Ács Margit

Minőség – forradalom nélkül

GÖRÖMBEI ANDRÁS: CSOÓRI SÁNDOR

A Kalligram Könyvkiadó kismonográfia-sorozata táborokra szakadt kulturális életünkben amolyan semleges övezet képzetét kelti, hiszen jó évtizede nem sok fórumon hangzik el egyszerre, egy névsorban Esterházy Péter, Nádas Péter és Sütő András, Nagy László neve. Böngészem tovább a névsort: Ottlik, Mészöly, Bodor Ádám, Petri, Kukorelly, Krasznahorkai, Garaczi… S amikor azt gondolnám, na persze, ezek a nevek általában együtt szoktak sorakozni, az imént már megnevezett két „vezérhajó” után, az új irodalmi kánon diktátuma szerint, belém fojtja a szót a tény: ezúttal Csoóri Sándorról íratott a kiadó monográfiát, Görömbei Andrással. Bevallom, politikai és kulturális életünk táborokra szakadását én természetesnek és szükségszerűnek tartom. Tényleges nézetbeli, világszemléleti, esztétikai frontok kerültek szembe egymással, és ez a szembenállás nem szüntethető meg békülésre felszólító jelszavakkal. Sőt, nem is a szembenállás a baj, ez egészséges szellemi közegben csak jó teljesítményekre sarkalló viták forrása volna, legalábbis az szokott lenni, hanem a buldózertechnika a baj, amelyet dominanciájuk biztosítása érdekében alkalmaznak azok, akiknek másokat letarolni módjukban áll. A másféle nézeten lévő egyszerűen nincs. Nem létezik. Nem beszélnek róla, ha igen, csak mint valami alantas démonról, züllött kísértetről, s mindig torzító általánosságban. Ez a baj, nagy baj. Mégis gyanakodva szoktam szemlélni azokat, akik elfogulatlannak, mindkét irányban nyitottnak vallják magukat, s tüntető gesztusokat tesznek mindkét tábornak, mert vagy hamisságot érzek bennük, taktikázást, vagy pedig éretlen naivitást, a tényleges és igen súlyos szemléleti különbségek semmibevételét, vagyis lusta léhaságot. Felszínesen nézve a Kalligram szélsőségesen heterogén vállalkozásáról is először azt gondoltam, hogy annak a bizonyos „egy huszár, egy cigány” taktikának a megnyilvánulása, amelyet – noha kínomban – meg szoktam mosolyogni. De belegondolva megfordult a véleményem. Hasznos és fontos dolog, hogy sajátos, félig-meddig „kívülálló” helyzetét felhasználva a Kalligram ezzel a sorozattal – függetlenül attól, hogy mennyire jók az egyes darabjai, vagy hogy minden benne bemutatott szerző megérdemli-e a kitüntető figyelmet – a démonizálás, a stigmákat osztogató közszellem ellen hat. E tekintetben még a névsor néhány esetlegességének is van haszna: láthatólag nem a válogatott irodalmi tizenegy összeállítása a kiadó kizárólagos célja, hanem a figyelmére érdemes írókról kíván egy-egy monográfiával szolgálni, s ezek többségükben jeles írók, valóban. Csoóri Sándor esetében, akit tizenkét év alatt a legtöbb támadás ért a magyar írók közül, akinek a démonizálása a legnagyobb apparátussal zajlott, ennek a gesztusnak bizony jelentősége van. S talán egy pozsonyi székhelyű kiadó döntésébe belejátszhatott, hogy utólag is számon tartja, mit tett, mit vállalt Csoóri Sándor a felvidéki magyarság igazságának kimondásáért a nyolcvanas években.

Görömbei András munkásságát régóta ismerem, első kötetének a Szépirodalmi Könyvkiadónál szerkesztője voltam, Nagy Lászlóról írott nagymonográfiáját pedig a Magvetőnél kalauzolhattam. A kilencvenes években született írásait is nyomon követtem, s ezek után megfontoltan állítom, hogy alighanem élete legnehezebb feladatát vállalta el, amikor ennek a könyvnek a megírására szerződést kötött. Viszonylag kis terjedelemben egy ennyire sok műfajú, minden művével az adott történelmi-politikai helyzetbe ágyazott alkotóról, nagy változásokat magában foglaló, tehát korszakokra tagolódó életműről képet adni, s egyúttal képet adni a műveket provokáló történelmi jelenségekről ugyanúgy, mint a költő személyes életének és szuverén lelkiségének befolyásáról a közéleti és költői szerepre – bizony, író, irodalomtörténész legyen a talpán, aki ezt kellő pontossággal elvégzi. S Görömbei András az elmondottakon felül, úgyszólván „magánszorgalomból” arra is vállalkozott e kismonográfiában, hogy az igen terjedelmes Csoóri-recepciót is belefonja pálya- és műelemzéseibe. Felhasználja egykori és mai pályatársai szövegeit: ha találónak tart egy-egy megfogalmazást, az idézésével építi fel a gondolatot, melyet pedig tán egyszerűbb volna a maga szavaival megjeleníteni, olyankor pedig, amikor érezhetően más véleményen van, mint kollégája, Csoóri befogadó közegének jellemzésére villantja fel az idézetet. Tisztelettel viseltetik a szakmai előzmény iránt, s nem rang vagy szimpátia szerint fordul figyelmével más értelmezők és kritikusok véleménye felé, hanem teljes tárgyilagossággal. Kiss Ferenc, Vasy Géza gondolatait éppúgy beilleszti a Csoóriról alkotott portréba, mint Csűrös Miklós, Tarján Tamás, Kulcsár Szabó Ernő, Bodnár György, Kis Pintér Imre, Cs. Nagy Ibolya avagy más szerzők egy-egy megállapítását. Talán a terjedelmi korlát okozta, hogy viszonylag kevesebb szó esik a Csoórit ért támadásokról, heves bírálatokról. De az is lehet, hogy az egészséges arányérzék, mert hiszen a harcban, főleg a kézitusákban az ellenfél túlságosan meghatározza az embert. Vagy, máshonnan nézve, a nemtelen ellenfelet akaratlanul is felnövesztheti a nagy harcos a maga szintjére. Ez sajnos mai kézitusáinkra is vonatkozik, és sokszor magunk is tehetünk róla, hogy ha beleragadunk az alantasság piszkába, ahelyett hogy átlépnénk rajta, saját utunkat járva. Görömbei András tehát bölcsen járt el ebben is. Csoóri Sándor életművének és közéleti szerepének fontossága nem abban mérhető, hogy mennyi gáncsnak volt kitéve akár a Kádár-rendszerben, akár a rendszerváltozás után – ez csak szükségszerű velejárója a szuverén, nyílt, cselekvő életstratégiának –, hanem abban, hogy milyen nyomot hagyott az időben, a tudatunkban, a sorsunkban. S ezeket a nyomokat Görömbei rendre felkutatja.

De azért szerencséje is volt Görömbei Andrásnak témájával, modelljével.

Mindenekelőtt azért, mert Csoóri Sándor annak a magyar irodalmi vonulatnak a folytatója, amelyért Görömbei egész pályáján lelkesült, amelyhez a maga irodalomtörténészi értékrendjét formálta. Az irodalom közösségi szerepét természetes adottságként vállaló íróelődeinktől nyert örökség épp az utóbbi évtizedekben, vagyis az 1970-es évek végétől kezdve egyre kevesebb becsületet szerzett az ősöknek, és még kevesebbet az örökösöknek, s egyre inkább az irodalmi-művészeti belterjesség vált a jó színvonal, a modern világhoz való illeszthetőség ismérvévé. Ma már külön magyarázat szükségeltetik ahhoz, hogy mindenki megértse, miért nem tudta elviselni, megbocsátani Kosztolányi Dezső Adynak, hogy első kötetéről írva „irodalmi írónak” nevezte. Erről Csoóri Sándor éppen a legutóbbi tanulmánykötetében, a Forgácsok a földön-ben írt. Megjegyzi, hogy más országokban ez a megjelölés annak idején rangot jelentett, Magyarországon fölért egy becsületsértéssel, és a sértődöttség belejátszhatott Kosztolányi esztétizáló ars poeticájába. De Csoóri – érdemes kissé időznünk még gondolatmeneténél – elégtétellel ismeri fel Kosztolányiban, hogy a közösségi érzést, a nemzetért való aggódást és nyelve ádáz védelme révén az érte való cselekvést nem akadályozhatta meg „homo aestheticus” mivolta sem.

Ez utóbbi mozzanattal mintegy azt is szeretném jelezni, hogy mennyire híján van Csoóri küldetéstudata a fanatizmusnak, a korlátoltságnak, a bombasztikus külsőségnek. Görömbei András azt írja: „Életerejének is forrása a közösségi felelősségérzés, küldetéstudat és valamiféle »biológiai optimizmus«. Mindig illetékesnek tudja magát az emberi közösség, az ország, a nemzet dolgaiban, és minden sorát áthatja valamiféle bensőséges életszeretet, életakarat.” Életerő. Fontos fogalom ez, hiszen nemcsak a közösségi sors tudatos megélése múlik a belső indíttatáson, hanem valójában minden műalkotásnak a forrása egy titkos belső tudás, hogy énem, életem összefügg mindennel, mindenkivel, s ez a kitágult dimenzió kötelez valamiképpen arra, hogy hívásának eleget tegyek. Mostani olvasatomban talán leginkább a következő Csoóri-versrészlet ütött szíven:

Az ismeretlen idő osztódó sejtje – ez bennünk az a transzcendencia, amely erkölcsi parancsokat ad minden embernek, és a költőben pedig talán ez az ihlet. Nagyon fontosnak tartom, hogy innen nézzük nemzeti irodalmunk igényét a történelmi végzettel való megvívásra, tehát hogy világosan lássuk: ez az igény ott van az ihlet gyökerénél, és nagy tévedés önjelölt váteszköltők ágálásának, szereptévesztésének látni évszázadok irodalmi teljesítményét, amelytől végre meg kell tisztítani, mint valami fertőzéstől, a terepet. A művészet e belső, nagy lehetőségéről lemondani joga minden alkotónak, de a „másik, ismeretlen idő” hívó szavára való süketségét nem teheti meg esztétikai normának.

Görömbei András a legnagyobb hangsúlyt Csoóri-portréjában a személyességre tette. Minden bizonnyal ez a legszembeötlőbb vonása költőként, esszéíróként egyaránt, de a monográfus fogékonyságát felerősíthette ez iránt az ösztönszerű, de elvként is vállalt személyesség iránt közösségi sorsvállaló irodalmi hagyományunk jelenkori hitelvesztése.

Csoóri Sándor „nyitott és védtelen – írja Görömbei –, nem korlátozza és nem óvja önmagát”. A hatvanas években megtalált költői hangra vonatkozik a folytatás: „Védtelensége az ereje. Érzékletessége a transzcendenciája. Hiányérzete az ösztönzője. Sokirányú érzékenysége a bázisa.” A Csoóri-vers ugyanis nem valamiféle racionális léttapasztalat formájában fejthető fel, Görömbei azt írja: „mindig is tónusának köszönhette erős hatását, nem logikájának vagy a filozófiájának.” Ugyanakkor az esszéíró Csoóri erős logikával építi fel tapasztalati anyagát, igaz, ott is személyes élményekből, saját belső világából, de a leírás is és az esszéisztikus monológok is logikailag felépített, céltudatos közlések. Vers- és esszévilága hangvételi különbsége miatt elég sokan nagy tartalmi megoszlást észlelnek a költő és az esszéíró Csoóri között, mintha a közéletiség egyre jobban az esszékhez kötődne, a versek pedig megmaradnának az alanyiságban. Görömbei András kismonográfiájának érdeme, hogy ezt az élesre állított kettősséget feloldja. Megmutatja, hogy ugyanabból az életlátásból, világérzésből és öntudatból táplálkozik mindkét műfajban a mű.

Itt tehát a kulcsszó: személyesség. Görömbei így ír erről: „Nem a világ elé tolja a személyességét, hanem hozzáadja magát a világhoz, szembesíti magát a tényekkel. […] A Csoóri-esszék némelykori kilendülései a képek és a szubjektivitás irányába nem racionalizmusellenességből erednek, miként ezt többször felvetették esszéit bírálva, inkább a racionalizmus és a személytelenség kizárólagos eszményítése elleni elragadtatott gondolatok. A megszokottság bátor kilendítése ez új felismerések irányába. Gyakran hivatkozik a személyes sors hitelére a személytelenség általános kultusza idején. A személytelenség költészetét nem kívánja száműzni, csupán melléállítja a személyes irodalom korszerűségének, létfontosságának tapasztalati tényeit.” A személyesség azonban igen kockázatos; igen nagy kockázat nyitottnak és védtelennek lenni, de Csoóri mégis ezt találhatta az egyedül lehetséges módnak, hogy a nyilvánosság előtt beszélhessen azokról a gondokról, azokról a tragikus hiányokról, amelyekről a hivatalos, ideologikus társadalomtudomány és publicisztika nem akart tudni. Egyszersmind persze korlátozta is a szólásban, a felvetett nemzeti sorsproblémák végiggondolásában az a kedvesen meditálgató értelmiségi szerep, amelyet mázsás gondjai kibeszéléséhez kényszerűségből is felvett, és a nyolcvanas évek végére gyötörni kezdte az elégedetlenség az elvégzett írói munka fogyatékosságai miatt. Épp őt. Pontatlanul fogalmazok: ez az elégedetlenség végigkísérte pályáját, egyik forrása kritikus önszemléletének, amely bizony saját táborát is sokszor zavarba ejtette. Tudniillik egy-egy tábor felhőtlenül szeret bízni lángoszlop-költőjében, nem tud mit kezdeni vezére rezignációjával, önreflexív magatartásával. Pedig ha valami, utólag éppen ez hitelesítheti bárki előtt Csoóri szolgálattevő és nem vezéri intencióját a cselekvésre, mármint a szóval való cselekvésre.

Ez a kételkedés önmagában és az eszményekben eleve már abból is természetesen következik, hogy pályáját egy hatalmas és mély csalódás árka vágja el az indulástól, a Petőfi-egyszerűségű szó és igazság csalékony hitétől. A kor, a mi korunk programozza be szükségképpen minden etikus lénybe a kételkedés, a folytonos önvizsgálat kötelességét. Csoóri pedig – noha hagyományba gyökerezett – mindenestül saját korában él, saját életét éli. Modern költő, modern ember. Ezt az érzületet Görömbei András a bartóki modellre hivatkozó esszékkel köti össze, megalapozottan, hiszen Csoóri modernsége nemcsak a közösségi hivatás révén függ össze a magyar irodalom múltjával, hanem külön ágon a népiség, a művészeti népiség programszerű vállalásával is. Kétségtelen, hogy az európai modernség formanyelve sokat merített a folklórból, még akár más kontinensek folklórjából is, s így a magyar népművészet újraélesztése nemhogy leszakítaná a magyar kortárs művészetet a világról, hanem éppen hogy összefűzi vele, tehát a bartóki modell ébren tartása, felemlegetése a maga idején sorsdöntő tett volt, s annak bizonyult mai megméretésben is. (Elég arra gondolnunk, hogy valószínűleg másféle negyvenévesek, húsz-harmincévesek élnének ma Magyarországon, ha nincs táncház-mozgalom, népdalkör-mozgalom.) Kétségtelen az is, hogy Csoóri a népiség új formáját joggal ismerte fel József Attilában, és ma is megfontolandó az érvelése, amellyel hiányolta a klasszikus népi mozgalomnak a József Attila-i népiség iránti affinitását. Mindez tehát igazolja Görömbei Andrást, tudniillik hogy Csoóri modernségét e téma kapcsán exponálja. Azonban mégis hiányolom, hogy kimaradt Görömbei figyelméből modernségének másik meghatározó műhelye, a Belvárosi kávéházban gyülekező baráti kör, amelynek vitái, az ott lévők tájékozódásának égtájai mindannyiukra befolyással voltak, és itt is meghatározó szerep jutott Csoórinak.

De visszatérve gondolatmenetem kiindulópontjához, az önreflexív személyiség modernségéhez, az egyik legismertebb Csoóri-vers, a Hó emléke is egyfajta modern létérzület megszólaltatója: „Néha meggondolja magát a tél / és havazni kezd, / sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne, / nem éri meg a holnapot”. Görömbei András így interpretálja: „Benne van a nyitó képben és reflexióban az élet értelmével, lehetőségeivel való szembenézés igénye s a riadalom, a félelem és a hiányérzet is az élet végessége és kihasználatlansága, kiteljesíthetetlensége miatt.”

Már az „igazi” Csoóri hatvanas évekbeli megszületésekor, a Második születésem című kötetben is a semmivel, a kérlelhetetlen pusztulással szemben kapaszkodik a költő az élet teljes megélésének, értelemmel való megtöltésének a lehetőségébe, s Görömbei emez életszakasz megismertetésében is kellő figyelmet fordít e filozófiainak is mondható motívumra. Pontos mozdulattal emel ki egy versszaknyi vallomást a kötetből: „Ha nem tudnám, hogy semmi se marad / a könnyekből, hazákból, mosolyokból, / már rég elárulom ezt a rémuralmat / s nézem a földet nyirkos kutyaólból.” Görömbei András egyik legfontosabb észrevétele a fent jellemzett, modern kori közérzettel, a veszélyeztetettség, a pusztulás tudatával kapcsolatban, hogy ez Csoóri esetében nem téveszthető össze a korabeli divatos és kényelmes kultúrpesszimizmussal, hanem sajáttá lényegített létdráma, és a világgal szembeni oppozíciója nem általános kultúrakritika, hanem egy politikus elme társadalomkritikája. Nem arról van szó, hogy „csak úgy” rossz a közérzete: azért rossz a közérzete, mert hiányzik a társadalmi szabadság, a nemzet igazságai és sebei ki vannak tiltva a tudatból, „fennkölt züllés” folyamatát éli az ország. Görömbei Csűrös egykori tanulmányának nyomán így foglalja össze ezt a jelenséget: „Csoóri hetvenes évekbeli verseiben a »hazai és a világtörténetnek megannyi megoldatlan kérdése, felemássága« […] a vakvágányra tolt és a »baltával kettéhasított országok« jajszava, s a mindezt passzívan tűrő, »beavatkozni képtelen tehetetlenség tünetcsoportja« is megjelenik. Nevükön nevezi hétköznapjaink legközönségesebb, képtelen és lázító fonákságait is.”

Meghatározó eleme ennek a cselekvő, etikai tartást sugárzó életszemléletnek, hogy nemcsak a konkrét pusztítást, pusztulást érzékeli és mutatja ki minden kockázatot vállalva, hanem a szellemi pusztítást is, és mai olvasatunkban ennek a fogékonyságnak különösen erős visszhangja támad, mert immár a pusztítás eredményeképpen létrejött világban élünk. A személytelenség divatjával szembeszegzett tüntető személyességről már szóltam. De van három olyan alapgondolata a Csoóri-esszéknek – és ezek kipreparálásáért külön is hálás vagyok Görömbei Andrásnak –, amelyek ugyancsak az ép szellem védelmére valók.

1. A Menekülés a magányból egyik esszéjében rejlik az első kiemelkedő gondolat: a költő „erőfeszítés közben szünteti meg saját alanyiságát, s alakítja át más számára is »felölthető« személyiséggé. Én – az mindig más – írja Rimbaud. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy szabadnak lenni annyi, mint mást fölszabadítani.” – Ez az igaz demokrata hitvallása. A szolidaritás minden emberrel, a szabadság közösségi jellegének legmélyebb átérzése, vagyis a leghatékonyabb menekülés a magányból.

2. Csoóri elítéli az eszközből céllá emelt groteszk- és iróniakultuszt: „A groteszk, az irónia azonban sose hódítja meg teljesen azt, ami tragikus volt, ami csonkolt a múltunkban, és amit se értelem, se fölényes nevettetés nem tehet jóvá soha”. Ez összefügg azzal a meggyőződésével is, hogy „a nagyság emberi lehetőség”, és amikor például Nagy László emberi nagyságáról ír, egy mai közgondolkozásunkat meghatározó szellemi áramlattal száll szembe, amely ki akarja iktatni a közember igényei közül a magasabb minőség óhaját, magyarán: destruálja az embert. Az ideált, az eszményt leszállítja az alantas szintjére. Nem hiszem, hogy kommentálnom kell az ezzel való szembefordulás időszerűségét.

3. Az előző két gondolatból szinte automatikusan következik, mindenesetre szervül hozzájuk a meggyőződés, hogy az emberi és közösségi lét fennmaradásának legfőbb biztosítéka a bizakodás, a lehetőségek ismerete, az önbizalom. Nélkülük az ember puszta túlélésre berendezkedett alpári lény marad, a nemzet – szolganép. Csoóri sokat tanult Németh Lászlótól, de leginkább talán az üdvösségkeresés életelvét vette át tőle. Az embernek a létével valamit kezdenie kell, emberi hivatását be kell töltenie. Valamire született. Ha a minőségszocializmus ideáját kikezdte is a történelem, minőségkapitalizmusról pedig naivitás volna illúziókat ápolni, a minőségemberről nem kellene magunktól lemondanunk.

Görömbei Andrásnak tehát szerencséje volt modelljével, eddigi írásait ismerve nyilvánvaló, hogy nagy kedvvel illesztgethette össze Csoóri Sándor portréját. S leginkább abban volt szerencséje, hogy olyan modellel találkozott, aki már a cenzúra és öncenzúra évtizedeiben is azt állította követelményként az író – vagyis önmaga – elé, hogy a személyiség azonos legyen a szavaival. Olyankor is erre törekedett, amikor jól tudta, hogy sokkal kevesebbet mondhat el a világról, mint amennyit tud róla, s később, e korlátozás megszűnésekor pedig azt az árat is vállalta, hogy barátok elvesztésével, vesszőfutással kell fizetnie véleményéért. Az író számára igen kockázatos cselekedet tehát személyiségének kitárása, védtelenné csupaszítása. Csoóri is nagyon megszenvedte, de most jó érzéssel könyvelhetjük el – ahogy Görömbei is teszi az utolsó évtized köteteinek elemzése közben –, hogy az író mégiscsak kimenekült az ágyútűzből.
S ráadásul úgy, hogy továbbra is a cselekvő gondolattal járó legnagyobb kockázattól tart leginkább: a tévedéstől. (Kalligram Kiadó, 2003)