Czigány Lóránt

Globalizáció és nemzeti irodalom

(elöljáróban) Johann Gottfried Herder nevét nálunk elsősorban „jóslata” révén ismerik. A német történetfilozófus „jóslata” nem is annyira jóslat volt, mint inkább egy nagy elme téves premisszákra épített következtetése, ám kiválóan alkalmas arra, hogy a mumuskeresésre hajlamos írók időről időre megkongassák a vészharangot a sír fölött, hol egy nemzet süllyed el. A nemzethalál romantikus víziója alaposan beépült a köztudatba, onnét kiebrudalni nem lehet. Pedig Európában utoljára a 18. században halt ki nép mint külön entitás, egy kelta töredék, a cornwalliak Angliában. Emlékük leszármazottjaik artikulációs bázisában maradt fenn, ahogy furcsa torokhangon ejtik az angol szavakat.

Modern időkben kiirtani sem lehet népeket. Sztalinnak nem sikerült teljesen kiirtania sem a volgai németeket, sem a krími tatárokat. A délszlávoknak pedig egymást. A kurdoknak 2500 éves történelmük van, már az antik írók beszélnek róluk, államot alapítaniuk azonban nem sikerült nekik; többször igyekeztek őket kiirtani, ami szintén nem sikerült. Nem folytatom, mert ráadásul a nagy nemzetállamokban regionális tudat született újjá az 1960-as évek után, Languedocban, Bretonországban vagy Katalóniában és máshol is. Bajorország pedig sohasem olvadt bele teljesen Németországba. Ezt a sort is folytathatnám.

Mégis. Amikor a német újraegyesülés után végre felkereshettem Weimart, Herder sírját is meglátogattam a Szent Péter és Pálról elnevezett evangélikus templomban, és mindkét lábammal ráléptem a sírját borító márványlapra. „Tévedni tetszett, szuperintendens úr! Nem haltunk ki, és nem is fogunk!” – üzentem neki dölyfösen a túlvilágra. Aztán bosszankodni kezdtem, hogy nekem is ez motoszkál a fejemben. Pedig Herder nekem nem elhíresült jóslatát jelentette elsősorban, hanem monumentális történetfilozófiai munkáját, az Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról-t, melyben többek között azt (is) fejtegeti, bár nem könnyen idézhető, axiomatikus megfogalmazásban, hogy az emberi értékek között a partikuláris, a kisebb etnikumok által teremtett nyelvek és az általuk hordozott kultúrák sokfélesége ritkaságértéke miatt univerzális értéket is képvisel. Ez a herderi szemlélet a kis népeket és néptöredékeket rehabilitálja, hiszen partikuláris értékek hordozói ők is, autonóm és autochton voltuk miatt ők is külön-külön színt jelentenek az emberiség egyetemes palettáján. Ez a tétel természetesen cáfolja Herder állítólagos ellenszenvét is a magyarok iránt.

Tehát, magyarra fordítva és továbblépve, az ilyen kijelentések, mint „török ember” vagy „angol ember”, fölösleges információt is tartalmaznak, hiszen minden különösebb előtanulmány nélkül, első pillantásra megállapítható, hogy ha valaki török, illetve angol, akkor minden esetben „ember” is, nem pedig csimpánz vagy arkangyal. Nomármost, ha valaki történetesen azt mondja magáról, hogy ő „magyar ember”, akkor ez azt jelenti, hogy egyrészt a másoktól való különbözőségét azzal igyekszik csökkenteni, hogy külön hangsúlyozza „ember” voltát, másrészt viszont azt akarja elhitetni beszélgetőtársával, hogy ő, és csakis ő, a magyarok közt az „általános emberit” képviseli. Amire egyrészt semmi szükség nincs, mert eddig is tudtuk. Másrészt nehezen tudok elképzelni olyan embert, aki semmiféle etnikai attribútummal nem rendelkezik.

I

(a globalizáció) Ezzel el is érkeztünk a globalizációhoz. A globalizáció ugyanis olyan tendencia vagy trend (s ezzel talpára állítjuk a hegeli világszellemet, a Zeitgeistet), mely egyszínűre igyekszik a világ palettáján lévő változatos színeket összekeverni. Nem ismer spanyolt vagy németet, csak termelésre és fogyasztásra alkalmas embereket; rábeszél, hogy mit szeressek, és hogyan öltözködjem, mire költsem a pénzemet, mivel töltsem a szabad időm, nagyrészt fölösleges információk özönével áraszt el a nap minden pillanatában, hogy ne tudjak odafigyelni a saját dolgaimra.

Van-e ez ellen a zsarnokian erőszakos, totalitárius tendencia ellen védekezés? Költői kérdés ez a javából. Mert például: lehet-e védekezni a tudományos felfedezések ellen? Lehetett volna-e védekezni a kerék, az üveg, a rádiózás vagy az atombomba feltalálása ellen? Mert a globalizáció motorja a komputertechnológia vívmánya, a world wide web, a világháló. A globalizáció éppen úgy egyeduralomra törekszik, mint a parancsuralmi rendszerek. Csak mások a módszerei. Nem fenyeget, hanem kecsegtet. Előnye, hogy az egyénnek nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint a közösségnek, ezáltal elismeri a szabadságjogok nagy részét (legalábbis az első világban) és a magántulajdon szentségét. Ugyanakkor a globalizáció terjeszkedés, hódító háborúk nélkül. Clausewitznek bókolva mondhatnánk, hogy a globalizáció gyarmatosítás más módszerekkel. Leninre kacsingatva pedig, hogy a globalizáció az imperializmus legfejlettebb formája. A legjobb út az egy akol, egy pásztor elvének a megvalósulására, ezúttal viszont a Bibliára utalva. Mióta az egyetlen földi paradicsomot ígérő alternatíva megbukott az egyik legfontosabb emberi ösztön, az önérdek figyelmen kívül hagyása miatt, ami együtt járt a szabadságjogok és a magántulajdon feláldozásával – a globalizáció elől elhárult minden akadály. Minden harmadikutas törekvés viszont továbbra is a széplelkek vágyálma marad. Németh László pápuáinak az álma.

A globalizáció nem teljesen új jelenség. Mindig az akkor ismert világ határáig terjedt. Először talán a Római Birodalom idején volt így. (Ezért hívhatták a rómaiak a Földközi-tengert Mare Nostrumnak, a Mi Tengerünknek.) A nagy földrajzi felfedezések korában az ismert világ kitágult. Ez volt a második lépés. Az a hihetetlen technikai fejlődés, ami az ipari forradalom óta, de legfőképp a 20. század második felében lezajlott, lehetővé tette, hogy a teljes bioszféra megismerése után a modern kereskedelmi módszerek az új telekommunikációs eszközök hathatós segítségével az egész glóbuszt behálózzák. Ez volt a betetőzés. Ennyiben Fukuyamának lett igaza, bár a történelem egyáltalán nem ért véget. A történelem mindaddig nem ér véget, amíg csoportérdekek ütköznek, álljanak azok bármilyen mondvacsinált vagy valós alapokon.

A statisztikai adatok viszont elképesztők. Az utóbbi hat évben a világkereskedelem ötven százalékkal növekedett. Naponta 17 milliárd dollár, illetve az ellenértéke cserél gazdát. A világkereskedelem egyharmada a multinacionális vállalatok háztáji ügye. A „multikat” ma már inkább transznacionálisnak, tehát nem „soknemzetiségűnek”, hanem „nemzetek felettinek” nevezzük. Joggal. A legnagyobb forgalom az anyavállalat és a különböző országokba kihelyezett leányvállalatai között zajlik le. A vezérlőmű három szervezet kezében van, ezekből kettő 1944 júliusában jött létre a Bretton Woods-i konferencián, melyen az USA, Anglia és Kanada vett részt. Ezek: (1) a Világbank (IBRD = The International Bank for Reconstruction and Development) és (2) a Nemzetközi Valutaalap (IMF = International Monetary Fund), valamint (3) a későbbi alapítású Világkereskedelmi Szervezet (WTO = World Trade Organisation). Az első kettő, az IMF és az IBRD mindig is amerikai felügyelet mellett működött. A harmadik, a WTO, a Nyolcak Csoportja (= A G–8) a világ vezető gazdasági államainak a szervezete, mely stratégiai meggondolások miatt Oroszországot is tagjai közé engedte, korábban a Hetek Csoportjaként (G–7) működött, de ma szintén amerikai befolyás alatt áll (tagjai: Anglia, Egyesült Államok, Franciaország, Japán, Kanada, Németország, Olaszország és Oroszország).

A globalizáció sajátos értékei az angolszász ideológiával indultak hódító útjukra. A legmagasztosabb eszmékből erednek. Egyrészt az angol puritanizmusból, mely a szigetország lakóiban már sokkal korábban is ott lappangott készség formájában, mint mielőtt szinte elementáris erővel a felszínre tört volna a reformáció után, másrészt a morális indíttatású angol filozófiából (Shaftesbury, Hume), mely a jót és az erényest tűzte zászlajára. A puritánok saját erkölcsi felsőbbrendűségük tudatában azt olvasták ki a Bibliából, hogy a boldogulás, tehát a földi boldogság titka az erényes élet. Szorgalmas munkával kell eltölteni az életet (prudence), a testiséget kordában kell tartani (temperance), a családi körön kívül eltöltött szabad időnket jótékonykodásra kell fordítani (charity), hogy kevésbé szerencsés embertársainkat is az erény útjára tereljük. Mert a protestáns munkamorál szerint az élet célja a kemény munka révén megszerzett vagyon. Ezt a célt az országok a gazdasági növekedés által érik el. Ettől lesznek hatalmasak. Akik nem serénykednek, azok lusták, ebből kifolyólag erkölcstelenek. (A protestánsok mindig is lustának és erkölcstelennek tartották a katolikusokat. A katolikus íreket Angliában. A spanyol amerikaiakat az USA-ban.) Akik megátalkodott erkölcstelenségük miatt nem hajlandók az erény útjára térni, azok az ördögtől valók, éppen ezért minden eszközzel kíméletlenül üldözendők. (A salemi boszorkányoktól a McCarthy-féle „boszorkányüldözésekig” az 1950-es években.) Ha háborog a lelkiismeretünk a társadalmi egyenlőtlenségek láttán, ezt szervezett jótékonykodással enyhítjük, az államok esetében pedig gazdasági segéllyel a harmadik világ társadalmainak. (Persze tisztes haszon mellett.) Ebből minden megmagyarázható. Egyrészt a gyarmatosítás. Az Úr erről így nyilatkozik: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” (Ter 1,27.) Amíg tehát az angol gyarmatosítók a „bennszülötteket” nem vették emberszámba, addig a rabszolga-kereskedelem és a rabszolgával végeztetett munka erény, mert elősegíti a hatékony meggazdagodást. Mondani sem kell, hogy a spanyol és portugál hódítók, akik viszont elsősorban megtéríteni szándékoztak a bennszülötteket, hogy ezzel a civilizált világ részévé tegyék őket, ugyanolyan kegyetlen eredményességgel működtek, mint a protestánsok.

Felvetettem a kérdést, hogy a globalizáció ellen van-e védekezés. Az első nagyszabású antiglobalizációs tüntetés 1999-ben zajlott le Seattle-ben. Két év múlva, 2001-ben negyedmillió ember tüntetett a Nyolcak Csoportja genovai csúcsértekezlete ellen. A szeptember 11-i események után az antiglobalizációs tüntetések mintha elcsitultak volna. Vagy csak a média vette le a kezét róluk? Erről nemrégiben háromkolumnás cikket írt Mike Bygrave a londoni baloldali Observerbe. Interjúkat készített a mozgalom különböző országokban élő vezéralakjaival. Kiderült, hogy a mozgalom tagjai nem szeretik a sajtó által adott nevüket, mert tudják, hogy a globalizáció trend, és egy trend ellen nem lehet hadakozni, ők a trend tartalma ellen tiltakoznak. Az nem tetszik nekik, hogy a globalizáció köpönyegében nemcsak az internet vagy az olcsó társas utazások lehetősége hódítja meg a Föld minden csücskét, hanem hogy az említett vezérlő intézmények kezdenek úgy viselkedni, mintha tényleges kormányok lennének. A „big business”, ahogy angolul aposztrofálják a nemzetközi nagytőkét, legfontosabbnak a szabad kereskedelmet, a tőke szabad áramlását és a korlátlan befektetés jogát tarja. Ez azonban a gyakorlatban nem így van. Folynak a kereskedelmi háborúk. Az USA például védővámokkal hadakozik az Európai Unió ellen. A harmadik világ, a maga nyersanyagaival és olcsó munkaerejével, végzetesen eladósodott, a tönk szélére jutott. Mindez úgy hangzik, mintha egy marxista politikaigazdaságtan-könyvből másoltam volna ki. De mégis elgondolkodtató. Az antiglobalizációs mozgalmat baloldalinak könyvelik el. De mit szóljunk az újonnan kinevezett, liberális canterburyi érsekhez, aki a Walt Disney-világbirodalom fogyasztói offenzívájától félti az angol gyerekeket, és éppen e napokban tört ki körülötte a vihar a médiában? A globalizáció egy másik jellemzője, hogy a hagyományos bal- és jobboldali szerepeket összekeveri. Egyes radikális kritikusok, például Frank Füredi (The new ideology of imperialism), arról beszélnek, hogy Nyugaton az imperializmus etikai alapjait nem vonták kétségbe mindaddig, amíg ki nem derült, hogy a nemzetiszocializmusnak és a kommunizmusnak is vannak imperialista céljai. Az „imperializmus” címkét ekkor törölték a nyugati beszédmódból. John Pilger továbbmegy (The new rulers of the world), megállapítja, hogy az USA minden kritikai hangra azzal vág vissza: „Amerika-ellenes propaganda”.

II

(a kulturális globalizáció) A hódító mindig magával vitte a kulturális imperializmus ikonjait is. Az építészetben csakúgy, mint a táplálkozásban. A legújabb kori kulturális globalizáció a dzsessz térhódításával kezdődött Európában az első világháború után, majd a hollywoodi filmipar termékeinek a térfoglalásával folytatódott az 1930-as években. (A magyar filmipar például azzal tanúsított némi ellenállást, hogy „a helyi viszonyokra alkalmazta” a hollywoodi receptet.) Az amerikai életforma elsőnek Angliát hódította meg a szövetséges amerikai hadsereg jelenléte következtében a második világháború alatt és után. A legyőzött és megszállt Németország is könnyű prédává vált. Franciaország már keményebb diónak bizonyult. (Az első hamburgerbárok a Szajna bal partján tönkrementek az ötvenes években.) A megvert japánok is elkezdték megszállóikat majmolni és Coca-Colát inni. A második hullám szintén zenei hatás volt az ötvenes évek elején. Ebből alakult ki az új, mára teljesen globális zenekultúra: a popzene. Ez áttört a Vasfüggönyön is, mert az éter hullámait nem lehetett hermetikusan elzárni a Szabad Európa Rádió előtt.

Az utolsó felvonás akkor kezdődött, amikor a második világban megingott a szakadatlan haladásba vetett hit, és a politikai berendezkedés önmagától (meg az eladósodástól) összeomlott. E világ polgárai alternatíva elé kerültek: fel bírnak-e zárkózni az első világhoz, vagy végzetesen lemaradnak. E polgárok eleinte nem gondoltak erre, mert végre szabadon válogathattak az ikonokban. Emlékszünk, ugye, a hosszú sorokra a Váci utcai Adidas-üzlet előtt? Nem kellett a kívánatos javakat már csempészni, mint az orkánkabátot. Nem kellett már Gyurkó Lászlónak fellépni, hogy farmerben is be lehessen jutni az Ifjúsági Parkba. A hosszú hajjal lófráló hippiket sem vitték rendőrök kényszernyiratkozásra Miskolcon. Ezekre a fiatalabbak talán már nem is emlékeznek. A tilalomfák felállítása azért bizonyult a leghatásosabb propagandának a második világban a kulturális globalizáció mellett, mert olyanokban is felébresztette a vágyat a tiltott gyümölcsök élvezetére vagy birtoklására, akik egyébként csekély hajlandóságot sem mutattak volna erre. (Öregedő, köpcös családapák is farmerba bújtak, ennek legalább annyi gesztusértéke volt, mint egy protest-songnak.)

A rendszerváltozás előtt tehát minden, ami Nyugat felől érkezett, értéket képviselt a szemünkben. A tilalomfák kiszaggatása után az eufória csillapodott. (Még Moszkvában is elfogytak a hosszú sorok a McDonald’s gyorséttermek előtt.) Ráébredtünk, hogy nem lehet egy csapásra az első világba kerülni azzal, hogy mi is a Dallast nézzük a televízióban. (Egyes észak-afrikai beduin törzsek vándorlási szokásait az is alakítja, hogy parabolaantenna segítségével hol a legzavartalanabb a Dallas vétele.)

III

(magyar irodalom és globalizáció) Végül a magyar irodalom és a globalizáció.

Három kérdés vetődik itt fel:

(1) hatása a nyelvre, az autochton nemzeti nyelvre,

(2) hatása a nemzeti művelődésre s ezen belül az irodalomra, és végül

(3) milyen választ adhatunk a globalizációs kihívására?

(1) A nemzeti lét első számú kerete a nemzeti nyelv, mivel minden irodalom valamilyen nyelvi köntösbe öltözik. A komputer, a média és a kereskedelem gátlástalanul veszi át az idegen fordulatokat. Ezekkel nem az a legfőbb baj, hogy idegenek. (Már Homérosz görögségében is vannak jövevényszavak.) Hanem az, hogy az új szavak tömkelege a magyarul beszélőknek nem teljesen érthető, és igen sokszor félreérthető. Másrészt amíg egy CD-n azt olvasom az utasításban, hogy „klikkeljen duplán” a „kattintson kétszer” helyett, addig nagyon nagy baj van a nyelvi öntudattal. Azért hivatkoztam egy ilyen könnyen lefordítható példára, mert ehhez sem nyelvi lelemény, sem különösebb ismeretek nem szükségeltetnek. A média sem gonosz elvetemültségből marad meg igen gyakran a tükörfordítások szintjén, hanem azért, mert azonnal produkálni kell valamit, mert tíz perc múlva egyenes adásban van a hírmagyarázó, illetve nyakán a lapzárta. Nem ér rá jobb fordulaton törni a fejét, pláne ha az eredeti angol szöveget sem érti rendesen.

Ez mindig így volt. Budapest első fellendülése idején, a 19. század végén is. A különbség csupán annyi, hogy akkor a német nyelv volt a mumus, lejterjakabjaival félretájékoztatott egy országot. Ül az újságíró, és gyártja a Nadar léghajó szenzációt ígérő első útjáról szóló helyszíni tudósítást Párizsból. Természetesen bécsi újságok alapján és természetesen Pesten. A tapasztalt léghajós így kiált fel: „Fel, fel! oly magasra akarunk szállni, mint Leiter Jakab.” Leiter Jakabról azonban soha senki sehol sem hallott. Csak később derült ki, hogy a német eredetiben „Jakobs Leiter” állt, és hogy a bibliai Jákob álmában látott, égig érő lajtorjáról van szó az eredetiben, csak a fordító nagy sietségében nem vette észre a birtokos személyragot, és tulajdonnévnek olvasta. A példa ezért jó, mert ma már a magyar sajtónak is vannak külföldi tudósítói, s egyébként is, az interneten majdnem minden ellenőrizhető.

A német nyelv predominanciája Közép-Európában, de csak ott, oly erős volt, hogy nehéz volt a mögötte elhelyezkedő világot látnunk. 1945 után azonban a német is utánzó nyelv lett. Az orosz nyelv nem jelentett igazi veszélyt. Az angol, illetve az amerikai viszont igen. Manapság a magyar intellektuelnek, ha a magyar nyelvet magabiztosan akarja használni, angolul is tudnia kell. Mesebeszéd, hogy az idegen nyelv megrontja a nyelvérzéket, Babitsét és Kosztolányiét vagy Szabó Lőrincét nem rontotta meg. A humán értelmiségnek nemcsak a szakmája miatt kell angolul tudnia, hanem azért is, hogy a tükörfordításokat megértse, akkor ugyanis egy idő után eszébe jut, hogy mit is jelent a szó magyarul. Például Gorbacsov jelszavát, a glasznosztyot tíz évig tartott, míg megértettük. Persze hogy nem nyilvánosságot jelent, mint szó szerinti fordításban, hanem átláthatóságot. Mára már meg is fiadzott a szó, nem beszélhetnénk „átvilágításról” vagy „üvegzsebről” az eredeti szó koncepcionális megértése nélkül. Nem kell tehát türelmetlennek lenni, ha időnként egy „pub”-ot látunk, vagy valaki „bowling”-ozni megy. A futballból is hosszú idő után lett labdarúgás. A nyelvnek, illetve az azt beszélő közösségnek van természetes védekezőereje, amely előbb-utóbb felülkerekedik. A nyelvet nem ápolni kell, mert nem beteg a magyar nyelv. Hanem a világ jelenségeit magyarul kell megérteni. Hiszen már Herder tudta a 18. században, hogy minden nyelv sajátos szemléletű filozófiai rendszer. Hogy én is divatosan fejezzem ki magam, olyan szoftver a magyar nyelv, melynek rejtett tartalékaival és lehetőségeivel még ma sem vagyunk teljesen tisztában.

A magyar nyelvnek mi vagyunk a sáfárai.

(2) Az irodalmi divatok. Mindig is hatások értek minden irodalmat. Az európai irodalmak is megsokasodtak a derivátum irodalmakkal (kanadai francia, ausztráliai angol és társaik). A 18. század végétől az egzotikumigény miatt a keleti irodalmak is a térképre kerültek. Nemrégiben a spanyol amerikai elbeszélők. Ezeket mind befogadtuk, gyakran utánoztuk is. De CzesŠaw MiŠosz irodalommeghatározása a magyar irodalomra is érvényes. Mert a magyar irodalom mégis azáltal nemzeti irodalom, hogy a magyarul beszélők közös emlékezetének az írásba foglalt tárháza. Ez tudósít a valóság egy olyan szegmentumáról, melyről csak mi tudunk hitelesen beszélni. Az, hogy egy bizonyos Annának milyen volt a szőkesége, hogy ki látta a Dunában elúszó dinnyehéjat a rakodópart alsó kövéről, hogy emlékezünk egy bizonyos nyáréjszakára, hogy szívtunk-e lassú mérgeket, hogy mindenki szem volt a láncban, mindaddig fontos lesz, amíg magyarul beszélnek, mert erősíti az összetartozás mítoszát.

Az írók egy része viszont csak azon töri a fejét, hogy „látva lássanak” bennünket. Déry olvas valamit a popfesztiválokról a Stern magazinban, és megírja a Képzelt riportot. És csodálkozott, hogy senkinek sem kellett Nyugaton. A Niki kellett, mert annak autentikus és partikuláris mondanivalója és nóvumértéke volt. Márai újrafelfedezésének az volt a nyitja, hogy egy elfelejtett világról tudósít. Tehát a globalizáció nem azt jelenti, hogy a magyar irodalom eladható portéka lesz, ha az irodalmi globális tendencia szerint írunk. Hanem inkább azt, hogy ha erre a kaptafára akarjuk ráhúzni kultúránkat, akkor egészen biztosan nem fogunk sajátos értékeket teremteni.

(3) A kulturális globalizációt tehát olyan kihívásnak kell tekinteni, melyre érvényes válaszokat kell keresnünk és adnunk. Behúzódhatunk-e Németh Lászlóval hagyományaink belső udvarába? Mire gondolt Németh László? Talán arra, hogy zárkózzunk el a külvilágtól? Ez már az ő korában sem volt lehetséges. Hogy értetlenül fogadjunk mindent, ami kivülről jön? Korántsem hinném. Németh László csak arra int bennünket, hogy jól sáfárkodjunk a ránk bízott értékekkel, hogy ne kótyavetyéljük el azt, amink van, hanem adjuk át azoknak, akik utánunk jönnek, hogy majd ők is átadhassák azoknak, akik utánuk következnek.

És végül ne feledjük, hogy a múlt század közepének egyik legjelesebb politikai gondolkodója, Szabó Zoltán szerint: „Megsemmisíteni birodalmakat lehet. Nem irodalmakat. A Római Birodalom megsemmisült. A latin irodalom megmaradt.”