Móser Zoltán

Rekviem egy utcáért

AVAGY A JÓZSEF UTCAI ÁRAMKÖRÖKRŐL

A bonyhádi József utcáról szeretnék szólni egy régi és egy friss élmény felemlegetésével, és egy fotó bemutatásával. Az elmúlt hetekben jártam abban a kisvárosban, ahol a 60-as évek elején töltöttem gimnáziumi éveimet. Ha Bonyhádra emlékezem, a gimnázium és kollégium mellett mindig ez a kis utca jut eszembe. Ahogy a képen is látszik, olyan volt a kövezete, mint egy római vagy középkori városé. Ugyanúgy öntötték ki a szennyvizet itt is és ott is, hisz úgyis lefolyik. Mert befelé enyhén lejtett – ilyet Siénában láttam azóta –, s így a víz ott folyt le az utca végi csatornáig. Ennek megfelelően itt soha nem volt sár. Az utca enyhén, mondanám, barátságosan, vonzóan emelkedett: fönt volt a gimnázium, lefelé pedig, a városközpont felé menet a szembülső domboldal, a Börzsöny látszott, ahol valaha Vörösmarty lakott. Ezért is, az enyhe lejtő miatt is jó volt ezen a kis utcán végigmenni, hisz mindkét irányban vitt, sőt vezetett valahova!

Legutóbb azt akartam javasolni, hogy érdemes volna védetté nyilvánítani, de megrökönyödve hallottam, hogy a macskaköveket fölszedték. El is mentem megnézni, s bizony szomorúan kellett látnom, hogy betonlapokra cserélték ki. Igaz, ezen nem döcög az autó. De az is, hogy a mellette lévő utcákban nyugodtan tudnának közlekedni. És akkor ez a régi utcamegmaradt volna olyannak, mint volt – félve írom le: öröknek. Mert így él (élt?) a mi emlékeinkben. S ha még hozzáteszem, hogy itt lakott a diák Illyés és az irodalomtörténész Gál István, akkor érthető szomorúságom, de az is, miért írtam azt, hogy ez az utca (macskakővel együtt) örök.

*

Illyés Gyula két évig járt a bonyhádi evangélikus gimnáziumba (1914–16-ban), életének egyik fontos pontja (tartozéka) ez az utca. Ezt egy 1930-ban keltezett levél olvastán, majd úgy négy évtizeddel későbbi, 1974. október 9-én íródott naplófeljegyzése alapján mondom.

„Hogy milyen is az az emberiség, amely mély tengerként áramlik köröttem, abból az ismeretlenektől kapott levelek hoznak hozzám egy-egy csöppet. Ha volna eszközöm elemezni, filtrálni ezeket! Ma ezt a csöppet csapta elém a posta.”

A hosszú levelet, amelyet 1974. október 7-i keltezéssel írt Illyés Gyulának egy nyugdíjas tanárnő, nem másolom ide. A lényege, hogy segítséget kér egy „áldott jó, de csigatermészetű” barátnőjének, aki beteg és munkanélküli, s aki nagy szeretettel mesélt neki a diák Illyésről: „amikor mint nagy gimis öccsével és egyik legjobb barátjával, Gyuszival boldogan barangolták a híres tarka bocik legelte illatos réteket, a felejthetetlen tájakat ujjongó, ifjú hévvel, örülve az Életnek!”

E levél olvastán, ahogy Illyés írja, egyszerre két cella is kigyúlt az agyában. „Reggeli napsütésben a bonyhádi József utca felső felén (ahol enyhül a meredek) három utolsó éves gimnazista között nyúlánk, nádszőke lány szedi frissen a lábát, fiúsan hosszú lépésekkel. Hóna alatt neki is egy köteg, szíjjal összefűzött tankönyv: diák ő is, az iskola egyetlen lánynövendéke. Magántanuló, de érettségije előtt bejárhat a nyolcadikosok előadásaira: apja – a megye-híres ügyvéd – olyan tekintély az egyházi vezetésű tantestület előtt is. Barátommal utánuk szaladunk, s ő kiválik a három nyolcadikos – Zavaros Tibor, Ugrósdy László, Schmidt Béla – közül, s elénk jön, noha mi csak harmadikosok vagyunk, öt osztállyal alattuk. Ez Müller Márta, s a barátom az ő öccse: Müller László.

A másik hirtelen fényre gyúlt agysejt képe: egy szélesebb patak zuhogója, illetve a mesterséges zuhogó alatt megöblösödött állóvize. Május lehetett, nyilván délután (amikor nincs tanítás), jókora gyaloglás után érhettünk oda, túl tán a szomszéd falun, Hidason is. Fürödni még nem lehetett, de lábbelinket már levethettük, fölgyűrt nadrággal sétáltunk a sekély, a feneke kavicsait tréfásan villogtató vízben. A képen csak hárman vagyunk, Dusánt, a szerb Vujicsicset, padszomszédomat és másik jó pajtásomat itt nem látom. De köztünk csiklandoztatja talpát a kavicsokon: testvérnénénkként osztja az óvó tanácsait is, de éppoly gyermekesen szaladgál, akár mi. Ahogy otthonukban is, a díszkertszerű tágas udvar gömbölyűre nyesett bokrai közt, a sokszobás lakás barnán csillogó keményfa bútorai közt. Érettségiző, de nyilván nemiségtől még nem érintett német szépség, akár a család többi tagja. Házuk egy soron van a Perczel-kúriával, s mintha annak szelleme is ideáradna: a falakon a ’48–49-es hősök és mártírok képei; s aki német származék Lászlóra, Gézára, Árpádra kereszteli a gyermekeit, az itt némi daccal vallja a maga választotta hitét. Van a házban még egy csak németül tudó öregmama is; ez juttat még egy fejsimogatást is a pusztai vadócnak; s külön – vastag lekváros kenyeret a konviktusi koszttól még szögletesebb képű barbárnak. De mindez csak díszlet és kiegészítés. A kép tengelyében az a fűzfavesszőien tavaszi M. hajlong.”

Ehhez most már könnyű hozzáképzelni azt a diákot, aki az ekkor készült (rossz állapotban lévő) tablóképen látható. Ez a kép nem a nagy, a híres költőről szól tehát, hanem arról a diákról, aki éppolyan volt, mint bárki más. Pontosabban már akkor sem volt olyan. Erről olvashatunk is Gál István utolsó, halála előtt írt levelében.

*

Illyés Gyulát senkinek sem kell bemutatni, de az 1912-ben Bonyhádon született Gál Istvánt kevesen ismerték. A család segítségével röviden hadd szóljak róla. Édesapja második házassága révén azt a házat nevezhette otthonának, amelyben a harmadikos gimnazista Illyés mint kosztosdiák 1915–16-ban lakott. (Ezekről az időkről, majd az első levélváltásról Gál István később A kisdiák Illyés Bonyhádon című, a Jelenkorban közölt írásában emlékezett meg.)

A tizenhét éves Gál István Illyés Gyulához írt első levelei sajnos nem maradtak fenn. Megmaradtak azonban a későbbiek, néhány kivétellel, Illyés Gyula levelesládájában. Gál István a hozzá intézett Illyés-leveleket féltett kincsként hiánytalanul megőrizte. Ezt a dokumentumgyűjteményt tették közzé az örökösök Illyés Gyula és Gál István levelezése címmel (Bonyhádi Öregdiák Szövetség, 1998). Az előszót író Gál Ágnes és Gál Júlia bevezetőjéből érdemes idézni.

„Gál István budapesti magyar–angol–német szakos bölcsészhallgatóként 1934-ben megindította Apollo c. közép-európai humanista folyóiratát. Ebben – hatéves fennállása alatt – Babits Mihály, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Thomas Mann, Cs. Szabó László, Szalatnai Rezső, Szerb Antal, Sziklay László stb. mellett Illyés Gyulától is közölt tanulmányt. Vezető hazai, erdélyi és felvidéki folyóiratoknak és napilapoknak állandó munkatársa volt. Doktori disszertációjának címe: Babits és az angol irodalom már előrevetíti későbbi munkásságának két nagy területét. 1942–49 között folyamatosan jelentek meg önálló kötetei és tanulmányai az angol–magyar kapcsolatok köréből, valamint kelet-közép-európai témakörökből. Az ötvenes években – mint a budapesti Angol Követség (később Brit Nagykövetség) könyvtárosa – nem publikálhatott. (…)

Gál István irodalomtörténészi tevékenysége 1961-től indulhatott újra. Ennek állomásairól, főleg az angol–magyar kapcsolatok területén, majd a Babits-hagyatékban tett kisebb-nagyobb felfedezéseiről folyamatosan tájékoztatta Illyés Gyulát, sőt, mint a levelekből kitűnik, többször kérte véleményét, hívta segítségül emlékeit, vagy szállt vele vitába. A Babits mellett ifjúkora óta hűségesen kitartó Gál Istvánt ért – elmaradhatatlan – támadások idején jóleső megerősítést, biztatást kapott Illyés Gyulától a feladat elvégzésére, a munka folytatására. Levelezésük Gál István 1982. június 26-i halálával lezárult.”

*

És most következzék az említett levélrészlet, amely fontos irodalomtörténeti adalék, s ez is a József utcáról szól. „Többször beszéltünk már Bonyhádról, de éppen a legkonkrétabb engem érintő ügyről nem. Nagy várakozással és izgalommal hallgattuk végig szülőföldedről adott pazar tv-műsorodat.* Az volt a benyomásom, hogy a nagyon fárasztó körút végén akkor már nem jutottál el oda, és a filmes sem azt örökítette meg, amit Te diákéveidben láthattál. De leginkább meghökkentett egy mondatod, az, hogy sváb családnál voltál ott kosztosdiák. Fodor Ilona könyvében is téves adatot és rossz képet közöl családunkról és házunkról.** Az igazság a következő. Az Általad 1930 februárban nekem írt első hosszú, Bonyhádról szóló leveledben Katica nénit és Némethéket emlegetted mint házigazdáidat. Ezek mostoha-nagyszüleim voltak. Németh Ferenc járásbírósági levéltáros, rokonságban számos szekszárdi családdal, úgy beszélt magyarul, ahogy Soltész Katalin Babits Mihály költői nyelve című könyvében a szekszárdi nyelvjárást leírja; németül egyáltalán nem tudott. Az ő felesége volt az általad emlegetett Katica néni, Bauer Katalin, aki gyerekkoromban Perczel Mórék vezetésével Ozoráig följutott nemzetőrségben részt vett édesapjáról sokat mesélt… Tehát ők voltak házigazdáid a József utca 428. alatt. (Fodor Ilona könyvében az előző ház van lefényképezve.) Némethék lánya volt az én mostohaanyám, Sarolta néni, aki főzött Rátok. Ő Répás Rezső tanító özvegye volt, a bonyhádi és pécsi francia zárdában végzett. Ő jó barátnője volt az én édesanyámnak, aki 1917. január 5-én halt meg, és én ennek az évnek a végén kerültem oda; de már az előző években, tehát amikor Te ott voltál, mint kisfiút, odavittek játszani. A Veled együtt lakó nagyobb diákok közül Ugrósdy Laci és Schmidt Béci játszott velem, de élénken megmaradt emlékezetemben, hogy Terád úgy anyám, mint a fiúk, tekintélyt keltően úgy mutattak, amikor én bámultalak: Gyula úr ír. Négy-öt éves gyereknek kevés mondás marad meg a fejében – amikor ezt egyszer említettem Neked, azt mondtad, hogy ezt biztos gúnyból mondták. Nem gondolom.”***

Kigyúlt egyszerre két cella, írta Illyés a Naplójában, és valami hasonló történt velem is. Szemembe villant, mint egy vaku, egy hirtelen erős fény, s egy ideig nem is láttam semmit, majd tisztult a látásom, és ott volt előttem az a régi utca, amelyen mindig jó volt végigmenni. A József utcai áramkörök erős vonzását, mint minden volt bonyhádi diák, én is nagyon sokáig éreztem. Egészen eddig. Most, hogy megláttam a lebetonozott utca végét, úgy érzem, mintha a hatása elmúlt volna. Félek, hogy végleg.

Bicske, 2002. november 21.