Kelemen Lajos

Szepesi Attila: Tündérek és katonák

TISZATÁJ KÖNYVEK, 2002

Úgy van, a Tündérek és katonák a képzelőerő apoteózisa; komoly, szenvedélyes, hajlékony, hűvös vagy ironikus gondolataival abból a „fényeken túli fény”-ből kér részt, amely például Ferenczy Károly egyes képeit vagy a The Old Manben Faulkner mondatait övezi (Angelus, A folyamember). E fényt Szepesi belső ragyogásnak mondja, s annál inkább hivatkozhat rá illetékesként, mivel az ő beszédmódjából sem hiányzik a ráadás-varázs. Világosságában ott lappanganak a közlendő öntudatlan árnyalatai, noha ugyanakkor a legmesszebbmenőkig eleget tesz a Buffon emlegette eszménynek, miszerint az emberi szellem semminemű teremtésre sem képes ismeretek híján. Valóban, Szepesi Attila olyanynyira kész bevetni tájékozottságát, hogy e könyvében szinte egy kisebb enciklopédia rejlik.

De talán a birtokában lévő ismerettömegnél is nagyobb Szepesi Attilában az a nosztalgia, amely az őstudás, a szakrális világ egyetemes és tiszta arányaihoz húzza. Akkor mégis mi a magyarázata a ma érvényes (és a racionalitásukba olykor bele-belegabalyodó) diszciplínákkal szembeni fenntartásának? „A modern – ha úgy tetszik: tudományos – szemlélet legfőbb hiányossága, hogy száműzi a teremtett világból a csodát. Nem látja meg egy fűszálban és felhőben, mohos fában, rühes kóbor kutyában vagy épp egy üszkös arcú csavargóban az egyszerit, az összetéveszthetetlent. A titkot. Az embernél erősebb hatalom folyamatos jelenlétét.” (Tündérek és katonák)

Hogy a mítoszok lírai mámoránál és érzékiségénél a megismerés logikai kényszere bizonyos értelemben sivárabb, alig vitatható. Más kérdés, hogy a mítosz öléből fölkerekedett tudomány ezer évekkel később, ártatlanságát vesztve nemigen válhat újból gyermekké. És persze kérdés az is, hogy René Guénonnak a kötet elején mottóul idézett vélekedése a tudósokról mennyiben jogos: „amit ők itt igen szabatosan leírnak, azok vajon nem az emberi képességek korlátozódásának fokozatos állapotai-e?” A könyv azonban a kérdésekkel egyidejűleg tanulságokat is fölvet. A Sólyomröptető című fejezet végkövetkeztetése például az, hogy hajdani romok közelében nem árt néha meg-megfordítani egy-egy lábunk elé kerülő követ, ahogy Szepesi sem volt rest ezt tenni. A botanikai ismeretekkel telis-tele Fekete százszorszépben meséli el, miként botlott bele séta közben Budaszentlőrincnél egy középkorból származó virágindás mészkődarabba. Ám a történetnek csupán egyik árnyalata szól a növénytani specialista hangján, a másik tónus: históriából kihevített líra. A költött virágnévről elkeresztelt kurta írásban Szepesi kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy nagyon is lehetséges a koegzisztencia a szakember és a művész kétféle, látszólag össze nem férő törekvése közt. Művelt lelkiség, lírára hangszerelt tárgyi jártasság – ezek a Szepesi-esszé karakteres jegyei; de nemcsak a szerző észfegyelme, nyelvi fűszerei érdekesek, van itt valami más is. S előfordulhat, hogy legmaradandóbb benyomásként éppen ezt teszi el magának az olvasó; tudniillik a kultúratársítás leckéjét. A budaszentlőrinci „sárgadinnye méretű mészkő-rög” látványa ugyanis a szerencsésen előkerült lelet anyagi valójánál jóval értékesebb anyagot ad föl; valamit, ami önmaga, és – a Gyertyatáncosnők soraival szólva – „egyszerre utal önmaga másik, későbbi vagy korábbi alakváltozatára és eme változatok játékos teremtőjére”. A megmunkált kődarab emlékeket ékel abba a térbe és időbe, amelyben fölbukkan. Ez a behatolás nemcsak a budaszentlőrinci talajt, hanem a megtaláló szándékait is érinti; az történik, ami a természet minden zugában minden egyes pillanatban megvalósul: az örök ritmus hullámzásának, azaz a folyamatosság és az újrakezdés csodálatos párbeszédének lehetünk tanúi. Kisebb csodával fölérő az a frissesség is, ahogy Szepesi visszaérez az óidőkre s kivált a kultúrhistória egy-egy jelenségére. Nem kizárt, hogy épp e történelmi ösztönnek, az évszázadokba visszahajló kedélynek és kíváncsiságnak köszönhetően számos olvasójában felidéződik majd a régiséget hasonlóképp szívesen fölkereső Szerb Antal egyik-másik rokon szemléletű írása. (Amit például A Pendragon legenda filológus hősétől egy helyütt hallunk, aligha áll távol Szepesi Attilától: valaha „az emberek többet tudtak az egészről. A nagy összefüggésekről, amiket nem lehet mérleggel mérni, és felvágni, mint a sonkát.”)

Hogy maradéktalanul megértsük, mit is jelent (persze fogalomhámozást még véletlenül sem) a múltakból mélyeket szippantó Szepesi számára a történelem, és mit a szívében úgyszintén mélyen ülő természet, ahhoz főként a Boszorkánykört tanácsos szemügyre venni. Ebben mondja Szepesi: „…nem pusztán a természet vonz. Inkább az elemi világ, a szakrális tér és idő, mely a civilizáción kívüli világban él még tovább. Igaz, csak szerény »zárványok« formájában. De ezek a parányi tér- és idődarabkák, melyeket nem falt fel még a praktikus mohóság, (…) nekem épp elegendőek ahhoz, hogy megérezzek valamit abból az elsüllyedt világból, melyben még tündérek szálldosnak a jázminbokrok felett, és egy-egy ásító barlangkürtőre hajolva megcsapja orrom az alvilág borzongató lehelete.”

Ha nem is jázminbokrok feletti repülésekből szálltak a kötet lapjaira, ám evilágiságukkal is bizonyos tündérképzetek megtestesítői azok a nagyasszonyok, valamint jeles urak, akiknek (képességük, csodabogári természetük vagy csak a véletlen jóvoltából) az átlagosnál magasabb, sokszínűbb életpálya adatott. (Mellesleg: az ős-tündértanból tudható, hogy amint a nőnek fatája, minden férfinak is megvan a maga sorsintéző fatusa.) Nos, ami a magasabb sorsot illeti, ki ne hajolna meg a nagyságnak és az igaz egyszerűségnek járó hódolattal Báthy Anna operaénekesnő portréja előtt? („Keresztanyám kétlaki életet élt. Nappal főzött-mosott, esténként pedig útra kelt, hogy az Operaházban elénekelje valamelyik aktuális szerepét…”) Aki viszont azt szeretné tudni, hogy egy füveskönyvben hogyan fér össze nyelv és lélek kedélye a korabeli természetgyógyászattal, az a respektus mellett bizonyosan különös érdeklődéssel olvassa majd a Zay Anna 1718-ban befejezett Herbáriumáról szóló elemzést (Zay Anna gyógyfüvei). A respektusnál maradva: a kora zsurnaliszta szócsövének számított vasárnapi lírikus Gaál Györgyöt népszerűsítő írásból is kiérzik a tisztelet s a hajdani írástudó művének az a csipetnyi maró íze, amiért Gaált és az általa teremtett bizarr figurát, Furkáts Tamást érdemes megóvni a feledéstől (Furkáts Tamás, avagy a palóc Gulliver pest-budai utazása).

A tündérrel szemben a katona: szolgáló ember, de némely lelkekben a szolgálati erkölcs egész nagyszerűen összefér az ihletettséggel, sőt, nemcsak összefér, adott esetben teljesen össze is forr. A Hakasz Köztársaság hőséről, a fényképezőgépével régészkedő Kunkovács Lászlóról például bizton kijelenthető, hogy a szentlélektől elhivatva szolgál. Ugyanígy a Mesélő Hunnia névtelenségbe burkolt nyurga poétája, ki a múzsa távollétében „régészkedéssel üti agyon az idejét”, s mint megtudjuk, egy hajdani épület falipolcain együtt őriz középkori lándzsahegyet, krétakori faopált, római cseréptöredéket és lovagkori sarkantyút. S amidőn Szepesivel föllapoztatja az 1942-ből való verses mesekönyvet, melyben repülőkön zúgnak a lepkék, géppuskával a kézben ejtőernyőznek a majmok, hogy majd egy 1952-es kiadású másik mesekönyvben másféle állatok a tervgazdálkodás előnyeiről cseréljenek eszmét, nem mélységes ihletből fakad-e a nyurga költő sóhaja: „csoda, hogy élünk”?

Csoda, csoda! A meglévő, az éppen élt tarkabarka kietlenségben mennyi meglett mirákulum. Hány tündérségre rendelt ember, garabonciás és prosperói lélek, akik nem egy onnansó, hanem egy itteni: a logikus valóságból kiemelkedő varázs-szigeten gyakorolják a csodát. Vagy mégsem prosperói lelkek ők? „…pálcám eltöröm, / Több ölre ásom föld alá s a tenger / Mérőlánc által eddig el nem ért / Mélyébe hányom könyvemet.” A csodáknak hátat fordítani készülő milánói herceggel ellentétben Szepesi hősei most kezdik élni megörökített életüket; új szállásuk: a Tündérek és katonák emeli mindnyájukat magasba.