Emlékszem, egyszer valami kis bogár csapódott szemembe, s öreg cselédünkhöz, Mariska nénihez szaladtam: próbálja kiszedni. Ő ehelyett keresztet vetett arcomra, s azt susogta: „Boldogasszony Szűz Mária, söpörd ki!” Én erre csudálkozva pislogtam – s egyszer csak azt éreztem, hogy a könnyel együtt a kis muslinca is kifolyik szememből. Nem könyvből tanultam én meg, mi az a „Mária-kultusz”!

Szólnom kell a szegedi téli örömökről is. A terek kocsiállásain ilyenkor nem konflisok várakoztak, kínálkoztak, hanem szánok. Gyönyörűség volt az alacsony gyermekülésről bámészkodni, míg a szán a kétoldalt emelkedő hóbuckák közt suhan… Nem sok ilyen havas tél volt Szegeden, de a ritka alkalmak emléke épp ezért maradt meg bennem elevenen. Rémlik egy rég elkallódott gyermekkori versem, melyből csak foszlányok lebegnek már lelkem zugaiban:

De legfőbb téli öröm és újdonság a betlehemesek járása volt. (Kálvinista vidékeken nincs ilyesmi.) Engem mindenféle színház vonzott gyermekkoromban is. Házról házra jártak, papírból eszkábált istállócskát hordva, a kis subás-gubás csordapásztorok s a csillagos homlokú, fehér inges angyalkák. (A patyolat ingecske alatt persze kopottas kabátka lapult.) Ájtatos kántálás zengett, föl-fölváltva tréfás közjátékokkal. Legvidámabb epizód az volt, mikor a hétalvó és süket öreg gulyást egy angyalkának csizmaheggyel kellett ébresztgetnie: keljen már, mert megszületett a kis Jézus!

„Jó kedvvel, bőséggel” adakoztak tehetős házaknál a betlehemeseknek. Sok szegény család gyermekeinek az ilyen „betlehemezés” biztosította a boldog ünnepeket.

*

Eszembe jut most egy megmosolyogtató emlék arról, hogy mit is hívtak még Szegeden betlehemnek. Magyarázatomhoz egy kis kitérőt kell tennem.

Móra Ferenc, mint tudjuk, nemcsak nagy író volt, hanem kiváló régész is. Mikor ásatásokat végzett Szeged környékén, munkásai mindig magukkal vittek egy nádfonatos, embermagasságú, négyfalú alkotmányt, melynek sem födele, sem padlata nem volt. Fontos kelléke ez az ásatást végzőknek a fátlan, bokortalan, sík vidéken, hol semmi búvóhely nem kínálkozik az ember számára, ha oda indulna, „ahová a király is gyalog jár”. Tökéletesen takar, s könnyen hordozható ez a… micsoda is?… Móra Ferenc Ferenc munkásai találtak rá szót. Mikor egyik helyről a másikra vándorolt a régészcsapat, a munkások azt mondták: „No, vigyük odább ezt a betlehemöt!”

*

Kisdiák kori emlékem az is, hogy a szegedi trafikokban árult ponyvaregények nemcsak Nick Carter detektív zseniális nyomozásairól szóltak, hanem Rózsa Sándornak és bandájának érdekfeszítő kalandjairól is. Ezekben a füzetekben a jeles betyárvezér éppúgy a nagyurak ráncbaszedője s a szegény nép védelmezője volt, mint később Móricz Zsigmond regényeiben. Érthető, hogy kamaszfantáziámat erősen megragadta, mikor Brauswetter híres órásboltjának kirakatában – föltűnő helyen – megpillantottam egy réges-régi, vaskos, félgömb formájú zsebórát, rajta a felirattal: „Rózsa Sándor hajdani betyárvezér órája”. Arra gondoltam, milyen jó volna, ha Édesapám megvenné ezt a ritkaságot, s lelkesen hívtam föl rá figyelmét. Ám ő csak ennyit mondott: „Azt kéne kideríteni, kié volt az az óra, mielőtt Rózsa Sándor zsebre vágta.”

Ezzel szétpattant a színes szappanbuborék.

Szegedről szólva e „szerelmes földrajzban” nem maradhatnak említetlenül a „szabadtéri játékok” sem.

Úgy tudom, Hont Ferenc ötlete volt hajdan, hogy a Fogadalmi templom előtt (a „Dóm téren”) elő lehetne adni Az ember tragédiáját mint valami misztériumjátékot.

Felejthetetlen emlékem egy ilyen előadás, melyen Lehotay Árpád volt Ádám, Tőkés Anna Éva, Csortos Gyula Lucifer. Csortos akkor már vénült, s magához alakította a szerepet. Mindenből kiábrándult aggastyán volt az ő Lucifere, mélyről jövő megvetéssel beszélt a céltalan, értelmetlen világegyetemről. Az Úr provokáló kérdésére („…Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?”) keserűen vetette oda:

Két aggastyán haragos ütközése vetett ott szikrát ebben a jelenetben.

*

A Dóm téren folyó játékok sikerén fölbuzdulva elhatározták Szeged vezetői, hogy a SZUE (Szegedi Úszó Egylet) medencéjében is lesz szabadtéri játék. Műsorra tűzték ott Kleist Glaukos című mesedrámáját, melyben félmeztelen statisztahölgyeknek módjuk volt sellőjelmezben tündökölve úszkálniok a tengeri tájjá varázsolt uszodában.

Bökkenő volt, hogy a hosszúkás medence két végében lévő vízipólókapukat nem lehetett leszerelni. Nappal az uszoda szokás szerint üzemelt, nyitva volt a fürdőközönség számára is.
A leleményes díszlettervező megoldotta a problémát: valami vízhatlan anyagból készült burokkal parti sziklákká formálta a kapukat – s ezek a vadregényes műsziklák nappal is ott ékeskedtek az uszodában.

Egy játszótársam, Katz Anni, kalandvágyó kislány, fürdőzés közben elmagyarázta, hogy ezek a mesés kulisszák belül üresek; ha alájuk merülve fölbukkanunk a vízből, ott vagyunk a szikla belsejében. Lelkesen javasolta, hogy ússzunk be oda, ő már megpróbálta. Ennek nem lehetett ellenállni. Mondhatom, különös élmény várt rám. Szűk volt a hely bent, s misztikus félhomály vett körül. Anni vizes arca, két fekete szeme egészen közelről ragyogott rám, míg egy helyben, taposó úszással tartottuk fönn magunkat. Nem volt ez valami ideális találkahely, csak egy tekintetben: itt igazán nem láthatott senki! Nekibátorodtam! Bal kézzel megkapaszkodtam a kulisszakapu belső peremében, s jobb karommal átöleltem Annit… A víz alatt is éreztem kis teste melegét. Boldog percek következtek… De igazán csak percek, hiszen közben folytatnunk kellett a taposó úszást is… Meddig tarthatott e földi (vagy inkább vízi) paradicsom lopott gyönyörűsége?… Nem tudom már. Csak arra emlékszem, hogy mikor előbújtunk, s a medence szélére ültünk, Anni suttogva kérdezte: „Most énvelem már megtörtént az?”

Válaszul némán ráztam fejemet.

Azt kellett volna mondanom: veled most az történt, hogy beléd szerettem.

*

A mélyen fekvő Szeged levegője nem tett jót egészségemnek. Lecsapott rám egy gyötrelmes betegség, az allergiás asztma. Ezzel az orvosok akkor nehezen boldogultak, a gyógyszeripar sem ismerte még e baj ma használatos ellenszereit.

Ennek a betegségemnek köszönhetem első olyan kamaszkori versemet, melyet talán ma sem kell szégyellnem.

Komoly sikerem volt ezzel háziorvosunknál, akinek persze nem én mutattam meg. Azt mondta anyámnak: egy szakkönyv sem tudja ilyen híven leírni azt, amit asztmaroham alkalmával érez a beteg.

Akadtak művelt felnőttek, akik azt mondogatták, bizonyosan olvastam Csokonai versét, a Tüdőgyulladásomról-t. Nem volt igazuk! Csokonait még alig ismertem. A „modern” költők bűvöletében éltem akkoriban, amint ezt szabálytalanul váltakozó hosszúságú és szeszélyes rímelésű soraim is mutatják.

*

Tizenöt évesen Sárospatakra kerültem diáknak, a református kollégiumba. Patakra kerülve megragadott az én alföldi szememnek újszerű Hegyalja vidéke, kivált a Bodog-part fűzekkel, ciglebokrokkal sűrűn benőtt tája, hátterében az ódon vár tetőtlen, romos tornyaival.

Akadtak olvasóim, akik e vers utolsó sorában szimbólumot sejtettek, úgy gondolván, hogy a Szabadság alussza Csipkerózsa-álmát abban a toronyban. Mert a pataki Rákóczi-vár akkor egy Windischgrätz herceg birtoka volt, aki évente csak egyszer tűnt föl a pataki társaságban, a legitimista hírű Stefánia Nőegylet farsangi bálján… (Magamnak mindez eszembe se jutott, mikor a verset írtam.)