Juhász László

Palackposta

KÖNYVEK A SZÁMŰZETÉSBŐL

Az 1956-os szabadságharc eltiprása után Nyugatra menekült magyar írók műveik kiadásánál sem hivatalos állami támogatásra, sem szponzorokra, sem széles olvasótáborra nem támaszkodhattak. Az emigráns lapok szerény nyomdáiban működő kiadók ugyanolyan szegények voltak, mint a szerzők, anyagi fedezet helyett csak a nevüket adták egy-egy könyv megjelentetéséhez. (Kivételt csak a torontói Vörösváry Kiadó Márai-sorozata jelentett.) Így hát az írónak magának kellett összekuporgatnia a kiadás költségeit, ami – szerencsés esetben – előbb-utóbb megtérült, hogy azután az eladott könyvek árából egy újabb mű szülessen. A nyugati magyar olvasók körében elért (kizárólag erkölcsi) siker nem elégítette ki a szerzőket, ők arra vágytak, hogy az otthon is tudomást szerezzen tevékenységükről. Könyveik hazajuttatására 1956 előtt, a kommunista diktatúra tombolása idején nem is gondolhattak. Ennek a kielégítetlen igénynek is szerepe lehetett abban, hogy nagyon sok emigráns író – így Márai Sándor, Vaszary János, Szabó Zoltán vagy Kovács Imre – a Szabad Európa Rádió szerkesztőjeként igyekezett eljuttatni gondolatait egykori hazai olvasóihoz. Ez sem jelentett azonban teljes sikerélményt, egyrészt a visszhangtalanság miatt, másrészt mivel tudták, hogy a szó – ellentétben az írással – elrepül, és nem marad meg a jövő számára.

A magyar városok még a hatvanas években is minden nyugati sajtóterméket elvettek a határon, a postai cenzúra pedig következetesen visszairányította a feladónak a nyugati magyar lapokat és könyveket. Az országos könyvtárak is hivatalos úton, a külképviseletek közvetítésével szerezték be a nyugati magyar könyvesboltokban a számukra fontos emigráns kiadványokat. Egyetlen csatorna volt, amelyen keresztül számos, Nyugaton kiadott magyar könyvnek sikerült átjutnia. Egy New York-i székhelyű, amerikai költségvetési támogatással működő intézmény (International Advisory Council) minden értékesebb nyugati magyar kiadványból megvásárolt 50–100 példányt, és szétosztotta az európai nagyvárosokban élő képviselői között. A megbízottak rendszerint olyan ismert nyugati magyarok voltak, akiket sűrűn kerestek fel magyarországi művészbarátaik. Ezek a neves látogatók nyugodtan válogathattak az ajándék könyvekből, tudva, hogy őket nem nézik meg a vámosok. Egy alkalommal Grácban, amikor a Honvéd kupamérkőzést játszott, Bozsik Cucu megkért, hogy szerezzem be neki Paszternak Dr. Zsivago című regényét. Megnyugtatott, hogy nem lehet semmi baj a határon, mert a könyv Guszti bácsi (Sebes) táskájában lesz.

Az emberek és eszmék szabad áramlását szorgalmazó helsinki egyezmény aláírása után enyhült ugyan a helyzet, de még a hetvenes években is előfordult, hogy a magyar posta az ártatlan témájú emigráns könyveket mint pornográf irodalmat visszairányította a feladónak. (Ezt az erkölcsi ítéletet a borítékra ütött hivatalos pecsét igazolta.) Ebben az időszakban már nemcsak intézmények, de magánszemélyek is érdeklődni mertek nyugati magyar művek iránt.
A kérdést, hogyan alakult az emigráns magyar írók és az otthon kapcsolata a rendszerváltást megelőző két évtizedben, érdemes dokumentálható tapasztalatokra leszűkítve vizsgálni.

1972-ben megjelent első könyvemből, amelyben Bécs magyar emlékeit dolgoztam fel, minden fontosabb hazai könyvtárnak küldtem tiszteletpéldányt, amit azután ott gondosan elzártak a közolvasó elől. Az első hivatalos visszaigazolás diákkorom városából, a győri Kisfaludy Károly Könyvtártól jött. Mivel a könyvben csak a Nemzetőr Kiadó címe volt feltüntetve, az első hazai érdeklődő is ott jelentkezett. Egy kutató, aki az Országos Széchényi Könyvtárban szerzett tudomást a könyvről, munkájához kért tiszteletpéldányt, amit postafordultával meg is kapott. Egy ismeretlen, nyugdíjas latintanár, aki János bácsi néven írta alá sorait, így írt levelében:

„Illustrissime Domine! A rádióban hallottam Bécs magyar emlékei című munkádról, és sikerült is megszereznem. Latin–történelem szakos vagyok, és feltételezem, hogy más munkád is jelent meg, akár németül, de még inkább magyarul. Szíveskedjél közölni, hogy melyiknek mi az ára. Ha más magyar kiadványt is tudnál ajánlani, igen nagy segítségemre lennél. Dum tempus habemus, operamur bonum! Fáradozásaidat már előre megköszönve, maradok mementódban ajánlottan: János bácsi”

Egy veszprémi egyetemi docens Nyugaton feladott hosszú levelében nemcsak méltatta a bécsi magyar könyvesboltban beszerzett könyvemet, de kritikai észrevételt is tett: kifogásolta, hogy a veszprémi születésű Papp Gábor református lelkészt, aki 1847-től egy esztendőt Bécsben töltött mint nevelő, és onnan az Életképeket tudósította, kifelejtettem a kötetből.

Az otthoniakkal való levelezésnél mindig aggasztott, nem lesz-e kellemetlensége az érdeklődőnek a velem felvett kapcsolata miatt, hiszen a politikai rendőrségen biztosan tudják azt, amiről az illetőnek esetleg nincs tudomása: hogy én nemcsak könyvet írok, de rádióműsorokat is szerkesztek. A többség nagyon is tisztában volt azzal, hogy kinek ír. Volt, aki túltette magát politikai priuszomon, mások Nyugaton adatták fel leveleiket, sőt olyan hazai szerző is volt, aki Bécsben élő unokaöcsém címére küldte leveleit és dedikált munkáit. K. L. tudományos kutató 1977 tavaszán vette fel a kapcsolatot előbb a müncheni nyomdával, majd velem, és kérte a Burgenland-könyvem elküldését. Hogy ez a kapcsolat nem volt veszélytelen a számára, annak érzékeltetésére érdemes idézni 1977 őszén, Finnországban feladott leveléből:

„Eddig nem tudtam megköszönni a könyveit. Mindkettőt megkaptam, a burgenlandit és a bécsit is. Azért írok, mert rég olvastam ezekhez fogható jó szellemű munkákat. Erőtlen a jelző, ha csak azt mondom, hogy hézagpótlóak, nagyon fontosak, nagyon kellettek. Kettős könyvcserénk után egészen véletlenül jöttem rá, hogy Ön kicsoda. Én ugyanis nem vagyok rádióhallgató. Figyelmeztetést kaptam, hogy vigyázzak erre a kapcsolatra. Ezért is vártam mostanáig…”

A Magyarországról megrendelt könyvek ellenértékére nem tartottam igényt, mert örömmel töltött el a hazai érdeklődés. A könyvtárak által felajánlott cserepéldányokat sem fogadtam el. Egyetlenegy kivételre emlékszem, 1977 nyarán V. J. a következő sorokkal keresett fel Budapestről: „Tisztelt Uram! A napokban láttam és igen felkeltette az érdeklődésemet Burgenland történelmi útikalauza, amelyet Bécs magyar emlékei című művével együtt szeretnék megszerezni. Kérem, közölje velem, ezekért cserébe elfogadná-e a most megjelent Magyar Néprajzi Lexikon I. kötetét…” Mivel a történelem mellett legjobban a néprajz érdekel, és ezzel a témával gyakran foglalkoztam rádióműsoraimban is, nem tudtam ellenállni az ajánlatnak. V. J. lapon jelezte könyveim megérkezését és a lexikon elküldését, amit ma is gyakran forgatok.

Különösen nagy örömet szerzett, ha a határon túli magyar szellemi élet jeles képviselői érdeklődtek szerény munkáim iránt. 1976 őszén Fogarassy László, ismert pozsonyi művelődéstörténész a következő levelet küldte a könyvem belső címlapján feltüntetett müncheni nyomda címére: „Rövid budapesti tartózkodásom idején dr. Mollay Károly megmutatta nekem Juhász László Burgenland-útikalauzát azzal, hogy megbízna az ismertetésével. Mivel a megtekintett példány az ELTE Bölcsészettudományi Kar német tanszékének tulajdonát képezi, haza nem kölcsönözhette, de azt tanácsolta, hogy kérjek a nyomdától mint kiadótól recenziós példányt…” Fogarassy professzor Budapestről adta fel a levelét, én azonban, kérése szerint, pozsonyi címére küldtem el a Burgenland-könyvet. Küldeményem sohasem jutott el a címzetthez, minden bizonnyal fennakadt a szlovák rendőri cenzúra sűrű hálóján. Legalábbis erre utalt Fogarassy László immár hozzám írt következő levele, amelyben sérelmezi, hogy a kiadó nem válaszolt kérésére („…vagy ha igen, nem kaptam meg…”), majd így folytatta: „…Fölkérem tehát, hogy legyen szíves egy recenziós példányt vagy használható korrektúrát Dr. Mollay Károly egyetemi tanár (H-1364 Budapest 4, Pf. 107, Német Tanszék, Pesti Barnabás u. l.) címére elküldeni. Ezen a réven biztosan megkapom mint hivatalos küldeményt…” Ezek után másodszor is elküldtem a könyvet, de most már nem Husák birodalmába, hanem Mollay Károly budapesti címére, ahova szerencsésen el is jutott. Ezt 1977 februárjában Pozsonyból közölte velem Fogarassy László, miután Mollay professzor értesítette a könyv megérkezéséről.

Szombathy Viktor, felvidéki származású író Fogarassy Lászlótól kapta meg a címemet, és mint az Ausztria-útikalauz szerzője érdeklődött a Burgenland-könyv iránt, amelynek elküldését 1977. aug. 4-én írt levelében köszönte meg. Ugyanitt nyíltan megírta, hogy milyen kiadói megfontolások és utasítások miatt foglalkozhatott csak röviden a Panorámánál megjelent Ausztria-útikalauzban Burgenlanddal. Érdeklődött, hogy mikor és honnan kerültem ki külföldre, és mi a főfoglalkozásom. Utóbbi kérdésére, az ő érdekében, sajnos nem adhattam nyílt választ, feltettem azonban, hogy ezt előbb-utóbb úgyis megtudja. Jelezte, hogy elküldte müncheni címemre legújabb ifjúsági regényét, majd a következő sorokkal fejezte be levelét: „Szép és számomra igen érdekes könyvét regényként olvasom, sok dolog előttem is ismeretlen. Sok sikert, jó kritikákat! Szeretettel kíván minden jókat, Szombathy Viktor.”

1976 tavaszán egy kedves itthoni barátom monoki kirándulásáról küldött üdvözlőlapján arra kért, hogy juttassam el a Burgenland-könyvet a monoki Kossuth-emlékmúzeum számára. Nem késlekedtem teljesíteni kívánságát, sőt minden később megjelent munkámat is elküldtem Monokra, amit Zsuffa Tibor múzeumvezető sohasem mulasztott el megköszönni. A Bécs magyar emlékei kézhezvételét így nyugtázta: „… A pompás szerkesztésű könyvet nagy érdeklődéssel vettem kézbe, valósággal szellemi delikátumként élvezve olvastam el csaknem egyfolytában, s le sem tettem addig, amíg végére nem értem. Sokat tanultam belőle nemcsak Kossuth Lajost illetően, de nemzeti hagyományaink eddig előttem ismeretlen adalékai tekintetében is. Nagyszerű dolog, hogy történelmi tudásanyagom ilyen nagy mértékben és ilyen részletes mozaikdarabokkal gyarapodhatott…”

Kedves emlékként őrzöm azt a levelet, amit egy nyugdíjas újságíró kollégától, Kelenváry Jánostól kaptam 1978 februárjában, Budapestről. A levélből kiderül, tudta, hogy a SZER szerkesztője vagyok, és mégis fel mert keresni soraival. Már levele elején tisztázta, hogy egyetlen lap kötelékébe sem tartozik, de mivel nyugdíja kevés, hivatásszeretete pedig nagy, így ma is publikál, főként politikamentes történelmi témákat, kuriózumokat. „Van egy téma, amely különösképpen érdekel: ez a határon kívül élő magyar kisebbségek sorsa. Részleteket hallottam az Ön burgenlandi magyarsággal foglalkozó rádió-előadásából (!), s úgy értesültem, hogy Önnek e témáról könyve is megjelent. Rendkívüli módon érdekel e könyv tartalma, de sajnos ahhoz hozzájutni több okból nem tudok…” Remélem, hogy a kedves kolléga hasznát vette a könyvnek, amit még másnap feladtam budai címére.

Dr. K. J. kandidátus is a Burgenland-útikalauz elküldését kérte tőlem, hogy ismertethesse a Vasi Szemlében. A könyvet természetesen elküldtem, de nem tudok róla, hogy az arról írt recenzió valaha is megjelent volna. Ez azonban – meggyőződésem szerint – nem dr. K. J.-n múlott.

Érdeklődőből rendszeres levelezőpartner lett az akkor nyolcvanéves K. Andorné, aki első küldeményemet 1979-ben a következő sorokkal nyugtázta: „Öreg asszony vagyok, így jogot érzek a bizalmas megszólításra. 99-ben születtem. Ez az a generáció, amelynek örök sebe az ország szétesése. És talán még nagyobb seb, hogy egy országtól nemcsak a területét lehet önkényesen elvenni, de múltját, történelmét, kultúráját is el lehet tulajdonítani és lehazudni. E pár szóból megértheti, mit jelent számomra a munkája. Ma, amikor a mongoljárás, a törökvilág után ismét kultúrjavaink visszahozhatatlan pusztulását éltük át, nagy öröm, hogy van, aki a jelenben elsüllyedni készülő múltat számba veszi. Kérem, fogadja nagyon hálás köszönetemet, meleg üdvözlettel. K. Andorné” Következő leveléből azt is megtudtam, hogy ez a nemes érzelmű magyar asszony, lánykori nevén B. Lucia, fiatal korában a Zeneakadémia nagyzenekarának prímhegedűse volt.

Az egykori Nyugat-Magyarországgal, a mai Várvidékkel foglalkozó könyvemből igyekeztem minél többet eljuttatni a hűség városába, Sopronba. A visszhang nem korlátozódott Fogarassy Lászlónak a Soproni Szemle 1977/3. számában megjelent recenziójára, több levél érkezett magánszemélyektől is. Köztük volt M. Lászlóné, aki egyebek közt így írt:

„Éppen hatvan éve, hogy a népszámlálás eldöntötte Sopron sorsát. Azóta vagyunk »civitas fidelissima«. Este hosszú időn át szóltak a harangok, és voltak ünnepi megemlékezések is. Családunk is bőven kivette a részét annak idején a küzdelemből, és nem igazságos dolog ma »Ödenbuger Schwindel«-ről beszélni, mert épp a túlfűtött lelkesedés rázta föl a bizonytalanokat. A ponzichter házak ablakaiban voltak olyan föliratok, hogy »Pleib ma’ ungarn«… (»Maradjunk magyarok!«) Gyönyörűséggel legelészem a könyvet, és keresem benne a gyerekkoromból jól ismert kirándulóhelyeket: Rohoncot, a Faludy-völgyet, az Írottkőn nem is tudom, hányszor jártam… Mindenütt otthon voltunk! Nagyon tetszik az a mértéktartó hangvétel, amellyel ezt a kényes témát tárgyalja, hogy az senki részére sem bántó. Kedvessége mélységesen meghatott, és engedje meg, hogy hálátlan hazája távlatából kívánjak áldásos, békés, szép karácsonyt és sok hasonló kitűnő munkához jó erőt, egészséget!”

A bécsi és a várvidéki történelmi útikalauz elküldését több hazai idegenvezető is kérte. Jólesett, amikor a helyszínről gondoltak rám, és egy-egy társas kirándulásról küldött (a csoport tagjaival is aláíratott) lapon köszönték meg az úton hasznosított könyvemet.

A fővárosi könyvtárak kezdetben csak egy nyomtatott szövegű kártyán igazolták a könyvek megérkezését, később azonban személyes hangú levélben nyugtázták a küldeményt. Az is előfordult, hogy még alig jelent meg az új munkám, és az Országos Széchényi Könyvtár nemzetközi csereszolgálatának a vezetője máris megkeresett levelével, kérve annak elküldését. Így volt ez a burgenlandi történelmi útikalauz második kiadásánál ugyanúgy, mint a Héttoronytól Kufsteinig című könyv megjelenésekor.

Különösen becsesek számomra azok az üzenetek, amiket szeretett iskolámból, a győri bencés gimnáziumból kaptam. Jékai Zénó igazgató úrtól 1982 nyarán a következő visszajelzés érkezett: „Kedves Laci! Engedd meg, hogy így szólítsalak, hiszen a közös értesítők tanúsága szerint taníthattalak volna, ha nem a Nárcisz atya osztályába kerülsz. Gondolom, te vagy az, akit így regisztrál az értesítő: Juhász László, kitűnő. Gratulálok szép könyvedhez és egész irodalmi pályafutásodhoz. Pedig mintha reál tagozatba jártál volna, mégis a humán tudományok nyertek meg maguknak. Kívánok további sok sikert! Könyvedet elhelyeztem az ifjúsági könyvtárban. Gyönyörű könyvtárunk van a díszteremből nyíló színházi kelléktár helyén. Ha erre jársz, el ne feledd megtekinteni. Én ugyan 25 nap múlva Pannonhalmára költözöm, az idő elszaladt. Utódom, Luif Otmár fog ugyanolyan szeretettel fogadni, mint amivel én most, az Alma Mater nevében is köszöntelek. Zénó atya”

A nyolcvanas évek elején már az is előfordulhatott, hogy egy idős hazai publicista, Fodor László, tudomást szerezve készülő könyvemről (Magyar rabok idegenben), elküldte nekem azt a csoportképet, ami a Linzbe száműzött Batsányi János sírjának feltárásáról és a hamvakat átvevő magyar küldöttségről készült, a harmincas évek elején. A számára eljuttatott könyvről ezt írta Fodor László: „Kedves Kollegám! Lányom itthon volt látogatóban, és elhozta a Magyar rabok idegenben című könyvedet. Nagyon örültem az elsőnek (Magyarok az Újvilágban) és a mostan küldöttnek is. Remek munka mindkét könyv, és azért is nagyon értékes, mert eddig sem a magyar kivándorlókról, sem az idegenben raboskodókról ilyen pontos adatokkal összeállított könyv még nem jelent meg. Nagyon szépen köszönöm kedves figyelmedet, és örülök, hogy az általam küldött fényképet is felhasználhattad.”

Szülővárosom, Kaposvár így fogadta 1982 nyarán az idegenbe hurcolt magyarok sanyarú sorsát feldolgozó könyvemet: „A Kaposvári Városi Könyvtár nevében ezúton mondok köszönetet azért a megtisztelő gesztusért, amelyet Ön szülővárosa, Kaposvár iránt tanúsított, amikor megajándékozta intézményünket A Héttoronytól Kufsteinig címmel legutóbb megjelent és a magyar múlt országhatárokon túlra nyúló emlékeit oly karakterisztikusan felidéző értékes könyvével.” A levelet Hotter István igazgató írta alá.

1985 tavaszán, a Mátyás király Bécsben című könyvem megjelenése idején, egy napon azzal fogadtak a nyomdában, hogy egy budai esperes járt náluk, szentképeket rendelt, és meglátva a frissen bekötött Mátyás-könyvet, elkért egy példányt, majd a következő üzenetet rótta egy darab csomagolópapírra: „Dr. Fábián János kanonok, budai főesperes, várplébános vagyok. Az 1944–45-ös iskolaévben szenci gimnáziumi hittanár. Könyveidet, riportjaidat nagyon szeretem! A Mátyás király-könyvedből kaptam ajándékba Máté András bácsitól egy példányt.” Pár héttel később a következő rövid levél érkezett Budapestről Máté nyomdász müncheni címére: „Még egyszer hálás köszönet a küldeményért. A könyvet elolvastam. Nagyszerű! Tovább is adtam egy történelemtanárnak olvasni. Gratulálok a szerzőnek. Dr. Fábián János.”

Természetesen az is előfordult, hogy a Magyarországra küldött könyv nem ért célba, útközben elveszett. Tuba László, a mosonmagyaróvári könyvtár igazgatója 1986 nyarán közölte velem, hogy a Mátyás király Bécsben című könyv nem érkezett meg a könyvtárba, és kért, hogy küldjek még egy példányt. Ezt már személyesen vitte el egy látogató, és így célba is ért. A legnagyobb elismerést az a levél jelentette a számomra, amiben a könyvtárigazgató arról tájékoztatott, hogy a tíz évvel korábban ajándékba küldött Burgenland-könyvet „sajnos ellopták a helytörténeti gyűjteményből”. A fővárosi könyvtárak olvasóinak ilyen lehetőségük nem volt, mivel ott „zárt osztályon” őrizték az emigráns szerzők műveit, még az olyan ártalmatlan könyveket is, mint az én napi politikát nem érintő, történelmi témájú munkáim.

János bácsi, a latintanár, aki 1972-ben tiszteletpéldányt kért első könyvemből, tizenhárom év után ismét jelentkezett, de most már azt is elárulta, hogy minorita szerzetes. Idézem: „Kedves Testvér! Mivel mi pénzt külföldre nem utalhatunk, szíveskedjél Mátyás király Bécsben című mesterművedből monogramoddal [sic] ellátott tiszteletpéldányt küldeni. Míg időnk van, cselekedjünk jót! Fáradozásodat megköszönve maradok hálatelt szívvel: Horváth János, minorita (83 éves bácsi!)”

Két személyről biztosan tudom, hogy első munkám megjelenésétől kezdve baráti szeretettel figyelték publicisztikai tevékenységemet, és örömmel fogadták könyveimet: Degré Alajos pécsi jogtörténész professzorom és Gál István irodalomtörténész. Jóindulatuk és segítőkészségük megnyilvánulásait számos levél őrzi. Mindketten annak ellenére dicsértek, biztattak és segítettek, hogy tisztában voltak a Szabad Európa Rádiónál folytatott tevékenységemmel. Tudták, hogy a rendszer számára fekete bárány vagyok, és hogy leveleink másolatát a politikai rendőrség őrzi, mégis mellettem álltak a távolból, és ezért haláluk után is hálás vagyok nekik.

A nyugati magyar könyvkiadás hazai kapcsolatait érzékeltetni szándékozó tallózásom végére hagytam egy számomra különösen megtisztelő, kedves levelet, Ilia Mihály 1986 júniusában Szegedről küldött sorait: „Kedves Uram, Barátom! Néhány héttel ezelőtt kaptam meg Tiborral (Tollas – J. L.) közösen írt lapotokat, köszönöm az üdvözletet. Most érkezett meg hozzám Mátyás király Bécsben című könyved, és mondhatom, hogy sok örömöm telt benne. Gazdag anyaga, jó olvashatósága, a kitűnő dokumentum-összeállítás a könyv végén, mind-mind nagy örömömre szolgált. Nagyon remélem, hogy kutatásaid eredménye itthon is leszűrődik lassacskán. Régebbi műveidből csak egyet ismerek, a Bécs magyar emlékei címűt. Tán Kláráék küldték meg még évekkel ezelőtt.”

Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem azt az igyekezetet, ami nemcsak engem, de minden hazáját szerető nyugati magyar írót, puclicistát jellemzett: hogy mindenáron eljusson haza a szó, az üzenet. Tudtuk, hogy a külföldi magyarok könyvespolcáról haláluk után zúzdába kerülnek műveink, csak az a könyv él túl bennünket, és marad meg az utókornak, ami hazajutott. Ezt a törekvésünket fogalmazta meg Tollas Tibor a Westerlandi halászok című versében: „Tartsuk a hálót, társak, láthatatlan, / Így fogjuk egymás gyöngülő kezét, / S kékülő szájjal, éhen, félhalottan / Gyűl már a kincsünk ezüstös szavakban, / S küldjük keletre, hazám, tefeléd.”