Nagy Gáspár

A megtett út…

ALBERT GÁBOR: BOLTÍVEK, VÍZKÖPŐK, RÓZSAABLAKOK

E könyvet eredendően a jó és ünnepi alkalom szülte: az író hetvenedik születésnapja. Akkor (három éve) készült Kövesdy Zsuzsanna inspiratív rádiós beszélgetése, mondhatni, ő lett az a „rámenős és fortélyos múzsa”, aki Albert Gáborból előcsalogatta ezt az élvezetes, izgalmas és igen jól előadott curriculum vitae-t. S ez a nyugodtan kanyargó, sok információt görgető beszédfolyam (itt egy pillanatra megállok, mert az anyai nagyapa, Horváth Antal nagytiszteletű úr technikai csodatalálmányára, a gördönyre, a mindenen átgördülő őstank legendájának remek megidézésére gondolok!), hogy könyvvé kerekedjen, majd más fejezetekkel, monológokkal, dokumentumokkal és becses családi fotókkal, rajzokkal is gazdagodva, feszes írói s gondos kiadói szerkesztéssel nyeri el a végső formát.

Az új vagy helyreállított kiadásokat nem számítva ez Albert Gábor tizennyolcadik könyve. Talán a legszemélyesebb, legmélyebb belső rétegeket előhozó és megmozgató opusz. Bár jelzi: vannak azért olyan titkos bugyrok vagy cellák, melyek környékén ő maga is óvatosan jár; s a föltett kérdéseket hallatlanra veszi. Vagy ahová bár mintha elindulna velünk, de aztán mégsem vezet el a célig. Ha meg igen, s az ajtóig óvakodnánk, még a bekukucskálást sem tanácsolja. De talán ez rendjén való is, hiszen a regényírót még létező titkai éltetik.

Igazán sajnálom, hogy az eleven élőbeszéd születésekor, tehát a rádióból nem hallgathattam a többrészes sorozatot, s így nincs összehasonlítási lehetőségem, alapom a véglegesre megformált, írott szöveg és a hallható hangok kiváltotta egyszeri hatás között. Csak ez a változat áll rendelkezésemre. Nem hallom a kérdezőt és a válaszolót. Nem hallom, hogy esetleg akadoznak és keresik a szavakat, hanem azt olvasom a forgatható könyves oldalakon, hogy – ott és akkor – éppen legjobban megtalálták. Mégis felidéződik a stúdió légköre: amikor két ember ül egymással szemközt… s fejmagasságban ott a mikrofon: azt kell szóval tartani. A dramaturgiai körítés feszültsége, a szcenírozás izgalma jótékony sodrással átüt Albert Gábor mindig világos mondatain. Meglengeti a hirtelen talált jelzőket, az emlékezet igéi pedig a szépapák és a csakugyan szép nevű szépanyák (Szákfi Szabó Amália, Gerendai Zsuzsanna) legendáiból pörögnek elő, s a fakóbb és ridegebb jelenvaló világot ellenpontozzák.

Életrajz, pályarajz, korrajz; történelmi levegőjű, megidézett háttér és előtér. Mindez egymásra kopírozva, egymásra vetítve. Magán- és közre is tartozó, éles röntgenfelvételek. És számvetés, leltár. Ami persze nincs kész sohasem. De itt erős a jelzés: készül. Ami egy író életéből fontos lehet. Az írónak? A nyájas olvasónak? A felkészült, a pályát elsősorban a művekből ismerő kérdezőnek? A kritikusnak? Vagy a nagyon sommásan, de teljes joggal megcsipkedett értelmezéstan, azaz a hermeneutika kérődző nyájának?

Honnan jön az író? A személyes sors kanyarjai, kényszerű, ám végeredményben mégiscsak hasznos kitérői – amelyek akaratlanul is a megalkotott, külön világot teremtő művekben is helyet kérnek – mennyire függetleníthetők attól az embertől, aki itt, most szinte civilként s látszólag nagy kedvvel mesél? S közben mások és önmaga erényeit és gyarlóságait is kommentálja. Sőt, némelyik fejezetben még művei recepciójához is hiperérzékeny megjegyzéseket fűz. És ha kell, okos, ám szenvedélyes hangú érveket sorakoztat, válaszol még szamizdatban is, álnéven, a képtelen vádakra. De ebben a könyvben lovagiasan igazságot is szolgáltat. (Hogy ne a levegőbe beszéljek: példaként említhetem, hogy a nyolcvanas évekbeli igen fontos, bizonyosan az alig tűrt kategóriába tartozó, elsősorban a hazai németek kitelepítésével foglalkozó szociográfiáját, az Emelt fővel címűt onnan érte támadás, ahonnan nem is várta. A hontalanság évei üldözött, legendás felvidéki szerzője, Janics Kálmán marasztalta el méltatlan hangnemben; és a néhai szabad európás Hajnal László Gábor is merő félreértésből, tudatlanságból ugyanezt tette.)

Honnan jön, és miféle örökölt, génekbe kódolt üzenetekkel érkezik az író? Igazából megválaszolatlan kérdések. A tisztázás lehetősége benne van a történetmondás emlékezetmozgató gesztusában. Valóban szép és szerfölött olvasmányos, ahogy felmenőit mindkét erdélyi ágról számba veszi, talán kicsit túlrajzolva regényesíti is: indítja anyai ágról a nagygalambfalvi híres székely színész Feleki Miklóssal, Petőfi barátjával, illetve az apai oldalról még az Apafi fejedelem idején Szászföldről behívott – és Kalotaszeg vidékén letelepített – körösfői templomépítő dinasztia Albertjeivel. Aztán eljut ama történelmi boltívek rajzolata alatt térben és időben az igékkel és szavakkal élő nagytiszteletű kálvinista papokig és jegyző ősökig. Erdélyből a Dél-Alföldre, Dél-Dunántúlra.

Egyházasharaszti, Sámod, Sellye, Pécs, Kőszeg, Budapest ezek az állomáshelyek, valódi állomások, ha Albert Gábor történet-vonatának ablakaiból kitekintünk. Ő a tájékoztatást mindig jókedvvel adó, „szíves kalauz”. Szinte mindent megtudhatunk, ha a család, iskolák, munkahelyek s az írói világ koordinátái közt akarunk vele időzni, utazni. Közben szemlélve azt a tájat, amely ugyan valamennyire ismerős – és közös sors, sőt: jobb pillanatainkban még a közös ihletet is jelentette –, mert a múlt századi Magyarország, s amely néha egészen különös tónusú lesz a történet egyediségétől.

Ha azt mondom, hogy a pécsi vagy inkább az igazi gyakorlóterep, amaz Ottlik-regényből ismert „határon lévő oskola”, a kőszegi Hunyadi Mátyás Katonai Nevelőintézet, a cőgeráj stigmaszerűen meghatározó lesz Albert Gábor életében is, akkor keveset és nem is föltétlenül igazat mondok. Mert szándékos képzavarral élve: nemcsak az éremnek, de a stigmának is lehet két oldala. Az ott eltöltött három akaraterősítő és jellemformáló esztendő mit jelentett – életre szólóan – a legfogékonyabb korban lévő fiúnak, a falusi jegyzőgyereknek, azt az író vallomásából tudjuk. S éppen a világháború alatt!

De utána, amikor a pályaválasztást megelőző felvételik sora következik a politikával s elvakult ideológiával ugyancsak megterhelt negyvenes évek végén, az elutasítások okaként (a pöffeszkedő állami pecsétek mellett) szinte elrendelésszerűen ott van a „reakciós katonaiskolában” eltöltött három esztendő billoga, stigmája is. Többek között ez a múlt menti meg attól, hogy a színi pályára kerüljön. (Alighanem az túl nagy kitérő lett volna…)

Nem mellékes megjegyzés: a színi felvételi kötelező kudarcának pompás leírása a könyv talán legszórakoztatóbb oldalaival ajándékozza meg az olvasót. Ehhez hasonló remeklés a későbbiekben – már a Bölcsészkar elvégzése után – az első könyvtárosi munkahely hangulatának a fölidézése, ahol bigott pártkáderek szaladoznak, és a félreállított zsenik: nyelvészek, költők, filozófusok stb. bizony – jelképesen szólva – széklábakat faragnak. Nos, az Országos Széchényi Könyvtár-beli remek történetek az ötvenes évek lidérces, abszurd világát mesélik el. Erről a közvetlen könyvraktárnoki, pornyelő élményről csak Jékely Zoltántól hallottam angyali derűvel és hasonló kegyetlen iróniával átitatott történeteket. (Megjegyzendő: a kiűzetett költő a legtöbb közszájon forgó, az akkori pártos irodalmi nagykutyákat elparentáló ún. sírversét ekkor követte el.)

Igen megragadó és tanulságos a Németh László- és a Kodály-élmény primér, majd áttételes magyarázata, amelyből többek között azt is megtudhatjuk, hogy az ’56 előtti hangulat forradalmi „előkészítésében” miként vesz részt a két Mester felkavaró remekműve: a Galilei és a Zrínyi szózata. S lám, az utóbbihoz – itt dokumentálva van a Mester nyilatkozatával is – az éppen a rádióban korábban elhangzott Zrinyi-műsor adott egyértelmű inspirációt. A műsor szerkesztője Albert Gábor volt.

A Szemere Bertalan-levelezésgyűjteményből kibontakozó örök magyar emigrációs pszichózis fejtegetése, továbbá a levelek köré szövődő értelmezésháló már-már azt mondatja velem, hogy Albert Gábor itt bizony hermeneutikai fogásokat is alkalmaz váratlanul meglelt hatalmas, gonddal megmunkált anyagán. Látszólag mondhatnánk e munkálkodást kitérőnek is, de nem az. Mert minden kitérő tapasztalata hasznosul.

Lehetne hosszabban időzni az Emelt fővel megírásának tapasztalatait s élményeit összegző fejezetnél is, de most nem teszem, ráadásul korábban éppen két negatív – részben félreértésből is adódó – véleményre már kitértem. Csak annyit mondok: ez a szociográfia a pálya centrumában, jól látható magaslati ponton van, s társtalanságában a szépíró és esszéíró Albert Gábort mintegy biztathatja is.

Előző könyvébe (Az öreg kutya vedleni készül) már fölvette az 1986-os november végi írószövetségi közgyűlésen elmondott fontos, alighanem legnagyobb hatású beszédét s az azt követő nemtelen történeteket (kilépéseket, majd a részbeni gyors visszasasszékat), támadásokat, amelyek a politika, illetve az örökké helyezkedő írótársak részéről érték. A szolidaritás hiánya, a közömbösség ugyanis kegyetlenebb és brutálisabb tud lenni a direkt támadásnál. (Megjegyzem: a III/III-as Főcsoportfőnökségen készült operatív napi jelentések meg az ügynökjelentések még árnyalják e két nap és a megelőző és elkövetkező hetek, hónapok hektikus hangulatát. Barátilag tanácsolom, ha nem nézte volna meg a reá vonatkozó anyagokat, akkor a Történeti Hivataltól kikérheti. Addig, amíg lesz – ebben a formájában – Történeti Hivatal. Azaz: az „írószövetségi közjáték”-fejezet még szépen feldúsulhat eme tanulságos dokumentumokkal is!) Az elmondott szöveg ma is friss. Azóta sem megoldott gondokra mutat rá. Pedig közben állítólag lett volna egy rendszerváltás… Erről a lázas időszakról még az induló Új Magyarország első főszerkesztőjeként szerzett különös, keserű tapasztalatokat, amelyekről most láthatóan visszafogottabban mesél, mint egy korábbi könyvében. Persze most is pontos: névre szólóan, köntörfalazás nélkül mondja el véleményét.

Az élet teljességének és benne a természet csodálatos gazdagságának megtapasztalásához-megéléséhez Albert Gábor még OSZK-s korában kapott tudós kollégájától, barátjától, Vizkelety Andrástól olyan jóféle „fertőzöttséget”, amely aztán a példa nyomán saját családjából és baráti köréből is szedte az „áldozatokat”: kenut építenek, hogy a „vízen járás” csodájának hódoljanak. És igazi baráti és szellemi közösséggé formálódva járják nyaranta a folyókat. A könyv e kifejezetten poétikus részein már-már a víz ősmisztériumának himnuszát is hallani lehet…

Ezek az oldalak például a legszebb és legtisztább rózsaablakokat nyitogatják… Amiért tulajdonképpen érdemes olvasni.

És ha becsukjuk a könyvet, és csöndben visszatekintünk a mi utunkra is, szellemi gazdagodásunkra, s visszagondolunk az olvasás jó élményére, akkor Albert Gábor bölcs szavait mindenképp igazolva látjuk:

„A megtett út, ha kacskaringós, ha a véletlenek is a jelzőtáblái, mindig ugyanazon cél felé halad.” (Pont Kiadó, 2002)