Hernádi Miklós

Félreeső források

FRANK TIBOR: ROOSEVELT KÖVETE BUDAPESTEN. JOHN F. MONTGOMERY BIZALMAS POLITIKAI BESZÉLGETÉSEI, 1934–1941

A jó történészt az is minősíti, hogy a kezén átmenő források közül éppen melyiket tünteti ki különös figyelmével. Nagyon ritka, hogy kevés lenne a forrás. Inkább az hátráltathatja a kutatásokat, hogy sok történész átnéz bizonyos forrásokon, nem látja meg bennük, és ezért nem is hámozza ki belőlük a sokatmondó információt. A történeti kutatások másik hiánybetegsége pedig az szokott lenni, hogy egyes információhordozók – félreeső, extrém voltuk miatt – meg sem ütik a forrás mértéket.

Frank Tibor, jó történész lévén, évtizedek óta e fogyatkozásoktól mentesen űzi szakmáját. Első kutatásait meglehetősen extrém, századfordulós forrásanyagon végezte: a lipótmezei tudathasadásos betegek kórlapjain megörökített kényszerképzetekben fedezett fel politikai vonatkozásokat (lásd a Világosság 1978/4. számában publikált tanulmányát). Félreeső figurán, a besúgó Zerffi Gusztávon tanulmányozta azután a Kossuth-emigráció politikai hangulatváltozásait (Egy emigráns alakváltásai: Zerffi Gusztáv pályaképe, 1820–1892. Akadémiai Kiadó, Bp., 1985). Folytatva bölcsészhallgatóként elkezdett kiegyezés kori országimázs-kutatását (The British Image of Hungary, 1865–1870. ELTE, Bp., 1976), igen leleményesen emelt be különleges forrásokat is legújabb tanulmánykötetébe, amely az amerikás magyarok sorsán keresztül az Egyesült Államok bevándorlási politikájában érvényesülő antropológiai-fajelméleti aspektusokat tárta fel (Ethnicity, propaganda, myth-making: studies on Hungarian connections to Britain and America, 1848–1945. Akadémiai Kiadó, Bp., 1999).

Most megjelent kötetének előkészületei során a véletlen, a történészi szerencse is a kezére játszott. Tudjuk persze, hogy a szerencse is megválogatja alanyát. Frank Tibornak 1991 tavaszán éppen Santa Barbarában kellett lennie, hogy összetalálkozzék azzal a Sally Arthurral, akinek nagyapja a ’30-as években az Egyesült Államok budapesti követe volt. Sally édesanyja, a követ leánya készséggel átadta Frank Tibornak az egykori követ bizalmas jegyzeteit, levelezését. (A követ leánya annak idején évekig maga is Budapesten tartózkodott.)

Mármost fel lehetne hozni, hogy a ’30-as évek derekától a ’40-es évek elejéig húzódó, egyre hektikusabb időszak magyar belpolitikai viszonyait, de még hivatalos külpolitikáját is az unalomig megismerhette az érdeklődő a szép számban megjelent forráskiadványokból, történettudományi összefoglalókból. Vagyis vajmi kevés újat tudhatunk meg az amerikai követ feljegyzéseiből; legfeljebb megerősíthetik ezek a feljegyzések azt, amit eddig is tudtunk. Hangsúlyozom: ez sem volna csekély eredmény, hiszen a történettudományban valóban szüntelen megerősítésekre van szükség a napról napra áthangolódni hajlamos információtömeg megfelelő kezeléséhez. De ennél többet ér el ez a feljegyzésgyűjtemény.

Montgomery, ez a tejiparosból diplomatává avanzsált demokrata párti amerikai a hályogkovácsok mesés érzékével válogatta meg beszélgetőpartnereit, akik a kötetben közölt 182 feljegyzésben több-kevesebb őszinteséggel, inkább több, mint kevesebb helyezkedési ösztönnel a budapesti amerikai követ előtt megnyilvánultak. A kormányzótól lefelé miniszterekkel, más külföldi követekkel, pártvezérekkel, bankelnökökkel ápolt szoros, társaságilag is jelentős kapcsolatokat a szenvedélyes golf- és bridzsjátékos amerikai követ. Vegyük hozzá, hogy az Egyesült Államok diplomatája a mindinkább németbarát magyar külpolitika kavargásában egyre nehezebben tudja betartani azt a diplomáciai alapelvet, hogy senkivel sem szabad úgy ápolnia jó kapcsolatait, hogy ez valaki mással fenntartott kapcsolatainak a rovására menjen. Máig nem világos, de feltehető, hogy az 1941 márciusában bekövetkezett, Budapestről való távozása Imrédy és a kormányzó konfliktusába történő vélt vagy valódi beavatkozásán múlott.

Frank Tibor hosszú bevezető tanulmányban idézi fel Montgomery követ politikai arcélét, preferenciáit, egész diplomáciai krédóját. Teljesen világos, hogy a kormányzó németellenessége volt számára az a zsinórmérték, amely minden más magyar politikai erő megítélésében vezérelte. Az is világos, hogy másként vélekedett volna Horthyról, ha budapesti állomáshelyén marad 1944–45-ig. Különös személyes barátság fűzte a kisgazda Eckhardt Tiborhoz. A kormányzóval és Eckhardttal egyébként 1945 után is tartotta a kapcsolatot. Világosan érzékelte, hogy a háború kitörése után hozzá forduló magyar politikusok német orientációjukat nemegyszer éppen egy Amerikába vezető vészkijárattal próbálták kompenzálni. Hallatlanul érdekes, és az eddig elérhető diplomáciatörténeti forrásanyagból ki nem hámozható, hogy azok a magyar politikai döntések, amelyek ezekben a rossz irányba vezető években megszülettek, a legutolsó pillanatokig még kétesélyesek voltak. Dőre tehát az a vulgáris megközelítés, hogy a magyar politikai elit a ’30-as évek végétől merő elvetemültségből, konzisztensen választotta volna a vészterhes utat.

Különösen jelentőssé teszi ezeket a feljegyzéseket, hogy nemzetközi kontextusba ágyazódnak, hiszen egy-egy sorsdöntő magyar időszak nemcsak magyar politikusok szavaiból, hanem mellettük a román, a szlovák, a német, az olasz, a lengyel vagy a jugoszláv követ szavaiból is, együttesen rajzolódik ki. Frank Tibor legfőbb érdeme azonban nem az, hogy diplomáciatörténeti forráson keresztül enged rálátást a legújabb kori magyar történelem egyik szakaszára. Hanem az, hogy ezt a rálátást nem a szokásosan felhasznált anyagon, a washingtoni State Departmentbe beérkezett követi jelentéseken keresztül nyújtja, hanem azok előkészületi anyagán, a fogadásról vagy estélyről megtért diplomata sebtiben tollba mondott élménybeszámolóin keresztül. Külön tanulmányt igényelne a rutinszerűen használatos követi jelentések, illetve a spontán nyersfogalmazványok szövegének terjedelmi, szemantikai stb. egybevetése. Az bizonyos, hogy a nyersfogalmazványok definíciószerűen közelebb vannak az eseményekhez, benyomásokhoz, nüanszokhoz, mint a később letisztázott jelentések. Ez a forrásanyag csakugyan félreeső, mert nagyobbrészt mind a mai napig felhasználatlan maradt. Csak szórványosan merített belőle Thomas Sakmyster (Admirális fehér lovon. Horthy Miklós 1918–1944. Helikon, Bp., 2001) vagy még maga az egykori követ is (Magyarország, a vonakodó csatlós. Zrínyi, Bp., 1993).

1938 áprilisában Montgomery alaposan körüljárta az első zsidótörvény fogadtatását. Zsidó bankelnökök megnyugvással üdvözölték azt, elfogadva a Nemzeti Bank elnökének és Darányi miniszterelnöknek a törvényről adott tájékoztatását: „feltétlenül tenni kell valamit az antiszemitizmus terjedésének a megakadályozására.” Nagyon jellemzőnek tartom, hogy a zsidóság prominensei a „kisebbik rossz” ideológiája jegyében maguk is közreműködtek életlehetőségeik megnyirbálásában. Néhány nap múlva Montgomery Imrédy Bélától, a Nemzeti Bank elnökétől, aki rövidesen miniszterelnök lesz, visszahallja ugyanezt az interpretációt: a törvényjavaslatra – idézi a követ Imrédyt – „a fiatalság miatt van szükség, mert nagyon erősen hat rá az antiszemita propaganda”. A nácibarát bankelnök, a későbbi háborús bűnös tehát az iménti ideológia visszáját hangoztatja, mondván, hogy éppen a zsidóság védelmében fáradozik. Montgomery híven rögzíti az elhangzottakat, és semmiféle kommentárt nem fűz hozzájuk, hacsak azt nem tekintjük kommentárnak, hogy különös érdeklődéssel követi nyomon a zsidóellenes belpolitikai intézkedéseket, amelyekhez elvileg, külföldi diplomataként, nem lehetne sok köze.

Az új külügyminiszterrel, Csáky István gróffal beszélgetve igen figyelemreméltóan foglalja össze kérdezősködéseinek célját. Ez a cél nem más, mondja Csákynak, mint „pontos értesülések szerzése, hogy az igazságnak megfelelően tájékoztathassa kormányát, és elkerülhetők legyenek a félreértések”. Megállapíthatjuk, hogy Montgomery nem akármilyen diplomata volt, hiszen el tudta hitetni beszélgetőpartnereivel, hogy éppen az ő érdekükben szerzi be információit; el szeretné kerülni, hogy az Egyesült Államok kormánya előnytelen képet alkosson a szóban forgó politikusról. A mai olvasó azonban pontosan látja, hogy számos esetben messzemenően inkrimináló információkat is továbbított. Ha más nem, igazolhatja ezt az az epés néhány mondat is, amelyet Imrédyről ír a vele 1938 áprilisában folytatott beszélgetés megörökítésének lezárásaként: „Az a benyomásom, hogy mindent megadna azért, hogy miniszterelnök lehessen, de nem tud lemondani a legalább 150 ezer pengős évi [bankelnöki] fizetéséről, mert neki magának nincs pénze, és azt hiszem, nagyon szeretne valami vagyonkát gyűjteni. Amikor elmondtam, hogy [a zsidó] Weiss Fülöp is nagy híve neki, szívből felnevetett.”

Orlowski lengyel követtel már 1939 márciusában folytatott beszélgetése a következő érdekes passzust tartalmazza: „Azt mondta, az egészben az a legkülönösebb, hogy gyakorlatilag minden magyar meg van róla győződve, hogy Németország elveszíti a következő háborút, de annyira megszállottjai egykori területeik visszaszerzésének, hogy ha ezzel kecsegtetik őket, mindjárt félredobnak minden óvatosságot.” A hagyományos lengyel–magyar barátságot tekintetbe véve nem lehet kétséges Orlowski őszintesége és jóindulata. Az is valószínű, hogy a revíziós törekvések inkább mentik, semmint inkriminálják a magyar vezető elitet Hitlerhez fűződő kapcsolatainak szorosabbra fűzése tekintetében. Minden magyar vezető politikus sejtette, hogy a revízió minimum a háború végeztével újravizsgálandó lesz, de húsz év kormánypropagandáját nem lehetett a revízió elutasításával megkoronázni. Önnön lendülete vitte a magyar politikai elitet a revízióba, amely végül több bajt hozott a nemzetre, mint szerencsét. És a legszomorúbb, hogy ezt 1939-ben is előre lehetett látni.

Még hogy 1939-ben? Már 1935-ben is bízvást! Montgomery 1935. április 12-én a következőket rögzítette: „A magyar kormány felmérést készített Csehszlovákia egyes, többségében magyarok által lakott vidékein, és ebből az derült ki, hogy csak a kisebbség szavazna a Magyarországhoz való visszatérés mellett… Az emberek főleg azért nem szavaznának Magyarországra, mert a hajdani magyar alattvalók Magyarországon kívül sokkal magasabb árat kapnak a terményeikért, mert ma sokkal magasabb az életszínvonaluk, továbbá mert attól félnek, hogy a magyar földesurak visszavennék tőlük a földjüket, végül pedig azért, mert Magyarországon nincs titkos szavazás.”

Montgomery aktivitása érthetően felfokozódott az 1939. április 15-e utáni napokban, amikor elnöke táviratilag fordult Hitlerhez és Mussolinihoz, annak kinyilvánítását kérve, hogy nem fogják megtámadni az általa felsorolt 31 ország egyikét sem. A magyar külügyminiszter gorombán söpörte le „az újabb amerikai beavatkozást Közép-Európa ügyeibe. Azt akarjuk, hogy hagyjanak bennünket nyugodtan dolgozni, a magunk módja szerint, kipróbált barátaink [kiemelés: H. M.] oldalán.” Csáky hivatali főnöke, Teleki miniszterelnök meg is követte Roosevelt budapesti követét, majd a közelgő választásokra terelte a beszélgetést. Érdekes módon tartott attól, hogy a kormány túl nagy többséget szerez, s „akkor meg az lesz a gond, hogyan lehet együttműködésre szorítani mindenkit”. Néhány héttel később Bethlen István gróf is úgy vélekedett: „jó dolog, ha erős a kisebbség”. Bethlen elődje, Tisza István argumentumát visszhangozta, aki azért üdvözölte, ha jelentős volt az ellenzék létszáma, mert így könnyebben háríthatta el Ferenc József követeléseit, mondván: „saját helyzetét veszélyeztetné, ha efféle követeléseket próbálna ráerőltetni a parlamentre”. Ez a csavaros argumentum azért figyelemre méltó az amerikai diplomata feljegyzéseiben, mert nemcsak azt tükrözi, hogy a magyar politikai elit Hitler túlzott követeléseinek elhárítására készült, hanem azt is, hogy Montgomery hallatlan árnyalatossággal tudta felidézni a beszélgetések során elhangzott érveket. (Itt említendő, hogy Montgomery feljegyzéseit néhány sikerületlen mondattól eltekintve Bart István kitűnően fordította magyarra.)

A szomszédos államok követei érthető nyíltsággal beszéltek a magyarságra vonatkozó idegenkedésükről is. A szlovák követ például kereken kijelentette, hogy inkább választják a német megszállást, mint a magyart, „még abban az esetben is, ha a magyaroktól szintén megkapnák ugyanazt az önkormányzatot, amivel most rendelkeznek”. De a budapesti török követtel folytatott beszélgetése sem nevezhető ügyetlennek 1939 szeptemberének végén, vagyis a második világháború első heteiben. Az akkor még német szövetségben leledző Szovjetunió – mint azt a török követ Montgomery értésére adta – máris tapogató csápokat eresztett ki Nagy-Britannia és Franciaország irányába. Nem lehetetlen, hogy a későbbi Hitler-ellenes szövetség éppen egy török és egy amerikai diplomata budapesti beszélgetésében öltött kezdetleges formát. A román követtől néhány héttel később pedig azt a sokatmondó, az iméntit csak megerősítő információt kapta, hogy Molotov szerint „elkerülhetetlen az összecsapás Oroszország és Németország között”. Mindez a Molotov–Ribbentrop-paktum harmadik hónapjában!

Nem tétlenkedett tehát Roosevelt budapesti követe. 1939 decemberében Teleki miniszterelnök azzal kereste meg, hogy Magyarország német repülőgépek helyett amerikaiakat szeretne vásárolni. Teleki hozzáfűzte – ismét figyeljünk az árnyalatos megörökítésre –: „Nem tudja, hogy milyen pénzügyi gondok merülhetnek fel, de talán lehetnek ilyenek a hadsereg és a pénzügyminisztérium között, és lehet, hogy végül is nem sikerül keresztülvinnie elképzelését. Mégis el akarta mondani nekem, hogy ha bármi történnék, és végül mégsem érkeznék meg a megrendelés, én legalább tudjam, hogy ez volt a tervük. Megkért, hogy ezt kezeljem nagyon bizalmasan… ha idő előtt kiszivárog a dolog, neki csak annál nehezebb lesz a dolga, hiszen ha tudják, mire készül, van idejük felkészülni ellenérvekkel stb.” [Kiemelés: H. M.]

Egészen más kérdés, és erre talán a szöveg alatt, lábjegyzetben is rá lehetett volna mutatni, hogy képtelenség volt azt képzelni, hogy az Egyesült Államok bármiféle hadianyagot bocsásson a német érdekszférában fekvő bármely állam rendelkezésére, hiszen az potenciálisan Hitler háborús céljait szolgálhatta volna. Az Egyesült Államok, akár a Magyar Királyság is, ez idő tájt még semleges állam volt, de idő teltével csakugyan egymással szemben találták magukat a világháborúban. Hadifelszereléseivel az Egyesült Államok később is csínján bánt, ha csak a legcsekélyebb gyanú is fölmerült, hogy e felszerelések Hitler javát szolgálhatják. Valószínűleg emiatt esett kútba 1944 kora nyarán az az üzlet is, amelynek értelmében egyebek között amerikai teherautókért a nácik több százezer zsidó elengedését ígérték.

Az Észak-Erdélyről hozott bécsi döntés utáni napokban Montgomery több forrásból is meggyőződhetett a magyar vezetők ép realitásérzéke felől. Hiába voltak hatalmas földbirtokai Észak-Erdélyben, Bethlent például „felzaklatta az erdélyi egyezmény… Megmondta Telekinek, hogy az ilyen adomány elfogadása nem más, mint honfitársai elárulása… semmit sem lett volna szabad csinálni, amíg véget nem ér a háború, amikor is sor kerülhetett volna a végleges rendezésre.” De más okot is világosan láttak a magyar vezetők. Például azt, hogy mivel „a megállapodást csak az egyik hadviselő féllel kötötték meg, ha végül is a másik fél győz, könnyen újra mindent elveszíthetnek”. Aminthogy így is lett négy-öt évvel később. Ez a máig fájdalmas fejlemény azonban nem bizonyítja, hogy a németek és az olaszok – győzelmük esetén – feltétlenül tartották volna magukat Észak-Erdélyre vonatkozó döntésükhöz. Könnyen fordulhatott volna úgy is, hogy éppen Románia válik becsesebb szövetségessé a maga friss sebével, Észak-Erdély elveszítésével, amely sérelmet sürgősen orvosolni kellett volna.

Effajta fordulatokra a több vezető közt megoszló, mégis igen ügyes német diplomácia nagyon is hajlamosnak bizonyult. Montgomery egyik utolsó budapesti beszélgetése során, amelyet a kormányzóval folytatott, kitűnt, hogy a németek éppen Olaszország érdekében (!) nem sietnek a görög hadjáratban levitézlett olasz hadsereg segítségére. Figyeljük a faramuci logikát: „Ha a németek most beszállnának, és kisegítenék őket, az egész Balkán, meg más országok is meg lennének győződve róla, hogy az olaszok nem érnek semmit, ez a tekintélyveszteség pedig káros lenne az egész Tengelyre nézve.” Ez a Telekin keresztül magától Hitlertől érkezett érvelés már a háború e korai szakaszában is megmutatta, milyen mély volt a németek megvetése a szövetséges Olaszország iránt. A magyar politikai elit már ebből is megérthette volna, hogy Anglián kívül, amelyet titkon csodált, Hitler egyetlen európai nemzet iránt sem táplált elismerést a saját nemzetén kívül, akármit szajkóztak is magyar szekértolói a „vitéz és lovagias” magyarság iránti megbecsüléséről.

Mély és máig releváns tanulságokkal szolgáló könyvet forgathat az olvasó az anyagot előásó, feldolgozó politikatörténész, Frank Tibor jóvoltából. Ajánlhatjuk mindenki számára, aki ezt a néhány sorsfordító évet a szokásos forrásokon túl más prizmarendszeren keresztül is tanulmányozni akarja. (Corvina, 2002; lektorálta: Pritz Pál, magyar szöveg: Bart István)