Szisz I.

„Játsszuk, ami nincs, de lehetne”

(Szilágyi Domokos)

Pengevékony volt és kopasz. Ebben is kora előtt járt.
Akkor a nagy haj volt a divat. A tiltakozás egyik formája.
Csak a rabokat nyírták kopaszra és a bakákat.
Aki önakaratából válott kopasszá, rögtön gyanús lett.
Ültünk a kád szélén, bukaresti lakásában,
és kánonban hánytunk. Ha, ha… a Kovászna gin…
és a világszellem vágtatott fakó lován –
És ő egy pletykás erdélyi memoárírót olvasott fennhangon,
tanuljak! Abban az évben lépett a holdra Armstrong.
Mi névrokonát hallgattuk… Ó, az a trombitaszóló.
„A költészet komoly dolog – csuklott –, bele lehet halni!…”
S a kád melletti tükörben, a rulettcsendben
összekapcsolódott egy életfogytiglani pillanatra a tekintetünk.
Ha egyebet nem, ezt azért hét év múlva bizonyította.

2003. május 16.

 

Az orosz erdő

És a kolostorok Szuzdálban. Negyven? Ötven?
Sokat börtönként hasznosítottak. József előrelátó volt,
és megértette Lomonoszovot. (A grúz vonatrabló az oroszt, miközben
kinyírta Buharint.) A természetben semmi nem vész el, csak átalakul. A
cellák. Vércseppek hieroglifái a falon.
Feliratok. Üzenetek. Jelek. Az ablak. Az éhes varjak.
Az ég egy darabja. Az a károgás. Az a szüntelen károgás.
„És én még azt hittem – csuklott a vodkától Marius –,
hogy ami nálunk volt, annál nem lehetett rosszabb!…”
„Fiatal vagy még – dörrentem rá –, húzz el a picsába.
Menjél Los Angelesbe. Friscóba. A nap kísértései
ragadjanak el. Hagyd ezt a szemétdombot. Tűzzél el!
Itten nincs miért maradni!” Borka fölmordult,
és körülöttünk élt, lélegzett, álmodott az orosz erdő.

2003. május 30.

 

Olga és a nyolc egyforma ajtó

Olgára a Metropolisban talált rá. Fekete haj, kék szemek.
Táncolni is elmentek. Pedig utált táncolni, de már tudta,
nem csalódhat. Néhány óra múlva, szitáló holdfényben,
hibátlan alakjában gyönyörködhetett, ahogy feléje jött a
szoba sivatagán át. Lassan szeretkeztek, egymásba veszve,
áttűnve a másikba. Free dzsessz szólt, és nem beszélt közben.
Nem is siettette: tudta, mit akar. Volt ideje kivárni.
Tágra nyílt szemében láthatta volna jövőjét,
nem érdekelte. Feküdtek egymáson, édeni örömállapot.
De nem élvezhette sokáig. Csikarni kezdett a hasa,
ki kellett mennie. A helyet az udvarban, hátul, egyből
megtalálta. Az ajtót, ahonnan kijött – nem. Nyolc egyforma ajtó.
Szédült. Ott állott meztelenül egy hajnali udvaron,
és nem tudta, mi történik, ha melózni induló prolik rátalálnak.

2003. június 1.

 

Csoda

– talált tárgy –

A temetésről megtérve jó Jancsó Adrienn
két denevért talált abban a szobában,
ahol Áprily aludt, ahol végül meg is halt.
Ott pihentek a párnán, amely őrizte még
a költő fejnyomát. Két barna rongydarab.
Vártak. Nem tudni, mire. Azt se, mit jelképeznek.
Szemükben kérdés pulzált. Vágy. Harag. Félelem.
Éjszakák kínjairól, mocsárról, sivatagról,
útvesztőkről meséltek. Vadon hívó szaváról
és sötétség mélyén bujkáló démonokról,
azután búcsú nélkül és vakon kirepültek
ott, ahol bejöhettek, a nyitott ablakon.
És helyettük a párnán, amely őrizte még…
két fehér galamb landolt, két visszajáró lélek.

2003. június 3.

 

Középkori metszet I.

Jönnek a táboriták. Mormolnak hálaimát.
És vértől csatakosan isszák boruk, ha van.
Megvívtak számos csatát. Piros csizmáik nyomát
lassan a hó belepi. Kedvük is mord, keleti…
Isszák boruk, ha van. Rosszkedvük is ellovan.
Nehéz volt élni, lehet. Meghalni még nehezebb.
Igézik Szűz Máriát. Motyognak hálaimát.
Künt a kanca nyerít. Szűzanyánk majd megsegít.
Lilán villódzik az ég. Tábortüzük is leég.
Markotányosné teste. Setétül lassan az este.
S ők vértől csatakosan isszák boruk, ha van.
Lihegő, torz maszkurák. Husziták. Táboriták.
Mocsárból démon kikel. Ugrásra készen figyel.
Lassan halkul a had. Valakit ma elragad.

2003. június 30.