Alföldy Jenő

Ördögharapást szőrivel – de kell a tömjén is

MARSALL LÁSZLÓ: SZÉLKETREC

Avantgárd

A magyar avantgárdnak három nekifutása volt a 20. században. Ugyanennyiszer gáncsolták el. A fő kezdeményező, Kassák a húszas években az üldöztetés, mellőztetés ellenére is termékenyítőleg hatott kortársaira s az újabb nemzedékre. A következő évtizedben az avantgárd már elvesztette „előőrsi” szerepét, s belesimult a kor sokféle irányzatot egyesítő modern irodalmába. A második világháború utáni évek viszonylagos szabadsága újabb lökést adott a mozgalomnak – vagy inkább már csak a magános tehetségek újító kedvének: fiatal költők éreztek rá a szabadság és kötetlenség ízére, a külföldön elterjedt, de itthon még ki nem próbált költői módszerekre. E törekvéseket 1948-tól kíméletlenül elfojtotta a totális diktatúra, melyben az ellenőrzés nemcsak a versek téma- és gondolatvilágára, hanem a szerzők életkedvére, stílusára – még a központozásra is kiterjedt.

A harmadik hullám az ötvenhatos szabadságharc rövid ideig tartó vívmánya volt. A forradalmat előkészítő szellemi pezsgésben, majd az újabb diktatúra kezdetén – körülbelül 1957 közepéig – a régi-új ellenőrök nem foglalkoztak a könyvkiadással és a költők észjárásával. Sürgősebb volt a megtorlás; előfordult, hogy bebörtönzött írók könyvei is megjelentek. Az újra kővé meredő felső irányítás aztán még hosszú ideig nem tűrte az avantgárd nyelvét: okkal gyanakodott rá úgy, mint a szabadságszerető irodalmárok félig-meddig titkos jeladásaira, mint a börtönfalakon és csővezetékeken leadott morzekopogtatásokra. Az avantgárd folyamatosan jelen volt a magyar költészetben, akkor is, ha alig voltak jelei a sajtónyilvánosságban. A fiatal költőknek nem lehetett megtiltani, hogy fölkeressék azokat a régieket, akiket mestereiknek vallhattak: az idős Kassákot, Füst Milánt, Tamkó Sirató Károlyt, az avantgárdban is otthonos Szentkuthy Miklóst, Weöres Sándort és más örök-moderneket. A hatvanas évektől érzékelhetőek voltak az avantgárd életjelei: ez az észjárás, stílus és verstechnika részint beépült a hagyományos – de nem konzervatív – költészetbe, részint a vitathatatlanul baloldali Majakovszkijra, García Lorcára, Aragonra vagy Eluard-ra való tekintettel előbb-utóbb zöld utat kapott, ha csak a „tűrt” kategóriában is.

Marsall László a harmadik hullámmal, az ötvenes évek második felében érkezett. Csoda, hogy nem lett ő is idegen földön partra vetett (szerencsés vagy szerencsétlen) hajótöröttje ennek a hullámnak, mint azok a pályatársai, akik a várható mellőztetés biztos tudatában, netán a megtorlástól tartva Nyugatra emigráltak.

Avantgárd és nem avantgárd

Pályakezdő kora óta, mindmáig az avantgárd jellemző jegyeit mutatja. Kétségtelen, hogy ez már fél évszázados hagyomány volt Marsall ifjúkorában. Az avantgárd nem azt jelentette 1920-ban, mint 1970-ben – ekkor jelent meg a harminchét éves költő első kötete, a Vízjelek – vagy mint napjainkban, amikor Szélketrec címmel kiadták „megjelent és meg nem jelent verseit”, azaz teljes eddigi életművét, a gyerekkori, 1941–42-ben írott verseket is beleértve.

Ha a 20. század második felében „avantgárd” verseket írt valaki, az éppúgy hagyományt követett, mintha szimbolista vagy parnasszien verseket írt volna. A különbség csupán annyi, hogy az avantgárd hullámlökései jó ötven-hatvan évvel fiatalabbak, mint a szimbolizmus és a parnasszizmus. Az avantgárd azonban nemcsak ebből a nagyapáinkkal egykorú irodalmi régiségből fakad, hanem az emberi természetből is. Hasonlóan, mint ahogy a romantikus életérzés tört föl a „nép-nemzeti realista” Petőfiből az Álmos vagyok és mégsem alhatom, Az őrült vagy az Egy gondolat bánt engemet írásakor. Általános értelemben, azt hiszem, létezik egy „mindenkori” avantgárd: a romantikának éppúgy megvolt az előőrse (nálunk például Vörösmarty személyében az 1820-as és 30-as évek fordulóján, Petőfiében 1845 végén), mint a 18. század vége felé az érzelmek és ösztönök forradalmának Németországban és másutt: a fiatal Goethe korában ezt mondjuk Sturm und Drangnak. Megkockáztatom, hogy a maga idején a Carmina burana egyik-másik ismeretlen középkori szerzője éppúgy avantgárd észjárású költő volt, mint Villon vagy mint évszázadokkal később Rimbaud és főleg Lautréamont. Sok példa kínálkozik még; Dosztojevszkijt ki ne felejtsem.

Marsall nem csupán azért lett modernista költő, mert megtetszett neki ez a hagyomány, hanem mert avantgárd költőnek született. Úgy látom, előbb írt zseniálisan „kakofon” verseket, mint olvashatott ilyeneket bárkitől. De mert nem akart mindenáron avantgárd költő lenni, nem is lett az mindenestül: versei a korai daraboktól fogva rengeteg hagyományos, olykor éppenséggel klasszicizáló elemet tartalmaznak. Számos megnyilatkozásából ítélve Csokonai Vitéz Mihály a kedvenc klasszikusa, akihez a költészettan tudományos tanulmányozása, játékossága és nyárspolgárokat megbotránkoztató életmódja egyaránt közelíti (az iskolai fegyelemmel mindketten hadilábon álltak), s talán egy kicsit az élhetetlensége is – tudniillik őt is alig hagyták élni. Mintha rátett volna egy lapáttal Tempefői híres mondására, mely szerint „Az is bolond, aki poéta lesz Magyarországban”, valahogy így: aki poéta lesz Magyarországban, az vállalja, hogy bolondnak nézik. Az ő elképzelése szerint Platón alapfogalma, a költői mania (elragadtatottság) a költői furorral (megszállottság, szent őrület) azonos. Igaz, ez a romantikusoktól sem volt idegen.

Kortársai közül – nemcsak verseiből, hanem vallomásaiból is tudhatóan – Weöres Sándor a legfőbb mestere (aki szintén „csokonais” alkat). A Kortársban néhány évvel ezelőtt olvashattuk Weöres Sándor Marsallnak írt levelét az ötvenes évek közepéről, amelyben az idős mester akadémiai szinten ismerteti a pályakezdő költőnek az antik időmértékes verselés ritmusalakzatait, a különféle verslábakat és kólonokat. Marsall meg is tanulta ezeket, ahogy számos verséből látható. Nem csupán hexametrikus és anakreóni formákat találunk kötetében, hanem más kötött formákat is, például Balassi-strófákat, szonetteket s különböző ütemhangsúlyos sor- és strófakombinációkat, amelyek a régi, protestáns zsoltárirodalomra vagy még régebbi, középkori vershagyományokra nyúlnak vissza. A Nyugat körüli költők által kifinomított rímes-jambikus forma sem idegen tőle, ahogy például Legenda a szélmalomról című verse mutatja. Az életműkiadásban körülbelül jó egyharmad részre tehető a kötött formájú versek aránya. A többi, jobbára, gondolatritmus szerint tagolt szabad és prózavers.

A nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján árulta el Marsall egy interjúban, hogy milyen további hatások érték. Az ötvenes évek második felében megjelent a modern francia költők antológiája, mely az akkoriban különösen virágzó műfordítás-irodalom tolmácsolásaiban mutatta be Apollinaire, Tzara, Breton, Eluard, Supervielle, Michaux, Follaine, Char és más franciák verseit, melyek a rádöbbenés, egyben-másban az önigazolás erejével hatottak Marsallra. Részint saját ösztönös elképzeléseit vélte fölismerni ama franciák példáiban, részint új, eladdig ismeretlen munkamódszerek, látásmódok és távlatok nyíltak meg előtte. Amikor néhány évvel később az amerikai beatköltészet hullámai is begyűrűztek Magyarországra, Marsall már kész költő volt. Ginsberg, Gregory Corso és más „üvöltők” hatása kimutatható néhány versén, de ez már inkább a teljes vértezetében álló költő rokonszenv-nyilvánításának jele, mint reveláció. Akárcsak Csoóri Sándor, Orbán Ottó és még egy-két nemzedéktársuk munkájában. A beatnikek életérzése egy tőről fakadt az újsütetű, balos nietzscheizmussal („élj veszélyesen”), a terrorizmussal és a kemény drogozással is, ami nálunk akkor még távol állt a lázadó vagy válságait élő ifjúságtól. A terrorról a mi költőinknek egészen másféle elképzeléseik voltak, mint nyugati kortársaiknak: szerepét nálunk akkoriban hivatalos állami szervek töltötték be. Marsall is „veszélyesen” élt, de nem másokat, hanem önmagát veszélyeztetőn.

Az avantgárd nemcsak formabontás, hanem formateremtés is, a régi tradíciók új használati módja. E stílus nem tartja kötelezőnek a költészetben a formátlanságot, a dekomponáltságot, ahogy az értelmetlenséget is inkább ráfogják, mint kimutatják benne konzervatív bírái. A modernizmus elsősorban magatartás: elvetni minden konvencionálist, félrehajítani a közhelyszerűen elkoptatott megoldásokat és szabadon gondolkodni. Az avantgárd önmagát számolja fel, ha már eljutott a formabontás végső határáig, az üres lapig, a csöndig. Ekkor szükségképpen visszahátrál a hagyományokhoz, s már nem pusztán avantgárd vagy modernizmus, hanem összetett, univerzális stílus. Marsallra ez érvényes.

Az avantgárd költő szereti és keresi a szélsőségeket, a túlzásokat – elsősorban ezeket látja meg a világban, és ezeket fokozza tovább az abszurditásig, hogy a fájdalomban eltompult emberiséget magához térítse. Keresi a szélsőségeket önmagában is; Freudban az őszinteséghez talál támaszt. Nem ingatja meg az „örök” értékeket, nem tépi el azokat a belső, lelki szálakat, amelyek az embert a megszentelt hagyományokhoz kötik. Láttuk már, hogy a modern áramlatokkal együtt sodródó féltehetségeket milyen visszaélésekre ragadtatja a feltűnés vágya. A klasszikus művek bemocskolása után nem a klasszikus műveknek, hanem a maszatolóknak kell megtisztulniuk, ha még van bennük emberség. Az igazi tehetség végcélja sosem a rombolás, hanem az akadályok elhárítása és radikális előkészület az új alapok lefektetéséhez, s a lelkek megerősítése. Marsall korántsem romboló szellem, noha előfordult, hogy ezzel vádolták. Verseiben sosem sérti meg elődeit. Ha rombol valamit, akkor az nem érték, hanem látható vagy láthatatlan börtönfal és drótkerítés, melynek lebontásához elődeinek szellemét hívja segítségül. Az emberi méltóságot nem sérti meg, hiszen kezdettől fogva ezt védelmezi, akárcsak a Postquam nobilitas (Minthogy a méltóság) című dal ismeretlen középkori diákszerzője.

Marsall kedveli a még ki nem próbált módszereket. Nem ismétli meg a már elfüstölgött petárdadurranásokat, hanem új ötleteket talál ki, vagy felkutatja a mostoha feledésnek odadobott régiségből a neki valót. Az avantgárd sokszor visszatérés a régiséghez, az ősihez, az archaikushoz és a primitívhez. Általában a városias kultúrában otthonos, mégis szükségképpen fölfedezi magának a folklórt (lásd például Rába György költészetét a hatvanas években). A Marsall által láthatóan kedvelt középkori diákköltők nyelve például éppolyan idegenszerűen hangzik a közelmúltban elterjedt konvenciókhoz szokott fülnek, mint az argó vagy a halandzsa. Marsall a rossz beidegződések és ízlésbeli megrögzöttségek esküdt ellensége. Minden lehetséges módszert megragad, amikor sajátos jelrendszert keres az újfajta érzések és gondolatok kifejezéséhez. Például hangutánzó, hangulatfestő effektusokat, indulatszavakat használ, amelyek sokszor könnyebben érthetőek, mint a választékos és „művelt” nyelv: az ilyen hangcsoportok jóval előbb használatosak voltak az emberiség életében, mint a tagolt beszéd. Igaz, az expresszionizmus ezeket már az első világégés idején fölelevenítette, amikor az artikulált szavakkal kimondhatatlan kínokat világgá jajongta. A kínok nem szűntek meg, csak alakot váltottak. Marsall fölelevenítette és egyénien alkalmazta ezt a hagyományt. És nemcsak az újabb keletű szenvedések kifejezésére használta fel, hanem domesztikálta is, amikor fölismerte benne a humoros hatás lehetőségét. Nem először írom le, hogy az avantgárd sokszor úgy hat ránk, mint a komoly formában üzemeltetett humorérzék. Karinthy mondja, hogy a humorban nem ismer tréfát. Marsall ezt megfordítja, és azt mondja, hogy vannak komoly dolgok, amelyekről csak bizonyos humorral beszélhetünk.

A groteszk látásmód lényege, hogy a humoros oldaláról nézzük a borzalmat. Marsall költészete jóval megelőzte a hetvenes–nyolcvanas évek groteszkdivatját. Nevetséges panoptikumnak mutatja a fontoskodó emberek társadalmát, akárcsak mestere, Weöres, és ugyancsak hozzá hasonlóan parodizálja a látszólag értelmes (grammatikailag összefüggő), valójában mindennél értelmetlenebb politikus- és vezércikknyelvet. Ebben egy húron pendül a paródiaíró Karinthy Frigyessel is, csakúgy, mint a legszabatosabb nyelvezetű és nyelvvédelmi csatáit megvívó Kosztolányi Dezsővel. Vannak társadalmi jelenségek, amelyek egyenesen kihívják az ép érzékű embernek ezt a csúfondáros, destruktív magatartását. A tévé lármásan önreklámozó show-műsorainak ellenszerét a készülék kikapcsolásán kívül még nem találtuk ki, de a hagyományok, amelyekre támaszkodhatunk, már a kezünkben vannak. Marsall humoros, nonszenszet kedvelő, abszurdizáló kriticizmusa kiváló ötletadó. Kétféle támpontja is van: a paródia és az ellenmítosz. A paródia egyik példája (a sok közül) A züllött barát tanácsa című korai versében található: „Válaszd a kacagó Pocak-arcot / az örökös Bohóc-pofát / meg a rikogó trom-trombitát / tiéd a repedő rekeszizmok perce / köpködj röhögj / ujjaddal szűzlány-mellekre bökj / s a halál nyakát örökre kitekerted.” Ezt harminc-negyven évvel ezelőtt írta, de sosem volt olyan igaz és időszerű, mint a mai tévés hitványságok idején.

A társadalmi bűnökkel szembeni ellenmítosza sokféle hagyományon, például a prométheuszi, ikaroszi-daidaloszi – és nem utolsósorban a Don Quijote-i – modell újraértelmezésén alapul. A titáni, héroszi példák és az erkölcsi meggyőződésében hozzájuk felérő, a valóságban azonban szánni való kudarcokat szenvedő lovag hősies fenékre esései és megveretései nem véletlenül kerülnek közös gondolatkörbe. Don Quijote nem kevésbé nagy lélek, mint Szent György, csak ő nem a sárkánnyal találkozik, hanem annak fantomképeivel. Képzelete öntörvényűen működik, ezért könnyen összecseréli a gonoszakat és az ártatlanokat. Mindez mégsem érvényteleníti lovagias szándékát, melyet a középszerű emberek vele szembeni brutalitása rendre igazol. Don Quijote akkor is nagyra hivatott, messianisztikus lélek, ha minden tettét kudarc, lebunkózás és durva röhej kíséri.

Marsall Nagy Lászlóval ért egyet, akinek egyik nevezetes maximája: „Műveld a csodát, ne magyarázd.” Marsall röpülni is megtanul és megtanít képzeletben, ahogy egyik legerősebb ciklusa, a Város papírmadárból versei mutatják. Nem segédmotoros sárkányrepülésről van szó (noha ez sem megvetendő), hanem önerejű repülésről, ahogy a madarak, denevérek és ahogy a repülni vágyó ember által megálmodott angyalok, kerubok, szeráfok szelik a levegőt, s magasról tekintik át a tág térséget, amelyet hazájuknak szeretnének tudni. Marsall, aki annyi feketemisét tartott már a „dogmák hitványan illeszkedő cserepei” fölött, a hazafias költészet új változatát mutatja föl a többi közt A függélyes ország terve című poémájában. Látványosan szemlélteti, hogy az avantgárd mennyire nemcsak rombolni, hanem építeni is tud. Úgy, ahogy erre a konstruktivista stílust költőként is, festőként is kidolgozó – és társadalmi céljaiban ugyancsak konstruktív – Kassák Lajos mutatott neki példát. A vers maga Illyés Gyula Haza, a magasban című, újplatonista szellemű versének átértelmezése-áthangszerelése neoavantgárd stílusban, majdnem mindent elvetve a klasszicizmusból meg a realizmusból, ámde mindent megtartva a határokkal szétszabdalt nemzet iránti aggódásból.

A konstruktív költészet eszközei

Marsall nemcsak a nyárspolgárok, bürokraták és ideológusok álértelmes nyelvét parodizálja. Formaelvének hatóköre ezen is messze túlterjed: új jelrendszer kidolgozásán fáradozik. Az avantgárd hagyomány követőjeként ő is fölidézi a káoszt, ahogy tették az első világháború és a nyomában fakadó társadalmi nyomorúság s a rend hiánya miatt felháborodott expresszionisták, dadaisták és szürrealisták. Azzal azonban tisztában van, hogy a fölidézett zűrzavar önmagában semmit sem orvosol, csupán fokozza a lelkek tanácstalanságát. Ezért olyan eszközökkel próbál úrrá lenni a rendetlenségen, amelyet a régebbi költők még nem próbáltak ki: a természettudomány egzaktságigényével lép föl. A matematikusok, fizikusok, mérnökök és technikusok munkájával megvalósított új csodák ismeretében a társadalmi élet minden területén bizonyosságot és megbízhatóságot igényel. Ezért kölcsönveszi a matematikai észjárást, a csak egyféleképpen levezethető tételek megdönthetetlen igazságát.

A matematikai pontosságigény csírái megtalálhatók már Kassáknál, a Mesteremberek, a Számozott versek és A ló meghal a madarak kirepülnek nagyszerű költőjénél. A ló meghal a madarak kirepülnek vége felé súlyponti helyzetben hangzik fel a 2 x 2 = 4 mint a bizonyosság jelképe a kudarcot vallott eszmék, elméletek és életmodellek kiismerhetetlen, megbízhatatlan kavargásában. A bukolikusan hagyománytisztelő, de az avantgárdban ugyancsak beavatott, Apollinaire-t példásan fordító Radnóti is a kétszerkettő igazságával jelzi ragaszkodását a tudat legvégső fogódzójához. Nemes Nagy Ágnes az objektív líra elméletét fejtegetve mondja, hogy versei csupán a tudományosság hangulatát veszik át, nem magát a tudományosságot. A „kilencvenkét elem” vegytani bizonyosságát például. Ennek alapján hisz az anyag „feltámadásában”, a növényi fotoszintézis életet tápláló „tisztaságában” és a téli fák néma „megváltástanában”. Marsallnak rendszerint elég néhány vezérelv használata és az algebrai műveletekre
emlékeztető írásmód beszüremlése a versbe, de figyelemre méltóak például a mátrixelven, halmazelméleten, tükröződéselven és különféle modern, matematikai szabályokra épített zenei megoldásokon (például szeriális zene) nyugvó formai megoldásai (Szemed csapdája, Zene a dobhártya mögött, Tükör a tükörben stb.).

Korai versében (címe: Bolyai koponyájában) Hamlet komolyságával hangoztatja: „Tantermem Bolyai koponyája.” Hirdeti, hogy újfajta gondolkodásmód szükséges. Ahogy a relativitás elmélete és az atomfizika forradalmasította a newtoni fizikát, úgy helyezte (egy évszázaddal korábban!) az euklideszi világkép mellé és fölé a magáét Bolyai. A „marxisták” (kik Marxtól álltak legtávolabb) prüszköltek is a megkerülhetetlen filozófiai kérdéseket fölvető új, természettudományos világképtől. Marsall úgy hivatkozik Bolyaira, ahogy a Bartókban Illyés hivatkozik Picasso „kétorrú hajadonaira, hatlábú ménjeire”. Az avantgárd proklamációk eltökéltségével vallja az új látás- és gondolkodásmód győzelmét akkor, amikor az irodalmi közéletben mindent elkövetnek ellene: „Végéhez közeleg a félig letörölt ábrák, az / érvényüket vesztett krétajelek korszaka – és a mozdulatlan / hirdetéseké. Most: abrosz az asztalon, télialma-kontúr, vázaalakzat – / cézanne-i csendélet. Rálátás negyvenöt fokos szögben, a tér bele / kitárva. De mi a nagy filmet várjuk. Mert ez robban fel a vásznon: / az euklideszi tér, asztalunk meghitt rendje, utcai bolyongásaink / távlatai, a találkák és összeborulások simára gyalult padja valamennyi / parkban. Hirtelen minden lámpa elalszik, világteremtés előtti sötétség. / A matematika mozijában most mindenki magára / marad. […] Kivilágosodik a vászon. Új tér özönvize önti el a világot! / S mindeneket el kell temetnünk, akik csak önmagukkal / párhuzamosak.” Nincsenek többé dogmák, s még a természettudományos alaptételeket is felül kell vizsgálni. Nagy László radikalizmusát is ott érzem ennek hátterében: „Vége a lírai fényűzésnek.” Marsall nemcsak a lírai fényűzésnek vet véget, hanem minden egysíkú, leegyszerűsítő és az új követelményekre illetéktelenül használt gondolatnak, mely korlátozza, gátolja a fejlődést, és megalázza az embert.

A Bolyai-féle „nem euklideszi” világkép s a cézanne-i, „nem perspektivikus”, több nézőpontú térlátás metaforikus azonosítása önmagában is figyelemre méltó észrevétel Marsall versében. A költői és gondolkodói bátorság itt is, a tekintélyes terjedelmű életműkötet más pontjain is megragadja az olvasót. A radikális magatartás egyik lehetséges útja volt ez az igazmondás ínséges évtizedeiben. A másik út, a közvetlen politizálás sem volt könnyebb: a Csoórié, Petrié. De így végigcsinálni azokat az évtizedeket, kisujjat sem nyújtva a hatalomnak – ugyancsak igen jelentős művészi döntés volt, folyamatos kockáztatás, nemcsak a sikerért, mely oly sokat váratott magára, hanem mindnyájunk lelki épségéért s a hazáért.

Tétre menő költészet

Kockázatos leírni a haza szót, hol a hiteltelen frázispufogtatók, hol már a szóban tömjénszagot szimatoló hazátlanítók várható vádja miatt. Marsallról szólva nyugodtan leírhatom. A kötet egyik legemlékezetesebb darabja a Beszámoló a röplabda leütésének pillanatáról, amelyet Illyés Gyermekkorom lángjai és Gyermekkorom zivatarai, valamint néhány Orbán Ottó- és Rába György-vers mellett a prózavers nagyszerű megvalósulásának tartok. Az élsportoló vallomása ez arról a töredék másodpercnyi pillanatról, amelyben a röplabdázó a levegőbe emelkedve és a holtponton megállva a szenvedő magyarok helyett és nevében, az egzisztenciális magány határhelyzetében dönt, hová üsse a labdát, s hogyan szerezzen elégtételt a több évszázados történelmi sérelmekért. Ez is hamleti pillanat, minden létkérdés megvilágosodása a tudatban a fotóriporteri villanófény erejével. Bella István Szeretkezéseink és Tóth Bálint Krisztinavárosi körmenet című, kötött formában írt verse rokon ezzel. Az avantgárd észjárás valamiképpen mindig visszakanyarodik a hagyományhoz, az ember lényegéhez, ha csakugyan költészet. És nem fekete, hanem fehér, piros és mindenféle színű mágia.

Marsall korában nemcsak a három „T” (tilt, tűr, támogat) bértollnokai jelentettek veszélyt az avantgárd – vagyis az avantgárd merészséget hagyományos formakultúrával és természettudományos szó- és fogalomkinccsel egyesítő – költőre, a művészi és az egzisztenciális szabadság területén egyaránt. A „puha diktatúra” idején a bértollnokoknál is dühösebben támadták azok, akik Marsall gondolkodásának bakugrásaitól és – egy verscímét idézve – a „szavak fickós fortyogásá”-tól is féltették a lelkük legmélyén dédelgetett Pósa Lajos-féle marcipán-felhőcskéket és malacrózsaszín angyalkákat, amelyeket a költészettel azonosítottak. (Haragudjunk-e rájuk, vagy inkább szánjuk őket?) Pedig Marsall verseiben nemcsak a vagabundos szélkelepek, dionüszoszi orgiákba illő tánclépések és illetlen grimaszok gyakoriak, hanem a mély érzelmek és az igazi megrendülések is. A trubadúr-lelkesedésű, szentséggé emelt szerelem („gyönyörűm, gyönyörűségem”), az öregek, a gyöngék és elesettek vagy az állatok iránti részvét, a vallásos érzületnek megfelelő szolidaritás legalább olyan jellemző rá, mint a rettenthetetlen szélmalomharc a buta és erőszakos hatalom, a politikai s a vele karöltve járó pénzarisztokrácia, a modern gengszterség és az élet mindenféle közvagyon- és közjólét-ellenes vámszedője ellen. Ha a szokatlan szófűzésein fennakadó, tollat ragadó bácsik vették volna a fáradságot, és elolvasták volna Marsall más verseit is, mint amelyen fennakadtak, akkor talán elmaradtak volna a költői szabadsága ellen további korlátozást követelő, följelentő olvasói levelek, cikkecskék. Az a jellemtulajdonság tűrte legkevésbé Marsall verseit, amellyel őt vádolták gyakran: a felületesség. Azok a versek például, amelyek a költő gimnazista fiának halálát siratják, majd róják fel tíz évvel később a világnak – a világban uralkodó igazságtalanság szégyenéül! –, profán részleteikkel együtt (vagy éppen azok által hitelesítve) imádságnak is a legszebbek közé tartoznak.

Meg kell adni, Marsall nemcsak elszenvedi a nyárspolgárias gondolkodásmód következményeit, hanem ki is provokálja őket. Verseiben bőven előfordulnak diabolikus elemek, kutyaharapást, akarom mondani, ördögharapást szőrivel alapon. Kora ifjúságában, melyet „Életem-prédáló vadóc-csillag korom”-nak nevez, éppúgy kihívja maga ellen a költészet tizenkilencedik századból itt maradt szomorúfűzei és a „pókháló-raktár koponyák” dühét, mint
vénülőben, amikor például Melyben a szerző nem az életkorához illő viselkedésről szól című versét írta. Itt olvashatjuk: „Meg kéne már komolyodnom, / méltósággal bazsalyognom, / barátaim sejttetik, / ki mintha jár szélkelepen, / rozsdát reszel roncstelepen, / szó-játékos kelekótyát / fintorogva elvetik.” Megkomolyodni ekkor sem hajlandó: „Mifenének komolyodnom, / ha jólesik gabalyodnom” – és íme a további indoklás: „szava csak abrakadabra, / s »mint a szép híves patakra / a szarvas kívánkozik«.” Ezzel a zsoltáridézettel mintegy megszenteli dacos szabadságóhaját, de ezzel még nincs vége a versnek. Még odamond néhány sort a „fő-fő cenzor”-nak, aki lehet a tegnapi ideológus-munkabizottság elnöke csakúgy, mint egy mai, könyvkiadási szponzorbizottság fő ülnöke. Szerb Antal írja Világirodalmában a Sturm und Drangról: „…lényege a tiltakozás a lehiggadás ellen; a kamaszság vált benne világnézetté, azért oly tragikus sokszor – és sokszor oly visszataszító, mint a kamaszkor maga.” Bizony akadnak „visszataszító” versei Marsallnak is: nem riad vissza naturalisztikus borzalmak ecsetelésétől, trágárságoktól, bár korántsem ő jár az élen ezek pazarló bőségében. Annál inkább jeleskedik a tragikum kifejezésében. Külön elismerés illeti, hogy mégsem kétségbeesett. Megóvja ettől az a szinte egyedülálló bátorság, amellyel vert helyzetben is bosszantja gyötrőit.

Helye a mai költészetben?

Attól tartok, Marsall helye a mai költészetben is fehér folttal határozható meg, mint a még föl nem tárt területek a térképen. Weöres örököseként Weöres eleven cáfolatának is mondhatom, tudva, hogy ezen mestere akadna fenn legkevésbé. Miközben arra intette ifjabb pályatársait, hogy ne legyen mindenáron „egyéniségük”, hozzátette, hogy az ő rigolyáival se törődjenek, mert a költészet dogmái ellen nem lehet újabb dogmákkal küzdeni. Marsall méltó tanítvány, mert nem követi vakon mesterét. A költészet egyéniség-nagybirtokosai és „érdekes személyiségei” közé tartozik, úgy, ahogy Nagy László, Csoóri, Páskándi, Szécsi Margit, Ladányi Mihály, Simonyi Imre vagy Petri György is – hogy egészen különféle esztétikák követői közül soroljak néhányat. Egyéni a stílusa éppúgy, mint a „magatartása”; ezt a fogalmat is utálta és megtagadta Weöres, hogy ne legyen útjában – az ő egészen sajátos külön útjában. Weöres nevében nem mondhatok semmit, de megkockáztatom. Azt mondaná, nem bánom, legyen egyéniséged, de akkor aztán legyen istenigazában. Ez sikerült Marsallnak.

„Helyét” keresve persze más nevek is idekívánkoznak. Erős rokoni szálak fűzik a nyelvi tűzijátékok, lángész-csillagszórózások, argót is felhasználó szójátékok és mindenféle egyéni szóalkotások terén Határ Győzőhöz. Az 1976-ban tragikusan meghalt Szilágyi Domokost pedig azért érzem hozzá közel állónak, mert ő is a legmerészebb avantgárddal ötvözte az irodalmi régiség hagyománykincsét. (Szilágyi Domokos többet merített a folklórból, Marsall viszont középkori himnuszainkból vett újrahasznosítható, ugyancsak romolhatatlan anyagmintákat.)

Hogy aztán a szokásos nagyságrend-állítgatásban ki hová helyezi Marsall költészetét, az más kérdés. Én a magam javaslatát, úgy érzem, megtettem. Az „előőrsben” látom. De most már igazán itt az ideje, hogy az irodalomtudomány rá is kiterjessze lomhán mozduló figyelmét.

Utószó apró betűkkel

Mivel a kritikákkal mindmáig el nem kényeztetett költőnek ez a kötete elsősorban a fölfedezés alkalma kell hogy legyen, az ünneprontást elkerülendő, csupán lábjegyzetszerű utószóban jegyzem meg: sajnálatosan sok sajtóhiba tarkítja a szedést s a tördelést. Ahol olyan sok a ritka, egyéni idióma és a sajátos verskép, mint ebben a költészetben, ott különösen sokat ártanak a betűtévesztések, a hibás verstükör-tördelések, értelmezhetetlen spáciumok, egymásnak ellentmondó írásjelek, sor elejére húzott fattyúsorok és más csúfságok. Jó lenne, ha mielőbb megjelenne egy javított kiadás is. Jobb szerzőkért sokszor versengnek a kiadók. Nosza, rajta!