, tehát nyilvánvaló, hogy úgy végezheti el legjobban a munkáját, ha magán érzi megbízója tekintetét. A kódexek fölé könyökölve délutánokon át nézte volna a hercegnő zöld szemét! A kopasz, sánta, dülledt szemű várnagyról szerencsére nem látott képet a kastélyban. Sietve elébe lépett Sámuelnak, arcára mégis fáradt, kényszerűen kötelességtudó vonásokat húzott, úgy vette át a levelet.

Délután hatkor, ha lehet, a Hattyúnál találkozzunk!

Egyetlen szót javított csak át a papíron. A hatkor-t áthúzta, s föléje írta, hogy ötkor.

– Ezt vidd el Mityához – adta vissza a levelet Sámuelnak, aztán elmagyarázta a futárnak, merre találja barátját, és mi a becsületes neve.

– Ma nem tudok tovább dolgozni – fordult a szolgához. – Hagyj így mindent, hétfőn majd folytatom!

– Ahogy kívánja, uram – bólintott a szolga, és Sámuel után nézett. – Üzenetet sem vár már az úr?

– Nem tudom – mondta Zebegényi, és megint a fenyők felé nézett, mert az egyik széles ágról éppen lecsúszott a vastagon ülő hó, és fátyolként lebegett el a fatörzsek előtt. Zebegényi megvárta, míg az imént még fenyőág alakú hótömeg pora végleg elszáll, aztán a szolgához fordult. – Jártak itt az olasz kereskedők a héten?

– Jártak, uram, még éppen a nagy hó előtt.

– És mit hoztak?

– Szőtteseket és vázákat, uram, a megrendelés szerint.

– Nem arra gondolok – lépett a szolga lábáig Zebegényi. – Ilyenkor mindig hozzájuttok valami nem várt csemegéhez. Fügéhez, datolyához vagy mandarinhoz. Ha van még, veszek tőled.

– Uram, ezeket a déligyümölcsöket mi mindig a herceg szakácsának adjuk át, még akkor is, ha nem volt megrendelve.

– Mennyi a mandarin?

– Csak olyan esetben kerülhet hozzánk ilyesmi, ha útközben véletlenül megsérül, vagy leesik a sárba, vagy már félig rohadt, félig fagyott a gyümölcs, mire a kastélyba kerül, ami gyakran előfordul az Itáliából érkező szállítmányoknál.

– Hozz nekem egy teli tarisznya mandarint! Örülni fognak neki a gyerekek.

– Igen, uram – mondta a szolga, és meghajolt, aztán kinyitotta a könyvtár ajtaját Zebegényi előtt. – Megtenné az úr, hogy itt megvár, a folyosón?

*

Zebegényi a mélységes várárok fölött átnyúló, hosszú fahíd közepe táján járt, mikor teli torokból üvölteni kezdte egy dal utolsó két sorát, hadd szálljon föl, a sötét havazásba! A dalt még szüret idején hallotta, félig részeg falusi zenészek játszották Pika kocsmájában, de most hirtelen úgy érezte, ezek a sorok róla és erről az estéről szóltak mindig is. A híd végében meglátta maga mellett a szuronyos őrt, aki csaknem megfagyva állt, csak a szeme mozgott, mintha állandóan az élességet kereste volna tekintetével az alig látható hópelyhek között. Nem mozdult, nem fordította fejét Zebegényi után, de bizonyára meg volt győződve róla, hogy tökrészeg. Zebegényi, mert mégsem énekelhetett tovább, azon gondolkozott el, miért válnak az egyszerű nóták olyan hiteles megfogalmazássá, amint valóban szerelmes lesz az amúgy ízléses és művelt ember. A szöveg legföljebb igaz, újdonságot nem mond, de az egyszerű szavak útmutatásával az érzékekre ható zene és a felfokozott érzelmek összetalálkoznak, és fölerősítik egymást. Azért is elénekelt még egy sort, nem bánva, mit gondol róla az őr vagy bárki más: Az se biztos még, hogy akarom, ami történt ma velem. Aztán egy másik sort egy másik nótából: Hány mosoly égetett el! Sietni akart, de egyre nehezebben jutott előre a magas hóban. Az utcákon általában egyetlen nyom volt járható, s mikor át akart vágni egy házsor mögött, hogy a rövidebb úton hamarább érhessen haza, helyenként combig érő hóba süppedt, melyben minden lépésért meg kellett küzdenie, de visszafordulni az útra már nem akart, akkor sem, ha már az első lépések után biztosan fölmérhető volt, hogy semmit sem nyer az átvágással, hanem bizonyosan veszít. Ó, ha a sok hó alatt titokban meleg víz volna, gondolta, miközben olykor a mellkasáig emelte térdét, egyetlen fejessel belevethetném magam, úsznék a hó alatt, senki sem látná, merre járok, nem hagynék semmilyen nyomot, ellökném magam a fatörzsektől, a hasamat súrolná a fű, befordulnék a sarkokon, csak arra kellene vigyáznom, be ne ússzak egy kutyaólba, amiben lapulhat egy hatalmas vízikutya, de amúgy is a tisztás felé kerülnék, ahol virágok nyílnának, s le se kellene hajolnom értük, hogy csokorba szedjem a hercegnőnek, mert a hercegnővel is találkozhatnék ott, úszva a hó alatt, leheverednénk a fűbe, és annyira könnyedén, annyira finoman érintené testünk a másikét, amennyire nehéz az általunk kiszorított víz! Ezt ígéri a hó, nem az árvizet, a belvizet, az udvarban, a sáros ár színén lebegő, megfulladt háziállatokat. Belemarkolt a hóba, és szájába vett egy harapásnyit. Nincsenek illúzióim, ez helyénvaló, állapította meg, de ezen az estén nem kell tudnom, hogy nincsenek. Tessék, itt, belül máris meleg víz lett a hóból! Mikor a kaput kiakasztotta, kissé ijedten gondolt arra, mennyi hőt vett el őtőle, a nyelvétől, a torkától, a nyelőcsövétől, amíg a marék hó vízzé olvadt és átmelegedett. Leverte a lábát, a ruháját, és belépett a konyhába. Az én bőrömre megy az egész: belőlem fakad csak a boldogságom. A nyári, meleg szélben egy pillanatra ezüstös hátukat mutató levelek láttán érzett öröm, hogy olyan ez, mintha hullám körei futnának a fasoron, vagy a hegy csúcsára való fölkapaszkodáskor a tekintet féktelen száguldása a megadóan hanyatt feküdt föld halmai fölött, a szobába befutó szőke gyerek szépsége, mikor az ablakból a nyakába esik a reggeli fényesség, Anna vagy a hercegnő szeme és pillantása, de csak egy ló látványa is, amint megrázza a sörényét, aztán a hosszan elnyúló árnyékára néz – mi lenne mindez nélkülem? Mit érne a szépség egy távoli bolygón, önmagában? Ha nem veszem észre, ha nem figyelem meg, ha nem örülök a fény, a tágasság, a gyerek, a nő és a ló látványának, akkor szépek-e egyáltalán azok? Belőlem születik, belőlem táplálkozik mindaz, amiért aztán én fizetek, és amit én köszönhetek meg. Nagy üzlet lehetne ez a világ szépségének, ha a világ szépsége üzletember volna! Már itthon inni fogok, határozta el. Csak a bor hitetheti el az emberrel, hogy rengeteget nyer, mikor sokat veszít. A mandarinnal teli tarisznyát az asztalra tette. Nem volt még hideg, nemrég mehetett el Anna a gyerekekkel. A nagy, ovális alakú fakádban hideg, piszkos víz állt, és kihívóan hallgatott, mintha tudná, hogy Zebegényinek titokban, nyom nélkül kell megfürödnie. Leguggolt a tűzhely elé, fölébresztette a lángokat. Gyors mozdulatokkal kapkodta ki a kosárból a fát, és lökte be a tűzhely ajtaján. Egyre több akadályt talált, amin át kellett vergődnie, hogy ötre a Hattyúnál lehessen. A tűzhely előtt guggolva keserűen vette tudomásul, hogy ki kell még mennie az udvarra, az árnyékszékre is. A kétfülű, nagy kondért belemerítette a kád vizébe, szuszogva kiemelte, aztán letette a kád mellé, hogy kinyithassa az ajtókat. Nem akarta az udvar havára önteni a vizet, hiszen néhány óra múlva még jól fölismerhető lett volna a foltja. A bejárat alatti, rövid lépcső legfölső fokán állva arra gondolt, hogy óvatosan a fal és a lépcső szegletébe csurgatja a vizet, így eltűnik a hó alatt, és semmiféle nyomot nem hagy. Hacsak nem folyik a hó alatt előre a piszkos víz, a lépcső aljában majd megfagy, s a házba mindig sebesen befutó kisfia, nem számítva a hóval takart jégre, éppen a lépcső lábánál csúszik majd el, nagy lendületével arcra esik, a lépcső második fokára, Anna karjában tartja majd a csak könnyező, de nem síró fiút, piros labda már kezében az összegyűrt kendő, amivel a vért törli le kisfia szájáról, korholva és vigasztalva beszél hozzá, ezredszer inti óvatosságra, aztán Zebegényire néz, teli lesz szeretettel és múló aggodalommal a szeme… A fal és a lépcső sarkába nem önthetem, de az udvarról sem vihetem ki a lábnyomok miatt, állapította meg Zebegényi. Meg pedig nem iszom, döntötte el nyomban utána. Az udvaron két, nagyjából eltakarított, kitaposott út vezetett át, az egyik a fáskamrához és az istállóhoz, a másik az árnyékszékhez. Ezt a két utat használták napközben szerettei. A harmadikat, ami a kúthoz vitt, és onnan visszafelé, az istállóhoz is, már belepte a hó. Zebegényi kora reggel hozott be vizet, de még estére is két teli vödör és kancsó állt a tűzhely mellett. Összegezte az akadályokat: nem hozhatok be, nem használhatok és nem önthetek ki vizet. Hirtelen lendülettel indult le a lépcsőn, átment az árnyékszékhez, és a lábával összekotort hóval kitámasztotta az ajtaját. Aztán visszament a házba, és átvitte a kétfülű kondérban lotyogó, piszkos vizet. Nagy igyekezettel, óvatosan öntötte a lyukba, mégis mellécsorgott valamennyi, és átnedvesítette az ülőhelyet. Zebegényi fölszisszent, tudta, hogy lánya vagy felesége ráül majd este még a vizes deszkára. Fél fülénél fogva az üres kondért, papírt keresett a sötétben, talált is a sarokban valamennyit, de érezte, hogy az már nem sok vizet bír magába szívni. Körbetörölgette vele a kerek lyuk szélét, dörzsölte kicsit, aztán amikor mállani kezdett kezében a papírcsomó, behajította a lyukon. Visszament a ház elé, és a másik úton a fáskamrába sietett. Hallotta, hogy a lovak meghallották, mégis igyekezett mindent halkan elvégezni, mintha még elfeledhetnék, hogy itt van, és nem ad nekik enni. A kamrában nem gyújtotta meg a lámpást, azonnal a hátsó ablakához lépett, kinyitotta a recsegő keretet, s a lábára hullott az összefagyott hó. Kidobta az ablakon a kondért, utánamászott, a kamra mögött két marokkal lapátolta a kétfülű víztartóba a jeges, porzó havat, s mikor púposra töltötte, betette az ablakon át, bemászott utána, végül kilépett vele a kamrából, bevitte a házba, és föltette a tűzhelyre. A lépcsőtől az árnyékszék felé indult, aztán hirtelen átugrott a fáskamra felé vezető útra, s onnan most annyi fát hozott két karjában be, amennyit pótlásul elégnek tartott a fürdéshez való víz melegítésében elfogyó után. Míg odabent olvadt és meleg vízzé változott a hó, végre nyugodtan leülhetett az árnyékszék nedves deszkájára. Lábával kilökte az ajtót, s a házat, a kerítést és az ablak fényében sűrűn hulló sárga havat nézte. Vacogva és csaknem szégyenkezve gondolt arra, hogy a hercegnő nem lehet olyan izgalomban, mint ő, mert nem is kell úgy cselekednie, mint egy betörőnek a saját otthonában. Fogadja a zenészeket, ha tényleg jönnek, ünnepélyesen és udvariasan mosolyog, kedves szavakat szór szét, aztán visszavonul, vetkőzik, mosakodik, öltözködik. Persze lehet, hogy mindezek mellett mégis éppen ilyen izgatott várakozásban van, nyugtatta meg magát, s e nyugalomra rászorult, mert amibe belekezdett, azt nem lehetett kapkodva csinálni. Arra gondolt, hogyha mégis kivitte volna a piszkos vizet az útra, és a kert mellett, az üres házhelyen döntötte volna ki, ott olyan mély lett volna a hó, hogy alig kellett volna leguggolnia a dolga elvégzéséhez. És ha mindenki ezt tenné, akkor a falu utcáján végig csak a fejek lógnának ki a hó fölé, s a szomszédjaival is beszélhetne közben az ember. Zebegényi túlugrott azon, hogy mindenkinek odafagyna az alfele, hogy súlyos vesebántalommal, heregyulladással járna egyetlen kísérlet is, csak azt képzelte el, amint a szükségtelen, meleg anyag alagutat olvaszt magának a hóban, mintha a bélrendszer útját folytatná a fehér világban is, s hogy a szükségét végző végül, alfelének némi mozgatása után, tisztán állhatna föl a hóból. Kigöngyölte a bentről hozott, gyűrt, száraz papirost. A hóban faluszerte nyakig ülő, kakáló parasztok képe kissé meghökkentette. Vajon mitől lett ilyen cinikus? A hercegnő is kakál, nem nagy dolog. Iskolás szokás kajánul elmerengeni nagy méltóságot követelő tanárok kiszolgáltatott percein. De mi történt a hóval, amiben az imént még úszni akart, mi történhetett, hogy most meg hagyta, hogy teleszarják? Már bent állt a házban, és a hosszan megdöntött kancsót eresztette vissza az asztalra, a mandarinok mellé, mikor a mellkasát átmelegítő bortól eszébe jutott a válasz: a nyelőcsöve. Most éppen az otthon melegéből hevíti föl a szerelem érzését. Most rabolja ki önmagából is mindazt, aminek romjaiból fölépül az a hely, ahová úgy lép majd be, mintha a sors kegyeltje lenne attól, hogy beléphetett. Csak a bűntudat vagy a bűnsejtelem teszi cinikussá, ezzel könnyebbít magán: ha így látja a világot, magát sem kell másképp látnia. Forrt a hólé a tűzhelyen. Zebegényi két ronggyal megfogta a kondér fülét, és a kádba döntötte a fehér zászlókat lobogtató vizet. Nem lett elég meleg a víz, s nem volt elég tiszta, de azért meg lehetett fürödni benne. Amíg lerángatta magáról a ruháit, megfogadta, hogy egyszer majd igazán forró vízben fürdik. Bemászott a dézsába. Majd, egyszer. Mért mondja Anna is mindig azt, hogy majd? Megint eszébe jutott egy dal Pika kocsmájából, s hangosan felkiáltott: Ez a nap kétszer úgyse lesz! Ha vár, nem lesz az övé a hercegnő, nem lehetett volna az övé Anna sem, és nem lehet része semmiben sem, ami megtörténhet még. Miközben dörzsölte magát, mosolygott. Értette, hogy a bor hatására megkezdődött még el sem követett cselekedeteinek igazolása. Végül is nagy ajándék, hogy még egyszer érezheti azt, amit a városi iskola folyosóján! Mikor mosta, lepillantott a nemi szervére, s ugyan nem látta a félhomályban s a kissé zavaros vízben, mégis úgy nézett feléje, és úgy gondolt rá, mintha lova lenne, akivel veszélyes, de szép kalandra indul, és nagy futások előtt állnak. A ló is az ember lába között szokott lenni, csak még nagyobb, bólintott a hasonlatra. Fölkapaszkodott a dézsa szélére, és az asztalon álló kancsó után nyújtózkodott. A mutatvány komoly veszéllyel járt, hiszen csak bal keze vizes ujjaival kapaszkodott a dézsa peremébe, hogy megtartsa egyensúlyát, s jobb keze középső ujját éppen csak bele tudta akasztani a kancsó fülébe. A kád peremén ülve ivott, aztán ugyanúgy visszatornázta a kancsót az asztalra. Még egyszer lemerült a vízbe, s előbb azt mérlegelte, hogy ugyanilyen nyújtózkodással elérheti-e a törölközőkendőt, aztán eszébe jutott, hogy semmiképpen sem érheti el, mert a kendőt nem vizezheti össze. Kimászott a dézsából, s az előbb használt rongyokra lépett. Lassan csurogni kezdett róla a víz. Így kellene, hogy Anna meglásson, nevetett magában: belépne havasan a gyerekekkel, megállna, és nézné, ahogy meztelenül állok két rongyon a tűzhely mellett. Mintha lassan korcsolyázna, a rongyokon az asztalhoz csúszkált, s ezzel az úttal félig el is takarította a dézsa körüli tócsákat, melyek egy része még a kondér kiemelésétől származott, és el is ért megint a kancsóhoz. Úgy ivott, mintha túl lenne valamin. A bor kicsurrant a kancsó és Zebegényi szája között, végigfutott a mellkasán, a hasán, és valahol a szőrzetében vált szét százfelé, és mert ettől nevetni kezdett, újabb korty indult lefelé, ugyanezen az úton.

*

– Rajongás – mondta Mitya. – Sóvárgás. Gyerekes dolog. Nem ismered, csak a csillogása vonz.

– Iskolás dolog – bólintott Zebegényi. – Pontosan ugyanazt érzem, mint tizenhat évesen. Rajongás. Persze. Azt hittem, nekem nem is tetszenek a szőke nők!

– Akkor gyerekkorod óta színvak vagy! – nevetett föl Mitya.

– Komolyan mondom. Csak beleszerettem abba, hogy belém szeretett. Miután megbízott a munkával, egyre többet hívott magához, hogy beszéljünk róla. Aztán egyre többet beszéltünk rólam. Különben Sakk lesz a címe. A sakkban sok minden megvan abból, ami az arisztokráciára jellemző. A játék, a hierarchia és a sorsszerűség, vagyis a lépéskényszer. Álmodtam erről a címről. Ő meg rólam álmodott, később elmesélte. Akkor még csak kérdezett, és nézett, mosolygott a zöld szemével, és lassan már nekem is gyanússá kezdett válni a dolog, pedig én semmit sem akartam tőle. Egyszer aztán megérintette a kezemet, és az elég is volt. Attól az érintéstől mintha fölszakadt volna egy éppen biztonságosan haladó hajó oldala. Hamarosan küldtem neki egy levelet a futárral. Azt írtam: Azt tudja, hogy két napja állandóan valami munkát keresek, mert minden szabad pillanatomban Magára gondolok?

– Jó – mondta Mitya.

A Hattyúban alig volt vendég a nagy hó miatt, jobbára csak azok üldögéltek egy-egy sarokban, akik már évek óta összenőttek az asztalukkal és a székükkel.
A boltívvel és bordó függönnyel elválasztott konyhából mégis percenként kilépett Pika, a feltűnően fehér bőrű, kopasz és kövér kocsmáros vagy Veronika, a fiatal, barna kocsmároslány, akiről minden vendég tudta, hogy a kocsmáros legszigorúbb védelme alatt áll. Pika jóval idősebb volt Zebegényinél és Mityánál, és ugyan semmiféle tisztsége nem volt a kocsmárosságon túl, általános szeretet és csaknem tisztelet vette körül a falu felől is és a kastély felől is, ahonnan sokan jártak le, főleg délelőttönként, a Hattyúba. Talán azért szerették annyian, mert Pika kedélye és az ital együtt mindenkit megbékített vagy megvigasztalt. Pika túl volt már mindenen, látszott rajta, bár sokan nem is tudták, min lehet túl. Ivott, nevetgélt, és hajnaltól éjszakáig dolgozott a Hattyúban. Beszédében mindig volt valami olyasmi, amivel önmaga tette nevetségessé vagy kétségessé, amit mondott, mégis ettől vált mélységesen igazzá. Egy kancsó bort és két poharat tett Zebegényi és Mitya közé az asztalra.

– Jó mulatást az uraknak!

– Köszönjük – mondta maga elé Mitya.

Mitya borostás volt azóta, hogy a városi iskolában megeredt a szőrzete. Zebegényi nem is értette, hogyan lehetséges, hogy nem látta sosem se csupasz képpel, se szakállasan. Azt viszont biztosan tudta, bár éppen azt sem látta, hogy az asztal alatt most is ki van fűzve Mitya bakancsa, és a fűzők csak a cipő nyelve alá vagy bokája mellé vannak begyűrve.

– Ő meg azt írta: Hát ne dolgozzon annyit, biztosan van más megoldás is…

Mitya fölhorkant.

– Ez jobb, mint a tiéd! Elég kacér a hercegnőtől.

– Sámuel, a futár percekig állt mellettem, nem értette szegény, mit nézek annyit azon a két soron. Én meg csak olvastam, és másodszorra és harmadszorra is ugyanazt jelentette, amit nem hittem. Tudod, hány estén lovagoltam körbe a kastélyt, és lestem fölfelé, világosság van-e még az ablakában? Mint az iskolában. Ne röhögj ki, Mitya! Egy másik napon, mikor megint megérintette a kezem, nem is tudom, mi történt velem, csak utólag vettem észre, abban a pillanatban, mikor kopogtattak az ajtaján, hogy már nagyon erősen szorítottam a kezét, talán fájt is neki, úgy, mintha kétségbeesetten kapaszkodnék belé.

Zebegényi töltött, összeütötték poharuk szélét.

– Gratulálok! – mondta Mitya. – Csak ne a hercegnő vonzzon benne, csupán a nő!

– Azt nem állítom biztosan, hogy nem vonz a hercegnősége. Ne érts félre, nem a rangja, hanem a viszonylatunk. Tudom, valami fensőbbség előtti hódolat ellen akarsz lázítani, de nem erről van szó. Tényleg nem ismerem őt, csak a helyzetünket ismerem, az pedig csaknem lehetetlen, de mindenesetre eléggé veszélyes. Nemcsak otthon lehet botrány belőle, és nemcsak a kastélyban, de a munkámat is elveszíthetem miatta. A családom és a megélhetésem forog kockán. Gyönyörű száguldás a sötétben! És éppen ez, hogy mindenemet megérinti az érintése, ez tette igazán vonzóvá a hercegnőt. Azt hiszem, hogyha szobalány vagy konyhalány volna, és alig járna veszéllyel a találkozásunk, akkor sokkal kevésbé csábítana, talán nem is érdekelne, de legalábbis meg tudnám állni, és nem gabalyodnám bele. Ezért alapvetően fontos számomra a hercegnősége, bár volt egy pillanat, amikor nem éreztem már.

– Akkor addig kell eljutni néhányszor, és máris vége – mondta Mitya.

– Lehet – mondta Zebegényi fölvillanó szemmel. – Itt találkoztunk, a Hattyúban, egy délután. Ezt te is tudod róla, megteheti. Itt persze csak ültünk, mint akik egy tea mellett beszélik meg a hercegi család történetének legfontosabb eseményeit. De nem arról beszéltünk. Sokadszorra mondtam el a hercegnőnek, amit te tudsz rólam, hogy nem szoktam könnyű kalandokba keveredni, csupán végzetes szerelmi helyzetekbe. Így aztán már óvatos vagyok. Vagy lennék, ha rajtam múlna. Arról kérdezett megint, hogy miért volt, hogy majdnem földobtam a talpam, és miért élek akkor mégis. Mert a felnőtt ember vagy az élet elől menekül, vagy a halál elől. Valahogy én mindkettővel meglepetést okoztam.

– Tényleg, mi van? – kérdezte gyorsan Mitya.

– Semmi. Voltak doktorok, akik mesterkedtek a halálom körül, aztán eljutottam egyhez, aki élni hagy. – Beleivott a borba. – Marhaság. Itt ültünk, és úgy beszéltünk a hercegnővel, mintha mindent csak feltételeznénk, ami köztünk történhet, sőt, azt is csak feltételeztük, ami történt. Mintha tudományosan vizsgálnánk mindazt, amiről vallomásokban szoktak szólni. Később a hercegnő azt mondta, menjünk ki sétálni. Egyrészt alkalmatlan volt rá az idő, másrészt alkalmas, attól függ, merről nézzük, mert már sötét volt. Hó még nem volt, de olyan hideg igen, amiben mindenki sietett hazafelé vagy valami meleg helyre. Egyre értelmetlenebb volt az utunk, mert arról beszélgetni, hogy feltételezzük, hogy itt a sötétben sétálunk, már nem lehetett, viszont nem tudtuk, hová megyünk, csak lépkedtünk előre, mintha világgá indultunk volna. Előbb csak egyetlen lovas jött el mellettünk, aztán szemből kettő, később megint lódobogást hallottunk, és hátulról öten jöttek. Közben kicsit esni kezdett az eső. Elértünk már a kiserdőig, de ott is lovasok mászkáltak, legtöbbször nem is láttuk őket, csak csörögtek a paták a fák közül. Azt gondoltam, talán az őrség gyakorlatozik, ami azért elég hihetetlen volt a sötét, esős erdőben. A hercegnő nem mondott semmit. Én egyre idegesebb lettem a körülöttünk keringő lovasoktól meg a céltalan sétától, meg nem tudom, még mitől, nyilván a várakozástól, mert tudtam, hogy valaminek majd még történnie kell a mindenre alkalmatlan körülmények ellenére is, nem lehet, hogy egyszer csak visszafordulunk, a Hattyúnál elbúcsúzunk, és hazamegyünk. Félreálltunk a földúton, mert akkor megint ott jött két lovas, de csak nagyon lassan, azt hittem, megállnak, az egyik talán mondott is valamit, ingerülten rájuk is szóltam, hogy menjenek már, aztán végre továbbléptek, és akkor a hercegnő azt kérte, hogy erre ne sétáljunk tovább, tényleg nem is volt értelme, úgyhogy megfordultunk, de még azzal a mozdulattal megérintette a kezem, és akkor, ahogyan a megtartóztatott víz szabadul el, úgy kezdtem el csókolni, és úgy csókolt ő is. Néha tettünk néhány lépést visszafelé, aztán megint percekig öleltük egymást és csókolóztunk, a láthatatlan lovak patáitól még akkor is zúgott körülöttünk az avar, és volt, mikor egymástól el se szakadva, egyszerre húzódtunk a fák közé a vállunk mellett elvonuló lovasok elől. Akkor tartottam őt úgy a karomban, hogy nem tudtam már róla, hogy hercegnő, csak csókoltam a száját, a nyakát, és ő is engem, a számat, a kezemet, akkor úgy éreztem, mintha a húgom lett volna, valaki olyan, akire én vigyázok már a sötét, hideg, esős és nyugtalan erdőben, pedig idősebb is nálam néhány évvel.

Mitya elégedetten mosolygott.

– Le kell döntened a hercegnőt, én majd ledöntöm a herceget.

– Sosem beszéltünk ilyenről, Mitya, mikor barátok voltunk az iskolában. Van bennem némi félelem. Olyan, mintha az első nő előtt állnék: hogy megfelelek-e neki. – Zebegényi bort töltött magának, és egyszerre megitta. – Ennek az ismeretségnek csak a sóvárgás és csak a testi kapcsolat lehet a tere, másra nincs hely és idő, nem is akar mást a hercegnő. Szűk terep, mintha kurvához menne az ember, vagy mintha maga is az lenne.

Mitya is töltött magának, belekortyolt a borba, de nem tette vissza a poharat, hanem amíg beszélt, időnként ivott belőle.

– Ne izgulj! Úgy jöttél be ide, hogy az ajtó nyitásán is meg a csukásán is látszott, mennyire odavagy. Valószínű, az úton, a kocsmaajtó előtt is látszott még néhány percig, miután bejöttél. Ne hidd, hogy éppen Anna nem látja rajtad! Bizonyára jó fizetést kapsz a hercegnőtől, de én nem foglaltam volna le a kocsmáros összes szobáját csak azért, nehogy idejöjjenek a zenészek. Nem kell megszervezni az ilyen dolgokat, csak lesben kell állni, és kihasználni őket. Te meg öt fűtött szobával várod itt a hercegnőt! – Mitya közelebb hajolt Zebegényihez. – Néhány hete voltam a városban. A mozgalom külföldi összekötőjével találkoztunk. Volt ott egy helyes lány, aki abban az országban nőtt föl, ahonnan az emberünk jött, és ő tolmácsolt közöttünk. Többet erről most nem akarok mondani. Csak a lányról. Fél napon át súgta a fülembe, hogy mit mond a messziről jött ember, néha azt hittem, leharapja a fülemet, úgyhogy a végére már nem is érdekelt a mozgalom, olyan mozgalom támadt bennem. Éjszaka aztán elcsitítottuk ezt a vágyat. Ennyi. Nem szabad megengedni, hogy a szerelem zsarnokká váljon. A szerelem legyen szabadság! Nem lehet, hogy minden pillanatodban lefogja a kezed, hogy ott legyen a kódexeid között, a kocsma asztalánál, a családod vacsorájánál és a lovad fölszerszámozásában is. Legyen ott akkor a szerelem, amikor azt választod!

– Én azt hiszem, a szerelem csak zsarnokság lehet – mondta Zebegényi.

– Fenét! Meg kell dönteni! – Mitya kacsintott. – Megdöntöd párszor a hercegnőt, amíg kedved telik benne, amíg jóllakik az éhségnél is zavaróbb vágy benned, és boldogan élsz tovább. Mindenben a zsarnokság ellen, a szabadságért kell harcolni, még a szerelemben is. Szabadság, egyenlőség, testvériség!

– Egyszer sem kerülhetem el, Mitya, hogy erről beszéljünk? – Zebegényi intett Pikának, hogy még egy kancsó bort kér. – Látod, te erre teszed föl az életedet, szerintem meg ez tesz rabbá. De legalábbis unalmas lehet. Nem történt még más az emberiséggel, mint hogy különböző nevű zsarnokságok alatt az egyetlen nevű szabadságért harcolt. Nem is fog más történni, mert végérvényesen sosem fog felülkerekedni egyik sem. A zsarnokság előbb-utóbb mindig győzelemre ösztökéli a szabadság híveit, a szabadság pedig harc nélkül előbb-utóbb zsarnoksággá válik. Ne haragudj meg rám, Mitya, ha jobban érdekel a hercegnő kezének érintése, mint a történelmi szerepe. És ne röhögtess a szabadsággal meg az egyenlőséggel, mikor a kettő kizárja egymást! Hogy lehetnék szabad, mikor egyenlőnek kell lennem?

– Csak a bortól beszélsz hülyeséget, ugye? Tudod, hogy a törvény előtti egyenlőségről van szó.

– Jó lenne látni egyszer, mert még olyan sosem volt. Különben nem csábít az az eszményi állam, ahol egyenlően büntetnek, az csábítana, ha valóban szabad lehetnék, de hogyan, mikor a szabadság híveinek jelszava is korlátozza már a szabadságomat? Mennyi már az idő?

Pika letette a kancsó bort, és hirtelen megrettent az arca.

– Jaj-jaj, elmúlt már hat óra! De csüggedésre semmi ok, most jelentették, hogy hétkor is élni fogunk még.

– Köszönöm – mondta Zebegényi.

– Ne izgulj, majd jön. – Mitya töltött a poharakba. – Ezt még megiszom veled. Úgyis ritkán látok ilyen embert, aki a kastélyba jár, a hercegnővel csókolózik, de maga húzza a vizet az udvarán, és ennek megfelelően összevissza beszél.

– Nem tudom, melyik jelent többet: fölérni egy lépcsősor tetejére, vagy a földből előhúzni a vizet?

– Attól függ, ki van a lépcsősor tetején.

– Attól nem. Csak a följutást mondtam. Aki fönn van, az már valamit elveszített, bárki is lehetett, mikor indult. Ilyen bukásban nem lesz része a tiszta vizet húzó embernek. De kockázatban sem lesz soha része. Akkor meg minek az egész, ha nincs tét?

Mitya egy darabig hallgatott, csak nézte Zebegényit.

– Úgy teszel, mintha sohasem kártyáznál, és közben hazárdjátékot játszol. – Felnevetett, és megcsóválta a fejét. – Nehéz most még kiigazodni. Majd a gépek segítségével nemcsak az emberek, hanem a gondolatok is gyorsabban jutnak el mindenhová. Repülni fognak az égen!

– És akkor egyre kisebb lesz a világ, és egyre egyformább.

– Kockázat ez is. Meg kell próbálni. Te mondtad.

– Majd nemcsak egyetlen ember, egyetlen hercegség bukhat bele, hanem mindenki. Az is, aki nem felelős érte. Hol lesz akkor a szabadsága? A hercegnő kezének érintése az én kockázatom, az én zsarnokságom és az én választásom.

– Fenét választásod! Magad is mondtad, hogy nem az. Habár az is lehet. Az igazi zsarnokság lényege, hogy önként vállalják az emberek.

– És a kedvük ellenére rájuk kényszerített szabadság miért több ennél?

– Hagyjuk! – legyintett Mitya, és ivott. – Egyszer majd mindenki megérti.

– Marhaság – mondta Zebegényi. A szék karfájára akasztott tarisznyát az asztalra tette, és két mandarint kivett belőle. – Edd meg te, ha nem jön a hercegnő!

Mikor megcsörrent az ajtófélfára akasztott csengő, Mitya és Zebegényi egyszerre pillantott oda. Két ember lépett be, tetőtől talpig havasan. Zebegényi ismerte őket, a kastélyhoz tartozó gazdaság alsóbb vezetői voltak. Köszöntötték egymást, aztán a két férfi a boltív közelében, egy távolabbi asztalnál leült.

– Mandarin? – kérdezte Mitya. – Honnan van?

– A kastélyból.

Mitya kezébe vette, és két ujja között megforgatta a félig rohadt, félig fagyott gyümölcsöt.

– Látod, ez is épen ér majd ide. És annyi érkezik, hogy én is vehetek majd a gyerekeimnek, nem csak a hercegi család juthat hozzá.

– Tévedsz. Nem a hercegnőtől hoztam, hanem éppen neki. A szolgák zabálják föl, tőlük vásároltam.

Mitya előbb hitetlenkedve nézett Zebegényire, aztán előrelökte a poharát, mint egy sakkfigurát.

– A szolgalelkűség a legkifizetődőbb. Vigyázz! Miért nem viszed haza a gyerekeidnek?

Zebegényi fölhajtott egy pohár bort, és keserűen nézett Mityára. Aztán ő is előrelökte az üres poharát, úgy, hogy nekicsendült Mityáénak.

– A gyerekeim megkapták Annát. Mandarint majd máskor kapnak.

Mitya oldalra húzta a poharat.

– Az nem a gyerekeid hibája.

Zebegényi is oldalra húzta a poharát, és újra nekilökte Mityáénak.

– Nem hibájuknak tartom, csak a hozzám képest való gazdagságuknak.

– Ne legyenek illúzióid!

– Nincsenek. Makacsul ragaszkodom az elképzeléseimhez.

– Illúzió.

– Nincs olyan illúzióm, hogy elveszíthetném ezt a ragaszkodást.

– Most jön az idő – nevetett röviden Mitya.

– Az, az jön.

– És a Vénusz?

– A Vénusz, ahol tovább tart egy nap, mint egy év.

– Egy évben alig szeretkeznél.

– Nem. Egy napon többet, mint egy évben!

– Annál biztosan többet, mint ma.

– Azt hiszem, bassza meg! – nevetett gúnyosan Zebegényi. Elvette Mitya elől az egyik mandarint, és kezdte megbontani.

– Ne! – fogta meg a kezét Mitya. – Elviszem a gyerekeknek.

– Van még. Ezt együk meg.

Zebegényi letépte a mandarin héját, és elfelezte a gyümölcsöt. Míg gerezdenként elrágcsálták, másik két mandarint is Mitya elé tett, aztán Mitya kérésére még egyet, mert nemcsak a gyerekeknek, hanem az édesanyjuknak is akart vinni egyet. Zebegényi nem tudta magának mással magyarázni a hercegnő késését vagy elmaradását, csak a kastélybeli koncerttel. Megkérte Pikát, érdeklődje meg a két alsóbb vezetőtől, vajon megérkeztek-e a zenészek. Pika azzal a hírrel tért vissza, hogy senki sem tudja, megérkeztek-e, ettől persze nyugodtan megjöhettek, igaz, ő maga elég valószínűtlennek tartja ebben a havazásban. Mitya megitta a maradék bort, mondott néhány mondatot a gyerekekről, de mivel látta, hogy Zebegényi alig-alig figyel rá, hamarosan mocorogni kezdett a széken.

– Kérek még egy kancsóval – mondta Zebegényi.

– Ne, ne kérj! Nincs nálam elég pénz.

– Mitya! Nagy szükségem volt rád, de fizetni még egyelőre tudok. Akkor egy-egy pohárral igyunk még!

– De csak mert úgy tovább lehet hegedülni! – nevetett Mitya.

– Azt hiszem, ma mások hegedülnek sokáig.

Zebegényi intett Veronikának, aztán egészen addig hallgatott, míg meg nem érkezett az újabb kancsó bor.

– Hogy nézett rád ez a lány? – kérdezte visszafojtott álmélkodással Mitya.

– Mindig így van. Sokáig senki, aztán egyszerre többen.

– Megérzik rajtad – mondta Mitya. – Vigyázz! Agyoncsap a kocsmáros!

Zebegényi nem érezte ezt a veszélyt. Inkább elmondta Mityának azt, ami nagyobb változást okoz majd számára a következő napokban, mint a falu szokásos életében a hatalmas hó, hogy nem a hercegnőnek tartozik ezentúl számadással a munkájáról, hanem a várnagynak. Mitya ezt úgy fogadta, mintha feleslegessé vált volna tőle az egész addigi beszélgetésük. Azt mondta, hogy akkor már minden világos, csupán a hercegnő előrehozott nosztalgiájáról van szó, ami lehet, hogy már ki is merült a kora délutáni levelezésben, tehát egyáltalán nem csodálkozna azon, ha Zebegényi hiába várna a kocsmában hajnalig. Arra buzdította a barátját, hogy a Sakk írását semmiképpen se hagyja abba, mert nagyon fontosak az ilyen munkák, ha a megrendelő kívánsága mögött mégis tényeket és adatokat tudnak összegezni. Tényleg nem ivott többet egy pohárnál, hanem búcsúzkodni kezdett.

– Azért lehet, hogy eljön – biztatta végül Zebegényit, mikor kezet fogott vele. Aztán amikor már elengedte a kezét, és a nyaka köré tekerte a sálját, mégis azt mondta, hogy szerinte mégsem, mert a hercegnő már túl van az egészen, és ezután majd mást zaklat azok közül, akiket a maga közelében talál.

*

Amikor Zebegényi kilépett a Hattyúból a még mindig sűrű havazásba, és a háta mögött hirtelen eltompult a csöngő hangja, azonnal tisztában volt vele, hogy rosszul mondta Mityának, mit jelent számára a hercegnő személyes irányítása nélkül dolgozni tovább: nem a mindent elborító havazástól ünnephez hasonló változást, hanem fuldoklást a hó alatt. Már Mitya és a két alsóbb vezető lépteinek nyoma is tompává vált a hulló hótól. Mintha évszázadok alatt megkopott, faragott kő lenne, olyanná építette őket az olvadékony csapadék. Valamelyikük járását követte lépésről lépésre, és egy ideig pontosan föl tudta mérni az útjukat, aztán összecsomózódtak a külön utak, valaki talán visszafordult egy darabon, később pedig el is tűntek a nyomok, de Zebegényi a sötétben nem is próbálta tovább szemmel tartani őket. Alig vette észre a már csaknem teljesen elmerült kabátot a hóban, pedig majdnem rálépett. Mielőtt megérintette volna, előbb a sötétlő és közelebbről egyre pirosabb vérfoltokat látta meg a kabát körül, aztán a hóba arccal belebukott ember haját, kezét és lábát is. Megfogta, majd megrázta a vállát. A férfi halkan felnyögött, és Zebegényi ettől meglepően nagy örömet érzett. A hóba mélyesztette és a férfi hóna alá kulcsolta két karját, de csak megmozdítani tudta, megemelni nem. A hóban fekvő alak viszont végre maga is megmozdult, megint nyögött, aztán elkezdett föltápászkodni, és mielőtt még kiegyenesedett volna, Zebegényi fölismerte benne Sámuelt. A futár lassan kitörölte az arcából a havat, Zebegényi néhányat a kabátjára ütött, aztán belátta, hogy ennek semmi értelme nincs, mert a saját öltözéke is hasonlóképpen havas már, Sámuel pedig hamarosan megszólalt, és azonnal megnyugtatta Zebegényit, hogy semmilyen komoly sérülése nincs, úgy érzi, csak az orra és talán a szája vérzik. Zebegényi ragaszkodott hozzá, hogy Sámuelt visszakísérje a Hattyúhoz, ahol világosban megnézhetik a sebeit, pihenhet is kicsit, és legfőképpen átmelegedhet valami forró italtól. A Hattyúig nem sokat beszéltek, Sámuel csak szuszogott és sóhajtozott, Zebegényi pedig néhány szóval tartani próbálta benne a lelket, és ő is szuszogott, mert a futár testét is félig tartania kellett.

A Hattyúban az asztalokra föltett, égnek fordított lábú székek között Pika volt már csak egyedül. Mikor meglátta Zebegényit, fölnevetett, és kedves, visszatérő vendégének szólította, de amikor Zebegényi Sámuelt is betámogatta az ajtón, sietve levett egy széket, és segített őt leültetni. Veronika, a kocsmároslány lefeküdhetett már, mert Pika maga sietett a boltív mögé, és nemsokára egy lavórral és egy kendővel jött vissza. Sámuel lemosta a vért az arcáról, Pika egy pohár likőrt tett a mosdótál mellé, és egy korsó forró teát készített, Zebegényi pedig levetette a kabátját, az egyik asztalra, a székek lába közé dobta, leült Sámuellal szemben, és nézte, hogy a futár összelappadt szakálláról hogyan csorog a lavórba a rózsaszín, véres és havas víz. Sámuelnak tényleg nem voltak súlyos sérülései, csak a szeme fölött repedt föl a bőre, s miután a likőrt fölhajtotta, végre meg is szólalt, igaz, csak azt mondta, hogy nagyon köszöni a segítséget, megpróbálja meghálálni majd. Zebegényi unszolására aztán arról is beszélni kezdett, hogy mi történt vele, de szinte csak szavakban, és lóugrásban haladva, úgyhogy Zebegényi és Pika csupán annyit tudott meg, hogy egy férfi támadt Sámuelra az úton, de se kirabolni nem akarta, se megölni, csak ütötte eszeveszett dühvel, szitkozódott, és azt üvöltözte: rohadt talpnyaló, telizabálod magad? Mikor Sámuel a teát is megitta már félig, és a feje sem vérzett annyira, elmondta, hogy a támadója arcát ugyan nem látta, mert a sálját magasan kötötte meg, de arra biztosan emlékszik, hogy eléggé véres volt, pedig ő egyszer sem ütötte meg. Pika erre azt mondta, hogy az alsó kocsmából lehetett valamelyik őrjöngő részeg, aki, úgy látszik, másba is belekötött már ezen az estén, csak akkor ő kapott határozottabb útbaigazítást. Míg a kocsmáros visszavitte a mosdótálat, Sámuel fölállt, kijelentette, hogy most már mennie kell, attól nem tart, hogy a támadója várna rá valahol, bizonyára valóban egy részeg volt, és már régen hazakotródott, csak azt nem tudja, hogyan köszönhetné meg azt, amit Zebegényi tett érte, aztán végül mégis megtalálta a módját, amin Zebegényi nagyon csodálkozott, mert Sámuel azt súgta a fülébe:

– Uram, szóljon nekem bármikor, hogyha el kell rángatnom valahonnan!

Zebegényi előbb úgy tett, mintha értené, aztán úgy tett, mintha nem értené Sámuelt. Megkérdezte még tőle, hogy valamiféle üzenet átadása miatt járt-e a Hattyú felé, s mivel Sámuel erre a fejét rázta, megkérdezte azt is, hogy megjöttek-e végül a zenészek.

– Elég korán eljöttem a kastélyból, uram. Én nem láttam őket, de ettől meg is jöhettek meg nem is.

– És ha megjöttek, hol laknak? – kiáltotta a boltív mögül Pika.

– Biztosan a kastélyban kaptak szállást – kiáltott vissza Sámuel, aztán köhögni kezdett.

Pika előbújt a boltív alól.

– Hogyhogy, már a nagybőgő is báró?

Sámuel köhögött, és közben széttárta a két karját.

– A likőrt, a teát…

– Orvosság volt – mondta Pika.

Sámuel még egyszer mindkettőjüknek mindent megköszönt, és kilépett a havazásba. Zebegényinek nem volt kedve vele menni. Pika bort töltött neki, magának pedig likőrt, majd a boroskancsót is, a bordó likőrösüveget is az asztalra állította, és leült Sámuel helyére, Zebegényivel szemben.

– Lám, megkerült végre még egy nap, amelyiken nem gazdagszom meg.

– Köszönöm – mondta Zebegényi, és hálásan nézett a kocsmárosra. Egy fél órával vagy egy órával korábban Pika azt mondta, ne tetézzük a hibáinkat, és nem számolta föl az öt lefoglalt szobát, amin Zebegényi olyan nagyon persze nem lepődött meg, hiszen nyilvánvaló volt, hogy egyetlen vándormuzsikus sem akart megszállni benne, viszont a szobalány számára kért némi borravalót, mert Veronika már délután befűtött, és az egyik szobában fölhúzta a tiszta ágyneműt. Ezt ugyan nem értette Zebegényi, vagyis akkor is úgy tett, mintha nem értené, de a Mityával megivott bor árát kipótolta a Veronikának szánt borravalóval, sőt, a mandarinokat is neki adta, s közben eszébe jutott az a faluszerte ismert vélekedés, hogy Veronika valójában nem titkos szeretője Pikának, hanem a még titkosabb lánya.

– Azt súgta Sámuel, hogy annak a gazembernek a bakancsa fűzőjét majdnem elkapta? – kérdezte egészen vidáman Pika.

– Dehogy! – mondta meglepve Zebegényi. – Annak is véres volt az arca.

– Annak is megvan az oka – nevetett a kocsmáros.

Zebegényi kérdőn nézett rá. Pika fölemelte a két kezét, mint aki nem akar belekeveredni olyasmibe, amibe nem föltétlenül szükséges, aztán fölhajtotta a likőrt. Zebegényi is ivott a borból, közben még egyszer végiggondolta azt, ami Sámuellal történhetett, s mikor letette a poharát, úgy döntött, hogy nem érdekli az egész eset.

– Fölmegyek a kastélyhoz. Nyergelj föl egy lovat!

– Dehogy megy – mondta Pika. – Legalábbis lóval nem. – Megcsóválta a fejét, és föl-fölnevetve cöccögött, mint aki valami elképesztő ostobaságot hallott. – Ebben az időben! A rendes emberek otthon vannak ilyenkor. A rendetleneket meg várják.

– Persze – bólintott Zebegényi. – Annának mintha velem volna az álma! Nem alszik, míg haza nem érek. De amint hazaérek, velem már csak az álma van megint. Nem ő.

Pika erre nem mondott semmit. Zebegényi kissé elszégyellte magát, s hogy ezt leplezze, nagyon komoly képet vágott, még sóhajtott is hozzá.

– Nem könnyű azt eldönteni, Pika, hogy melyik az előrébb való, az erkölcs vagy a szeretet.

Pika töltött magának is, Zebegényinek is, aztán fölnézett, és biccentett a fejével.

– Bizony nem könnyű olyan kérdést eldönteni, ami nincs.

– Már hogyne lenne?

– Úgy, hogy egyikben benne van a másik. – A kocsmáros hallgatott kicsit, Zebegényit nézte. – Ami az erkölccsel összemérhető, az nem a szeretet, hanem a szerelem. A szerelem pedig éppen abban különbözik a szeretettől, hogy a gyűlöletre is képes. Következésképp elég jól szembeállítható az erkölccsel, és elég könnyű azt is megmondani, hogy melyik az előrébb való. – Pika fölemelte a kövér ujját. – Nagyon egészséges az erkölcsös élet! Ha nem lenne böjt, én már rég elpatkoltam volna. – Hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról. – Viszont éppolyan egészségtelen mindig böjtölni. – Megint gyorsan megitta a likőrt, aztán kinevette saját viccét.

Zebegényi nem nevetett.

– Csakhogy ez fáj. Hiába gondolok mást. Szembeállíthatom bármivel. Nem panaszkodom, csak a tényt mondom: fizikai fájdalmat okoz, ha nem látom.

– Sámuelnak is fáj, hogyha beverik a képét. Mondjuk, hogy Mityának is fájna. A magáé is éppúgy elmúlik majd, mint az ő fájdalmuk. Csak míg nekik semmiféle hasznuk nem származik a véres arcukból, azt a fájdalmat, amit maga érez, illendő lenne megköszönni. Ajándék, hogy még egyszer átélheti. Mert, ha jól emlékszem, akkor ez a fájdalom kizökkent az időből, és új látványt nyújt ugyanazokról a dolgokról, amiket addig is látott. Mindenben, amivel összeakad, megnyilatkoznak azok a tartalmak, amelyeket a szem nem szokott fölfedezni, csak a lélek. Ha nem szerelmes az ember, komoly munkájába kerül, hogy a szívével lásson. Maga megint ajándékba kapta! Nahát! Illenék megköszönni, azután meg hazamenni.

– Köszönöm, Pika. – Zebegényi a kocsmárosra mosolygott. – Neked köszönöm meg, mert az Úristennek csak nem köszönhetem, hogy megajándékozott az erkölcstelenségemmel.

– Nem kérte, csak kapta. Az meg a maga választása, hogy árulóvá válik-e miatta.

– Azt se tudom, az vagyok-e. Ha az árulót elárulják, az még nem válik mentségére.

– De a javára talán mégis – vigyorgott Pika. – Késő van, ne kerteljünk: csupa haszon, ha eljön, és csupa haszon, ha nem jön el. Ha eljön, fájdalommentesen, hamar elmúlik. Ha nem jön el, mások számára múlik el biztosan fájdalommentesen.

– Nem jön – mondta Zebegényi.

– Látja? – Csaknem fölkiáltott vidáman a kocsmáros. – Ugye? Megmondtam. Tiszta haszon!

Zebegényi nevetett rajta, és közben arra gondolt, hogy nem papolna neki így a kocsmáros, ha tudná, Veronika hogyan pillantott rá.

– Pika! Ez nem olyan dolog, mint a hó! Az is nyomot hagy benne, ami nem történt meg.

– Nem kell komolyan venni. A hó is hamar elolvad. Örülni kell neki, mikor hullik, és azután örülni kell a tavasznak is. – Pika megint fölemelte a mutatóujját. – Nem érdemes összevérezni! Hogy néz ki a piros hó? Böjtölni kellene a politikában is!

Mindketten odanéztek, mikor csipogás hallatszott a szomszéd asztalról, Zebegényi kabátja alól.

– Persze, hogy nincs vendégem! – horkant föl Pika. – Zsebre dugta a zenekart!

Zebegényi fölállt, az asztalhoz lépett, és elővette kabátja zsebéből a rádiótelefonját. Nem is örült igazán, inkább csak megnyugodott, amikor látta, hogy a hercegnőtől kapott üzenetet.

Alszik már?

Két égnek álló széklábra támasztotta könyökét, úgy írta meg a választ.

Nem. Wagner volt?

Hátrafordult, de Pikát már nem látta, és az asztalon sem volt ott se a boroskancsó, se a likőrösüveg. A boltív és a bordó függöny mögül vízcsobogást hallott. Csöngeni kezdett a telefonja. A hercegnő elmondta, hogy eléggé elhúzódott a koncert után kötelező udvariassági beszélgetés, bár most már végre negyedórája otthon van. Zebegényi egy szót sem szólt, de heves harag kelt benne, hogy nem tizenöt perccel korábban hívta föl a hercegnő, aztán a harag ugyanolyan gyorsan el is hamvadt, mert belátta, hogy már negyedórája is késő lett volna a találkozáshoz, hiszen valószínű, hogy Anna már legalább egy órája várja. A hercegnő vigasztalni kezdte, azt mondta, ne legyen annyira letörve, mire Zebegényi azt válaszolta, hogy már hogy is ne lenne, azután nemsokára elbúcsúztak egymástól.

Amikor Zebegényi kilépett a Hattyúházból, már nem havazott. Kis ideig megállt a régieskedő boltozat alatt, nézte a feje fölé csupán díszítésül odaragasztott zárókövet, ami a régi épületek valódi boltíveinek lelke és megtartója volt, aztán elindult a kocsija felé. A Moszkva tér felől hólapátok krákogtak. Mikor kinyitotta az ajtót, beesett egy adag hó az ülésre, s míg lesöpörte, eszébe jutott, hogy ha a kamrában meggyújtotta volna valaki a lámpást, megakadhatott volna szeme a párkányról behullott havon, és ha kíváncsisága hajtja, ki is nyithatta volna az ablakot. Semmit sem bizonyítottak volna a különös nyomok, csak a napnál világosabban azt, hogy valamit el akart titkolni. A motorháztetőn is vastagon állt a hó, sokat eltakart az útból. Zebegényi úgy érezte, mintha a megszokottnál sokkal nagyobb testű kocsiból nézne kifelé. A Moszkva térről a Szilágyi Erzsébet fasorra fordult. Szerette az autónak azt az oldalazó, motorcsónakot utánzó mozgását, amire a hóban csúszva képes volt. Mosolygott a kanyar után. Úgy érezte, mintha lubickolhatna azon az úton, ami máskor csak aszfaltból, kőből és vasrudakból áll. Elégedett volt azzal is, ahogy a nagy hó a rendőröktől megvédte. Az út mellett, a combig érő hóban biztosan nem várnak rá, hogy megkeseríthessék az életét. Most úgy mehet, ahogy akar. Mikor a Pasaréti útra kanyarodott, látta, hogy már jó ideje nem járt ott autó. Arra gondolt, ahogyan a friss nyomokat a kopott kőhöz teszi hasonlatossá a szüntelen havazás. Nem ezer évig koptatja, csak félórát építi, mégis olyan, mintha több száz év telt volna el felette. Mintha több száz évvel korábban lett volna Schütz Ági, a városi iskola és a hercegnő is. Hogyan is láthatná még őket? A kocsi oldaláról hamar lefújta a havat a szél. A fehér háztetők között átvágó úton hosszan csónakázott a piros autó.

Hajnalban Zebegényi Annával szeretkezett.