Péter László

Költők Tápén

Tizenegy éves volt, másodikos gimnazista, Juhász Gyula, amikor verselni kezdett. Ebben az évben, 1893-ban volt első költői sikere: március 15-re írt költeményét elszavalta az osztály előtt, s a vers annyira megtetszett társainak, hogy az ekkor még élelmes diákpoéta lemásolta, és darabonként egy kifliért árusította. Ezt maga a költő mesélte el ifjú barátjának, Pór Tibornak, a későbbi Sarló Sándornak.

Az első versek

1898 március havában kelt első, kéziratban fönnmaradt verse, a jellemző című Rezignáció. Nyomtatásban pedig 1899. május 21-én jelent meg első ízben verse, mindjárt kettő is, szintén jellemző címmel: Merengés, Mulandóság. Móricz Pál, a Hajdúságból a Tisza partjára keveredett író és újságíró ismertette meg Néhány költemény címmel a Szegedi Napló pünkösdi számának olvasóközönségével:

A postán egy csomó verset kaptunk a jó minap. Apró betűkkel írva vagy tíz apró vers. Sok, igen rémes szállítmány érkezik hozzánk, különösen így tavaszban, amikor nyílik a természet és a poétaság virága. Az a kis verses paksaméta azonban feltűnt a kísérőlevele folytán, mert abban a szerző így mutatja be magát:

„Jelen költemények egy 16 éves ifjú művei, ki a világirodalom jeleseinek tanulmányozása által és hosszas elmélkedés után indult az irodalom rögös útjára, melyen a középszerűséget egy horáciusi mondás szerint – istenek, emberek és könyvárusboltok utálják.” Na, ez beszéd, derék 16 éves ifjú. De nézzük: mi virágok teremnek e zsenge fán? Aztán a tizenhat esztendős poéta versei igen megleptek bennünket gondolataikkal, a formaérzékével és a verselés csínjával. Mintha azokat nem is tizenhat éves poéta írta volna, hanem érettebb, rutinérozottabb. S mivel látjuk e dalokból, hogy ifjú szerzőjük komoly tehetség, akinek a poézisa megérdemli az ápolást, buzdítóul közöljük a mai ünnepi számban található két csinos dalát a tizenhat esztendős poétának, akinek a neve: Juhász Gyula.

Második alkalommal a Budapesti Napló 1899. augusztus 25-i számában jelent meg verse Ovidius címmel. „Tizenhat éves voltam – emlékezett 1921-ben Mikor én piarista voltam című tárcájában –, és már lemondtam a világ örömeiről. Már megjelentek verseim a Szegedi Naplóban, és éppen azon a napon, amelyen a váci noviciátus kapuját átléptem, hogy a világot megvessem, és tekintetemet az ég felé irányítsam, jelent meg első versem a Budapesti Naplóban. Ovidiusról szólt, aki Rómába vágyik, szeret és remél. (A világról, úgy látszik, nem lehet olyan könnyen lemondani.)”

A folytatásra a költő Pályám emlékezete (1921) című írásában így tekintett vissza: „Szegeden nem elég a költőt egyszer fölfedezni. Így esett, hogy egy év múlva Sz. Szigethy Vilmos, vagyis jobban mondva Bob vállalta a keresztapaságot, aki a karácsonyi számban két versemet adta ki. Ekkor hiba esett a matrikulában, mert a szedő véletlenül Antalnak keresztelt, ami arra ösztönzött, hogy harmadszor is fölfedeztessem magam.” Ez a harmadik fölfedeztetés a Szeged és Vidéke 1902. karácsonyi számában érkezett el ismét két vers (Karácsony felé, Puszták) közlésével.

A negyvenedik születésnap

Juhász Gyula 1923. április 4-én ünnepelte negyvenedik születésnapját.

(Negyven évvel)

Szűkebb baráti körének, Kilényi Irmának, Vajda Bélánénak, Dettre Bélának születésnapi köszöntését tréfás verssel nyugtázta:

(Csöndes jubileum)

A humoros hang mögött keserűség rejlik. Rosszul esett neki, hogy Péchy Blanka, Ady lírájának nagyszerű tolmácsolója, várakozása ellenére nem szavalta el egyik versét. (Vigasztalta, hogy „Adynak van egy Péchyje, nekem egy Étsym” – utalva a szegedi színésznő és szavalóművész Rapaport Sámuelné Étsy Emíliára (1884–1964), az ő verseinek méltó terjesztőjére, József Attila verseinek első pódiumi megszólaltatójára. A Táltossal – név szerint Farkas Lászlóval (1882–1970), a Táltos Könyvkiadó tulajdonosával, régi egyetemi társával az általa kiadott Késő szüret (1918) című verseskötet miatt lehettek nézeteltérései. Farkas László úgy emlékezett, hogy havi járadékot adott a költőnek, ő viszont lekötötte neki összes műveit. Ez hiúsulhatott meg, hiszen Juhász Gyula későbbi köteteit más kiadók jelentették meg.

Balogh Károly (1862–1924) 1907-től Szeged város gazdasági tanácsnoka, a világháború alatt népszerűtlen közélelmezési főnöke volt. E minőségében a Város vagyonának féltékeny őre, a Juhász Gyula előadóestjeit terhelő „vigalmi adó” behajtója. Az utalás valószínűleg arra vonatkozott, hogy a jubileumi ünnepély illetékét engedhette el – nyilván nem jószántából, hanem Somogyi Szilveszter (1872–1934) polgármester szorgalmazására – a szigorú pénzügyér. Politikai háttere is lehetett ellenszenvének, hiszen a költő az őszirózsás forradalomban publicisztikájával és előadásaival vezető szerepet játszott, Balogh Károlyt meg a tüntető tömeg távolíttatta el egy időre hivatalából. Öccse, Balogh Lajos (1867–1942) százados ütötte arcul, és lökdöste le a városháza lépcsőjén 1919. május 7-én a költőt, amikor az ellenforradalom szellemében összehívott tanárgyűlésen közbeszólásával védelmébe vette versben (Salve, 1918) is méltatott barátját, Hollós Józsefet (1876–1947), a tüdőbaj, az alkoholizmus és a prostitúció elleni küzdelem harcosát, Ady hívét és Móra Ferencnek is barátját. Ez a Balogh Lajos egyébként a Szegeden 1929. évi Montanus-pörként elhíresült szénpanamában játszott szerepével ihletője lett Móricz Zsigmond Rokonok (1930) című regényében a hasonló eseményeknek.

Juhász Gyula 1918-tól 1928-ig nem kapta meg mégoly csekélyke tanári nyugdíját sem. Előbb betegsége, utóbb a forradalmi napok számára is jobb jövőt ígérő reménykedése miatt nem tért vissza a makói gimnáziumba, ezért állását a tankerületi főigazgató „lemondottnak” tekintette. Csak egyetemi tanár barátainak, Tóth Károlynak, Menyhért Gáspárnak és Buday Árpádnak közbenjárására rendelte el Klebelsberg Kunó az alig évtizedes tanári szolgálat után járó 44 pengős nyugdíj folyósítását.

A nekrológra utalás friss emlék volt még ekkoriban. 1922 augusztusának végén egy aradi társaságban bizonyos Kálmán Sáritól az Aradi Hírlap ifjú munkatársa, Cziffra Géza (1900–1989) azt hallotta: „Szegény Juhász olyan beteg, aligha viszi már soká.” Cziffra másnap Kolozsvárra utazott, és gondolván, ha olyan beteg a költő, akkor mire ő odaér, meg is halt: leadta a halálhírt a Keleti Újságnak. Ő maga is versben búcsúzott Juhász Gyulától, de a legfontosabb nekrológot Reményik Sándor írta a Pásztortűzben. Juhász Gyula szeptember 8-i levelét, amelyben halálhírét cáfolta, több erdélyi lap is közölte.

„Nem verhet meg büntetlen akárki.” Ez utalhat Balogh Lajos tettlegességére is, de a következő sor a költő barátjának, Vág Sándornak (1985–1969) emlékezéséből világosodik meg: „Bár ma arcom nékik nem turáni.” A Tisza-parton sétáló szakállas, paposan fekete ruhás költőt fajvédő diákok zsidónak nézték és megtámadták!

Költői jubileum

Minden bizonnyal a már említett „háromnevű író”, az anyakönyve szerint Bauer Tibor, írói nevén Pór Tibor, a párizsi, majd moszkvai emigrációban fölvett és hazatérése után tovább használt nevén Sarló Sándor (1899–1986) kezdeményezte a negyvenedik születésnap összekapcsolását Juhász Gyula negyedszázados költői jubileumával. Mint újságíró rendezőszervül a Szegedi Újságírók Egyesületét használta föl. Az ünnepség megrendezésével természetesen őt bízták meg. Úgy tervezte, hogy a költő négy legjelesebb barátját – Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt, Móra Ferencet és Szabó Dezsőt – kéri meg, hogy köszöntse a jubiláló szegedi költőt.

Erre kérő levelére mindenkitől igenlő választ kapott – ám Babitstól és Szabó Dezsőtől bizonyos fönntartással. Babits azt válaszolta: „A magam részéről a legnagyobb készséggel vagyok hajlandó minden tőlem telhető módon támogatni Önöket a Juhász Gyula méltó megünneplésében.” De így folytatta: „Szabó Dezső kvalitásait nagyra becsülöm, de minden nagyrabecsülésem mellett is kényszerülök őszintén megmondani, hogy irodalmi és személyes helyzetünk, az ő egész viselkedése, szavai és tettei nemcsak rendkívül kényessé, de egyáltalán lehetetlenné teszik, hogy vele együtt lépjek föl…” Szabó Dezső is kész volt részt venni Juhász Gyula ünneplésében, de ő is érezte, hogy jelenléte zavarná Babitsot és Kosztolányit. „Ebben az esetben, tekintettel arra, hogy ők fiatalkori barátai Juhásznak, az én személyemtől méltóztassanak eltekinteni.” Kosztolányi is készséggel ígérkezett: „Szíves szeretettel sietek le Önökhöz, hogy Juhász Gyuláért, Juhász Gyula mellett szóljak.” Ez az utóbbi pár szó jelzi, hogy a pesti barátok is tudatában voltak: Juhász Gyula köszöntése az ellenforradalom szegedi közegében szegényen és mellőzötten éldegélő költő melletti politikai kiállás is. Nem volt véletlen, hogy a püskösd vasárnap délelőtt az új, eleve mozinak épült Belvárosi Mozi hatalmas, zsúfolásig megtelt nézőteréről hiányoztak a kormányzat, a Város, az irodalom hivatalos képviselői.

Miután Pór Tibor (maradjunk ekkori nevénél) megnyugtatta Babitsot Szabó Dezső gesztusáról, újabb levelet kapott tőle. Ebben közölte, hogy feleségével együtt jön Szegedre. „Móra Ferenc szereplése ellen nemcsak, hogy kifogásom nincsen, de nagyon örülök, hogy úgy vele, mint a többi szegediekkel megújíthatom az ismeretséget.” Ebből az is kivehető, hogy Babits szegedi tanárkodásának (1906–1909) végétől nem járt a Tisza-parti városban, amelyet e levelében is a szép jelzővel illetett. Juhász sem találkozott velük: kapcsolatuk levelezésre korlátozódott. Babitscsal 1908, Kosztolányival 1917 óta nem találkozott. A forradalmak bukása, az ellenforradalom szegedi fölülkerekedése után a Délmagyarország 1919. augusztus 3-i számában megjelent költeményében szólította ifjúságának költőtársait:

(Költők, barátim…)

Babits felelt. A Nyugat 1919. novemberi számában Az egyetlen verseskönyv címmel ismertette Juhásznak június elején Szegeden – igen silány kivitelben, újságpapíron – megjelent Ez az én vérem című versesfüzetét. Ebben írta: „Mert kezembe akadt, kedves Juhász Gyulám, – éppoly véletlenül, mint ez a kis könyved – tépett újságlapon – az a legfrissebb versed is, amelyben üzensz nekünk (nekem név szerint is), és üzenetet vársz tőlünk, szegény pesti társaidtól.”

Újabb négy év telt el, találkozás nélkül. S most Szegedre jöttek a rég látott barátok.

A jubileumi matiné legnevesebb krónikása a szintén fiatal költő: Szabó Lőrinc volt. Az Est május 23-i számában tudósított az eseményekről. Május 19-én, szombaton este érkeztek a várva várt vendégek.

„Juhász Gyula és barátai az állomáson várták a budapesti vendégeket, akik a költő irodalmi működésének huszonöt éves jubileumára Szegedre utaztak. A jubiláns izgatottan, gyermeki kedveskedéssel sürgött-forgott barátai között: némelyiket már tizenöt éve nem látta, s most azt sem tudta, melyiket ölelje át először. A vendégek, akik között ott volt Babits Mihály, a felesége és Kosztolányi Dezső is, a Kass szállóba hajtattak, majd Juhász Gyula Ipar utcai lakásában gyűltek össze, hogy meghallgassák a Szegedi Munkásdalárda éjjelizenéjét.

Juhász Gyula édesanyjával együtt a régóta hiába épülő Fogadalmi templom közelében lakik, a városnak abban a nem nagyon díszes negyedében, amelyet a szegediek Palánknak neveznek.”

A másik pesti újságírónak, aki a Magyarságban számolt be Juhász Gyula ünnepléséről, Miklós Jenőnek (1878–1934) köszönhetjük, hogy Juhász Gyula lakásáról, az 1926-ban lebontott Ipar u. 13. sz. házról részletes beszámolót kapunk. „Két kicsi, udvari szoba, városvégen [?], a régi Szeged Palánkján, macskaköves utcák, szűk udvarok, sötét kis házak között Juhász Gyula az édesanyjával lakik; az öreg házat eladták, csak két szoba maradt belőle, mely a maga tiszta szegénységével most különös fényt kap. A régi székek, ágyak, sifonérok kopott politúrája kiragyog, az őrzött hímzéssel letakart családi asztalon új üdvözlőlevelek, táviratok, újságok garmadája, Juhász Gyula életállomásainak helyéről hozta most a szerető visszaemlékezést. A sarokban, ablak mentén a költő kis, oldalra billent íróasztala, teli könyvvel, füzettel, fölötte Ady Endre nyomatott képe, az elindult, holnapos Adyé, kemény, lecsapzott hajú fejét öklére hajtja. Most rokonok, barátok, hívők és hívek töltik meg a két magányos, kicsi szobát, zöldes kis poharakban ünnepi bor aranylik, gazdájuk pedig áll, jár-jár, lelógó feketében, szelíden oldalra dobott fejjel, szenvedéstől csontosan kikalapált arccal, de most boldogan, elfojtott könnyektől folyton felszipogva…”

A munkások szerenádja

Szabó Lőrinc így számolt be a munkásénekkar megható köszöntőjéről:

„A költő a nyitott ablaknál állt, és remegő hangon válaszolt a szegedi szociáldemokrata párt szónokának szavaira, aki az ének után üdvözölte őt mint a szegények költőjét.

– Kedves munkástestvéreim – mondotta Juhász Gyula könnyekig meghatódottan –, alig tudok szavakat találni elfogódottságomban, hogy köszönetet mondjak a mi szolidaritásunknak ezért a gyönyörű megnyilatkozásáért. Én, aki egész életemben a dolgozók, szegények és elnyomottak költője voltam, csak azt ígérhetem, hogy ezentúl is a tiétek leszek, és remélem, hogy ezentúl is sokszor fogunk még találkozni, talán nehéz, de bizonyára dicsőséges napokban is.

– Amikor a magyar munkásságot mindenki cserbenhagyta, és amikor engem is mindenki cserbenhagyni látszott, akkor találkoztunk mi először. Ez a barátság tehát a szenvedés tüzében edződött meg, s éppen ezért örökkévaló.”

„Kint – folytatta tudósítását Szabó Lőrinc – a kapufélfához támaszkodva egy rendőr állt. Egy szót sem szólt, csak pipázott, és a társaságot nézte. Csak akkor szólalt meg, amikor az ünnepély véget ért, és a dalárda kifelé indult: – Uraim, kint az utcán oltsák el a lampionokat!”

A matiné

Pünkösd vasárnap délelőtt a Belvárosi Moziban a Délmagyarország tudósítója (minden bizonnyal Magyar László) szerint ezer, Szabó Lőrinc becslése szerint mintegy ezerkétszáz ünneplő gyűlt össze. Nem világos, hogy az ünnepséget megnyitó Móra Ferenc a valóságban is vagy csak szavaival „egy csokor friss virágot hozott a költőnek…”. Utána Babits Mihály olvasta föl köszöntését.

Bálint Sándor (1904–1980) bölcsészhallgató, Szeged nagy tudós fia is jelen volt. Többször elmondta, milyen hatással volt rá Babitsnak sajátos, kántáló előadásmódja, amely – úgy látszik – nemcsak versmondását (a Juhász versében emlegetett „furcsa éneket”) jellemezte, hanem prózáját is. „Sose felejtem el – mondta hangszalagra nekem 1974-ben – Babitsnak ezt a deklamáló szavát: »Most megfogtalak, Juhász Gyula!«” Babits ugyanis azzal kezdte köszöntőjét, hogy ama szándékkal jött Szegedre, végre egyszer „megfogja” Juhász Gyulát, aki szerinte másfél évtizede menekül előle. Ez persze csak szellemes költői ötlet. Magyarázatát Babits így adta:

„De van is oka menekülni, nagy számadással tartozik nekem, súlyos vétséget követett el ellenem, s azért még felelősségre kell vonnom őt. Ő volt ti. igazában az én első irodalmi felfedezőm, szinte erőszakkal cibált ki magával együtt az úgynevezett nyilvánosságra…” Fölidézte közös ifjúságukat, az átélt viszontagságos huszonöt évet. Szegedi napjaira visszatekintve így: „És emlékszel-e hát Szegedre, erre a Szegedre, ahová most visszajöttem érted annyi sok év után; ahol akkor egy darabig együtt éltem veled, hosszú sétákban a Tisza-parton, amikor Nietzschéről beszéltünk, és Arany Jánosról, Baudelaire-ről és Csokonairól; emlékszel-e? És amikor biztattál az Ipar utcában, hogy küldjem el verseimet pesti szerkesztőkhöz; emlékszel-e Nagyváradra, a Holnapra, ahol először hoztad néhány darabomat, meg se kérdeztél, világ szeme elé, kipellengéreztél a világ előtt, magad mellett abban a könyvben, ami úgy szólt akkor, mint a feltörő érc zengése a régi kapukon?”

Így folytatta: „És valósággal kerültél azóta, mintha attól félnél, hogy egyszer még számon kérem tőled, amiért engem csatasorba állítottál. De íme, megfogtalak, utolértelek most, huszonötödik munkaéved e pompás megállóján, és nem eresztelek el többet…”

Kosztolányi következett. Akár Móra, ő is így kezdte: „Koszorút hozok erdei vadnefelejcsekből, sötét árvácskákból. Kezemben azonban reszketnek a virágok, s mielőtt átnyújtom, majdnem leejtem az ünnep küszöbére. Nemcsak azért, mert testvérem az, akit ünnepelnek, az Alföld gyermeke, kivel egy a vérem és kenyerem, levegőm és emlékem, nemcsak azért, mert a szeretet elfogódottá tesz; nemcsak azért, mert pályám egyszerre kezdődött az övével, s az idő komoly kondulása eszembe idézi, hogy fölöttem is elrepültek az évek, hanem azért is, mert tudom, hogy ez a költő mindig szerette a vágyat, mely a végtelen felé nyílik, határ nélkül, és rettegett a beteljesülés nagy pillanatától.” Fölidézte pesti éveiket, s jellemezte Juhász emberi és költői alkatát: „ragaszkodott a szomorúsághoz”; „a boldogságtól pedig megszökött”; „szerzetesi lélek”. Végül kilenc évvel korábbi emlékét idézte, amikor Juhász golyóval a mellében a pesti Rókus kórház 19. sz. kis szobájában mozdulatlanul feküdt, s ő vigasztaló szavakat próbált neki mondani. „Ő azonban magához ölelte a jeges tömlőt, az egyetlen kincsét, attól félve, hogy ezt is elrabolják. Ne vegyük el tőle most sem. Legyen övé a fájdalom és a dal.”

Ezután Étsy Emília Juhász Gyula öt versét mondta el; sajnos, a tudósításokból nem derül ki, melyeket. „A közönség – így a Délmagyarország – szüntelenül tapsolta a rég nem látott kedvencet, aki most is csak kivételesen lépett a pódiumra, hogy a magyar irodalom szegedi ünnepének fényét és sikerét emelje.”

A köszöntésekről Miklós Jenőtől tudunk meg többet: „Most az üdvözlések következnek. Móra Ferenc a szegedi Dugonics Társaságét hozza; Szalay főkapitány az Otthon Körét, és nagy taps közt átnyújtja az amerikai írók és újságírók ötvenezer koronás díját is, amelyet az amerikai írók gyűjtöttek, s most a Nefelejcs verseskötet költőjének ítélték oda.” A névtelenül megjelent tudósításban Miklós Jenő önmagáról is harmadik személyben írt: „Miklós Jenő a Magyarság szerkesztősége és olvasótábora nevében üdvözli Juhász Gyulát, hozza a Pátria Klub üdvözletét is, és felzúgó taps közt nyújtja át a Pátria Klub ötvenezer koronás tiszteletdíját. Végül a Magyarországi Újságírók Egyesülete nevében Tölgyes Gyula mond néhány meleg szót…”

A költő verset mond

A Délmagyarország szerint: „Juhász Gyula, az ünnepelt költő állott ezután szólásra. A meghatottság erőt vett rajta most, mikor babérkoszorús ünnepe van, és csak dalolni akart. Két gyönyörű verset adott elő, s a közönség tízperces tapsorkánnal tüntetett mellette.” Szabó Lőrinc tudósítása: „Juhász Gyula olvasta fel két költeményét, és könnyes szemekkel mondott köszönetet barátainak és kedves közönségének.”

Azért volna jó tudnunk, hogy mely Juhász-versek hangzottak el az ünnepségen, mert furcsa módon senki sem említette, hogy éppen ezen a napon, pünkösd vasárnapján jelent meg Az Est-lapok egyikében, a Magyarországban Juhász Gyula egyik legnagyobb verse, A tápai Krisztus. Csak föltételezem, hogy ez lehetett az egyik, amelyet mint legújabb alkotását maga a költő olvasott föl. De nem említik az ünnepi köszöntők, hallgatnak róla a hírlapi tudósítások, nem szólnak róla az emlékezések sem. Sem Juhász Gyuláé, sem Kosztolányié, sem Babitsé. Miklós Jenő másik verset említ: „Az édesanyjáról szóló vers szépségével nem tud betelni a közönség.” Ez a Testamentom lehetett: a Magyarság június 3-i számában jelent meg Szeged, 1923. pünkösd keltezéssel. Bizonyára Miklós Jenő vitte magával a szerkesztőségbe.

Az ünnepséget Móra Ferenc szavai zárták. Szabó Lőrinc írta, hogy az ünnepély után a vendégek megtekintették Szalay József (1870–1937) rendőrfőkapitány könyvtárát és híres kéziratgyűjteményét, majd a Tisza Szálló éttermében a literátus főkapitánynak mint a Dugonics Társaság elnökének a vendégei voltak ebédre. Ez a hely Babits számára különösen emlékezetes lehetett: szegedi évei idején sokat ült „tanári asztalánál” legjobb szegedi barátjával, Kún Józseffel (1873–1912) és olykor, lévai és váradi tanárkodása között, meg ha hétvégeken hazajött Váradról, Juhász Gyulával is. Nem véletlenül örökült meg ez a hely az Esti kérdésben: „vagy kávéházban bámészan vigyázd, / hogy gyujtják sorban a napfényü gázt…”

A Délmagyarországból még azt is megtudjuk, hogy délután pedig Eidus Bentián (1880–1944) hívta meg őket. Az a munkásmozgalomban is tevékenykedő, literátor fogtechnikus, akinél József Attila is napokat evett.

A híres csoportkép

Ekkor készült a híres és sokat közölt fénykép a Közművelődési Palota, azaz a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum előtt. Szerepel a Petőfi Irodalmi Múzeum Fototéka-sorozatának mind Babits- (1983), mind Juhász-kötetében (1998). Ennek és a további fényképeknek keletkezéséhez föl kell idéznünk Török Sophie, azaz Babits Mihályné Tanner Ilona (1895–1955) sajátos szerepét.

A Babits-fényképgyűjtemény előszavában Keresztury Dezső írta, hogy Babitsné egyre fontosabb föladatának tartotta, hogy Babits életének minden dokumentumát összegyűjtse. „Nem volt ehhez különösebb szakképzettsége, de nem is igényelt ilyesmit. A maga fantasztikusan szívós, mértéktelen és kissé szeles módján mindent gyűjtött a fontos okiratoktól a kéziratokon, a számlákon, napi följegyzéseken át orvosságosüvegekig, játékszerekig. Tervtelenül, bár céltudatosan, rendetlenül, bár féltékeny gonddal. Egyebek közt megtanult fényképezni is. A közepes, nem egy vonatkozásban még kezdetleges masinával, amelynek pontos használatát megtanulni sem elég kedve, sem elég összeszedettsége nem volt, számtalan fölvételt készített, s ezek hol igen jól, hol sehogy sem sikerültek, de mind a gyűjteménybe kerültek.”

A Babitsné Kodakjával készült képek közül nyolc maradt meg a Babits-hagyatékban. Köztük a híres csoportkép is, mégpedig két változatban. Az egyik csonka, és fényt is kapott. A másik a sokszor látott (1. kép). Mivel Babitsné is rajta van, a gépet valaki más kattinthatta el, de nem tudjuk, ki. A Fototéka-sorozat egyik kötete sem ad tüzetes fölvilágosítást az ábrázoltak azonosításához. Magam hiánytalanul meg tudom őket nevezni. Szokás szerint balról jobbra haladva a fejek sorrendjében a következők szerepelnek rajta:

1 Eidus Bentián, 2 Ligeti Jenő, 3 Pór Tibor (Sarló Sándor), 4 Szabó Lőrinc, 5 Kosztolányi Dezső, 6 Magyar László, 7 Babits Mihály, 8 Erdős Árpád, 9 Tölgyes Gyula, 10 Vér György, 11 Fest Guidó, 12 Landesberg Jenő, 13 Juhász Gyula, 14 József Attila, 15 Rapaport Sámuelné Étsy Emília, 16 Nagyfalusi Andor, 17 Szalay József, 18 Miklós Jenő, 19 Babits Mihályné Török Sophie (Tanner Ilona), 20 Móra Ferenc.

Valószínű, hogy még ekkor, tehát pünkösd vasárnap délután készült az Ipar utcai ház udvarán az a kép, amely Juhász Gyulát édesanyjával, özvegy Juhász Illésnével örökítette meg (2. kép).

Kirándulás Tápéra

„Piros pünkösd hétfőjén, magyar költők és más kaszakapa-kerülők cigánykaravánja holmi rousseau-i honvágytól ösztönözve, kisétáltunk a világ közepére, a faluba, amely ősi nyugalmában és csöndjében ott nyújtózkodik az álmodó nagy magyar víz partján…” – így kezdte Juhász Gyula Csevegés című sorozatának azt a cikkét, amely éppen egy hét múlva, május 28-án jelent meg a Hétfői Rendkívüli Újságban.

A költő e címmel 1922. január 22-től 1923. november 26-ig hatvanhét tárcát írt. Eleinte a Szegedi Naplóban, május 3-tól a Szeged (a Délmagyarország ekkori „fedőneve”) hasábjain, végül augusztus 14-től a Szeged hétfői változatában, a Hétfői Rendkívüli Újságban. Amikor 1958-ban Juhász Gyula prózai írásainak válogatott gyűjteményében, a kétkötetes Örökségben először tettem közzé szövegét, az alcímet (a tartalomjegyzékben zárójelben) én adtam: Költők Tápén. Ezt vette át Paku Imre (zárójelek nélkül) a Juhász Gyula címmel megjelent emlékkönyvben (1962), s így idézzük azóta is.

A 20. század elején nem volt divat a falujárás. Tápé akkor még nem épült össze Szeged szélével, hiszen az első világháború után létesült Somogyi-telep (a mai Petőfitelep) sem volt még. A közlekedés is nehézkes volt: jobbadán csak lovas kocsival vagy az apostolok lován, gyalog lehetett kijutni. Bizonyos vagyok benne, hogy Babits kétéves szegedi tartózkodása idején éppen csak hallott a faluról, de nem járt ott. Hiszen Juhász Gyula is minden bizonnyal csak az első világháború idején látogatott ki a háborútól ájult faluba (Magyar falu csöndje, 1915). Ettől számítható tápai verseinek laza, de motívumaival is szemmel láthatóan összefüggő ciklusa (Falusi alkony, 1916; Tápén, 1919; Falusi delelő, 1919; Falusi lakodalom, 1919; Tápai lagzi, 1923). A ciklus még folytatódott (Magyar tél, 1924; Tápai nóta, 1926; Betlehem, 1928), de a közepén, mint csúcson, kétségtelenül A tápai Krisztus emelkedik ki.

Még élt a költő, ámbár remeteéveit élte, betegen, a Fodor utcai ház maga választotta börtöne és az idegklinika között ingázva, amikor a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának kiadásában megjelent róla az első monografikus igényű könyv méretű tanulmány: Baróti Dezsőé (1933). Írója egy évvel később Dugonics Andrásról készítette doktori értekezését, tehát nem ilyen céllal foglalkozott a szegedi költő addig ismert életművével, hanem önzetlen érdeklődésből. Juhász Gyula utolsó verseskötete (Fiatalok, még itt vagyok! 1935) még meg sem jelent; Baróti csak az addigi vékony füzetek és a válogatott verseket tartalmazó Hárfa (1929) meg a prózai írások szűk válogatását nyújtó Holmi (1929) anyagára alapozhatta elemzéseit. Azóta a kritikai kiadás (1963) mintegy megháromszorozta Juhász Gyula költői életművét, de Baróti legtöbb megállapítása ma is megállja a helyét.

Barótit később sem lehetett vádolni túlzott filologizálással, annál inkább méltányolni kellett kivételes érzékét, ízlését, esztétikai és gondolati éleslátását, számos értelmező találatát, trouvaille-át. Ez az ifjúkori kísérlete szintén tele van kitűnő megfigyelésekkel, maradandó ítéletekkel.

Könyvecskéjét Juhász Gyulának a népi katolicizmus belső átélésének, a népi vallásosság költői kifejezésének elemzésével zárta. Utolsónak A tápai Krisztust idézte:

Baróti ezt a verset tette Juhász Gyula addigi költészetének csúcsára. Ezt írta:

A Szeged vidéki parasztság művészeinktől addig még soha nem látott katolicizmusa, az alföldi táj reális színei, a szociális igazságtalanságok bátor kimondása, melyek Juhász költészetének értékét adják, itt együtt és tökéletes összhangban jelentkeznek. Egész költészetünkben alig van alkotás, mely ily megrázóan fejezné ki a nyomorgó magyar földet és annak megváltást váró népét. A tápai Krisztus jelenti Juhász eddigi költészetének tetőpontját, azt a pontot, ahol egyelőre megállva, most már egy összefoglaló pillantást vethetünk eddigi költészetére. Ezt annál inkább nyugodtan tehetjük, mert e vers és az ezt követő több rokon hangulatú vers után a költő, az egész magyar irodalom nagy kárára, csaknem teljesen elhallgatott.

Baróti nem tudta, hogy e vers mikor született, s hogy utána még Juhász költészetének gazdag lustruma következett.

A Falusi delelő első megjelenésekor még Tápai dél volt. Ekkor használta Juhász Gyula először a község nevének jelzős formájában a hagyományos, a népnyelvben máig őrzött alakot. Tápé nevének etimológiáját Horger Antalnak köszönhetjük. A szegedi egyetem nyelvészprofesszorát ugyan József Attila verse (Születésnapomra, 1937) tette híressé vagy inkább hírhedtté, de ha gondolkodásmódjában vaskalapos, költészeti nézeteiben maradi volt is, mint nyelvtudóst úttörőként és tudományát sok ágban gazdagítóként tartja számon a magyar művelődéstörténet. Ő mutatta ki, hogy a Szeged tövében meghúzódó, „ősiségbe rekedt falu” nevében bolgártörök eredetű birtokos nevét őrzi (Magyar Nyelv, 1927). Első írásos előfordulása a dömösi apátság adománylevelében már a jelzős alakot rögzítette 1138-ban: villa Tapai. Hogyan lett Tápéból tápai? Horger ezt a fejlődési láncolatot valószínűsítette: *tápëi < *tápëu < *tápou < *tápag < tápai. A tőhangzóvált[ak]ozás nyelvünknek ma is eleven sajátsága: ajtó~ajtaja; disznó~disznaja; zászló~zászlaja; Makó~makai; Brassó~brassai; erdő~erdeje; mező~mezeje s így tovább.

Juhász Gyula (akár Tömörkény) következetesen a tápai alakot használta. A kiskunfélegyházi születésű, már fölnőttként Szegedre került Móra Ferenc nem, pedig ő szintúgy sok írásának címében is alkalmazta a falu nevét (Tápéi furfangosok, 1923; A tápéi törvény, 1923; Tápéi diplomaták, 1925), noha csak változatként, mert ugyanazt a mesét vagy tárcát elmondta más helyhez kötve is (A gyevi törvény, 1924; A szőregi követek, 1908 stb.)

Mint említettem, egyetlen beszámolóból sem derül ki, hogy a Juhászt ünneplők – a költőbarátok is, az ezerfős közönség is – tudták-e, hogy aznap jelent meg a Magyarországban
A tápai Krisztus. Május 27-én Kosztolányi is beszámolt a Pesti Hírlapban a tápai kirándulásról, de írásából meglepően még az is hiányzik, hogy nem egyedül járt a faluban, hanem barátaival, s hogy kalauza nem kisebb személyiség volt, mint Juhász Gyula. Ő – cikkének címe szerint is (A világ közepe) csak erre az ismert szólásra (Tápé a világ közepe) élezte ki mondókáját. „Szegeden – kezdte – figyelmeztettek, hogy nézzem meg okvetlenül Tápét is, mert az ottani nép szerint az a világ közepe. Azonnal kisiettem, hogy pótoljam mulasztásom. Eddig csak a világ egyik végén jártam, meg a másikon. De a közepén még nem.” (Hattyú. 1972. 158.)

E föltűnő hallgatás ellenére föltételezem, hogy az ünnepségen a Juhász elszavalta versek egyike ez volt, s éppen ez ösztönözte a szegedi poétát, hogy pesti barátainak megmutassa az ihlető feszületet, az ihlető falut. Így születhetett a tápai kiruccanás ötlete.

Juhász Gyula is emlegette a „világ közepét”. Már 1918 nyarán, amikor a tápai templom Árpád-kori freskóit megtekinteni járt kint Móra Ferenccel és „a literátus főkapitánnyal”, a híres bibliofil Szalay Józseffel, így számolt be A legrégibb magyar faluban című, Szemlélődések a háborús Tápén alcímű tudósításában: „Ott állok a »világ közepén« a tápai öreg templom előtt, melyet őskertnek neveznek, mivelhogy valaha temetőkert volt, és innen nézegetem a nyári délutáni napmelegtől égő háborús magyar falut.”

Most is ezzel kezdte említett Csevegését: „Piros pünkösd hétfőjén, magyar költők és más kaszakapa-kerülők cigánykaravánja holmi rousseau-i honvágytól ösztönözve, kisétáltunk a világ közepére, a faluba, amely ősi nyugalmában és csöndjében ott nyújtózkodik az álmodó nagy magyar víz partján, hunokat és avarokat, tatárt és törököt, háborút és forradalmat szép csöndesen túlélve, mint ahogy a komondor lerázza a bundájáról a vizet, és hever tovább a nyári napsütésben.” Juhász a Tiszát azért nevezte versben, prózában következetesen magyar folyónak, mert a történelmi Magyarországon eredt, és torkollt a Dunába. Ez ugyan 1923-ban már nem volt így, de Trianon a költő számára „a szent magyar folyó” lényegén nem változtatott. Juhásznak – ugyancsak versben, prózában gyakran használt – kedvelt jelzős kifejezése volt a szép csöndesen. Egyáltalán: kedvelte ezt a jellegzetes stilisztikai fordulatot, a halmozás sajátos fajtáját, az állapothatározó előtti szokatlan jelzőt („tikkatag kövéren” – Magyar nyár, 1918; „csöndes fájón” – Salve, 1918; „tiszta mélyen” – Rab vagyok, 1918 stb.).

A kaszakapa-kerülő Mórának volt kedvelt, öngúnyos szava a magafajta értelmiségiekre, akik az egyszerű dolgozó ember szemében semmittevőknek látszottak. Legföljebb azzal az engedménnyel, hogy „ilyennek is köll lönni…”. Egyébként a társaság csak négyükből állott: Babits, Babitsné, Kosztolányi és Juhász indult – akkor még semmiféle közlekedési eszköz nem lévén a Város és a falu között – az apostolok lován.

Juhász Gyula még mindig a faluról beszélt, amikor beszámolóját így folytatta: „Én már jó ideje elkerültem, nem volt szívem hozzá, hogy nagyon kedves és nagyon fájdalmas emlékeimet fölidézzem, amelyek dallá váltak, édes-bús, monoton magyar muzsikává a lelkem mélyén.” Ezek a dalok a tápai ciklusnak imént fölsorakoztatott, addig született versei.

„A festő halála óta nemigen láttam a falut, a legbájosabb magyar regények egyikének azért is külön hálával tartozom, hogy legalább gondolatban – a realitás fájó érintése nélkül – elvitt megint a házikók és emberkék közé, ahol annyi boldog órám pergett le a mulandóság homokján, és ahol egy szörnyű óra elvitt közülünk valakit, aki velem együtt szerelmese volt a napsütésnek, a füzeseknek, a nagy vizecskének és a kis templomnak, amelynek gólyafészkes öreg tornyában úgy szól a harang, mint a jó pásztor kolompja, olyan elmélázón és olyan barátságosan.”

A festő halála – Móra Ferenc fél évvel azelőtt, 1922-ben megjelent regényének címe, egyben utalás a regényt ihlető tragikus eseményre, Heller Ödön (1878–1921) meggyilkolására. A festőnek tanyája volt a falu határában, s Juhász nyilván az ott töltött kellemes időzésére emlékezett. Heller koronatanú lett volna a vele egy házban lakó Tabódy Zsolt (1873–1951) ezredes pörében (róla, vagy inkább hozzá, a „békés magyar hadaknak új vezéréhez”, Juhász Gyula az őszirózsás forradalom idején szonettet írt: Tabódy Zsoltnak), s minden nyom szerint fehérterrorista tisztek lőtték agyon: 1921 júliusában átlőtt fejjel fogták ki Szeged és Tápé közt a Tiszából. Ez ihlette a másik barátot, Móra Ferencet, hogy regényéhez lásson, bár utóbb belátta, hogy nem sikerült Hellerből regényhőst csinálnia. „Aminek segíteni kellett volna, az is ellenem szegődött: a barátság.” A regény második kiadásától fogva a derűsebb hangvételnek megfelelőbb Négy apának egy leánya címmel lett sikeressé. Radnóti Miklós egyébként unokaöccse volt Hellernek.

A nemigen azt árulja el, hogy azért 1921 óta is megfordult a költő Tápén. Legalább egyszer, amikor az út menti feszület A tápai Krisztus megírására ihlette.

Séta Tápéra

A pünkösdi kirándulók útjáról a Babitsné gépével készült fényképek adnak pontos tájékoztatást. Végigsétáltak a Fölső Tisza-part házsora előtt, majd letértek a vízpartra. Babitsné már május 24-én elküldte Juhász Gyulának a szegedi látogatásuk alkalmával készült képeket: „Mellékelten küldöm a képeket, szerencsére elég jól sikerültek, csak a bankett-kép romlott el, amint előrelátható volt. Mindenik képre firkáltam valamit; ha nem szereti, le lehet nyírni. Én igazán nagyon örülök, hogy ilyen kedves emlékem marad a gyönyörű szegedi napokról. Az összes képeslapokba leadunk belőlük, így aztán az elmúlt szép jubileumnak lesz egy kis utózajgása.” A legtöbbet a bécsi Panoráma közölt belőlük augusztus 19-én; egyet a Színházi Élet június 3-án.

Az első fölvétel jelent meg legtöbb helyen: ez Juhász Gyulát a Szeged és Tápé közötti Tisza-parton ábrázolta; háttérben tutajjal, ladikkal (3. kép). Ebből metszette ki a költő kopasz fejét a karácsonyra megjelent kalendárium, Az Est hármaskönyve (1924), s ezt vette át több más kiadvány is. Juhász Gyula halála után, az Újság 1937. április 18-i számában is ezt közli Németh Andor szövegével. „Egy kedves ismerősömtől kaptam ezt a fényképet. Nézem, nézem, és nem tudok betelni vele, olyan kifejező, minden részlete jelentőségteljes, a vonalak és térelemek minden viszonylata az összhatást erősíti, a mozdulatlansággá sűrűsödött lényeget, az előtérbe helyezett alak élettragédiáját. A roggyant, iparos külsejű férfi, akit a felvétel ábrázol, Juhász Gyula. Áll, megbűvölve a lencsétől, a menekülés dermedt mozdulatával, rosszul szabott szalonkabátban, s szégyenkedve hunyorog, mintha az éles világítás lemeztelenítené. Áll összeroppanva az exponáltságban, egyedül az elérhetetlen magas égbolt alatt.”

A következő kép valamivel följebb a Tisza-parton, a hajókikötő (stég) előtt a három költőt örökítette meg (4. kép). Még föntebb haladtak a Tisza-parton, a tápai komp előtt, ladikban ül Juhász és Babits, közöttük, beléjük karolva Babitsné (5. kép). Ezen olvasható Babitsné lapszéli jegyzete: „Mikor nekem két költő udvarolt.” Ezt a fölvételt tehát Kosztolányi készítette. Ugyanebben a ladikban ülhetett Babits és Juhász, de a fölvétel más szögből született: háttérben a komp úszik át a faluból a túloldalra, a Balázs Bélától jelképként emlegetett Tápai-rét felé
(6. kép). Ezen Babitsné jegyzete: „Engem hazám bús réve ittmaraszt…” Babitsné itt Juhász Gyulának A Holnap második kötetében (1909) megjelent Szabad hajók című versének sorát idézte.

A révnél kelhettek át a töltésen, és ereszkedhettek le a faluba, és ballaghattak a templom felé. A következő fénykép az Újvilág bormérésben készült (7. kép). Ez nem szokásos kocsma, hanem a parasztház tisztaszobájában berendezett ivó. Erről a képről Juhász is ír: „A kis kocsmában a templom mellett másnapos öreg korhelyek üldögélnek a kettő deci siller mellett a lócán. A májusi napfény beragyogja a poharakat, a két öreg szívében lassú csárdást muzsikál az újbor…”

„Nini – folytatja a riportot a költő Tömörkény kedvelt fordulatával –, a mestergerenda alatt búbos kemence is terpeszkedik, egy régi versem minden külső és belső kelléke megvan, és Babits Mihály felesége – aki a finom és mély húrú lírát egy időre fölcserélte a Kodakkal – már szépen be is állította a képet, két apró fehércselédet a nyakamba akasztott, egy pohár jó bort a kezembe, és már kész is a fölvétel.” A régi verse, amelyre utalt, a Szögedi intérieur (1908).

Ezután következett a 13. és 14. század fordulóján épült templom föltekintése. Ebből az időből fönnmaradt a mai szentélytől jobbra eső, a nyolcszög négy oldalával záródó régi szentély, amelyet kívül négy pillér támaszt meg. Ez és a falán megmaradt freskótöredékek a gótikának alföldi viszonylatban ritka becses emlékei. A freskókat Babitsék még nem láthatták: 1940-ben Szentiványi Gyula fejtette le róluk a mészrétegeket, és restaurálta a még megmenthető részleteket. A tizenkét apostolt ábrázolják; különösen János alakja figyelemre méltó. A barokk kereszthajó és a torony 1770-ben épült. A torony, akár bizonyára a mintául szolgáló szeged–alsóvárosi ferences templomé, nem a szokott módon, a bejárat fölött magasodik, hanem a szentély mellé került.

„A templomban – folytatta tudósítását Juhász Gyula – az oltár háta mögött az Árpád-kori szentelés halovány bíbor nyomai még ott tarkállanak a falon…”

„Künn a templomkertben valósággal nyilaz a nap, az öreg bodzafa alatt jólesik egy kis pihenés, elheverés. Vörös cingulusos papi férfiú halad el mellettünk, egy kis surbankó legénykét megkérdezek, hogy kicsoda. A kölyök, miközben vígan hessegeti az öklömnyi csibéket, amelyek a kosárba zárt kotlóst akarják mindenáron szabadon üdvözölni, amúgy félvállról feleli:

– Az öspörös!”

Bogoss Béla (1874–1948) esperesplébános negyven éven át volt Tápé papja. Érdeme volt abban, hogy a templomot bővítették, és az Árpád-kori freskótöredékeket megmentették.

A tápai Krisztus előtt

A templomkerti ejtőzés után a kirándulók megindultak hazafelé, vissza a falu főutcáján, amely a házakat elhagyva országúttá válik. A Kass Szállótól idáig éppen öt kilométert gyalogoltak, s vissza ugyanennyit. Most Juhász Gyula beszámolójából követhetjük útvonalukat:

„Ahogy megyünk az országúton, a tápai Krisztus előtt, a nagy nyárfák felé, amelyek e tájak örök melankóliáját hárfázzák a szélben, szép, bodros szélű felhők kerekednek a látóhatáron, ahol a szélmalom vitorláján és egy kútágason kívül semmi sem zavarja a végtelenséget.”

Minthogy Tápéra a Tisza-parton jöttek, s csak a révnél tértek be a faluba, jövet nem láthatták a Juhász Gyulát ihlető út menti feszületet. Ezért hangsúlyozza most a költő, hogy hazafelé mentek el a tápai Krisztus előtt. Juhász és Kosztolányi szerint is dél volt, amikor a kereszt elé értek.

Mára a falu összeépült a várossal, sőt 1973 óta Tápé közigazgatásilag Szegedhez tartozik, „városrész”; így a mai feszület már házak közt áll. Nem is azon a helyen, ahol akkor.

Hódélonka körösztjének viszontagságos a sorsa. A szájhagyomány szerint 1860 táján Hódi Ilonka állította az öregtemető sarkára. Erről a temetőről Kosztolányi is megemlékezett: „Különben temető is volt itt. Oly hűvös, hogy kedvem kerekedett volna beléfeküdni.” Jellemző, hogy a temetővel, a halállal szembeállította az élet ugyanitt látott jellegzetes eseményét: „Közvetlen mellette nyitott tűzhelyen lakodalmas ebédet főztek a násznépnek. Szaporodnak a halandók, és elmúlnak nász és temető, ebéd és halál közt, s olyan egyszerűnek látszik minden. London, Párizs, Róma adott-e nekem többet, adott-e ily mozgalmas, egész képet az életről, mely mindenütt egyforma?” Hangulatos írását így fejezte be:

„Lelkemben lassan helyreállt a bolygatott egyensúly. Sütött a verőfény, és egy voltam az élettel.

Azt hiszem, csakugyan itt van a világ közepe.”

Érdekes, hogy Juhász Gyula, akit a tápai lagzi több ízben versre ihletett, sőt 1920-ban riportot is írt Dávid János és Kónya Örzse lakodalmáról, ezúttal nem szólt arról, amit Kosztolányi fontosnak tartott megemlíteni. Nyilván nem akarta a tápai Krisztus hatását megzavarni a másféle élménnyel. Ő inkább a májusi ég felhőinek látványát vonta be tárgykörébe, jellemzően a két híres szegedi festőművésznek, a tápai embert és tájat mély azonosulással ábrázoló Heller Ödönnek és Nyilasy Sándornak (1873–1934) művészetével asszociálva:

„– Milyen szép felhők, milyen szelídek és barátságosak! A pesti felhők milyen mások! – mondja az egyik fővárosi költő a másiknak.

– Ezek Nyilasy-felhők! – véli a másik.

– Azok ott Heller-felhők! – feleli valaki.

És a májusi délben, a pünkösdi ragyogásban, az ünnepi csöndben s nyugalomban a Nyilasy-felhők és a Heller-felhők boldogan és álmatagon úsznak egymás mellett a nagy kék tavon, mint »hattyúi az égnek«.”

Amikor a temetőt házhelyeknek osztották ki, a keresztet átvitték a mai Budai Nagy Antal u. 38. sz. ház helyére. Amikor megnyílt az első világháborúban elesett tápaiakat idéző Hősök kertje, oda helyezték át, két nyárfa közé. Ezek a nyárfák valamiképpen emlékezetesek Juhász Gyula számára, mert nemcsak imént idézett tudósításában emlegeti, hanem versében is:

Ezek a nyárfák Juhász Gyulának korábbi tápai ihletésű versében, a Tápai lagzi (1923) előképében is föltűnnek:

(Falusi lakodalom, 1919)

A tápai Krisztus ide-oda vándorolt az országút mellett; most a Budai Nagy Antal u. 60. sz. ház udvarában, a kerítés mellett áll (8. kép). Fáját 1987-ben kicserélték, bádogkorpuszát a múzeum restaurátorai fölújították. Az emberi test – úgy mondják – hétévenként kicserélődik, de azért évtizedeken át azonosak maradunk önmagunkkal. A tápai Krisztus sem ugyanaz már, mint 1923-ban, mégis azonos azzal, amelyet Juhász Gyula életművének egyik legnagyobb költői alkotása megörökített.

Versmagyarázat

A kétsoros szakaszokból fölépülő vers Juhásznak a szonett után talán leggyakoribb versformája; Arany Jánost, Kiss Józsefet és Adyt ebben egyaránt követhette. A tíz szótagos sorok párosítása sajátos lassító hatásával szomorú, bús hangulatot sugall. Az egyszerű párrím minden szakaszt segít lezárni, noha két ízben is átmegy a mondanivaló egyik strófáról a másikra, sőt strófán belül is szintén kétszer áthajlás (enjambement) élénkíti a ritmust. Juhász általában lazán rímelt: itt is vannak sikerült sorvégi összecsendülések (földre néz~szenvedés; leszen~terem; szent~izent; magyar~zivatar), de néhány sor csak hanyagul, a magánhangzók időtartamának módosításával rímel (tekint~hiveit; veri~sebei; hirdetik~segít). Ezek azonban kellő ügyességgel fönnhangon olvasva sem zavarják esztétikai élvezetünket. Bizonyítva, hogy ez az egyszerű versforma mennyire képes művészi hatást kelteni és megrendíteni a mondanivalóra és költészetre fogékony szíveket.

Az első két szakasz a vershelyzet realista ábrázolása. A 4. sor állítmánya (megyen) a szegedi vagy a vele azonos tápai nyelvben nem használatos, de a rímkényszerből született régi és a tiszántúli népnyelvben ma is élő változat szintén támogatja az ünnepies, emelkedett hangvételt. Ez a forma ismétlődik meg, s kelt hasonló hatást a 7. sorban (leszen).

A 6. sor zsellér szava ma már magyarázatot kíván. A hajdani föld nélküli jobbágy a 20. század elején földetlen, nincstelen, pusztán kétkézi munkájából, napszámból élő szegényparasztot jelentett. Juhász költői szókincsében is mindössze két ízben fordul elő, nem véletlenül mind a kétszer tápai ihletésű versben. A Betlehem 8. sorában éppenséggel szegedi ö-ző változatával:

A tápai szegénység feje fölé födelet, kétkézi munkájához saját földet óhajt. Ne más kapása, tanyása, bérese, bérlője legyen, hanem saját portáján gazda lehessen, s az élet neki is teremjen. Az élet itt, ahogyan a népnyelvben általánosan, kettős értelmű: jelenti a megélhetést, egyszersmind a gabonát, búzát, kenyeret. Juhász Gyula kivételes empátiával fogalmazta meg a tápai szegénység föld utáni vágyát. Később a Tápai nótában még erősebben, fenyegetőbben:

A tápai Krisztus szegénysége csak az isteni segedelemben bízhat. A magyar Krisztus nem a magyarok Istenének parafrázisa; a kopott bádogfeszület, akár a Golgota Krisztusa, a magyar parasztsorsot tükrözi: ezért magyar. Falusi szent: talán öntudatlanul fogalmaz így a költő, aki ifjúságában, Renan nyomán, nem hitt Jézus istenségében, s csak az Ember Fiát, a nagyszerű embert, a szentet látta benne. Ezt fokozza a racionális elme számára netán túlzó „magyarkodása”: hogy a nyárfa is magyar, / A fecske is. A falut és a feszületet egyaránt verő zivatar ismét a fölfeszített Krisztus és a szenvedő zsellérnép közös sorsát szuggerálja belénk. Ezt fokozza még a kereszten függő Istenember oldalán dárdával ütött sebeknek és a magyarság történelmi és társadalmi vérveszteségeinek párhuzama. Az öt szent sebei latinos egyeztetése liturgikus hangulatot kelt bennünk; az új alany, a magyarság azt jelzi, hogy a krisztusi sors immár nemcsak a szegényparasztságot jellemzi, hanem a világháború és a forradalmak vérzivatarjaiban szenvedő egyetemes magyarságot. S a versre ösztönző feszület konkrétsága nem mond ellent annak, hogy a tanúsága és tanulsága egyetemes emberi és magyar.