Ambrus Lajos

A táj, ahol élek

Ahol élek, a táj: nem egységes táj – a régiek így mondták: a „nyugati országrészek”, kisebb-nagyobb területegységekből áll, hisz geográfiája igen változatos földtörténeti folyamatok révén jött létre. Földrajzilag nagyjából a Pozsonytól Keszthelyen át Nagykanizsáig húzható, csaknem észak–déli vonallal határolom el a Dunántúl középső részétől.

Ahol élek, a táj: Nyugat-Magyarország. Egyre inkább régió – merthogy a vasfüggöny lehulltával közelebb juthatott önmagához; begyógyíthatja a XX. századi história okozta sebeit. Ha messziről rápillantok, ha nem is teljes kozmikus ritmusharmóniákat látok, de síkságok, halom- és dombvidékek poétikus váltakozásai színterének észlelem, és én ezt a poézist nyugodtan kurziválhatom, mert nem itt születtem, s ha ez a tény nem is oly különleges, némelykor mégis üdítő távolságot képes adni.

Szóval ebbe a szelíd ritmusú képbe az erdős hegységek és itt-ott még harmadvég kori vulkános bazalttakarók vésődtek be. Ez a táj: lösz borította medencék és halomvidékek, nagy, folyami eredetű hordalékmezők, lápországi emlékek és kiterjedt, sekély tavak gazdagon tagolt változatossága. Bükk- és tölgyerdők a hegyekben és dombokon, gabonamezők a lösz borította halmokon és síkságokon, gyümölcsösök és szőlők a délies lejtőkön. Ártéri mocsárerdők a folyamok partján, vizes rétek szalagjai a merev futású, lapos völgyek fenekén: Nyugat-Magyarország. A Dunától a Dráváig: hegyi tanyák a nyugati országrészeken, furcsa kis falvak, a szerek és a szegek az Őrségben és Göcsejben, kicsiny falvak, szalagtelkes, egyutcás településszerkezetek szinte mindenütt, orsó alakúan kiszélesedő főutcás községek a Dunazugban, a római pannóniai városiasodás régi nyomai most már országhatároktól függetlenül az egykori kapu- és vásárvárosokban.

Ahol élek, a táj: földrajz, gazdaság, történelem, ökológia, mentalitás, magasabb létezés – sokféle tagolt térfelszín. Sokféle nép. Sokrétű gazdálkodás. Mozgalmas história és különféle telepítések. E sokféle táj között még sincs egyetlen tökéletesen hasonló sem; a kemenesaljai Weöres Sándor arról ír egy vallomásában, hogy csak szülőmegyéjében, Vasban miféle táji változatosságok figyelhetők meg. „Sűrítve és kicsiben majdnem egész Európa benne megtalálható. Délkeleti szöglete, Jánosháza és környéke mediterrán jellegű, mintha Itáliában járnánk. De már néhány kilométerrel északabbra Karakó, a hajdani avar székhely keleti sztyeppéket idézi. Tovább, Celldömölk mellett a Sághegy, a Balaton menti bazalthegysor szélső tagja, kialudt vulkán, bora Badacsonyéval és Somlóéval versenyezhet. Körülötte a Kemenes-hát, Gérce, Nagysimonyi, Csönge az ukrán dombvidék bánatos szépségéhez hasonló. A Rába-part, Sárvárnál vagy Hídvégnél, az erdős-lombos francia folyópartokról beszél, antik nyugalmú tájakról, ahol mintha latin pásztor-istenek őriznék gulyáikat…”

Emitt a lösz hiányzik, majd a kavicsból van a kelleténél több. Egyik helyen sok, másutt kevés és megbízhatatlan a csapadékmennyiség. Itt bőséges a talajvíz, sok a forrás, amott túlságosan száraz a talaj. Itt kevéssé tagolt a horizont, amarra az Alpok keleti nyúlványait üdvözöljük. Emerre Kemenesalja zöld-lírai horizontját, melynek képét „Ezentúl elrejti a Bakony erdeje”. Itt sötétkék fenyvesek húzódnak, amott a szelídgesztenye virít. Ó, hát a gesztenye! Nyugat-Magyarország elfelejtett, őshonos növénye. Néhány évtizede még az illatos, forró sült gesztenyét öregasszonyok árulták a nagyvárosi utcákon, s noha szép, egészséges példányai az ősi gesztenyésekben még láthatók Velem és Cák környékén vagy Zala szelíd dombjain, mintha kissé megfeledkeztünk volna róla. Aztán illatos, Rába menti réteken a kockásliliom, a cseren az asphodelos, a királyné gyertyája, a zártabb völgyekben izgatóan nyíló havasszépék; Kőszeg környékén ciklámen, a források partján tőzike vagy nagy tömegekben korai virágdíszként a közönséges kankalin. Víg zöld tónusok. Várromok, fasorok, ködök, fények, az égbolt ismerős csillagai. A természet sokféle intimitásai.

A táj, ahol élek: a valóság fényei – ahogy eleink látták, és ahogy én látom.

Nyugat-Magyarország: Észak és Dél tengelyére fűzve legalább kétféle „tájgéniusz” – az urbanitásé legnyugatabbra, és a népiségé, amely több helyen elszórva szinte délies formákat mutat.

Az urbanitás, az épített környezet, a civilizáció tudatos és kultikus megteremtése történetileg leginkább a Pozsony–Szentgotthárd vonalban rajzolható meg – európai, vagyis „nyugati” hatás. Eszménye a közösségben élő személy, a polgár, aki ugye tudatos, autonóm, demokratikus és színvonalas. Az az eszmény, amelyről tán legtöbbet és legkritikusabban épp az itteni születésű Széchenyi István, a liberális arisztokrata, a tépelődő lélek és a Nagy Kezdeményező beszélt – heroikus művében, az írott naplóiban a leglátványosabban. Itt szenvedélyesen és következetesen összefűzi, összekeveri mindazt, ami igazán fontos: a legszemélyesebbet az emelkedett közdolgokkal. Az individuális embert a civil társadalommal. Nála a maga természetességével kerül egymás mellé, szinte egy lapra egy szakács felvételének pitiáner, köznapi híre a nemes és nagyszerű tudós társaság fennkölt, országos ügyével. Vagy esetenkénti, de azért igen gyakori vacsorameghívásainak kulináris intimitása a reformista Hídegylettel. A város, amely szimbólumokban láttatja az élet összeköttetését: önigazgatás, iparegylet, kultúregylet – a személyiség alárendelése a közösségnek. Prosperitás, rendszeres életmód, egyéni szabadságjogok, szocialitás, szerves kultúra. Ez a nyugati városeszmény az előkelő és nyugodt civilizáció. Ebből a megközelítésből az urbanitás nemcsak a kultivált, mindig is eszményi Párizs lehet, városfallal, kastélyokkal-palotákkal, bulvárokkal, színházakkal, megtervezett, gyönyörű kertekkel, pincékkel, vízvezetékrendszerrel, hanem egy mégoly kicsiny, Párizshoz képest szinte semmi kis hely is, mint mondjuk Kismarton vagy Kőszeg vagy Sopron, sőt még tovább, leginkábbi kedvencem, a Fertő-tó melléki Ruszt, amely évszázadokon át a magyar királyság legeslegkisebb civitása volt a maga ezerötszáz lakójával – ezek még így is mérhetetlenül urbánusabbak, mint a maiak közül Szombathely vagy Zalaegerszeg.

A népiség viszont olyan kultúrtájat jelent, mint a hagyományosan központ (város) nélküli Kemenesalja, ahol a közösségben a család a legmagasabb társadalmi egység, s ahol a családi energiák kételkedés nélkül az együttélés közvetlenségéért szolgálnak. Ahol a gazdálkodás kicsiny, barátságos, életszerű körökben mozog. De a nagyobb, a városok és ipar nélküli egységekben, így Vas megye nagyobb részében és Zalában „a nép a közösség intimitása”, miként azt Hamvas Béla mondja – ez a tanyák, az udvarházak és a miniközösségek otthonos világa, ahol a központi eszmény mindig is valamiféle familiáris közösség volt. Az az eszmény, amelyből legtöbbet az itteni születésű Berzsenyi Dániel valósított meg, aki magányos művében a nagy, kozmikus harmóniákat kereste, de az elhagyottság és elmaradottság „atmoszferikus nyomása” alatt élt, s aki rettenetes energiáit a nyelvbe kovácsolta belé. Ám mégis saját familiáris közösségében volt a leginkább otthon, ahol „rajongó szép órák emlékei” vették körül, és melankóliái mélyén valamiféle szándéktalan idillt keresett, amelyben az ember–család–közösség egyensúlyát a régi római aranykor szociális érzékeként értelmezte. Ezt a gyönyörű és fájdalmas mosolyt emlegeti Hamvas is, amikor azt írja, hogy Berzsenyiben a hely nem mint földrajzi táj él, hanem mint „géniusz”.

De különben csend és mély dunántúli magány az övé. „Jelentéktelen élet, jelentékeny mondanivalókkal”, írja egyik első XX. századi felfedezője, Füst Milán. Vagyis szenvedélyes, bús lélek, aki láthatatlan belső életet élt, s amiért mégis kalauznak választanám egy belső, kissé nyugtalanító spirituális utazáshoz, a táj „lelkének” megértéséhez, az éppen ez: nem írt klasszikus „tájverseket”, ám a legegyszerűbb tájképi elem versbe emelésekor is az elementáris és univerzális létkérdésekről vizionál. A külső kép lehet akár sziréni fény egyes zöldellő vagy őszi halmok koszorús oldalain, vagy egyszerűen egy közönségesen felpirosló cseresznyeszem; Árkádia szelíd berke, netán alkotó „aether” vagy a Balaton partján mosolygó „aranyvilág” – a természetet szellemmel tölti meg. Arról beszél, hogy a hely, ahol élünk (és éltünk), nemcsak látvány, természet és környezet, föld és növény és víz és hegy és égbolt, hanem más is. A szellem fájdalma. Az elmondhatatlan. A dolgok, a tárgyak, a folyamatok megragadása mellett az elmélyült, pontos, kínzó gondolat. Ifjúság. Elmúlás. Keveseknek sikerült egy tájképi elem emocionális felburjánzásából a megrendültség olyan mélységéig eljutni egy XIX. századi poémában, mint neki, ennek a nehézkes pannon költőnek:

(Búcsúzás Kemenes-aljától)

A táj persze nemcsak virtuális-kies oldottságot jelent: az oldottság-közvetlenség akár érzékelhető is Kemenesalján, a Hegyháton, Zalaháton, Göcsejben a szegényebb, de külsőleg is bájos öreg falvak sokaságában. Ahol kevés aritmiát érzékel az utazó, és bizony nem érhetik váratlan meglepetések. Öreg, fáradt civilizáció él együtt a romjaiban még itt-ott épen lélegző természettel. Ez utóbbi még a szemmel élvezhető: barátságos, kedves föld. Mint délen, Horatius tájainak latin idilljében. Ama régi, heroikus tájban, ahol „ciprus lombja zúg”, s a „karcsú kőris”. Viszont fölstilizálások nélkül írható, hogy a „népiség” a mi tájunkon nyilván rég nem a görögség antik „philia”-eszménye csupán, amely a szeretetörömmel élt életet helyezi minden követendő erények fölé, hanem valami súlyos hiányérzet is, amely, ha rágondolok, beárnyékolja a tájat. Az a szinte kibírhatatlan fakó fény, amelyről egy régi, különös és jellemző úti jegyzet beszél.

„A levegő puhább itt, mint egyebütt, nyugatibb – írja Göcsejről 1932-ben Kosztolányi Dezső. Ó, hát Göcsej és Kosztolányi! micsoda meglepő párosítás. – Nován remek barokk templomot találunk, a XVIII. században épült, de falfestményei beáztak, hovatovább el fognak halványulni. Ebben a templomban lakik a jó Isten. Közvetlen a jó Isten háta mögött nyúlik el Göcsej.

Csonkahegyháton arról értesülünk, hogy négy napig tart, amíg egy levél a szomszédos Novára érkezik, gyalogos küldöncök útján. Mi Londonnal gyorsabban levelezünk, mint ők egymással. Fáradt, jámbor nép lakik errefelé, szomorú és nagyon szegény. Húsz százaléka sem írni, sem olvasni nem tud. Öregebbjei még vonatot se láttak. Körülbelül a XVII. század fakó, idilli eszmevilágában élnek. Éjszaka a kiszáradt »csodató« lápján, a lidérctűz nyomán kincset keresnek, aranyat.”

A „legurbánusabbnak” tartott magyar költő egy karakteres portré mellett el is merül a „táj-szellem” kifürkészhetetlenül rettenetes mélységeiben.

„Csupa »zug« és »szeg« van itt. Gombosszeg… Györgyszeg… Rózsaszeg… Kustánszeg… Kustánszeg nevezetessége Kustán Gábor, egy hetvennégy esztendős szántóvető, aki Göcsej emlékezetének, öntudatának, történetírójának tekinthető. Gyöngybetűkkel, talpraesett mondatokban jegyezte fel mindazt, amit öregapjától, apjától hallott. A göcsejiek valamikor a törökök elől menekültek erre a hegyre, azóta ittrekedtek. Ingben-gatyában, mezítláb fogad bennünket. Alacsony, szikár ember. Horgas, keleti orra van, mélyen ülő, hunyorgó szeme, kékeszöld, mint palackok üvegszilánkja. Betessékel a »hős«-re (hűsre). Két feleséget temetett el eddig. Harmadik felesége a karján ülő kisdeddel bajlódik. Régi verseket mondogat, de szövegüket nem tudja külön, csak dallamukkal együtt… Most rázendít a karácsonyi regösénekre:

Megindultan hallgatjuk az ódon verseket, melyekben monda és történelem, varázslat és hit, pogány őskor és keresztény középkor furcsán elegyül.”

Azóta persze Göcsej „népélete” radikálisan megváltozott, vele együtt szociális helyzete, szokásrendszere és gazdasági miliője is: az archaikus Göcsej a néprajzi gyűjteményekbe és a falumúzeumokba szorult – a táj érintetlenebb dombjai viszont változatlanul őrzik Göcsej poétikus szépségét.

A táj, ahol élek: ember és föld viszonya. Kultúrák egymásra települése. A legelső gabonaföldeket a neolit embere telepíti, a velemszentvidi bronzöntő műhely magas kultúráról tudósít; a Duna–Száva közét a vaskorban a kelták lepik el, a rómaiak fokozatosan pacifikálják Pannóniát – olyan katonai őrállomások, castrum-városok keletkeznek, mint Arrabona (Győr), de beljebb Mogentiana (Keszthely–Fenék), Sabaria és Scrabantia is. A táj egy erős világbirodalom gondoskodása és védelme alatt állt – széles területeken elterjedt a földművelés, Sextus Aurelius Victor Historia Romana című munkájából a Balaton és a Fertő-tó lecsapolásáról értesülünk. Kitűnő, épített utak készültek, így a közismert és gazdaságilag oly fontos Borostyánkő-út. És hát persze a szőlőkultúra igen intenzív fejlődésen ment keresztül – a római provinciák ültetvényeinek visszaállítását az a Probus császár rendelte el 280-ban, akinek katonái a máig is virágzó szőlőtermelést alapozták meg Pannóniában – persze nemcsak itt, hanem Galliában, Hispániában, Mösia és Sirmius földjén, a Rajna és a Duna mellett és az Illíriumban is. A mi tájunkon így az ember–föld viszonyban kiemelkedő helyhez jutott a szőlészkedés és a hozzá kapcsolódó borkultúra; a gabona és az állat után a legnagyobb jövedelmezőséget hozta már a XVIII. század gazdaságának is. S bár a régió borainak kitűnőségét a történeti és geográfiai kutatások korán összefüggésbe hozták a talajjal és a klímával, Nyugat-Magyarország szőlőit, szőlőhegyeit legfőképpen a közeli, kedvezőtlen természeti adottságú, a szőlőtermesztésre alkalmatlan, hideg klímájú Alpok vidéke értékelte fel. A délre néző, védett fekvésű, lankás szőlők ugyanis kitűnő borokat adtak – erről tudósít a XVIII. századi pozsonyi evangélikus lelkész, Bél Mátyás is, aki egyedülálló vállalkozásban készítette el Magyarország negyvennyolc vármegyéjének történeti-földrajzi leírását. „A soproni bor jóságának fő oka a szőlők kiváló fekvése – írta. – Ha a Fertő megtelik és így marad, a bor állítólag jobb és bőségesebb; ha apad, a termelők lemondanak minden reményről.” És a különféle szerencsés mikroklímákat a XVIII–XIX. századi, korszerűsödő uradalmak ügyesen ki is használták. A rohonci, monyorókeréki, németújvári Esterházy-, Erdődy- és Batthyány-uradalmakban, de különösen a ruszti polgárság szőlőiben nagy rendszerességgel természetes édes aszúbort is készítettek a biológiailag aszúsodott s nem csupán fizikailag töppedt, vízvesztett bogyókból – kedvezőtlenebb ökológiai adottságai a stájer vagy alsó-ausztriai gazdáknak ugyanez a művelet már nem sikerült. De le, egészen a Muráig, több helyütt karakteres, szép és üzletképes borok készültek, igazolva a nemes és fáradságos emberi munka értelmét.

A népvándorlások nyomán az apró pannóniai városkák eltűntek a tájból, akár a gótok, longobárdok, a sátoros pásztor hunok és avarok emlékei-nyomai. Az egykori avar birodalom a IX. századra már túlnyomóan szláv lakosságú, birodalmuk – az egykori Pannónia területén és a Kisalföld északi felében –, miként Pribina dunántúli uralma is, egy-egy erősebb egyéniség személyiségéhez kapcsolódó időleges államalakulat volt. A későbbi Nyugat-Magyarország peremén ez idő tájt új népek is megjelennek, így a németek bajor földről és a lombardok a friuli őrgrófságból – ebben az időben keletkeztek a német telepek, így Odenburch (Sopron), Guns (Kőszeg) és Miesingenburch (Moson). A magyar honfoglalás nyomán aztán Nyugat-Magyarország megszállása folyamatosan történt: az ország súlypontja a Dunántúl és a Kisalföld lett – a Horkák törzse például Vas, Zala és Somogy megyék nyugati tájait vette birtokába.

A táj, ahol élek, a „nyugati végek” vidéke valójában a honfoglalás után lakatlan, mocsaras gyepűelve volt, amelynek belső oldalain alakultak ki a híres nyugati őrvidékek: Őrség és Göcsej. Az Őrség például 12 négyzetkilométeren tizennyolc településből állt (újabban, Trianon óta nyomatékosan használatos a Felsőőrség elnevezés, a burgenlandi őrvidék megkülönböztetésére), magyar népessége kiváltságos igazgatási autonómiát élvezett. Az Őrség legfőbb elöljáróját őrnagynak vagy ispánnak mondták – az őrnagy alatt állott a tizennyolc község által választott tizenkét esküdt, s ezek az őrnaggyal alkották az Őrség bírósági és közigazgatási hatóságát. (A nyugati őrök, ezt írja és bizonyítja az építészettörténész Tóth János is, valószínűleg azonos nép lehettek az erdélyi székelyekkel: erre utal a nyelvjárásukban, népszokásukban és építészetükben fennmaradt rokonság.)

A régió másik legarchaikusabb tája a Kosztolányi által is megírt Göcsej, amely a Zala, Válicka és Kerka folyók által behatárolható területen nagyjából hetven települést foglal magában. A Göcsej tájnévként 1769-től ismert (Göcsei Districtusként jelölik): a szó a dunántúli nyelvjárásokban többfelé a vízjáratok által felszabdalt dombvidék jellemzésére használt megjelölésként él – abból vált tájnévvé. (Dimbes-dombos táj: „gacsos”, „gacsibos”, „göbörcsös”, „göcsörtös”, „göcsejes”.)

Földjét különféle törések darabolják fel nagyobb rögökre – talajfelszínének legnagyobb része sárgás-vöröses vagy agyagos-márgás. Kavicsos területek a Kerka mentén, a lösz leginkább a Válicka mentén található: az egész Göcsej kötött agyagjáról híres – amint teleissza magát vízzel, igazi vendégmarasztaló sárrá dagad. A göcseji tájnak lényegében három igen élesen elkülönülő része van: a hegyhátak vidéke, ahol jeles erdőségek húzódnak – egy valaha szinte végeláthatatlan erdőországot, a bükkösök, gyertyánosok, tölgyesek és gesztenyések végtelen terjengős képét vehette volna fel egy hajdani légifényképész. A göcseji tájban, a savanyú erdőtalajban és kellő csapadék mellett a gesztenye kitűnően érzi magát. (Szenterzsébethegyen még 1986-ban is díszlett egy ötszáz éves, 18 méter magas faóriás; Zalában él az ország gesztenyeállományának közel 35%-a.) A domboldalak vidéke, ahol a vályogos talaj néhol suvadásokat hozott létre – ezeken a településre alkalmatlan területeken a fenyő terjedt el. Valamint a völgyfenekek szintje, ahol lomha lefolyású, kanyargó patakvizeket találunk, s valaha itt az égerfa sűrű bozótja a lápok ingoványával alkotott különös berekövezetet.

Göcsej településszerkezete a középkorban már a tetőkön, a berkekhez legközelebb eső kiugrón, a börcön alakult ki – hogy a völgyfenék rétjeit és a vízmosásos, agyagos hegyoldal forrásait használhassák. Mögöttük a fennsíkok erdei sötétlettek – együtt állt minden, amire a legnagyobb szükség volt: ivóvíz, legelő, tüzelő és épületfa.

Zalában harminc régi nemzetség szállásait lehet kimutatni. Az egész Nyugat-Magyarországon számos gyepűvel kapcsolatos helynevet találunk: gyepű, kapu, kulcs, szád – aztán erődítést, átkelőhelyet, őrséget jelentő szavakat, mint sövény, rév, cseke (gázló), őr, őri, les, lövő stb. Szent István elsősorban a törzsek közt megszállatlanul hagyott, nagy kiterjedésű gyepűket és az ország gyepűelvét foglalta el királyi birtokként: a nagy erdőségek, sárrétek, ingoványok és pusztaságok szűz területén ő kezdte meg céltudatosan a telepítéseket. Ezekre a területekre esett a behívott szerzetesek, német lovagok, az újonnan alapított püspökségek birtokainak java része. (Egy névrekonstrukcióból ismerem, hogy a Dunántúlon a telepítések révén kialakult falvak névadói közül háromszázötven falunév viselte valamelyik szent nevét: Szent Miklós neve harmincnégyszer, Savariai Szent Mártoné harmincegyszer, Szent Györgyé huszonhatszor, Szent Mihályé huszonhatszor, Szent Péteré huszonnégyszer, Szent István és Szentkirály tizenötször, Szent László tizenhatszor, Mindszent tizenkilencszer, Boldogasszony és Szent Mária tizenhatszor fordult elő.)

A táj, ahol élek, persze nem földrajztudomány, nem történelemkönyv, geológia vagy botanika és építőművészet, nem csak föld, fa, víz és kő és kastély és kunyhó, nem csak a népek együttélésének időálló alakzata – az együttélés a különböző viszályok ellenére, egy-egy kimagasló személyiség kivételes képessége révén mégis egyben tudta tartani ezt a civilizációt. Nem, a személyes lét hosszú időállóságának és a táji formáknak magasabb megnyilvánulása ez a táj – római légiós tábor és antik templom, révült sámánének és városi kiváltságlevél, misztikus szőlők rendje és a vadkörte titokzatos, pettyes, krémszínű virága. A táj, ahol élek, ezt mondják a nagy tudósok, gazdasági, kereskedelmi és spirituális kapcsolatai révén egyszerűen élen járt abban, amit európai kultúrának nevezünk. Azt mondják a lelkes patrióták, hogy ez a táj Magyarország legnyitottabb, legexponáltabb területe lett – az ország politikai súlypontja sokáig ezen a kapuvidéken nyugodott.