Albert Zsuzsa

Víg játék – végjáték

VARGA DOMOKOS UTOLSÓ KÖNYVE

A halál más perspektívát ad a műnek. Mintha nyomtatott, bekötött könyv válnék valami kéziratból, abban a pillanatban végleges, befejezett, örökkévaló. Tisztelettel nézzük, mint Mózes kőtábláját, mintegy kőbe vésve kapjuk a kinyilatkoztatást. Pedig az is lehet, hogy mi már közben az aranyborjú körül táncolunk.

Varga Domokos március 23-án dedikálta nekem ezt a könyvet – „már valamikor a végjáték felé”. Be is végezte az életet május 12-én, mikor én még nem írtam meg róla az ígért kritikát. Felhívtam persze korábban telefonon, nemcsak mert úgy illett, hanem mert el kellett mondanom neki, hogy ez a könyve is éppolyan jó, mint a többi. Mert korábban ő is felhívott engem, mint a többi barátját, amikor megtudta, hogy talán a karácsonyt sem éri meg. Tehát én most baráti kritikát írok, ha tiszteletem tárgyát barátomnak nevezhetem.

Másokhoz hasonlóan én is a magyar literátus értelmiség legjavához soroltam Varga Domokost, a kétszáz éve virágzó Szász Károly–Vargha–Magay család sarját, akinek a nagyanyja ismerte Arany Jánost, szépapja Bolyai Farkas, ükapja Arany János barátja volt. Írók, műfordítók, matematikusok gazdagították a magyar szellemet ebben a családban, halmozták nemzedékeken át mindazt az erkölcsi és szellemi kincset, amit aztán szétsugároztak maguk körül mint papok, tanárok, írók.

Varga Domokos erdőmérnök volt, de ezt a foglalkozást csak akkor űzte, mikor – 1956 miatt szenvedett fogsága után – írói működése átmenetileg lehetetlenné vált. Egy rádióinterjúban megkérdeztem tőle, minek tartja magát, azt mondta: ő elsősorban pedagógus. Legnépszerűbb munkája a Kutyafülűek című novelláskötet, amit 1956 után, a börtönben kezdett írni a gyermekeiről. De írt az erdőről s a vizekről szociográfiát, könyvméretű esszéket finn testvéreinkről, a magyar történelemről s a szülőföldjéről, Kiskunságról. Írt tankönyveket, pedagógiai esszét, mesekönyvet, családtörténetet, szóval amit át tudott adni tágabb családjának: szeretett honfitársainak, azt sok-sok munkával megtette. Ami szellemi kincset elődei nemzedékeken keresztül szereztek, megőrizte, gyarapította és szétosztotta köztünk. A mi dolgunk, hogy elfogadjuk, és megszaporítva továbbadjuk.

Utolsó műve ez a 250 oldalas, puha fedelű könyv: minden erejét összeszedve betakarította, ami még hátravolt. Első fejezete, A Lyukasóra játszóterén a Lyukasóra című folyóirat olvasóinak szánt cikkek gyűjteménye. Amikor közölni kezdte ezeket a sokszor gyerekkorába visszanyúló játékokat, még nem tudta, hogy hattyúdala lesz ez a Balázs bátyjával meg Mészöly Dezső unokatestvérével egykor közös műfajuk. Indul nevekkel kapcsolatos szóviccekkel, József Attila játékos verseit családi emlékekkel folytatja, majd ismét visszatér a kortárs írók, aztán megint a múlt század anekdotakincséhez. Ahogy az ő fejében és szívében mindez együtt van. Az irodalom különösségei, a ma már szinte feledésbe merült kancsal rímek, kecskerímek remekül szórakoztatják és gondolkodni tanítják az olvasót. Mennyire szükségünk van mind a kettőre, tudta Varga Domokos, aki sok-sok unokatestvérével együtt élesítette az eszét ilyen és hasonló játékokkal valamikor Kunszentmiklóson, a nagyapai parókián. Most, amikor megtudta, hogy a rák elpusztította a máját, ebből az eleven gyermekkorból merített erőt. Ahogy Babits a halál árnyékában írta a Jónás könyvét, nagyokat nevetve közben, úgy válogatta Varga Dombi Csokonai munkáiból is a derűt, életre galvanizálva mintegy a debreceni poétát, aki éppen úgy a Varga – vagy Vargha – család kedvence volt, mint Arany János. És ha valaki igazán híven be tudja mutatni Arany és Petőfi levelezésének kedves derűjét, báját és jövendő tragikumát, az éppen Varga Domokos. Azzal a nevető álarccal könyve fekete borítóján, amelynek egyik oldala piros, mint az élet, a másik fehér, mint a halál.

Aztán persze a növények nevei! Erdő mestere, irodalom művelője, az egykori szentmiklósi kisfiú mennyi érdekességet gyűjtött egybe széles e hazából! Aki az embereket éppen úgy szerette, mint a körülötte színesedő világot, a haza földjét, mint hazát a magasban. Íme:

„A beléndek is megkapta a bolondítófű, de a csábítófű nevet is. Arany János viszont csalmatok néven foglalta versbe (Nektár helyett csalmatok […] Az legyen jutalmatok!”), pedig Nagyszalontán bizonyára nem így hívták, lévén ez csinált név, Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály debreceni híres Füvészkönyvéből. De talán épp ezért illett egy olyan versbe (Báró Kemény Zsigmondhoz), amely a költői-nyelvi csintalanságokat csúfolta ki.

Babits viszont aligha gondolt rá az Ádáz kutyám írásakor, hogy az ádáz nevet szintén viseli egy mérges növény. Ebzellernek is hívják ugyan – nem hivatalosan –, valamint kutyapetrezselyemnek, ádázbüröknek.

Az igazi bürök (amelynek levével a halálra ítélt Szókratészt küldték a másvilágra annak idején) szintén több névvel szerepel a Magyar növénynevek szótárában. Például mint bolond-, mérges- és zsidópetrezselyem. Vagy egyszerűen mint sípfű, hisz éppúgy meg lehet szólaltatni a behasított szárát, mint a tökindát.

Apropó, ebzeller! Az igazi zellert sokan cellernek hívják, s ez állítólag rút germanizmus. Csakhogy a német Sellerie-ben nincs is c-nek mondható hang.”

Milyen sokfelé ágazik egyetlen téma: Arany János, Babits, Szókratész, a debreceni füvészkönyv és a tökindán sípoló kisfiú néhány sorban! Ahogy mindez egyetlen összefüggő tudássá érlelődött nemzedékek során, és lett eleven erővé Varga Domokos munkáiban. Közmondások változatai, híres szegedi szólások, kétértelműségek: „– Sör tetszik? – Igen. – Barna? – Világos!”

A Rímfaragóban bevezető sorait így kezdi: „Nem vagyok költő” – s elmondja, mégis miért közöl itt verseket. Hogy mikor hat apró gyermekétől elszakítva börtönben töltötte napjait, többek közt, s másokhoz hasonlóan, versekkel tartotta életben magát. Később is ír néha-néha, része lesz ez is megmentett életének, és most azzal búcsúzik tőlünk, hogy ezt az eddig árnyékban tartott arcát is fölfedi. Idézzük néhány sorát annak a versnek, amivel felesége hetvenedik születésnapját ünnepelte:

A Honnan jöttem, mivé lettem című fejezetben életrajzi vonatkozású vallomásait és vele készült interjúkat közöl: ez a magyar vidéki értelmiség életének hiteles, vonzó dokumentuma. Érdemes elolvasni, érezni egy értelmes, szorgalmas és erényes népréteg leheletét, amelynek példája vonzó, és érdemes lenne, nagyon jó lenne azt, ami még megvan belőle, mint védett növényt ápolni, újjáéleszteni, megnövelni.

Az a kedvesség, amely Varga Domokos sajátja volt, könyveiből is sugárzik. Nem hiányzik ebből a vidáman induló és hősi elszánással végződő könyvből sem. Utolsó fejezete a Hit és halál – előtte néhány közvetlen szóval eligazít: „A végső határ közelében – mielőtt átlépne rajta – sok mindennel számot vet az ember. Legfőképpen saját életével, mindhalálig megőrzött hiteivel és a szívéből kiszakadtak emlékével (azokéval, akik most megint oly közel kerültek hozzá).” Nemcsak halott családtagjait meg barátait idézi olyan ragaszkodó szeretettel, ahogyan mi emlékezünk rá, hanem minden ma divatos tudományoskodás nélkül elmélkedik arról, hogyan érdemes élni. Feleségét idézi: a boldogságot nem adják ingyen – s elgondolkodik a krisztusi mondáson: Szeresd felebarátodat, mint magadat. És azt mondja, nem tudna élni e nélkül a vállalás nélkül. Látja, mennyire elhatalmasodott az önzés és a szeretetlenség közöttünk. Eltöpreng azon, a versenyfutás bajnokai és a félresodrottak, a lemaradók hogyan képesek jézusi alázattal viselni sorsukat. S ő vajon hogy heverte ki kishitűségeit és hiteit, tévedéseit és igazságait, hallatlan jóra törekvését, kemény puritán szorgalmát, példamutató családapaságát, egész szép, teljes életét?

Megáll az Úr színe előtt, csontsoványan, amivé lett, és ékes szép tájszólásával elmondhatja: itt vagyok, másképp nem tehettem, áldott legyen az anya, aki világra hozott, a föld, mely fölnevelt.