Kemsei István

Az a bizonyos Lilla-ügy, avagy a ragasztott vers

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: A REMÉNYHEZ

Vajda uram, a magyar irodalomtörténet-írás első apaszörnyetege nagyon rendes ember lehetett. Képzeljünk magunk elé egy, a család hajdani nemesi jóvoltából kikopott, ám hagyományait és a családfa gőgjét makacsul őrző, tisztes komáromi polgárt a tizennyolcadik század végén. Háza van, gömbölyded (söprűnyél-szikár?) asszonya, eladósorból lassúdan kivénülő – valószínűleg nem éppen túl kívánatos (de hát a szerelem mióta szól a legszebb emberpéldányok privilégiumáról? Bocsáss meg, Csokonai!) – leánygyermeke, szorgosan gyűjtött vagyonkája.

Annyija azért mégsem lehet, hogy hozományra vadászó kérők seregét vonzza a Vajda-házhoz. Vajda uram kora hajnalban kel mindennap, a gyertyát kímélendő a tyúkokkal fekszik. Rend van körülötte. A hétköznap a munkáé, a könyökvédős, az elszegényedett vagy sosemvolt-gazdag nemesre kényszeredett hivatalnokságé (ami akkora nevet sem hoz neki, hogy a hivatali jegyzékbe fölvétessék), a méltatlan, jelentéktelenséget hozó megyei könyvelőségé; az ünnep és a vasárnap az ebéd utáni pipaszóé – már ha dohányzott egyáltalán. Vannak barátai? Aligha. Léhaság nem fér bele az életébe. Nők? Hajnali, piacos, dundi tejesasszonyok? Hivatalnok kollégák hevesebb vérű menyecskéi? Ugyan! A tartózkodó férfiú már régóta nem foglalkozik az effélékkel. Néha viszont, érzékenyebb pillanataiban, unokákról álmodik, tipegő, a ház csendjét fölverő örökösökről, akik majd folytatják, amibe ő belekezdett. De legelébb is valami rendes vőről kellene gondoskodni. Az a tisztességes dunaalmási fakereskedő, Lévai István uram nagyon megfelelő lenne. Nem nemesember ugyan, csak amolyan „talpas”, de érett férfi, túl is van az első ifjúságán. Megalapozhatná Juliska jövőjét. A lányból idővel akár még tehetős özvegy is válhatna.

Erre jön ez a kákabélű, gyüttment poétaféle, itt lóg már hónapok óta, hol Szarkáék, hol Csapiék, de leginkább Laky Bálint úr kenyerén, se vagyona, se élhetése, csak a rossz, részeges híre előzte meg, ahogyan ezt már itt, a városban beszélik, és összezavarja Juliska eszét a firkálmányaival meg azokkal a nagy, ábrándos szemeivel. Ráadásul „debrecenyi” is az istenadta. Vajda uram egyébként sincs valami nagy barátságban a poézissel: már a líceumban, Horatiusnál megutálta, a latin nyelv biflázásával egyetemben.

Annak a Lilla-ügynek a véres, egy életre szóló komolyságában én nem egészen hiszek. Idézzünk csak ide egy Lillának tulajdonított levelet! „Kedves Drága Lélek! Én élek és vigan, – azt hallom az ur is vigan mulat Keszthelyen. Én az urat óhajtom, várom is, mindazáltal mikor leg jobbnak véli és itéli az Ur akkor jöjjön. Ha soká késik, addig a Lidi is férjhez megy. Ezzel maradok az Urnak hüséges Juliannája.” A levél meghatóan szívszorongató, szerelmes tanúsága szerint az „Ur” valamiért – ki tudná megmondani, miért? – nem sietett túlságosan vissza Keszthelyről Komáromba, hogy megházasodjék. Később lehet, hogy sietett volna már, de akkor betegsége akadályozta.

Nemcsak azért van bennem ez a kételkedés, mert többek szerint Lilla Csokonainak „nem volt meg” – bár erről a költő másképpen vall Barátomnak című versében: Úgy van: LILLÁT bírtam ám, de ez lehet üres bizonygatás is akár, egy olyan, korábban keletkezett vers átiratában főképp, amelynek ihletője eredetileg Rózsi, nem pedig Lilla volt –, hanem félig-meddig költészettani okok miatt is. Hogy hogyan is történt valójában a dolog, azt az idő és a visszaemlékezők egymásnak sokszor ellentmondó, csalóka emlékezetének jótékony homálya fedi. De nem is kell ahhoz a nőnek feltétlenül „meglennie”, hogy múzsa lehessen. Ez a tény egy-egy remekmívű alkotás keletkezése szempontjából végül is nem sokat nyom a latban. A múzsa ugyanis a képzeletben, a költő-emberben születik meg, mégpedig hosszú vajúdás után, belső érzelmi érlelődés eredményeképpen, s nem a hétköznapok valóságában. Hogy abban megteremtődik-e egyáltalán, az a férfi-költő számára feltétlenül fontos ugyan, de a mű megalkotásának szempontjából részletkérdés.

Ha eltöprengünk a Lilla-ügyre két évszázad alatt rakódott történettörmelékek fölött, nagyon könnyen rájöhetünk, hogy ez esetben is inkább tankönyvélményeink és népszerűsítő irodalomtörténeteink olvasatai vezetik ízlésünket és véleményalkotásunkat. Az ezekben rögzített, tizenkilencedik század eleji zsenikultuszba kövesült irodalmi hagyomány még ma is nagyon szereti a sápatag, vérszegény, lehetőleg tüdőbajos, de legalábbis korán haló költőket, akik zsenilétüknek megfelelő és elengedhetetlen lelki betegségeik mellett még a nőktől való riadozásban és a mindezzel együtt járó folytonos szerelmi kudarcban is jeleskednek. Szeretetünk még nagyobb, ha kiderül róluk, hogy a nők is hasonló elutasítással viszonyulnak hozzájuk. Egy költő, ha az életműve iránti kívánalmainknak meg akar felelni, és szeretetünkre méltóvá akarja tenni magát, legyen sikertelen, s legalább a szerelem miatt halálba, nélkülözésbe és pusztító magányba hajszolt. A lánykalelkű hamis részvét, a lényegtől elterelő romantikus álhumánum leng be mindent, aminek a szerelmi költészethez bármi köze is van Magyarországon. Pedig talpig férfiakból jóval több található a magyar líra panteonjában, mint gyámoltalanokból.

Csokonait én ennél a vértelen, kékharisnya-könnyeztető költőképnél vagányabbnak képzelem. Aki dédelgetett, korán felismert zseni létére botanikai és más tanulmányok ürügyén merészeli elcsábítani atyai jó barátjának és költészetben mesterének ifjú feleségét, Földiné Weszprémi Juliannát – bármennyire is könnyűvérű, csapodár nőszemély lett légyen az illető egyébként –, az a szerelemben sem lehetett nyeretlen kétéves, sem nem csekély gyakorlatú ezen a nemes küzdőtéren. Annyit azonban mégis javára írhatunk Csokonainak és az egész Lilla-történetnek, hogy ott, Komáromban, 1797 tavaszán, az első mámoros pillanatok hatására valamennyire átfuthatott rajta a szerelem halvány érzése, és evvel egyetemben a megállapodás, a házasodás futó vágya is. Végül is nem véletlenül és céltalanul tartózkodott kilenc hosszú hónapig Komáromban. Még akkor sem lehetett ez a hosszas tartózkodás minden akarat és vágyakozás nélküli, ha tudjuk, hogy az ismert okok miatt Debrecenbe egy ideig nem volt ajánlatos visszatérnie.

A költészet azonban költészet. Az más kategóriába tartozó dolog. Márpedig Csokonainaka költészet volt a legfontosabb a világon. A szerelmes nő és a költészet viszonya az ő esetében talán egy Vajda Jánoséval vagy Juhász Gyuláéval lehetett rokonítható – szerencséjére az említettek szomorú következményű lelki-szexuális problémái nélkül. Hiszen a versbe kívánkozó asszonyélmény Csokonainál sem a vérbő, erotikával töltött testiségű múzsa a maga valójában, hanem inkább elvontabb tárgya, építménye a költeménynek, egy, a megszületése nélkül kifejezhetetlen mondanivaló, a szívszaggató, a személyes sorsból fakadó, megszüntethetetlen belső magány megtestesülése. Talán éppen emiatt lehetünk egészen bizonyosak afelől, hogy Vajda Juliskának mindössze egyetlen feladata volt ebben a rövid életű kapcsolatban: hogy Lillává, fájdalomszimbólummá változzon, és versekbe lényegüljön. Nem lehet véletlen, hogy az igazi, ihletett Lilla-versek – és már nem a Rózsi- és egyéb versek különféle átiratai! – mind 1798 tavasza, tehát a Lillától való elválás után, a kínos magára ébredés időszakában keletkeztek.

Azt is tudjuk, hogy kevesen érleltek, komponáltak, javítgattak, csinosítgattak olyan sokáig egy-egy verset, mint Csokonai. Életművében se szeri, se száma a hozzátoldásoknak, sorcseréknek, motívumismétléseknek, a lehető legtökéletesebb kifejezés keresésének. Hozzá hasonlóműgonddal író, költeményeit éveken át magában hordozó poétánk talán csak a horatiusi kilencesztendős mértékkel dolgozó Berzsenyi lehetett. Csokonairól beszélve elegendő csak A tihanyi Ekhóhoz vagy a magyar rokokó költészet leggyönyörűbb miniatúrája, a Tartózkodó kérelem átdolgozásaira gondolnunk, hogy meggyőződhessünk arról, mennyire számított költőnknek a mesterség és a poézis szintézisbe hozása. Azért említem csak ezt a két verset, mert mindkettő A Reményhez keletkezésének környékén, 1803-ban nyerte el végleges formáját. Az 1803-as esztendő pedig Csokonai költői pályájának csúcsa. A költő huszonnyolc éves. Úgy tetszik, mintha a magyar zsenik többsége – már amelyik megérte ezt az életkort – ekkor érne be igazán: a huszonnyolc éves Arany ekkor írta Az elveszett alkotmányt, s kezdett bele a Toldiba; Ady ennyi idősen írta az Új versek költeményeit, József Attila a Téli éjszakát és az Ódát. Ez a gondolat, az érzelem, a mesterségbeli tudás kiteljesedésének ideje. De hogy szerelmes költemény lenne A Reményhez? Öt évvel Vajda Júlia után? Hol van már az a szerelem! Költészet van, amelyik teljes fényében ragyog. És mesterségbeli tudatosság. De idézzük inkább az erről valló Csokonait:

„A verscsinálás nem poesis; mert ez a gondolatoknak, a képzelődésnek, a tűznek természetében és mindezeknek a felöltöztetésében áll: a verscsinálás pedig csak a szózatok hangjának bizonyos regulákra vételére, a külső elrakására ügyel, hogy azok hármóniával szálljanak az ember fülébe. A honnan lehet valaki jó poéta, ha mindjárt verset nemír is; és ellenben jó verset írhat valaki, de azért nem poéta. Legjobb, ha a kettő együtt van.”

Ennek a kettő együtt van-nak a legkiválóbb példája A Reményhez, ez a lenyűgöző óda-dal-elégia műfaj-triptichon. Csokonai legérettebb költeménye, amely már éretten születik. Előzményeiről, verscsíráiról legalábbis nem tudunk. Lassan a költő élete is a végéhez közeledik. A kis ház leégett, a költemények kiadása lehetetlenség, a gyenge tüdő csak a megfázás utolsó támadására vár. Itt az ideje a remekműveknek, az összegzésnek.

A Reményhez-nek több költészettani erényét is fel tudnánk sorolni, egyebek közt műfajiságának többszólamúságát. Különös jelentősége van ennek, hiszen e többszólamúság megvalósításával Csokonai egy egész stíluskorszakot lép át, a rokokó-szentimentalizmus után következő s Magyarországon igen erősen ható és kiteljesedő görögös-latinos klasszicizmust éppen csak egyetlen érdemében – mert a többi jobbára manír, penzumként kötelező hivatkozási pont, néha még Berzsenyinél is! –, a formában érintve (mellesleg szólva: a magyar klasszicizmus legkiválóbb képviselői sem vetekedhetnek formai változatosságban Csokonaival!): a romantikus versmegoldások világába lendül, anélkül, hogy megkísértené a túlhevült romantikus életérzés – bár A tihanyi Ekhóhoz-ban megnyilvánuló utókoreszmény kifejezetten romantikus elem! Beszélhetnénk fantasztikusan gördülő, egymással párosult háromlábú teljes és csonka sorokból összeálló rímes trocheusairól is akár. A műben mégis az együtt van, a szerkezeti felépítmény különössége a legfontosabb. A Reményhez ugyanis nem egyetlen versépület, hanem három. Két, külön szerveződő szöveg, majd e kettőnek a szintézise. Még a varratok is látszanak: a versszakok nyolcadik sorait – de e sorok témáit is! – következetesen lezáró pontok és az őket követő témaváltások, amik mindegyik esetben az elvont és a konkrét, a személytelen és a személyes határvonalait rajzolják ki, a dal és a líra találkozási pontjait. Nem lennék meglepve, ha a formával, versszerkezettel szenvedélyesen játszani szerető Csokonai a megmunkálás folyamata alatt külön szerkesztette volna meg a kétfajta szöveg- és műfajtípust, s majd csak ezután ragasztotta volna egybe őket.

Az első és a második versszöveg az előbbi hipotézist mintegy alátámasztva némiképp műfajilag is elkülönül egymástól. Az első elégikus zárlatú dal-óda inkább. Egyetlen, keretbe zárt sikoly, érzelmi pályaív, amely a fohászkodástól a Remény istenségének elutasításáig tart. Megindokolása pedig az első és a második versszak ellentétező szerkesztésében, a tavasz–tél váltásban keresendő. Nézzük:

Aligha kétséges, hogy ez a vers (mert tekintsük ezek után önálló, egész versnek!) egyetlen, kerek egész, bár meglehetősen egyszerű szerkezeti felépítést mutat. A jelen–múlt–jelen időszerkezet segítségével a szöveg keretbe zárása, valamint a vers belsejének, a második és a harmadik versszaknak ellentétekre alapozása ritkán alkalmazott módszere a magyar szentimentalista, kora klasszicista költészetnek. Időstruktúrára épített vers talán még nincs is akkoriban. Én legalábbis nem találkoztam vele, még a zseniálisnak mondható Daykánál sem. Egyet mégis megállapíthatunk: ez még csak verscsinálás, regulákra vétel, külső elrakás, s hogyha pusztán ez a változat készült volna el A Reményhez-ből, azt semmiképp sem sorolhatnánk nemhogy a magyar líra, de Csokonai közepesnél emelkedettebb versei közé sem. Antológiadarabnak minden bizonnyal megfelelt volna egy nála gyengébb kvalitású tizennyolcadik századi költő jobb alkotásai között szerényen megbújva, olyan költemény gyanánt, mint amelyikben inkább a kötelezőnek érzett stílusdivat-követés a fontosabb, a norma szerinti exmetafora-mennyiség beépítése a versbe, nem pedig a személyes élmény bármiféle kifejezése. Mellesleg: maga a kor is követelt a költőtől efféle gesztusokat. Ennek a kívánalomnak megfelelve ez a versrész is elérhette volna célját, az illedelmes, minden harsányságtól mentes hatáskeltést. A második és a harmadik versszak ellentétének stílusértékét korántsem a már Csokonai idejében is gyors avulásnak indult, nagyjából a barokkból átszármazott és rokokó exmetaforának számító nárciszokkal végigültetett kert, a csörgő patakokkal éltetett fák, az elhervadt rózsák, a kiszáradt forrás, a téli búra vált tavasz, valamint ezeknek a van–nincs ellentétpárja (bár az megint csak erős és nem kevésbé korszakalkotó, hiszen még a huszadik század is él vele, történetesen erre épül József Attila Tiszta szívvelcímű költeménye is!) növeli meg, hanem a dalba mintegy a korköltészet hátsó udvarából belopódzó személyes elem, az egyetlen finom, elégikus felhang, a: Régi jó világom / Méltatlanra szállt.Ez az egyik kohézióteremtő gondolat a két külön versdarab között. A költő, éppúgy, mint az Úr által kiszárított tök fölött siránkozó Jónás, méltatlannak és megindokolhatatlannak tudja helyzetét, s ő is, hasonlóan az ószövetségi prófétához, egyetlen megoldást talál abszurd helyzetére: a halált.

De lássuk a második verset:

Ez már elégia. A „rózsáim” metafora is egymagában áll, a maga édeskés rokokó-szentimentalista felhangjai nélkül, exmetafora-helyzetéből is csak a negyedik strófa „rét” és „liget” szava billenti ki. A felépítmény is egészen másképpen működik, ez a négy versszak fonatszerűen kapcsolódik egymásba, ellentétben az első négy ölelkezésével.

Ez a másféle szerkesztési mód gyanús, sőt: fölöttébb gyanús. Hiszen maradhatott volna Csokonai az akkoriban szintén forradalminak számító keretes szerkezetnél is, hogy mintegy átkarolásra, lekerekítő zárlatra kényszerítse a két, egymástól elváló tematikát. Ebben a megformálásban is születtek később kormeghatározó nagy versek, mint a Himnusz, a Szózat vagy Adynak Az eltévedt lovasa. Csakhogy azok egytömbű költemények, a kereten belül lépcsőzetesen fölépítettek, egy középpont körül forgó témájúak, a szerkezeti egységek között erős mellérendelő szövegösszetartó viszonyokkal. Csokonainak azonban az egymástól élesen elváló asszociatív témaváltások adta feszültségeket kellett volna feláldoznia, hiszen A Reményhez-ben a versszakok első és második nyolc sora között a már említett stílusérték-növelő szövegkohéziós szakadék tátong, úgy is mondhatnánk, hogy megszakad a téma-réma folyamat. Külön téma köré szerveződnek az első és külön téma köré a második nyolc sorok. Különösen szembetűnő a témaváltás a vers második szakában, a te (a Remény) és az én, illetve a harmadikban az én és a te (a Remény) szembeállításaiban.

Az ódai jelleg ebben a versrészben teljesen eltűnik, azaz az invokáció helyébe a számonkérés lép, vagyis az ellenóda. A tézissel szemben az antitézis. Az egész első versszak közvetlen megszólítás nélküli keserű szemrehányás. A megszólítást, mint valami jelentőségét vesztett dologhoz szólót, már elintézte a cím. Több szót nem is kell egy csalóra vesztegetni. Evvel egyetemben viszont már meg kell nevezni a hiány okozóját: csak Lillát hagytad volna. Nem a megnevezhetetlen sorsszerűség tehát a boldogtalanság létrehozója, hanem ez a rokokó-szentimentális álistenség, a Remény, aki az utolsó szakaszban isten mivoltát elvesztve köznapivá, jelentéktelenné törpül, kisbetűsre lefokozott, modern magányélmény: remények lesz belőle. Csokonai itt megint nyer: A Magánossághoz és A tihanyi Ekhóhoz kétféle világszemléletet tükröző magányértelmezését két versben sikerült megoldania, A Reményhez-ben a két reményfelfogás egy versbe sűrül, egybe oszcillál.

S még egy kérdés, ami továbbra sem hagy nyugodni: miért kell egy verset kétszer is befejezni? Hiszen a teljes költemény negyedik strófájának hetedik-nyolcadik sorában minden lezárul: Fáradt lelkem égbe, / Testem földbe vágy. Kész. Itt van vége. Evvel a végső lemondó gesztussal. Minden érthető, minden világos. És akkor, mint akinek a végső lehanyatlás pillanatában még eszébe jut valami fontos, talán az, hogy elfelejtette halálvágyát megindokolni – mintha az eddigiek nem bizonyultak volna elegendőnek –, vagy egyszerűen elbúcsúzni, egy melodramatikus gesztussal újra felemelkedik, s a versvég után odahelyez még egy exodikont is, hogy végül úgy zárhassa le művét, mint valami görög tragédiát. Ebből is a mester tudatossága, a költemény teljes kompozíciójának igénye sejlik elő: a két egységnek azonos terjedelmű két külön, mégis egymásba simuló versnek kellett lennie, a szerkezeti felépítéseknek azonban egymástól eltérőnek, már csak az ellentétek erejét felfokozó diszharmónia megteremtése végett is.

S a kettő együtt? Nem más, mint merész kilépés a megszokott keretek, kornormák szorításából, halálos komolyságú költői játék. Így csak zseni képes „játszani”. Csokonai a személyes tragédia kifejezésének hordozójává tett egy elvásott stílusformát úgy, hogy annak értékes tartományait megőrizve, de egyúttal valami más gondolkodási lehetőséget is mutatva, modern remekművet alkotott.

Hogy így készült volna A Reményhez? Csokonai műhelytitkait ekkora mélységben, sajnos, nem ismerjük, de hogy maga a költemény megenged, sőt megkövetel efféle gondolkodást is róla, abban biztos vagyok.

Tölcsérezni?

EGY JÓZSEF ATTILA-HAMISÍTVÁNY LEHETSÉGES TÖRTÉNETE

Különös dolgokra az irodalomban is már csak véletlenül lehet bukkanni. Akkor viszont olyan életművekben is aranybányára lelhetünk, amelyeket látszólag nagyon ismerünk. József Attila költészete bízvást ilyennek tekinthető. Könyvtárra menő tanulmány boncolgatta verseinek sajátos vonásait, irodalomtörténész-generációk nőttek fel művein, s ki tudja, hány bölcsészkari szakdolgozat szól róla. S mégis, található olyan pont a József Attila-oeuvre-ben, ami fölött talán elsiklott a figyelő tekintet. Meglehet, azért, mert a Töredékek, vázlatok, verscsírák címszó alatt szereplő verseket általában nem szokás figyelembe venni.

József Attila halálának körülményei az irodalomtörténeti bulvárpletyka kedvenc témái közé tartoznak. Aki a költővel kapcsolatban még bizonyos hírnevet kíván magának kicsippenteni, az irodalmi uborkaszezonok idején e tárgyban kísérletezik. Éppen ezért se szeri, se száma az időről időre felbukkanó lélektani fejtegetéseknek, motívumvadászatoknak. A vizsgálódók nagyon törik magukat, hogy a költő titokzatos öngyilkosságának valami előképét kihüvelyezzék a versekből. Dolguk nem is olyan egyszerű. A legújabb, e tárgyban megjelent könyv hírére én is nekiláttam, hogy összeszámláljam a végzetes (hiszen volt előtte is!) öngyilkossággal kapcsolatos motívumokat a József Attila-életműben. Az eredmény meglepő: mindössze húsz esetben szerepel valamilyen szövegösszefüggésben a „vonat-”, „sín-”, „vagon-” stb. motívum a versekben, jóllehet az említett motívumsor a költő elemi, gyermekkori élményvilágának szerves része. Érdemes évenkénti lebontásban összevetni e szavak előfordulásait: 1922-ben egy (Részeg a síneken), 1924-ben három (Szép nyári este van, Érzitek-e?, Látod?), 1925-ben három (Balga költő, Én dobtam, Most fehér a tűz), 1926-ban egy (Acélgömb föl, föl! Emelkedj!), 1932-ben egy (Külvárosi éj), 1933-ban három (Téli éjszaka, Óda, Tehervonatok tolatnak), 1934-ben kettő (Nyári délután, Eszmélet), 1935-ben kettő (Ősz, Kései sirató) s végül 1936-ban is kettő (Balatonszárszó, Kirakják a fát). Ha azt vesszük, hogy a költő halála évében egyetlenegyszer sem használja az említett motívumsort (tehát feltehetően nem kívánta így befejezni életét!), nem sokra megyünk megszerzett tudásunkkal, gondosan felépített lélektani hipotéziseinkkel. De ne csüggedjünk, keressünk tovább! A Töredékek, vázlatok, verscsírák címszó alatt – ha nem is mindegyik József Attila-összesben! – rábukkanhatunk arra a szükséges versre, amely a Te a lelkek összessége címet viseli, s költője (nem véletlenül nem írtam le a nevét) mintha azért írta volna, hogy amatőr lélektanászok csemegéje lehessen:

Íme, a vers, amely nem szerepel a Cserépfalvi-féle első József Attila-kiadásban, de még az 1952-ben napvilágot látott Szabolcsi–Waldapfel-féle kritikai kiadásban sem. Azóta hol bekerül egy-egy gyűjteményes kötetbe, hol nem. Nekem például két József Attila-kötetem is van, mindkettőt a Szépirodalmi Kiadó jelentette meg, az egyiket 1961-ben, a másikat 1962-ben. Az elsőben nincs benne, a másodikban viszont benne van. A további kiadásokban is nagyjából ily mértékben váltakozik a vers kötetbe szerkesztettségének aránya. Mint már említettem, a Töredékek, vázlatok, verscsírák közé helyezik, holott egész, befejezett, bár végzetesen elrontott kompozíció. Felmerül a kérdés: vajon milyen okból sorolta oda az első beszerkesztő, a kritikai kiadás társszerkesztője, Szabolcsi Miklós? Miként, honnan kerülhetett elő ez a József Attila világképétől teljesen idegen szöveg? Megannyi kérdés, amelyek megválaszolására talán érdemes volna filológiai kutatásokat végezni, ha a vers valóban József Attiláé lenne – de hát ez már ránézésre sem József Attila-vers!

A bizonyítás első lépése az volna, hogy ez a vers rossz. A rossznál is rosszabb. Ám ez bizonyítéknak még kevés, hiszen írt pocsék verset a tizenkilenc éves József Attila mást is (Ó szőke csókok partja), rossz Ady-utánzatok közül valót. Igen ám, de az meg van komponálva, épkézláb mondatokból áll, még ha nem is sejteti oly mértékben a későbbi zsenit, mint majd a szonettbravúr Tél (erre mondta volna Babits, hogy József Attila nem tud szonettet írni? – hova tette a szemét a Mester?) és a Lázadó Krisztus. A Te a lelkek összessége nyavalyog, szenveleg, édeskedik… Márpedig ha van József Attilától bármikor, bármelyik korszakában idegenebb költői magatartás, akkor ez az. A lélek ugyanis nála sohasem csupán elvont filozófiai-vallási fogalom. Szinte minden esetben valami konkrétumhoz kötődik. Lelkem gépvezető – írja például kassákosan a Harc a békességért című versében. 1922–23-ban valóban gyakori előfordulású szó verseiben a lélek, de hasonló kontextusban egyetlenegyszer sem fordul elő. Pedig az Istent mint a lelkek összességét bemutatni talán még nem is volna olyan rossz ötlet. Ha ő találta volna ki, minden bizonnyal többször fölhasználandó motívummá teszi, éppen úgy, mint a repedt kályhámon macska ül-t, amelynek versbe helyezésével sokszor kísérletezett, mire végleges helyét megtalálta a Mondd, mit érlel-ben.

De nézzük a formát, a formakezelést! Induljunk ki abból a tényből, hogy József Attilának köztudomásúan abszolút vershallása volt, s már makói diák korában meglehetősen biztos a mesterségbeli tudása. Még akarva sem igen tudott volna ügyetlenségeket elkövetni. Márpedig ez a vers tele van szánalmas sutaságokkal. A verset klasszikus felező nyolcasban akarta írni elkövetője, a a a x rímképlettel, a versszakok záró sora hetes vaksor, a második sorok négyes csonkasorok (József Attila ebben a helyzetben sohasem élt a csonkasor lehetőségével, a csonkasort pedig éppen vaksorként szerette kezelni, mint például a korai Vergődő diák vagy az elhíresült Születésnapomra című verseiben; talán azért, mert sántává teszi a ritmust). Az idézett költeményben viszont az ütemezés fegyelme is addig tart csak, ameddig alkotója bírja szókinccsel és energiával. Ezután látványosan összeomlik. Nézzük az ütemképleteket szép sorjában! Első versszak: 4/4 4 4/4 4/3; második versszak: 4/4 4 4/4 3/4; harmadik versszak: 4/4 4 4/4 4/3; negyedik versszak: 4/4 4 5/3 (!) 4/3; ötödik versszak: 4/4 4 4/4 3/4; hatodik versszak: 2/6 (!) 4 4/4 4/3; hetedik versszak: 4/4 4 2/6 (!) 3/4; nyolcadik versszak: 3/5 (!) 4 4/4 4/3. Magyarul: a negyedik versszaktól kezdődően az indokolatlan s ki nem tartott ritmusváltások zeneileg, de rímtechnikailag is teljesen tönkreteszik a verselést, hiszen a hívórímű és a felelő rímű sorok ritmikai eltérései a rímnek sem használnak. Ez a megoldás, ha tartalmilag indokolatlan esetben alkalmazza a költő – márpedig itt az történik –, vagy műkedvelőre, vagy pedig botfülű, szakmailag mindenképpen képzetlen alkotóra vall.

A vers tehát formáját tekintve semmiképpen sem József Attiláé, de vajon szerkezeti felépítésében az-e? Megint csak könnyű a válasz, hiszen ismerjük a költő pompás kompozíciós készségét is. Tehát ha rossz a kompozíció, újabb bizonyíték van a kezünkben a költemény hamisítvány voltát illetően. A bizonyíték megszerzéséhez csupán egy vázlatos verselemzésre van szükségünk. Nézzük tehát a vers szerkezetét a szó- és kifejezésvizsgálattal együtt!

A Te a lelkek összessége már címe szerint is istenes vers. A fiatal József Attila, némiképp Adyt is utánozva, írt ilyet néhányat: Fohászkodó ének, Csöndes estéli zsoltár, A Szent Jobb ünnepén, Keserű nekifohászkodás, Lázadó Krisztus stb., ezek azonban Istenhez való viszonyukban, hangvételükben a magyar költészet vitatkozó, lamentáló protestáns istenképéhez, a Balassiéhoz, Adyéhoz rokoníthatók, költeményünk tehát már világnézetében is mindenképpen kilógna ebből a sorból, ugyanis nagyon nehezen volna magyarázható, hogy József Attila egy vers erejéig miért váltott volna világképet.

Az első és a harmadik strófa refrénje (Meghallgatsz-e Istenem?) azt sugallná, hogy kétstrófánként egy-egy szerkezeti egységre bontsuk az első négy versszakot, amelyeknek záró sora a refrén, de el kell állnunk ettől, hiszen az első versszak a maga himnikus felütésével mindenképpen különálló megszólítás, míg a 2–4. strófa állapotleírás, amelynek tengelyében egy szimbólum (Krisztus voltam) és egy metafora (Beteg nárcisz) áll, a voltam–vagyok időtengelyre felépítve. A „beteg nárcisz” azonosítás ugyanakkor József Attilához sehogyan sem illik: édelgő és keresetten lapos. A negyedik versszak pedig nem csupán azért rossz, mert itt követi el az első ritmustörést a vers csekély szókincsű írója, hanem azért, mert az egész négy sor nem világos. Tipikus esete ez annak, amikor a szerző sok, lényeginek tetsző információt akar belesűríteni a szövegbe, mégsem sikerül semmit belevinnie. Az Istennek panaszkodó költővel párhuzamba állított „bátor bitang” „rang”-nak meglehetősen kevés, annak pedig pláne, hogy emiatt az Úr őt „megcsudálva” harangozzék.

Az 5–6. strófát szánta írója a vers tengelyének. Ez tartalmazza az öngyilkosság-motívumot, ez az összes sutaságot, ügyetlenséget és dilettantizmust. A szerkezeti egység szimbólummal indul. Szimbólum, mert nagybetűs: „Messziről”. Mi lehet ez a Messzi? A Halál? A Túlvilág? Fogalmam sincs. Erre a lehetetlen szimbólumra egy metafora épül: „Ünnep-naptár / Piros szeme”. Túl azon, hogy József Attila szinte sohasem alkotott így metaforát, hiszen ez az ötvenes–hatvanas évek divatja lesz majd, a sok naptári piros betűs ünnep tobzódása idején, érdemes élnünk a gyanúperrel, s megkérdeznünk, hogy vajon hol is van a vonatnak piros szeme. Akkor, amikor a Téli éjszakában József Attila a városba érő vonat „sárga” fényéről ír. Hogyne írna így, hiszen ő, aki szegény gyermekként kijárt a Ferencvárosi pályaudvarra fát és szenet lopni a családnak, tudta, hogy a vonatnak sárga szeme az elején, piros szeme a végén van, s ha az látszik, a vonat nem jön, hanem elment. S azon a vonaton már tényleg mindegy, hogy ki tüzel, s „ki lesz a gyilkosom” – hacsak hirtelen ötlettől vezéreltetve el nem kezd tolatni.

A hatodik versszak után az addig is erősen módolt versszerkezet elemeire esik szét. Az „Ide senki több ne jöjjön” valójában a második strófa „Itt feküszöm”-jére felelne, tehát a záróaktusnak, az összegezésnek kellene következnie. Ehelyett csupa új információt kapunk: éhen pusztítani szándékolt tetveket megdicsőült főkön. Hogyan kerültek ebbe a versbe a tetvek? Hogyan a megdicsőült fők (szentek? példaképek?)? Azt csak „alkotójuk” tudja. De hogy ezek a tetves megdicsőült fők még marjanak is? Ez már tényleg maga a tömény zagyvaság, s nem csak azért, mert megtörik az egész szöveg amúgy is széteső kohézióját.

A záró szakasz a dilettantizmus csúcsa. A „Marnak simitó jobbon” még némileg világos, ha eltekintünk az éhen pusztult tetveket hordozó megdicsőült főktől, bár a simitó jobbon–én szabódom kínrím még úgynevezett „szemrím”-nek se igen válik be. Az utolsó három sor azonban végképp a homály homályába borul: az „Én szabódom / Tölcsérezni csudamódon” vajon mit jelent? S mit jelenthet a „Tölcsérezni csudamódon / Lehetetlen koponyát”? Miért kell egy koponyát egyáltalán tölcsérezni? S ha már tölcsérezni kell, mi célja van a csudamódnak? József Attila, aki nagyon kényes volt arra, hogy verseiben ne ismételjen meg szót, mi végre használja kétszer is a csudát? S miért kell emiatt szabódni? Valaki tölcsérezésre biztathatta a vers íróját? Ne lett volna a költő szókincsében idetehető, jobb szó? S miért lehetetlen a koponya? Megannyi, megválaszolásra sem méltó kérdés.

Tölcsérezni. Mégis ez a nyelvileg nonszensz, talán a villázni, kanalazni analógiájára alkotott főnévi igenév az a bizonyos lóláb, amelyik nagyon kilóg. S nemcsak azért, mert a tölcsért korántsem lehet eszközként úgy használni, mint a villát vagy a kanalat, hanem azért is, mert a suta denotátumhoz egészen egyszerűen nem járul konnotatív, metaforikus jelentéstartalom. Ezt a szót köznyelvi szövegbe is nehéz elhelyezni, nemhogy költőibe. Akinek ez mégis eszébe jutott, az ép nyelvérzékű embernek sem nevezhető, nemhogy József Attilának. Az csakis olyan versfaragó lehetett, aki még soha nem látott hátulról vonatot. És még ez a legkisebb vád, ami felhozható ellene.

Ejnye, Szabolcsi Miklós! Ejnye, akárki rossz költő!