Gyász. Induló

„mennyi ember hal meg manapság – ki sosem halt meg ezelőtt”

(Edward Lear)

Mennyi költő hal meg manapság,
ki sosem halt meg ezelőtt.
Siránkoznak a frissen ásott sírnál,
s fogadkoznak: „örökké élni fog”.
Válogatott soraik keverednek a rögökkel,
meg-megújul a törzsi szertartás,
míg a Szentelt Szavak Tudója eltűnik a mélyben.
Vagy fajanszvázában rejlenek hamvai
a vitrin legmegkülönböztetettebb helyén.
Isa por… a mű bevégeztetett.
Eggyel kevesebb hely a Pantheonban.

De nem. Könyv, CD, Internet-honlap,
megannyi töredék – Elektronikus Tell-el-Amarna
(őstörténészekre hagyott antik szemétdomb),
melyen hímporuk vesztett üzenet-pillangók
árulkodnak a halál előtti lelkiállapotról –
s önkéntelen ismétlik Ronsard panaszát:
házat, mezőt stb. itt kell hagyni már.

És mégis: ezek a holtak tiszteletre méltók.
Pacsirták voltak, voltak csalogányok.
Félszemű kintornások a Mester utca sarkán,
fékezők, mielőtt rájuk tiport a tehervagon,
és néha zakós, nyakkendős professzorok.
Próbálták legalább fél (!) népük tanítani.
Amennyire tőlük tellett, belehajoltak,
s hogy emberibben éltek, mint elődeik,
víkendházuk épült Siralomvölgyében,
a verandán ötfogásos ebéd várta őket,
őriző pásztoruk leápolta a Volvót…
Csoda, hogy vonakodtak odahagyni
ezt a hirtelen kényelmesebbre fordult világot?

Neem… A gyászolókkal perelnék inkább,
kik négy szólamban zokogtak együtt a krokodilusokkal,
de nem ettek egy tálból a skót bűn-emésztőkkel*.
A szép szertartást követve hazamentek.
S augusztusi béke áldja teliholddal őket
a következő gyászjelentésig.

Föllélegzem. Tán jobb nem híresnek lenni.
Miután végső panaszaim elszipogtam,
síromnál kevesebben fognak óbégatni,
s hamarabb elfelejtenek.

 

Végjáték

Rendre elhulltak huszárok, futók,
parasztok, bástyák, mindenható királynők.
Csupán a fehér király maradt egyetlen gyaloggal,
s a tábla másik felén a fekete király,
kullog mögötte fekete paraszt.
A középkorban jelkép lett volna ez az állás.
A sötét király természetesen az ördög,
s megátalkodott vétkes a fekete gyalog.
Megváltó Jézus Úr a világos király,
őrt áll a megfáradt zarándok felett,
s lelkem, fehér, a hetedik soron
belép az Átváltozás nyolcadik sorába,
hol várják nyolcszólamú mennyei karok.
Sötét veszít. Pokolra vele!

Sajna, a profán 21. században
csupán két pontot nyer világos.
Messze a menny, s időzavarban
leeshet még a zászló. (Sötét diszkréten vihog.)
Mi lesz, ha ezen a vég nélküli tornán
ezt a játszmát is döntetlenre adják?

 

Az óra körbejár

Nem az óra, a mutatók járnak körbe,
mint az elégedetlen csepűrágók,
tűznyelők, zsonglőrök, akrobaták,
kik zsíros kalappal obulust követelnek
a bámészok összeverődött hadától.
Fölnégyeli az időt a mutatók kerge játéka:
fityiszt mutat a nagymutató – s verse végén megdöf.
Mint Cyrano a ripacsot. A kismutató orrát piszkálja
(az óra orra görbe)
– memento mori – móresre tanítalak –
emlékezz, mint a gutaütött,
mint akit golyó ért (vagy repesz) feje bal oldalán,
s makog vagy kikiált (kisír) a menekítő ködből,
ahonnét csak a ketyegést hallani,
mint az éhhalál küszöbén a leningrádi rádióból (anno 1942)
– tempus fugit – szökik az idő, a fogdmegek utána
(országos körözés) (Körözött? Liptói?)
a priori kategória (Kant!) – lineáris – (nyakában smaragd kláris)
Ott áll az óra az emberélet útjának felén,
alatta az Isten Hidege,
ez a szibériai kufár; remegő tested megveszi
s fagyasztott húsként adja el nagyban s kicsinyben.

Végtére a mutatók leesnek. Üres az óra arca,
mint a szenilis betegeké. Recordare Jesu pie…
Kegyes Jézus és kegyetlen Williams: emlékezzetek,
hogy álltam én is az óra alatt,
s nem jött sem a Vágy, sem a Megváltás villamosa.