Rónay László

Közelítések Jókai Annához

BÁRDOS LÁSZLÓ: ÖNISMERET ÉS BEAVATÁS

Bárdos László óvatosságra int könyve bevezetésében. Jókai Anna kivételesen gazdag írói világa nem teszi lehetővé, hogy végérvényes ítéleteket formáljunk. Egységes ugyan, de folyton változik is, új és új felismeréseket közvetít, s ezek nemcsak az ábrázolás szintjén adódnak, hanem az olvasatokból következő lelkiismeret-vizsgálatból is. Ezért vállalkozik a tanulmányok szerzője értelmezéskísérletekre, ezek azonban nem különülnek el egymástól, hanem az életmű törekvéseihez idomulva maguk is egységet alkotnak, kitekintve a különböző műnemekben végül is harmóniába simuló életszemléletre és az író erkölcsi mondandójára. Ritka szerencsés találkozása az írónak és elemzőjének: mindkettőt morális elkötelezettség jellemzi, így különös rezonancia támad az alkotó és értelmezni szándékozója között.

Jókai Anna esszéiről szólva – jobb híján élek e műfaji meghatározással, hiszen az esszében általában egyfajta világnézeti dilemma is kifejeződik, ezekben a cikkekben, előadásokban és méltatásokban azonban nyoma sincs ilyesminek; a kor az, ami bizonytalan, a róla szóló azonban biztonságos ítéleteket mond róla – Bárdos László három tényezőt említ mint az egész életművet jellemző egység magyarázóelveit: az egyes írások – és nem csak a Mennyből az emberben olvashatók – „végső fokon ugyanarról szólnak: antropológiai alaptényekről, közös emberi helyzetünkről, az esetlegességek mögött és fölött biztosan azonosítható, egyetemes érvényű lényegiségről”. A lényegiség azonban nem elvontan van jelen, nem megközelíthetetlen, sejtett idea, hanem a téma és metafizikai környezetének együtteséből bontakozik ki. Jókai Annánál „magának a ténynek is iránya van, túlmutat önmagán”. Voltaképp tehát folytonos önmeghaladásnak vagyunk tanúi, s ez a folyamat emelkedése közben meghatározott célra irányul. Ebből meríthet tartást és reményt az ember, s ha erre tekint, képes meghaladni a körülményeket, még esetleges bukásában is felsejlenek olyan adottságai, amelyekkel talán önmaga sincs tisztában, holott létének nagy esélyeit rejtik. E vonatkozásban Jókai Annának hasonló irányba törekvő elődei vannak – elsősorban a múlt század írói közül utal vissza néhányukra: Várkonyi Nándorra, Hamvas Bélára, Kodolányi Jánosra, Németh Lászlóra. Ők voltak azok, akik makacs következetességgel keresték és mutatták föl az ember jobbik lehetőségeit, s megvalósításuk folyamatában nyomatékosan hangsúlyozták – akárcsak Jókai Anna – a szabad választás jelentőségét. Az embernek ugyanis megvan minden adottsága, amelynek révén „spiritualitással átszőtt Kozmoszt” teremthet, de képes ennek ellenkezőjére is.

Harmincöt éve jelent meg Jókai Anna első regénye, 4447 címmel. Ennek részletes elemzésével indítja kötetét Bárdos László. Az idő adta távlat lehetővé teszi számára, hogy ne csak kísérletet tegyen értelmezésére. Újraolvasva és születése korával, annak emberi tényezőivel szembesítve a művet olyan jellegzetességeire is rávilágíthat, amelyekre az akkori kritika nem figyelt föl, vagy nem akart fölfigyelni. A végzet jelenlétének tudatosítása, a mítoszteremtés felmutatása a tanulmány jelentékeny újdonsága. Az értő elemzők már rámutattak arra, hogy a regény voltaképp a Kádár-korszakot is modellálja (Pósa Zoltáné e tekintetben az egyik kiváló méltatás), Bárdos László azonban a korjellemzők mögöttesére, az emberi tartalmakra összpontosítja figyelmét, s megláttatja a regénynek azokat a tragikus elemeit, amelyek sorsszerűségükkel az antik tragédiáknak is emlékképei. A hősök ugyan egyáltalán nem nagyszabásúak, s bukásuk nem kelt katartikus érzést, de az író érezteti, hogy valahol mégis van kiút ebből a már-már ember alatti létből. A szereplők egy része nem tragikus vétsége, hanem a kor áldozata, s e felismerés nyomán olyan következtetéshez is eljuthatunk, hogy ennek változásával sorsuk és a hasonlók sorsa is másként alakulhat. A változás és változtatás esélye a regény legvégén sejlik föl, megléte azonban bizalmat ad, s Jókai Anna további műveinek egyik mozgatója lesz, noha az 1970-ben megjelent Tartozik és követel perspektívája meglehetősen csüggesztő.

Bárdos László következő „kísérletében” a Napokat tekinti át. Mint ismeretes, a regény végső szövegváltozata tudományos tanácskozásnak is témája volt. Elmondhatjuk: Jókai Annának ez a leggazdagabban elemzett, legtöbb oldalról megvilágított műve. Ezen a tanácskozáson hangzott el Bárdos László A túlteljesítéstől a kiteljesedésig című előadása. Ez szerepel kötetében.

A tanácskozáson többször is felvetődött, a nagyregény kategóriájába tartozik-e a Napok. Bárdos László szellemesen indokolja igenlő válaszát. Kicsit óvatosabban állítanám, hogy nem jutna eszünkbe „olyan nagyepikai mű, amely ugyanilyen elszánt következetességgel kísérné végig hősét az első pillanattól az utolsóig”. Egyrészt azért, mert akadnak ilyen művek, másrészt a Napok nem ezért izgalmas vállalkozás és jó regény. Hogy miért az, azt Bárdos László sokoldalúan világítja meg, s fejtegetéseit rendkívül finom és szerteágazó nyelvi elemzésekkel is alátámasztja. Ez persze egy jó költő részéről egyáltalán nem meglepő. Tény, hogy a mű nyelvi rétegeinek feltárásával, egymásba játszatásának figyelmes nyomon követésével a Napok megközelítésének új rétegét tárta föl, s talán az a legtermékenyebb meglátása, hogy a regény utolsó harmadában a cél megtalálásával párhuzamosan megsokasodnak az elmélkedő gondolatsorok. Az is a tanulmányíró leleménye, ahogy a nőírónak a férfilélek rezdüléseit megmutató, azokba harmonikusan belehelyezkedő jellemzőit konkretizálja. Ez a lelki rezonancia Jókai Annak ábrázolásmódjának egyik legjellemzőbb sajátja, ilyen mély és megértő kifejtésével eddig nem találkozhattunk. De a mű alaposabb megvilágítását segíti az is, hogy ebben a tanulmányban különösen nagy a főhős társkeresésének hangsúlya, tehát Bárdos László ezúttal is az antropológiai jellegzetességeket emeli ki, és nem a történelmi helyzet változásai által is motivált fordulatokat. Ilyesformán elszakad attól a gyökerétől, amelynek feltárása a tanácskozás célja volt, és sikerül általános emberi tartalmait megmutatnia, a folytonos fejlődést – olykor visszafejlődést –, amely a főhős vágyai és a valóság közötti feszültséget okozzák. Voltaképp fordított arányosság áll fönn Oláh Viktor belső alakulása és történelmileg determinált környezetének viselkedésformái között, Bárdos László szerencsés megfogalmazása szerint: „A regény utolsó mintegy száz lapján már a »béke« ideológiátlan fogalma bontakozik ki fő értékként: a tudat belső békéje ez, amely immár képes védelmet nyújtani az ellenségesség, az indulatosság, a krónikus félreértés martalékává lett magánélettel szemben is.” (Legfeljebb azt tenném hozzá, hogy a tudat belső békéje egészen nem függetlenedik a magánélettől; ennek egyik regénybeli – ugyancsak antropológiai – magyarázata a szereplőket a főhőstől elválasztó valóságos és lelki távolság. Jókai Anna a jelek szerint hamar ráérzett korunk egyre elhatalmasodó betegségére, a párbeszéd hiányára, amelyből egymás megértésének reménytelensége született.)

Mélyenszántó jellemzését adja Bárdos László a Napok erkölcsi üzenetének. Szerinte a főhősben egyre inkább tudatosodik az a felismerés, hogy vezekelnie kell, s e belső megtisztulás lényege az igazság közölhetetlenségének felismeréséből adódó cselekvés. E tekintetben Jókai Anna megoldása alighanem egy nem jelentéktelen európai tradíció felismerésével rokonítható. Előbb csak egy meghatározott történelmi esemény indukálta ezt a gondolatot, majd megerősítette az a tény, hogy az egyén tilalmak hálójában él, s tulajdonképpen szólnia sem érdemes, legfeljebb annak fölismeréséhez juthat el, hogy szabadsága látszólagos, egyoldalúvá vált a társadalommal való viszonyrendszere, megszűnt annak dialektikus volta, a kiszolgáltatott személyiségnek nincs módja a társadalmat alakítani, s ezért szilárdul meg az a meggyőződése, hogy mikrokörnyezetének formálására sincs lehetősége. Maradnak tehát – mint Oláh Viktor esetében is – az apró tettek, amelyeket a környezet valóban nem mindig értékel, az egyént mégis közelebb segítik megtisztulásához. Oláh Viktor sorsa, folytonosan változó okú kiszolgáltatottsága végelemzésben azt a gondolatot igazolja, amelyet Nyíri Tamás fejtett ki Antropológiai vázlatában: „Ha az erkölcsi értékeket kelleténél túlzottabban motiválják a különböző törvények, előírások és szabályok, akkor nincs biztosítva az embernek az értékre irányuló alapvetően szabad magatartása. Amíg nem tudunk elkülönülni az értéktől, addig nem is tudjuk megvalósítani.”

Az 1982-ben megjelent Jákob lajtorjája Bárdos László meglátása szerint az életmű addigi és további menetének egyik középpontja. Van alapja a megállapításnak, hiszen ebben a műben szintetizálódik az „égi” és a „földi”, ebben mutatkozik meg legvilágosabban, hogy a teljesség itt a földön elérhetetlen. A szimbolikus értelmű szereplők megjelenítése okán a tanulmányíró okkal jut arra a következtetésre, hogy a rendszeres elmében felmerülhet a középkori misztériumjátékok emlékképe. Hozzáteszi azonban, hogy a műfaji előképek közül nem elhanyagolható a görög dráma és a romantikus „emberiség-költemény” sugallata sem, azaz a műfajválasztásban is érződik az összegző szándék. A Napokkal szemben e műben megnő a szavak, párbeszédek súlya, az már más kérdés, hogy ismét bebizonyosodik: a nyelvhasználat sem segíthet a teljesnek vélt igazság birtoklásában. S még akkor sem lehetünk birtokosai, ha jellemünkben, tehetségünkben hordozzuk megszerzése ígéretét. Mégis, van egy olyan fordulata létünknek, amely a vágyott tökéletesség felé vezethet, és ez a szenvedés, a meg nem értettség fájdalma, amely a kereszten függő Krisztus érzésvilágának is fontos eleme volt. Példabeszédeiben is vissza-visszatérő figyelmeztetés: szenvedni fogunk, küzdelmesen juthatunk csak előre. A szenvedés Jókai Anna hőseinek is osztályrészük. Sőt, a szenvedések egyik legfájdalmasabbika: a kölcsönös megértés hiánya is. Ha pontosan értelmezem Bárdos László gondolatmenetét, Jókai Anna eddig is a keresztény értékrendet valló írásművészete ebben a regényében jutott el a keresztény létfelfogás gyökeréig, hiszen azt a gondolatot mélyíti el, hogy a lélek kivételes lehetőségeit, teljes önmegvalósítását a testiség akadályozza meg. Ismét Nyíri Tamás meghatározását idézném, hiszen Jókai Anna regényterében is igazolást nyer: „…a művészek, gondolkodók, szeretők nap nap után átélik, hogy akaratuk testi ellenállásba ütközik, hogy a test elnyeli a kifejezés erejét, s elhomályosítja tiszta transzparenciáját, átlátszóságát.” Ez a gondolat teljesedik be Kantár Hajnal és Kazakovics Kornél kapcsolatában: szerelmük tiszta marad, beteljesedését azonban testük ellenállása megakadályozza. Hiába vannak tudatában a szereplők, hogy egymás felé vezető útjukon az akadályok „hamis szimbólumok”, nem tudják kikerülni őket.
A szimbólumok és a műben igen nagy szerepet játszó talányok ugyanis a szereplők tudatában és mindennapjában is konkretizálódnak, sorsfordító és -meghatározó, felelet nélküli kérdésekké növekszenek, azt az emberi kötelességet nyomatékosítva, hogy bármi történjék is, „ki kell bírni”.

Jókai Anna műveinek méltatói kevés figyelmet fordítottak a rövidebb terjedelmű, Stendhal „krónikájából” „krónikatöredéknyit” markoló Vörös és vörösre. Analógiájaképp Móricz Zsigmond Az isten háta mögöttjének flaubert-i reminiszcenciáira hivatkozik Bárdos László, s teljes joggal állítja, hogy a rájátszásból végül is Jókai Anna művében a jelen értékhiánya válik nyilvánvalóvá. Móricz regényében bagatellizálódik Bovaryné tragédiája, Jókai Anna még csak nem is ironizál: egyértelmű bírálatot mond a korszak pragmatikus életviteléről, anélkül, hogy lefokozná a spiritualizmus életalakító hatását.

Az együttlétet tárgyaló fejezet címe is megragadja az olvasót: A szabálytalanság összhangzatai, A szabálytalanság kakofóniája leginkább az utazás során véletlenül egymás mellé sodródott szereplők nyelvhasználatában mutatkozik meg. Ez esetben azonban nem csak Jókai Anna megfigyelésének élessége ragad meg. Más írók is szívesen teremtettek olyan figurákat, akiket beszédük is pontosan jellemzett (gondoljunk például Kolozsvári Grandpierre Emil némi szkepszissel fogadott kísérleteire). Itt azonban többről van szó, arról a jelenségről, amely az írónő eddigi alkotásaiban is fel-felbukkant: az egymást megértés szándékának és készségének hiányáról.

Esti Kornél villamosútja végén az élet befejezése jelképeződik. Jókai Anna elbeszéléséből azonban hiányzik a szimbólum, itt a lényeg az együttlét (vagy annak hiánya). Bárdos László szerint az értelmezés síkjának legfontosabb mondata ez a megállapítás: „Semmi sem bizonyos. Nem minden esetleges, ami annak látszik.” Valóban: a történés itt bölcseleti hátteret kap – nem ritkaság az írónő műveiben –, az élet megélhetőségének, a jelenségek értelmezésének ambivalenciája tárul föl, amellyel sokszor szembesülünk ugyan, de fölöslegesnek érezzük értelmezni. Ám épp a történésnek e mögöttese jelzi, hogy a véletlenszerűnek mutatott utazás során egyetemes emberi kérdések is fölvetődhetnek, vagy olyan megállapításokra juthatunk, amelyek nem az úton levéssel, hanem a léttel kapcsolatosak. Bárdos László közelítésének az ad különös érdekességet, hogy a mű – és nem csak e mű – sugallatának engedve nyitva hagyja a lételméleti kérdéseket, újra meg újra arra figyelmeztetve, hogy többféle olvasat lehetséges, tehát a kérdésekre is többféleképp válaszolhatunk. Mintha Jókai Anna felkészítene arra, amit A töve és a gallyában valósít meg: a meditációra, amely azért is az önkifejezés egyik leghitelesebb módja, mert az elmélkedés nyelve a lélekben formálódik, s nem fenyegeti az őszinteség hiányát okozó számtalan tényező.

Bárdos László meggyőzően bizonyítja, hogy 1991-ben megjelent művével új műfajt is teremtett Jókai Anna, s abban is igazat adhatunk neki, hogy ez a könyv a külső és belső szabadság megnyilatkozása, amely akkor válik a legteljesebbé, amikor a szöveg a kozmikus valósággal szembesít. Teszi ezt a gondolat és kifejezés teljes összhangjával. Elmerenghetünk, vajon nem a modern ember imádságának korszerű formáját teremtette-e meg, hiszen a transzcendens valóság megközelítésének, átélésének olyan lehetőségére irányítja a figyelmet, amely a gondolkodó embert saját tudati önmozgásának segítségével szembesíti a valóságon túli valósággal. Egyben annak is bizonyítéka, hogy emelkedett érzéseket emelkedett nyelven kell megfogalmazni. Annak idején a kor egyik legkiválóbb személyisége, Belon Gellért a gyanakvások és tiltások hálójában vergődve fogalmazta meg a „magánima” olyan lehetőségét, amely Jókai Anna életművének azóta is egyik mozgatója. Egyébként Bárdos László könyvének talán éppen ez a legmélyebb, legátéltebb fejezete, alkotó és méltatója rezonanciájának ritka szép megnyilatkozása.

Látszólag – hangsúlyozom: látszólag – aktualizáló szándékkal íródott a ’80-as évek végén a Szegény Sudár Anna. Helyszínválasztása is, főhőse is magában áll az életműben, politikai utalásai is olyasmit sejtetnek, hogy Jókai Anna figyelmesen követte nyomon a kisebbségi magyarság sorsának alakulását is. Mégis igazat adhatunk Bárdos Lászlónak: nem politizáló alkotás, bár a diktatórikus rendszerek éles kritikája ugyancsak azzá tehetné. Utalásrendszeréből egy olyan hős bontakozik ki, aki erejét és életbölcsességét lelkéből meríti. „…reménykedését… az a vágy táplálja, hogy átadhassa… személyes énje és Romániában kisebbségben élő népe tudását, hagyományát és nyelvét. Énjéből és a nemzetiségi sorsból is mindenekelőtt egy erkölcsiséget, morális tartást, amely nem hódol be, és nem is gyűlölködik.” Bár viszonyrendszerének középpontjában rajongva szeretett unokája áll, magatartása parabola, a mindenkori kisebbségi sors elviselhetőségéből fakad, a múlt, a hagyomány erőforrásai is táplálói. „…olyan énregény – megint Bárdos László találó jellemzése –, amelynek énje ismét csak fejlődésre való készségével szerez jogot arra, hogy egy regény középponti tudata lehessen. A szeretet drámáját – misztériumát – éli át ő is, és bár szeretete vállalkozásában – a pillanatnyilag látható jelek szerint – kudarcot vall, ő maga mégis egy érettebb, belátóbb tudati stádiumban jut el önvallomása végére.”

Bárdos László könyvének szerkezetét egyetlen szempontból érzem kétségesnek. Talán szerencsésebb megoldás lett volna, ha Jókai Anna elbeszéléseit az ugyancsak az erkölcsiséget hangsúlyozó, hasonló szándékkal írt regények körében, összehasonlítva tárgyalja. Egy adott témát az író olykor különféle műfajokban vagy éppen műnemekben dolgoz föl, mozgatójuk, azaz kiindulási pontjuk mégis egységes. Jókai Annánál a regényeket és elbeszéléseket is egybefogja az író morális – metafizikai – igénye és szemlélete, s némelyik nagyobb lélegzetű prózai műve is mintha novellisztikusan épülne (gondoljunk például A feladat szakaszos szerkesztésére). E megjegyzésemmel persze semmiképp sem akarnám kisebbíteni a novellákkal foglalkozó fejezet valós értékeit. S némiképp Bárdos László tárgyalásmódját igazolja, hogy a Ne féljetek-hez aligha lehetne párdarabot találni – igaz, szerzője életművében is társtalan alkotás, elemzője joggal figyelmeztet arra, hogy a „regényen innen és túl” helyezkedik el, a monológok a dráma világát idézik, s erre a műnemre utalnak sűrűsödési pontjai is.

Nyomatékot kap e műben az Evangélium. Címe is Krisztus szavaira utal: „Mit féltek, kishitűek?” De van ennek a félelemnek mélyebb értelme is. Jézus arra inti hallgatóit, hogy ne azoktól féljenek, akik megölik a testet, „inkább attól féljetek, aki a lelket meg a testet is a pokolba taszíthatja” (Mt 10,28). S ennek kiegészítéseként mondja János evangéliumában: fölösleges aggódni, az igazaknak mindig jut hely a mennyek országában. A regény szereplői a betegségektől, az öregségtől tartanak. Jókai Anna azt is jelzi címválasztásával, hogy nem ezek az igazi veszedelmek, hanem azok, amelyek a lelket deformálják, azaz tulajdonképpen az evangéliumi gondolatot igazolja hősei sorsának alakulásában. Egyszersmind egy nagyon is mindennapi problémával ugyancsak szembesít: az öregedéssel, a hanyatló test kínjaival, kényszerű lemondásával, amelyek természetesen az ember belső énjében is torzulásokat okoznak. Hacsak… – és ezt nagyon fontosnak vélem –, hacsak a szereplőket nem az igazi, a Szent Pál-i értelmezés szerint való szeretet fűzi egybe. És ez itt mintha hiányoznék, s talán ezért is érezzük elháríthatatlannak a tragikus végkifejletet. Valami még a legmélyebben gondolkodó szereplőből is hiányzik, alighanem az a készség, amely Jézus értelmezése szerint az igazakat jellemzi. Van hát okunk a félelemre? Persze hogy van! Hiszen ki mondhatná el magáról, hogy az igazak közé tartozik? Egyébiránt a regény hármassága eszünkbe juttathatja a Jelenések három angyalát. Egyikük azt kiáltja: imádjuk Istent! Ha mást állítunk életünk középpontjába, megízlelhetjük Isten haragjának tüzes italát. A regénybeli Mária belső monológjai során gyakran hasonló sejtelmekre bukkanunk, nem véletlen, hogy éppen hozzá csatlakozik egy „tanítvány”. Ő sem hibátlan jellem, neki is vannak gyarlóságai. Még sincs oka félelemre, hiszen csak az ítélkezhetne fölötte, aki bűn nélkül való.

Bárdos László többször hangoztatja Jókai Anna életművének nyitottságát. Ebben a mai világban még bőven lesz írnivalója annak, aki az emberség és az erkölcsi értékek védelmezője, s úgy áll a vártán, hogy közben azt a kifejezésformát is keresi, amelyben az olvasót szíven ütve készteti a jóra. A tanulmányok ezt a törekvését világítják meg, együttgondolkodásra és követésre serkentve. (Széphalom Könyvműhely, 2002)