András Sándor

Journal int: íme

NAGY PÁL: JOURNAL IN-TIME

Nagy Pál önéletírásának első két kötete háromféleképpen is érdekes olvasmány. Szándéka szerint „emlékirat (amelyben természetesen vannak önéletrajzi és napló jellegű részek is) mindarról, ami 1956 előtt, 1956-ban és 1956 után történt velem”, olvasható az első kötet 44. oldalán. És valóban, a könyv egy olyan ’56-os (akkor fiatal) embert mutat be, akinek teljes életét meghatározta a forradalom, ma is elkötelezettjének érzi és tudja magát. Czigány Lóránt mellett Nagy Pál a második ebből a nemzedékből és – minden szentnek maga felé hajlik író keze is – jelentős csoportból, sorsközösségből, aki beszámol arról, amit megélt, magára vállalt és teljesített. Másodszor: korosztályából elsőként egy jelentős avantgárd alkotó ír saját – a neo- és a transzavantgárd idejére eső – életéről és munkásságáról. Végül első kézből származó beszámolót kapunk az igen fontos párizsi Magyar Műhely című folyóiratról, a könyvkiadóról és a kettő köré szervezett alkotói összejövetelekről.

A tavaly közreadott első kötet 1956-ig, illetve az emigrálásig vezet; a most megjelent második kötet 1981-ig. Egyelőre csak találgatni lehet, hogy az önéletírást egy harmadik kötet zárja-e majd le, vagy lesz-e egy negyedik is. Lehetne, hiszen a Magyar Műhely hőskora a nyolcvanas évek közepéig-végéig tart, bizonyára történt egy s más abban az évtizedben is, 1990 után viszont a folyóirat és a könyvkiadó nemcsak „hazatért”, hanem egyúttal egy fiatalabb nemzedékre testálódott át. Nagy Pál maga nem költözött haza, Párizs és Magyarország között ingázik; élete nyilván változott és változik abban az életfolyamatban, amelyre mindig is a változás, változatosság volt a jellemző.

Az első kötet legelején „az írott emlékezésnek három nagyobb csoportját” különbözteti meg egymástól: a naplót, az önéletrajzot és az emlékiratot. Aztán megjegyzi: „Ahány író, annyi műfaj; ha már skatulya, mindenkinek a saját skatulyája.” Az erre következő jó 35 oldalon át, egy nekifutásra, felsorolja és röviden jellemzi a saját skatulyák leghíresebbjeit Xenophóntól Cioranig, illetve a 16. századi Mindszenti Gábortól Vas Istvánig és Faludy Györgyig. Megjelöli a nagy fát, amelybe belevágja a fejszéjét, és – hiszen ő is saját skatulyát csinál – a szöveg során hol így, hol úgy nevezi meg, szabadon válogat a három említett csoport nevei közül.

Az első kötet, a dolog természetéből fakadóan, a kezdetekkel, a gyerek- és fiatalkorral, a magánélettel foglalkozik, amelybe belejátszik a háború és az oroszok előli Nyugatra menekülés, majd visszatérés. A kötet utolsó, Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc című fejezetében viszont már összefonódik a személyes élmény a forradalom egri eseményeiről adott, napról napra menő általános beszámolóval. Nagy Pál a főiskola kollégistája és az egri MEFESZ egyik alapítója volt. Érdekes, ahogyan a vidéki városról és a pesti eseményekről is vidéki perspektívából ír. Ez a fejezet természetes töréssel folytatódik, hiszen Az 1956-os forradalom és szabadságharc utóélete perspektívája egészen másféle: egy Franciaországba menekült-emigrált emberé, aki elsősorban a forradalom franciaországi hatását vázolja fel. Itt szól Nagy Pál a forradalom jellegéről. Szocialista forradalomként élte meg, mint sokan az akkor szervezkedő fiatalok közül, és így ma is a munkástanácsok jelentőségét hangsúlyozza. Ebben olyan egymástól eltérő nézeteket valló külföldiekkel ért egyet, mint Hannah Arendt és – a Szocializmus vagy Barbárság csoporthoz tartozó – Castoriadis. Felveti a ma korszerű kérdést: „’56 – avagy járható-e a »harmadik út«?”, és a forradalom – Bibó nevével jelzett – harmadikutas jellegét a jelenlegi angol Munkáspárt (a „New Labour”) és a német Szociáldemokrata Párt „harmadikutas” vonalához kapcsolja. Tony Blairre és Anthony Giddensre utalva úgy gondolja, hogy „ez a harmadik út az európai haladás egyik járható útja lehet”.

Lehetséges és a realitásokkal számoló szemlélet ez ma 1956-tal kapcsolatban, de problematikus is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a Nagy Pál jelezte tény, hogy a munkástanácsok spontán jelentkezését két olyan, egymástól eltérő gondolkodású ember üdvözölhette s nevezhette forradalminak, mint a jeffersoni demokráciát valló Hannah Arendt és az egyféle anarchoszocialista demokráciáért érvelő Castoriadis; és Tony Blair bizony egyikőjükhöz sem hasonlít.

Hiányoltam az avantgárddal kapcsolatos töprengést, érvelést, helyzetelemzést. Nem kétséges, hogy Nagy Pál szavakban is, tettekben is hű a 20. századi avantgárd hagyományhoz, de éppen ezért marad nála megoldatlan és megoldhatatlan ennek a hagyománynak mai jellege és sorsa. Az 1960-as évek elejétől kezdve beszélnek radikális gondolkodók az avantgárd hivatalos elismeréséről és befogadásról úgy mint csődről, s nem mint győzelemről. A magukat avantgárdnak mondó alkotóknak és elméletíróinak úgyszólván kétfrontos harcot kellett és kell vívniuk. Az elmúlt évtizedek politikai és művészeti problematikájának és válságainak, illetve válságként értelmezett viszontagságainak taglalása vagy akár jelzése azonban nem található meg Nagy Pál önéletírásában; aki azt keresi, csalódik.

A journal in-time – a francia „intime” szó kötőjeles megbabrálása révén – kétértelmű: franciául csakis intimet jelenthet, angolul csakis időben-t, ahol is az „idő” egy napló esetében jelentheti a kort, amelyben írója él, de magát az időt, a lét és a létezés folyamatát is. Nagy Pálnál a kor és korszak dominál, hangsúlyosan esik szó azonban arról is, ami nem korhoz, hanem az emberi élethez kötött: szerelemről, barátságról, halálról. Megjegyzendő, hogy ugyanezzel a főcímmel – journal in-time – vizuális szövegeket adott már közre 1984-ben, illetve (franciául) 1994-ben. Ez utóbbi kötetben olvasható egy süllyedő hajót ábrázoló fametszet hullámai közé szaggatott szövegtörmelékben, egyebek alatt, fölött és mellett: „ez mind napló” „már nem is számolom” „a saját farkába harapó szöveget”. Van ilyen vetülete is a Kortárs Kiadónál megjelent önéletírás eddigi két kötetének is, meghatározónak mégis az mondható bennük, ami meg van számolva, amiről írója elszámolni kíván, és ami egyértelműen referenciás, nem saját farkába harapó szöveg.

És mivel az értelmező, illetve a recenzens is babrálhat a címmel, úgy gondoltam, szóvá – mivel témává – tehetem, hogy – harmadik címvariációként – ez a „journal” „int: íme”, és hogy negyedikként felhangozhatna a kérdés: intim-e. Igen, olykor tényleg intim, biztos lesz olvasó, akit meghökkent vagy zavarni fog egy-egy passzus. De sebaj. Az íme viszont, amire ez a journal tényelegesen int, a következő: érdemes az eddiginél jobban figyelni a párizsi Magyar Műhelyre. Nagy Pál önéletírásának második kötetében ugyan soknak tűnik a gyakran fotomechanikusan is közbeiktatott levél- és cikkidézet meg fénykép, de úgy gondolom, eléri a célját, illetve azt a célt, hogy rámutasson: az avantgárd Magyar Műhely szerkesztői egyértelműen avantgárd meggyőződéssel és elkötelezettséggel alkottak és szerkesztettek, de nem kevésbé egyértelműen publikáltak, és baráti alapon segítettek is mindenkit, aki hozzájuk fordult. Nemcsak az élcsapatnak – az élvonalnak is teret adtak. Nemigen akad jelentős magyar író, Magyarországon belül és kívül, aki ne publikált volna már a hatvanas évektől kezdve a Magyar Műhelyben. Cs. Szabó László nem mondható avantgárdnak, de Orbán Ottó sem, hogy csak egy külhonit és egy magyarországit említsek. A kiterjedt levelezés és kapcsolatkör dokumentálása meggyőzhet arról, hogy a folyóirat szerkesztői meghökkentően széles körű kapcsolathálózatot építettek ki. Ebben elütöttek példaképüktől, Kassáktól, illetve Kassák emigrációs folyóirataitól, ahogy egyébként is elmondható: több mint három évtizedes és a kortárs külföldi alkotói életbe is integrálódott tevékenységükkel (vö. például II., 227–238.) egyedülálló szerepet töltöttek be a 20. századi magyar irodalomban. A hatás felmérhetetlen, nem is érdemes méricskélni, csak elismerésre vár, azt viszont a felismerésnek kell megelőznie. Nagy Pál könyve, gondolom, segíteni fogja ezt a felismerést.

Jelentős harc volt, amit a Magyar Műhely és a köréje szervezett találkozók megteremtéséért és fenntartásáért folytatott szerkesztőtársaival együtt három évtizeden át. Harc volt, hogy amikor úgy látszott, nem lesz kivel és hol nyomtatni a folyóiratot, a könyveket, Papp Tiborral együtt hamarjában kitanulta a nyomdászmesterséget, és attól kezdve ők ketten végezték a nyomdai munkát. Nemcsak fáradozás volt, áldozatvállalás is, egy nem csak személyes ügyért.

Jelentős harc volt az is, amit szerkesztőtársaival együtt egyfelől a magyarországi hivatalosságokkal, másfelől az emigráció egy részével folytattak az úgynevezett dialógusért. Vonatkozott ez mind az Anyanyelvi Konferenciákon való részvételre, mind a Magyar Műhely kapcsolataira. Ezek a kapcsolatok kiterjedtek a folyóirat magyarországi hozzáférhetőségére, az országban élő írók kéziratainak közölhetőségére és arra is, hogy az írók kijuthassanak a Magyar Műhely-találkozókra. A közreadott dokumentáció igen érdekes és tanulságos, részletes beszámolót nyújt több jelentős tettükről, köztük Weöres Sándor Tűzkút című kötetének – a budapestit kiprovokáló – kiadásáról is. Feltűnt például, hogy az 1976-os találkozóról Pomogáts Béla írt a Magyar Hírlapban. Ki gondolná, hogy ez megtörtént – és hogy akik olvasták a beszámolót a budapesti újságban, remélhették, talán tényleg el lehet jutni Marlyba, Hadersdorfba. Mészölytől Nádasig, Zalántól Esterházyig és Erdélyig, Jeneytől Sáryig és Wilheim Andrásig sokan el is mentek.

A szóban forgó „dialógusról” annyi és éppolyan véget nem érő vita folyhat, mint bármelyik magyar kompromisszumról, például a „deáki tettről”. Kétségtelen azonban, hogy a Magyar Műhely jelentős részét képezte annak, amit második nyilvánosságnak mondhatunk, és ami a maga módján, vagyis lelkiekben-szellemiekben nem volt kevésbé fontos, mint az országban kialakult második gazdaság.

Ami magánéletnek mondható, második helyre kerül, de nem nyomaték nélkül. A második kötet első, a forradalom hatását felvázoló fejezetére a Párizs, Emilienne című fejezet következik. A megismerkedés, a szerelem és a házasság történetét vázolja, szűkszavúan, megnyerően. Megkapó, hogy a kötetet egy melankolikus szerelmi sanzon szövegére hangolt fejezet (Il n’y a pas d’après a Saint-Germain-des-Prés) zárja le, amely az Emilienne-nel megélt házasság felbomlásáról szól, és egy új szerelmet idéz , enigmatikusan befejezetlen vallomással. Emilienne szeretni való, fontos emberként kerül szóba, arca sok fényképről látható. Az elválás, nem maga a válás, harc lehetett, belső harc: „Ezután még hat évig éltünk egy fedél alatt. Nyitott házasság ide, nyitott házasság oda: nehéz idők voltak, mindkettőnknek. Hivatalosan 1981-ben váltunk el, közös megegyezéssel… Perelni csak Istennel lehetett volna, de egyikünk se volt már hívő ember.”

Perelni csak Istennel volt és maradt érdemes másért is. Nagy Pál művei, mint a nyugatiakéi általában, mintha meg sem jelentek volna, a rövidlátó kritika szemhatárán kívül rekedtek, és egyelőre remény sem lehet arra, hogy ez a kritika felfedezné a szemüveg hiányát. Hol esett és esik szó például Nagy Pál 1968-as hampsteadi semmitevők című regényéről, pedig az idézett levelek szerint annak idején jelentős írók jelentősnek vélték? A saját művek levelezésbeli fogadtatásának jelzése kínosnak tűnhet, amíg az olvasó nem veszi észbe, hogy a művek létezéséről sem tudott.

Önéletírásnál általában két dologra lehet rákérdezni: a jelzett események valóságára és az önéletrajz írójának az írás révén megalkotott személyiségére. A kettő sajnos nem mindig választható el egymástól. Mivel nem áll módomban rákérdezni az eseményekre és tényekre, elfogadom írójuk szavahihetőségét. Apró részletekben tévedhet itt-ott, nem hiszem, hogy egészében tévedne, illetve apologetikus érdekből megtéveszteni akarna. Személyisége számomra megnyerő, bár jelzése visszafogott, olykor lefokozott. Megnyerő, amennyiben olyan ember szól, aki kemény is, szelíd is: csak addig védi magát, amíg meggyőződése szerint van mivel. Hajlandó áldozatokra: képes áldozni, de magát feláldozni már nem. Bajban is köti a barátság, például Parancs Jánoshoz, ellenségeivel szemben határozott, de nem bonyolódik velük hasztalan viaskodásba. Igyekszik őszinte lenni, jól tudván, hogy az nemcsak nehéz, gyakran viszonylagos is. Könnyebben ír le az ember egy oxymoront, mint bogozgatja indítékainak úgynevezett ellentmondásosságát.

A visszafogottságra egyetlen példa is elég. Szentkuthyval foglalkozó könyvében – Az elérhetetlen szöveg (Prae-palimpszeszt) – írja: „Szentkuthy »metafizikája« természetesen a mitológiával van szoros összefüggésben. »A szexualitás, a metafizikum!… szeretkezés és halál, ez a két legnagyobb szenzáció az ember életében. Ebből a fenoménből lehet remekművet csinálni, lehet mitológiát és lehet vallást kreálni.« Most már jobban értjük híres-emlékezetes felhívását: »Mindenki csináljon mítoszt a saját életéből!«” Nos, Nagy Pál nem tesz semmiféle kísérletet, hogy mítoszt csináljon önéletírásában a saját életéből, illetve életéről. A hangütés tárgyilagos, ott is, ahol szomorú vagy melankolikus lehetne. Tőle, úgy tetszik, távol áll minden metafizika. A szerelem és maga a szexualitás is igen fontos tartozéka életének, de „metafizikai” dimenzióit nem jelöli. Holott: „a misztikus átélés s a világos, következetes, rendszerező gondolkodás egymásnak párosan ellentmondó igényei jól megférnek egymással korunk metafizikáján belül is” – írta egykor (munkanapló 1970–1978), hozzátéve: „figyelemre méltó, hogy a strukturalizmus sivár esztendei után a tudósvilág milyen hévvel veti magát a – hosszú éveken keresztül megvetett – vitamindús (misztikumban és metaforában gazdag) szellemi táplálékra.” Az önmitizálás elmaradását örömmel vettem, a saját értelmezése szerinti metafizikai dimenziók jelzésének hiányát viszont sajnáltam. Érteni vélem, hogy ezúttal tárgyilagos, tényeket közreadó kívánt lenni Nagy Pál, és örültem annak, amit kaptam. Az érezhető – és egyéb írásai ismeretében tudható – visszafogottsága viszont hiányérzetet keltett. Nem észlelhettem életének és gondolkodásának bizonyos dimenzióit, pedig jó és érdekes lett volna. Talán későbbre tartogatja? Bár úgy lenne. (Kortárs, 2001, 2002)