|
Vasadi Péter
Hajnal Kentuckyban
Th. Mertonnak
14
Ez az a nap, melyet
megül a kísértés,
mint gyönyörű test
szőrén a lovat, kísért,
ha lovagló ülésben rajta
marad, s mind gyorsabban
üget görcsös gyönyörébe,
kísért, ha leszáll s meg-
fordul meztelenül, mutatja
magát, mozdul a csípője,
nincs, ki megállítsa, a
félszer szalmája zizeg,
benne
hullámzik, nyög, sóhajt
a szeretők nyája, rám se
hederít, valaki mégis
engem akar meghurkolni,
lángot érzek a levegőben,
miattam markol, simogat a
sok sietős kéz, láb, comb
lágyan, szorítva, erővel,
gyilkos a levegőtlenség,
fulladok, megfullaszt a
vágyam, amiről azt hittem,
kialudt annyi unott s gyakori
ölelésben, micsoda asszonyokat
küld most, csilingel testükre
akasztva a lánc s apró ezüst-
harang, jön, táncol, kúszik
lustán a menet, homokban
fúrja előre magát, de végre
kinyitom a nehéz ajtót, kint
pipacstól vöröslik a határ,
a búza már görnyed, nem
lengedezik, lépek a mezsgyén,
a kétfelé nyújtott tenyeremmel
súrolom
a szúrós, tömött kalászfejeket.
15
Lassan elfogynak rólad
szavaim, de megnő s hozzád
mélyül a csöndem, halál-
sikolyból permetező rózsa-
illat, mocsári selyem-
kosbor bíborvöröse,
tékozló szívű isten,
te;
csak ülök, mint akit székhez
szögezett az utolsó kalapács-
ütés; méhek döngicsélnek a
szúnyogháló túloldalán; itt
bólogatnak az ablakkeretben
a lilák, a zöldek, de téged
nézlek a formás semmiben;
nem-látva látok, tudatlan
tudok, s oly élesen, ahogy
egy falomb, faléc, farost
tudja csúcstól gyökeréig
a fát;
óra telik el, míg egy szót
lábad elé ejtek, s tompa
koppanással hajópadlóra
másikat; tóba csúsznak
bennem a bárkák, csobbanva
alig, s fröccsenés nélkül
merülnek vízbe az evezők;
a békességnek titkos öblei
vannak, lerakódik bennük
a világ,
s minden baj a világban;
már az imádság sem osztódik
szavakra;
átitattál engem; igazad
kanyarog ereimben. te mész
Kafarnaumba földrésznyire
kitágult homlokom mögött,
te húzod a harangot, te
üldögélsz az oltárlépcsőn;
misémre érkezem; számban,
szememben, fülemben ráérzek
ízeidre;
te vagyok, én lettél, Uram.
