|
Győri László
A bokája törte fiú
A nyelvbe még csak éppen belekóstolt
a leendő
költő,
de elővette mindjárt
a zseniális fordító műveit,
hogy a fejére olvassa bűneit.
Csak dicsérik, sose szidják,
hát suhogtatta fölötte az ostort:
itt félreértett, ott pedig
kihagyott valamit,
ez a szó egészen mást jelent,
beleírt egy egészen idegent.
Szó, mi szó:
csapnivaló.
Hiába zseni,
mindent összekutyul.
Jól hangzik ugyan magyarul,
de ni-ni,
ez se jó,
az se jó.
Aztán nekivágott,
hogy megmutassa a zseninek.
De bokája tört hegy felé menet.
A csúcson, fönn, hiába várta
kíváncsian az a másik.
A szótárba
kapaszkodva
azóta
is egyre mászik.
Back Szigfrid
Back Szigfrid, a buborék mestere,
a szikvízzel szállt egyre fölfele,
aztán amikor egyszer égbe ért,
ő is az lett, egy röpke buborék.
Az égbe vándorolt. Messzire, ki,
akár a szóda buborékjai.
Lucsokban állt, a lében örököst.
Ha van ilyen szó. Mért ne annyi közt?
Örököst örök vízözönben élt.
A hasonlatból ennyi épp elég.
Ismeritek a szikvízüzemet?
A vízözönt? A szódásüveget?
A vízözönt, a halál özönét
ismeritek-e annyiféleképp?
S tudjátok-e, hogy mikor elköszönt,
apámra bízta azt a vízözönt?
Dehogy az égbe, Izraelbe ment
Orosházáról innen egyenest
övéi közé úgy valamikor
a hatvanas évek eleje tájt,
s apámra bízta minden vagyonát:
a fecniözönt partijairól,
mire mit lépett s efféle egyéb
dédelgetett, sakkűzte mifenét,
amelyekben a paraszt, a huszár
egész új megvilágításban áll
a régi megnyitáselméletek
felől, de a lét vak, a lét süket,
nem érti őt a Mester maga sem.
Löwenthalnak is nagyon idegen.
Apámra hagyta, őrzöm én, aki
most kezdem csak álmait sejteni.
