Sárközy Péter

Magyar irodalom Olaszországban

A magyar közvéleményt meglepte az a váratlan könyvsiker, mely Olaszországban Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényének 1998. évi kiadását követte. Az 1941-ben írt mű Le Braci (Zsarátnok) címmel az egyik legrangosabb könyvkiadó, a milánói Adelphi az Osztrák–Magyar Monarchia világának szentelt sorozatában, Musil, Hofmannsthal, Joseph Roth művei mellett jelent meg Marinella D’Alessandro nápolyi egyetemi tanár, Füst Milán-díjas fordítónő gondozásában. Fergetes sikere volt, még ugyanabban az évben öt, azóta több mint húsz kiadást ért meg. Az olaszországi sikert német és angol fordítások követték, míg az Adelphi újabb három Márai-művet jelentetett meg, az Eszter örökségét, a Vendégjáték Bolzanóban-t és a múlt év végén a Zendülőket, mely jelenleg az olaszországi könyvolvasottsági listák egyik első helyezettje.

Azóta a hazai lapokban, folyóiratokban többször is felmerült, hogy miért éppen ezek a „lektűrként” számon tartott Márai-regények választattak ki fordításra, és minek köszönhető valóban meglepő közönségsikerük. Mielőtt „mélylélektani” elemzésekbe bocsátkoznánk a mai olasz kulturális életnek a Monarchia utolsó évtizedeinek világa iránti „freudi” alapú vonzódásáról, érdemes megemlíteni, hogy Márai jelenlegi sikere csak „újrafelfedezés”, hiszen a Válás Budán már 1938-ban megjelent olaszul; hasonlóképp A szegények iskolája (1951), és a Vendégjáték Bolzanóban is tulajdonképpen újrakiadásnak számít, ugyanis 1941-ben a milánói Bandini–Castoldi kiadó már megjelentette Filippo Faber fordításában. Másrészt nem árt arra sem emlékezni, hogy Márai művei nem „légüres térben” jelentkeztek, hisz – többek között épp a fordító Marinella D’Alessandro érdemeként – az utóbbi két évtizedben egymás után láttak napvilágot a XX. századi magyar próza legjelentősebb alkotásai (Krúdy Gyula, Kaffka Margit, Csáth Géza, Balázs Béla, Kosztolányi Dezső, Szerb Antal, Ottlik Géza, Örkény István, Kardos G. György, Mészöly Miklós, Esterházy Péter és Bodor Ádám regényei). S ezek mellett – a hét olaszországi egyetem magyar tanszékén tanító kollégák munkájának eredményeként – ma már nem ismeretlen és hozzáférhetetlen a magyar irodalom és kultúrtörténet, Balassi, Petőfi, Madách, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Radnóti életműve, sőt még a mai posztmodern magyar irodalom sem. Épp ezért talán nem érdektelen áttekinteni a magyar irodalom olaszországi ismertségének, fordításának, „fortunájának” történetét.

A kezdetek

Olaszországban a magyar irodalom iránti érdeklődés felélénkülése az elmúlt két évszázadban mindenekelőtt történelmi eseményekhez kötődik. Így egyértelmű, hogy a XIX. század közepén a magyar és olasz nemzet közös, a Habsburg-elnyomás elleni harca, melynek célja a nemzeti önállóság kivívása volt, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az olasz írók és kiadók felfigyeljenek a magyar irodalomra, és igényeljék, hogy legalább leghíresebb képviselőjének, Petőfi Sándornak művei olasz nyelven is megszólaljanak. Ugyanez fog megismétlődni 1956 után, amikor a magyar forradalom eltiprását követően ismét nagy érdeklődés támadt a magyar irodalom és kultúra iránt.

Petőfi Sándor forradalmi költészete és hősi halála igen hamar felkeltette az olasz közvélemény figyelmét. Első népszerűsítője Helfy Igánc, Kossuth titkára volt, aki már a hatvanas években milánói folyóiratában, az Alleanzában (Szövetség) közölt fordításokat, és ismertette műveit. A magyar irodalom más képviselőire ugyancsak figyelt, például Eötvös Józsefre, akinek A falu jegyzője című regénye az ő fordításában jelent meg 1856-ban. Petőfi olaszországi mítosza azonban Aleardo Aleardi A hét katona (I Sette soldati, 1861) című elbeszélő költeménye sikerének és Giosué Carduccinak köszönhető, aki a szintén hősi halált halt olasz költőről, Goffredo Mameliről, az olasz himnusz szerzőjéről írt tanulmányában Petőfit az európai szabadság Tirteusaként mutatja be. Ilyen előzmények után lett Petőfi a XIX. század utolsó évtizedeiben az egyik legtöbbet fordított költővé Olaszországban, elsősorban a szicíliai „Petőfi-iskola” és annak legtermékenyebb fordítója, a notói Giuseppe Cassone érdemeként. A magyar klasszikus költészete azóta is foglalkoztatja az olasz fordítókat, amit az is bizonyít, hogy a XX. század szinte minden évtizedében megjelent tőle egy-egy válogatás (utoljára Paolo Santarcangelitől 1985-ben a torinói UTET kiadónál), míg újabban az udinei egyetemen tanító Roberto Ruspanti professzor tartja életben Petőfi itáliai kultuszát könyveivel, tanulmányaival, fordításaival, köztük az Úti levelek és a János vitéz és a Felhők modern nyelven való megszólaltatásával.

Petőfi és a negyven évig Torinóban élő Kossuth Lajos fokozott itáliai népszerűségére épült a magyar irodalmi művek, mindenekelőtt Jókai Mór, Mikszáth és Herczeg Ferenc műveinek fogadtatása. Jókainak 1870 és 1960 között huszonöt regényét fordították le és adták ki Olaszországban. A „sort” a Forradalmi és csataképek nyitotta meg 1872-ben, melyet Az arany ember (1882) és az Egy az Isten (1888) követett, majd a Sárga rózsa (1962) zárt a Rizzoli Kiadó „Olcsó Könyvtár” sorozatában. A Szent Péter esernyőjének első fordítása (1906) két évvel Herczeg Ferenc Pogányok című regényének kiadása előtt jelent meg.

A századforduló és a XX. század első felének könyvkiadásában központi szerepet játszott Fiume városa, a „magyar korona legszebb gyöngye”, amely nemcsak a magyar kereskedelem előtt „nyitotta meg a világ kapuit”, megfelelve Kossuth Lajos 1846. évi „Tengerhez, magyar!”-víziójának, hanem az 1870-től ismét a magyar közigazgatáshoz tartozó olasz város egyúttal a magyar–olasz kulturális közeledés és kultúrcsere „kikötőjévé” is vált.

Fiuméban már a napóleoni háborúkat követő évtizedben elkezdődött a magyar nyelv és irodalom olasz nyelven való oktatása. 1830–1840 között a gimnázium magyartanára Császár Ferenc volt. Bár őt a magyar irodalomtörténet elsősorban Petőfi-ellenes kritikái miatt tartja számon, igazi kultúrtörténeti szerepe az olasz irodalom magyarországi népszerűsítésében állt. Nevéhez fűződik Vittorio Alfieri, Ugo Foscolo és Silvio Pellico szabadság- és hazaszeretettől átitatott műveinek magyar fordítása a 40-es években, Boccaccio és Dante magyarországi „fortunájá”-nak kezdete. Ő készítette az olaszok számára az egyik magyar nyelvkönyvet, melynek 1833. évi kiadásához Bajza, Berzsenyi, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty és más korabeli magyar költők műveiből irodalmi antológiát is csatolt, rövid életrajzi bevezetőkkel. Ám az igazi magyar „kulturális áttörés” a hetvenes években kezdődött meg, a huszonkét évig tartó horvát megszállás után. A kis halászfalu negyvenezer lakosú, dinamikusan fejlődő ipari és kereskedelmi központtá vált, melynek olasz és más nemzetiségű értelmisége tanulmányai során megismerkedhetett a magyar kultúra és irodalom értékeivel is. Ez az új fiumei értelmiség nem vált magyarrá – tagjai megmaradtak olaszoknak, sőt olasz hazafiaknak (elég csak Leo Valiani szenátorra, az olasz ellenállás és demokrácia nagy politikusára és történészére gondolnunk) –, ugyanakkor képviselőik (mint Leo Valiani is) életük végéig nemcsak a magyar nyelv ismeretét őrizték meg, hanem mély érdeklődésüket, kötődésüket is a magyar kultúra és a magyar irodalom iránt. A fél évszázadon át tartó fiumei magyar–olasz kulturális szimbiózis a magyarországi italianisztika nem egy jelentős képviselőjét (Pietro és Alajos Zambrát, Antonio Widmart, Fest Aladárt, Körösi Sándort és másokat, valamint a magyar irodalom első kiváló fordítóit) nevelte ki. Nekik köszönhető, hogy a századfordulón a két fiumei kiadó (Mochovich, Battara) egymás után jelentette meg olaszul a magyar irodalom klasszikusait; Petőfi és Jókai mellett Arany Toldiját (1904, 1909) és Balladáit (1910, 1914), Vörösmartytól a Zalán futását (1911), a Szigeti veszedelem című Zrínyi-eposzt (1907) vagy Az ember tragédiáját (1908). Ma már mind könyvészeti ritkaságnak számít. A fiumei fordítók aztán fordításaikkal hamar utat találtak a Monarchia határain kívüli Olaszországban is, ahol a nagy milánói kiadók a világháborúig szívesen vállalkoztak a magyar regények, így Jókai, Mikszáth, Herczeg Ferenc műveinek megjelentetésére.

Igen hosszú és változatos a fiumei magyar–olasz fordítók névsora. Apák és fiúk, testvérek nevei követik egymást a XX. század első felében kiadott olaszországi magyar könyvek átültetői között: Ernesto és Mario Brelich, Nicola és Vincenzo Gelletich, Silvino és Riccardo Gigante, Silvia és Luigi Rho; fiumei olaszok (dalmátok): Francesco Sirola, Edoardi Susmel, Guido Depoli, Antonio Widmar, Nelly Vucetich. Nem utolsósorban közéjük tartozik a magyar és olasz költőként, műfordítóként egyaránt kiváló Paolo Santarcangeli, a torinói egyetem magyar tanszékének alapítója, aki Ady Endre, Babits Mihály, a Nyugat-nemzedék nagyjai, valamint Kassák Lajos, Weöres Sándor mellett több modern magyar költőt szólaltatott meg olasz nyelven. Paolo Santarcangeli haláláig fiumei magyarnak tartotta magát, vallva egykori barátjának, a Brazíliában élő műfordító Rónai Pál tréfás mondásának igazát: „A világon háromfajta ember él: a fiumei, a magyar és a többiek.”

A magyar irodalom olaszországi terjesztéséből a fiumeiek mellett több, Itáliában élő magyar költő és újságíró is kivette részét; így Zigány Árpád, a magyar lapok milánói tudósítója, és mindenekelőtt Balla Ignác, akinek elsődleges érdeme Herczeg Ferenc, majd Molnár Ferenc (köztük A Pál utcai fiúk) máig tartó óriási sikere. A Fiuméban, illetve Olaszországban élő „fordítógárdának” köszönhető, hogy megjelenhettek a két világháború között a magyar irodalom legjelentősebb alkotásai: Arany János Toldijának és Balladáinak új fordításai (G. Sirola, 1922; U. Norsa, 1931), Gárdonyi Géza Az Isten rabjai című regénye (1939), Jókai két nagyregénye (A fekete gyémántok, 1939; A kőszívű ember fiai, 1944), Mikszáth négy kisregénye (A szelistyei asszonyok, 1926, A vén gazember, 1931, Kísértet Lublón, 1960, Prakovsky, a siket kovács, 1960) a többször is lefordított Szent Péter esernyője mellett (1906, 1943, 1944, 1953, 1960). Antonio Widmar újrafordította Madách Tragédiáját (1931), de a klasszikusok mellett jelen voltak Itáliában az új modern magyar irodalom legfontosabb képviselői is. Gino Sirola már 1928-ban megjelentetett Schöpflin Aladár válogatásában és előszavával egy antológiát a Nyugat költőinek verseiből Magyar akkordok címmel (Accordi magiari, Trieste, 1928). A kötetben Ady, Áprily, Babits, Erdélyi, Gellért, Gyóni, Heltai, Juhász, Kaffka, Karinthy, Kosztolányi, Reményik, Tóth Árpád és más költők versei szerepeltek. Az 1932-ben Firenzében megjelent újabb költői válogatásban (Amore e dolore di terra magiara, a cura di G. Sirola, Firenze, La Nuova Italia, 1932) már Füst Milán-, Kassák- és Illyés-versek is helyet kaptak; előszavát Babits Mihály írta. Ady Endre verseinek két kisebb önálló kiadása jelent meg 1931-ben (Milano, Eroica, Mario Brelich fordítása) és 1943-ban (Milano, Marzorati, Gina Lusetti és Tóth Ágnes fordítása). A Nyugat többi nagy képviselője az olasz közönség előtt ebben az időszakban elsősorban regényekkel jelentkezett. Babits Mihálynak négy művét fordították le (A gólyakalifa, 1934, Timár Virgil fia, 1939, Halálfiai, 1943, Hatholdas rózsakert, 1944). Kosztolányi két regénnyel szerepelt (Nero, a véres költő, 1933, Édes Anna, 1937), de egy-egy regénnyel jelen volt az olasz könyvpiacon Móricz Zsigmond (Rab oroszlán, 1940, 1941), Karinthy Frigyes (Utazás a koponyám körül, 1937), Kodolányi János (Juliánusz barát, 1944) is. Nyirő József (Az én népem, 1940, Erdélyi novellák, 1940), Kuncz Aladár (A fekete kolostor, 1939), Szabó Dezső (Csodálatos élet, 1938), Németh László (Kocsik szeptemberben, 1943), Rónay György (Lázadó angyal, 1944) és Tamási Áron (Ábel-trilógia, 1941) ugyancsak figyelmet keltett.

A magyar irodalom két világháború közötti igen nagy olaszországi népszerűségét azonban elsősorban nem a modern magyar irodalom legjelentősebb alakjai, hanem Herczeg Ferenc és Molnár Ferenc mellett az úgynevezett „lektűr”-irodalom szerzői biztosították. A teljesség igénye nélkül csak felsorolom a húszas–harmincas–negyvenes években Olaszországban megjelent magyar műveket. Aszlányi Károly (2), Balassa Imre, Bánffy Miklós (2), Barabás Pál (2), Bársony István, Beke László, Berend J. Miklósné, Bethlen Margit (2), Biró Lajos, Bohuniczky Szefi, Bús-Fekete László, Csányi Sándor, Csathó Kálmán (3), Dénes Gizella, Erdős Renée (4), Fábián Béla, Feliczián Vilmos, Fenyődi Sándor, Földes Jolán (2), Földi Mihály (12), Fóthy János, Gulácsy Irén, Harsányi Zsolt (4), Heltai Jenő (6), Herczeg Ferenc (14), Hóry Etelka, Hunyady Sándor (2), Ignácz Rózsa (3), Just Béla (3), Katona Ilona, Kerekesházy József, Kósa János, Kovács T. Hermin, Körmendi Ferenc (7 – ezek között a Budapesti kaland három kiadásban), Lakatos László, Latzkó Andor, Márai Sándor (3), Markovits Rodion, Marschalkó Lajos, Medveczky Bella, Molnár Ákos, Molnár Ferenc (7 – ezek között A Pál utcai fiúk 1930-tól ’45-ig tíz, majd máig újabb tíz új fordításban). Nádler Pálma, Nagy József, Nagyiványi Zoltán, Paradise Viola, Passuth László (2), Pekár Gyula (3), Possony László, Rab Gusztáv (4), Rákosi Viktor, Surányi Miklós (2), Székely Júlia, Szép Ernő (2), Szili Leontin (2), Szitnyai Zoltán (3), Tormay Cecyl (2), Török Rudolf (4), Török Sándor (3), Török Sophie, Turcsányi Gyula, Vaszary Gábor (3), Wlassich Gyula, Zilahy Lajos (10), Zsigray Julianna (2). Részben ebbe a sorba tartozik még Orczy Emma bárónő híres regénye, A vörös pimpernel, melyet még a ’90-es években is kiadtak, valamint a magyar ifjúsági és gyerekirodalom művei, Benedek Elektől Tábori Piroskáig; az utóbbi Dugó Danija és más mesekönyvei a két világháború között tizennégy kiadást értek meg. Hasonlóképp a magyar színművek is jelen voltak az olasz színpadokon, mindenekelőtt Molnár Ferenc komédiái, de sikerre vitték Herczeg Ferenc, Erdős Renée, Harsányi Kálmán, Földes Imre, Papp Imre, Szilágyi László, Zágon István és nem utolsósorban Zilahy Lajos Tábornok és Tűzmadár című darabjait is. Molnár Ferenc Liliomja máig szerepel az olasz színházak műsorán. Molnár sikerét csak Hubay Miklós tudta megközelíteni a hetvenes–nyolcvanas években, válogatott drámáinak kétkötetes gyűjteményes kiadása most készül.

Talán nem volt teljesen felesleges ideírni – Pálinkás László 1974-ben kiadott bibliográfiája alapján – a két világháború közti magyar irodalom olaszországi jelenlétét igazoló hosszú listát. A számoknál azonban fontosabb annak megvizsgálása, hogy mi keltette fel a magyar irodalom iránti ilyen nagymértékű érdeklődést. Ennek mindenekelőtt történelmi-társadalmi okai vannak. A fasiszta Olaszország agyonszabályozott világából nézve a két háború közötti Magyarország „liberális” polgári társadalomnak látszott, és az irodalmi életet sem nehezítették olyan szigorú szabályok, mint a katolikus egyház erkölcsi és a fasiszta cenzúra politikai ellenőrzése alatti olaszt. Így a középpolgári réteg nagy élvezettel olvasta a jól megírt, szerelmi kalandokban bővelkedő korabeli magyar regényeket, melyek vonzerejét egy „romantikus” ország izgató helyszínei is fokozták, ahol a budapesti nagypolgári élet eleganciája a vidéki földbirtokosok úri szokásaival és a puszta világának paraszti romantikájával keveredett. Ez magyarázza Körmendi Ferenc Budapesti kalandjának, Földi Mihály vagy Zilahy Lajos regényeinek – Valamit visz a víz, A két fogoly és a Halálos tavasz – fergeteges olaszországi sikerét, mellyel csak a korabeli magyar filmművészet „fehér telefonos” alkotásai vetekedhettek.

A harmincas években a képeslapok, a napilapok vasárnapi kulturális mellékletei teli voltak magyarországi „társasági” hírekkel, magyar tárgyú írásokkal, novellákkal. Olasz szerzők is szívesen választották a korabeli Magyarországot történeteik színteréül; illetve az sem volt ritka, hogy magyar „írói álnevekkel” közölték tárcáikat. Ennek a nagy sikernek azonban nemcsak a magyar lektűrirodalom viszonylagos szabadossága volt az oka, hanem az is, hogy a szerzők között több jó tollú írót találunk, a Kék róka Herczeg Ferencétől a Jaguár Heltai Jenőjéig és természetesen Máraiig és Zilahyig. A gyertyák csonkig égnek nem remekmű, de írója a magyar elbeszélő irodalom igazi mestere, a mű pszichológiai felépítése, hangulat- és konfliktusteremtő ereje kiváló, olyannyira, hogy máig képes az igényesebb olvasóközönség meghódítására is.

A siker másik titka a fiumei származású fordítókban keresendő. Ők, a korabeli legjobb olasz és magyar szépirodalmi művek ismeretében, a teljes nyelvi és kulturális kétnyelvűség birtokában, jól ismerve az olasz közönség ízlését, kívánalmait, tökéletes olaszossággal, stíluseleganciával ültették át az „izgalmas” magyar regényeket. Az angol, az amerikai és a francia irodalomtól egyre inkább elzárt olasz közönség számára a magyar irodalom jelentette az újdonságot, a különösséget. Ezek az írók az itteniek számára furcsa tájakról, emberekről, szenvedélyekről meséltek, de úgy, hogy az olasz közönség élvezetes olvasmányként be tudta fogadni. Így érthetjük meg, hogy a Magyarországon ma már szinte ismeretlen Körmendi Ferenc vagy Földi Mihály máig ismert nevek Olaszországban (Körmendi Budapesti kalandját 1995-ben ismét megjelentette a Bompiani Kiadó). Magam ugyanezzel – a nem amerikai lektűr iránti érdeklődéssel – magyarázom az utóbbi évek nagy Márai-kultuszát. Amiben az is közrejátszott, hogy az Adelphi Kiadó nem az irodalomkritika által „nagy” műveknek tartott, hanem ezen lektűrirodalomhoz közel álló Márai-regények fordítására biztatta a szintén kétnyelvű, a magyar és olasz irodalmat egyaránt tökéletesen ismerő, fordítói nyelvét Krúdyn, Kaffkán, Csáth Gézán s a mai modern szerzőkön csiszoló fordítónőt, Marinella D’Alessandrót, aki talán még a Szindbád hazatér olaszra való átültetésére is alkalmas lenne.

A magyar irodalom fogadtatása a második világháború után

A varázslatosnak tetsző polgári világ a második világháború borzalmai között eltűnt örökre. Nemcsak Magyarországon söpörte el a történelem a „régi világot”, de az olasz társadalom is gyökeresen megváltozott a két évig tartó, polgárháborúval is felérő ellenállási harcok közepette. Így nem csoda, ha a háború után már alig mutatott érdeklődést a néhány évvel azelőtt még annyira népszerű magyar lektűrregényekre. Az új, a háború után újjászülető olasz kultúra ekkor nagy érdeklődéssel fordult az addig tiltott angol, amerikai és francia regények világa felé. Faulkner, Steinbeck, Dreiser, Hemingway, Sartre, Camus és Franz Kafka regényei formálták az új olasz irodalmat és irodalmi közvéleményt is, míg a korábban kedvelt magyar és német lektűrirodalmat igen hamar felváltotta az amerikai szerelmes regények dömpingje.

A háborút követő egy-két évben – amikor még volt remény egy új, demokratikus Európa felépítésére – történtek kísérletek a magyar és olasz írók kapcsolatfelvételére. A Kardos Tibor vezetése alá került Római Magyar Akadémia másfél évig a modern magyar kultúra kiválóságainak nyújtott „menedéket”, mintegy elősegítve a háború okozta sebek begyógyulását. Ekkor több hónapon át élt Rómában a „fél magyar irodalom”: Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Károlyi Amy, Weöres Sándor, Ottlik Géza, Vas István, Pilinszky János, Hubay Miklós, Csorba Győző, Kerényi Károly, Fülep Lajos, Lukács György, Szabolcsi Bence. 1947 januárjában a Piazza Navona egyik éttermében még együtt borozgatott a „magyar származásával” dicsekvő Giuseppe Ungaretti, Alberto Moravia, Leonardo Sinisgalli, Corrado Alvaro a Rómába látogató Illyés Gyulával és Cs. Szabó Lászlóval, valamint a Római Magyar Akadémia vendégszeretetét élvező magyar írókkal. Az estről beszámoló Giovan Battista Angioletti a Fiera Letteraria 1947. évi első számában az elmúlt évtizedek „gyorsfogyasztásra” készült magyar fordításai után az „igazi irodalmi” kapcsolatok kialakulásában reménykedett. Ennek az „egymásra találásnak” az első eredménye a Római Magyar Akadémia kiadásában megjelent, olasz nyelvű Janus Pannonius című folyóirat, melyben Kassák Lajos, József Attila, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső verseit a kiváló olasz költők, Leonardo Sinisgalli, Paolo Santarcangeli és Folco Tempesti fordították, és a kiváló magyar szerzők (Pásztor Lajos, Szauder József, Florio Banfi, Balázs Béla, Kerényi Károly, Lukács György, Szabolcsi Bence) mellett az olasz irodalmi és művészi élet kiválóságai (Giacomo Debenedetti, Carlo Muscetta, Guido de Ruggiero, Gaetano Trombatore, Giuseppe Toffanin, Alberto Savinio és Roman Vlad) közölték tanulmányaikat. A Janus Pannonius szerkesztőjeként fogott a magyar irodalom ismertetéséhez a volt Eötvös-kollégista, Folco Tempesti, akinek Petőfi-válogatása 1949-ben, az első XX. századi magyar költői antológiája 1950-ben jelent meg.

Az ígéretes kezdeteket azonban igen hamar eltörölte a történelem. A hidegháború első évtizedében kevés tér maradt a magyar és olasz írók, művészek között újból kialakulni látszó párbeszéd folytatására. Igaz, az olasz baloldali pártok és folyóiratok kísérleteztek a „forradalmi és szocialista” magyar irodalom bemutatásával (így írt már Révai József előszót a „Lobogónk Petőfi” szellemében Folco Tempesti fordításkötetéhez is), de a Korach Mór által fordított Aczél Tamás-regénynek (A szabadság árnyékában, 1955), Háy Gyula Erő című drámájának (fordította: Angelo Brelich, 1952) és Veres Péter Próbatételének (1952) nem volt elég vonzereje még a baloldali olasz olvasóközönség megragadásához sem. Ahhoz, hogy az olasz kulturális közvélemény ismét felfedezze magának Magyarországot és a magyar irodalmat, ismét forradalomra, az írók hősiességére volt szükség. Meg tragédiákra is, akárcsak száz évvel korábban. A magyar irodalom háború utáni első komoly jelentkezése egyértelműen az 1956-os forradalomhoz kötődik.

Az 1956–58. évi magyarországi események – a forradalom kitörése és vérbe fojtása, kétszázezer magyar Nyugatra menekülése, Nagy Imre és társainak kivégzése, a kommunizmus megreformálásáért fellépő értelmiségiek és a kommunista írók bebörtönzése – sokkolták a baloldali gondolatokkal áthatott olasz értelmiséget, sőt az egész társadalmat. Ennek folyománya a szocialisták és kommunisták közötti szakítás és végső soron a hatvanas évekre kibontakozó, Moszkvával szembeforduló olasz „eurokommunizmus” is. Nemcsak az úgynevezett „konzervatív” értelmiségiek (mint például Indro Montanelli) álltak ki a magyar forradalmárok igaza mellett, hanem a magukat szocialistának valló írók és értelmiségiek is (Leo Valiani, Sandro Petruccioli, Alberto Mondadori). Vasco Pratolini, az olasz „Felelet-per” megvádoltja, a Metello írója aláírásokat gyűjt Déry Tibor és társai kiszabadításáért; az egyik leghíresebb, Togliattival szembeforduló olasz baloldali író, Ignazio Silone előbb nyíltan szembeszáll a magyar forradalmat támadó Sartre-ral, majd híres könyvének, a Vészkijáratnak (Uscita di sicurezza, 1965) központi fejezete lesz a Budapesti lecke. Az 1956-os magyar forradalomnak jelentős irodalmi visszhangja volt, de talán még ennél is fontosabb, hogy a magyar nemzet hősiessége ismét felkeltette az érdeklődést Olaszországban a magyar irodalom és kultúra iránt.

Az első kiadványok természetesen a magyar forradalom emlékének áldoztak. Ezek közül talán a legérdekesebb a Laterza Kiadó 1957-es vállalkozása, az 1956. november 2-i híres „Irodalmi Ujság” teljes anyagának könyv alakban való megjelentetése, benne Déry Tibor, Háy Gyula, Németh László és más magyar írók vallomásaival, Kassák Lajos és Illyés Gyula zsarnokság ellen írt verseinek fordításával. Hasonlóképp unikumnak számít a bolognai Várady Imre professzor szerkesztette Füveskert (Il giardino erboso, Firenze, Fussi-Sansoni, 1959), a bebörtönzött vagy Magyarországról menekülni kényszerült magyar költők verseiből készített válogatás, amelyben a hősi halált halt Gérecz Attila mellett Elekes Attila, Gömöri György, Thinsz Géza, Tollas Tibor és más „ismeretlen” magyar költő versei szerepelnek, Umberto Albini, Guglielmo Capacchi és Paolo Santarcangeli fordításában. Hasonlóképp igen nagy jelentőségű az egyik legnevesebb olasz irodalmi folyóirat, az Il Ponte 1960. évi magyar különszáma, melyben Leo Valiani történeti és Paolo Santarcangeli irodalomtörténeti tanulmányát gazdag irodalmi antológia követi (Ady, Babits, Kosztolányi, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc, József Attila, Illyés Gyula, Radnóti Miklós, Mécs László, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Weöres Sándor, Gömöri György).

A fordítók természetesen kihasználták a kedvező irodalmi közhangulatot, egyre-másra jelennek meg az addig kiadhatatlannak ítélt magyar költői antológiák: Folco Tempesti A magyar irodalom legszebb lapjai (Le piů belle pagine della letteratura ungherese, 1957) című olvasókönyve, Gianni Toti (Poeti ungheresi, 1959), MarioDe Micheli (Poesia ungherese del Novecento, 1960) és Paolo Santarcangeli (Lirica ungherese del 900, 1962) válogatásai a XX. századi magyar költők lírájából. A korszak egyik legtermékenyebb fordítójának bizonyuló genovai filológus professzor, Umberto Albini ekkor jelentkezik József Attila- (1952, 1962, 1974), Radnóti- (1958) és Illyés-fordításaival (1967, 1981), Paolo Santarcangeli pedig Ady válogatott verseit jelenteti meg (1964, 1975). A Petőfi-versek újabb kiadását (1965) Folco Tempesti szerkesztette (ezt követi majd Paolo Santarcangelinek a torinói UTET kiadónál 1985-ben napvilágot látott válogatása). Az ’56-os forradalom és a Petőfi Kör hírnevének köszönhető, hogy Illyés Gyula Petőfije is megjelent Nelly Vucetich és Umberto Albini fordításában (Feltrinelli, 1960). Az ’56-os forradalom egyik résztvevőjének, az egy ideig Olaszországban letelepedett Mészáros Istvánnak köszönhető az első igen alapos József Attila-monográfia (Attila József e l’arte moderna, 1962).

Az olasz baloldali kultúra liberálisabb szárnya ekkor fedezi fel Lukács György esztétikáját és Déry Tibor művészetét. Az író bebörtönzésével szinte egy időben jelent meg első kötete Olaszországban (Niki, egy kutya története, 1957, 1961), melyet 1962-ben a Számadás című kisebb válogatás, majd 1963–64-ben az „összes novellák” követett, ez utóbbi két kötetben (Il gigante). 1966-ban jelent meg a G. A. úr X-ben, 1969-ben A kiközösítő a Feltrinelli Kiadó gondozásában. A nyolcvanas évek közepéig folyamatosan kerültek piacra Déry Tibor kisregényei is (Képzelt riport, Kedves bópeer…!, A félfülű).

Érdekes módon az ’56-os magyar forradalom után nem csak az úgynevezett baloldali irodalom hódította meg magának az olasz olvasóközönséget. Még 1956-ban megjelent Zilahy Lajos Dühödt angyal című regénye, majd aztán Gárdonyi Géza Az én falum-ja (1958) és Az Isten rabjainak új kiadása is. A Rizzoli Könyvkiadó népszerű Olcsó Könyvtár-sorozatában (BUR) a hatvanas évek elején egymás után jelentek meg Jókai, Mikszáth, Herczeg Ferenc, Heltai Jenő regényei és Madáchtól Az ember tragédiája. Luigi Rho és Guglielmo Capacchi fordításában 1970-ben két különböző Kosztolányi-válogatás is az az olvasó elé került.

A magyarországi kulturális „konszolidáció” a hatvanas évek második felében Olaszországban is éreztette hatását. A Kulturális Kapcsolatok Intézete ismét megnyitotta a Római Magyar Akadémiát, és létrehozta a baloldali olasz–magyar baráti társaságok szervezetét (folyóirata a propagandaanyagként terjesztett „Ungheria Oggi”). Az „új Magyarországot” bemutatni kívánó kultúrpolitika jegyében adatták ki Fejes Endre Rozsdatemetőjét Iványi Norbert fordításában (Il cimitero delle ruggine, 1967), Sánta Ferenc Húsz óráját (Ventesima ora, 1968), „csehszlovák eredetiből” fordítva, valamint Lengyel József két kisregényét (Igéző, 1965, Elejétől végéig, 1965). Ám ezeknél nagyobb érdeklődésre tarthatott számot az olasz kiadói kezdeményezésre megjelent Németh László-regény, az Iszony (Una vita coniugale, Einaudi, 1965), valamint Hernádi Gyula A péntek lépcsői című műve (1966) és Konrád György A látogatója (1973). A hatvanas évektől jelentkezik Hubay Miklós is színműveivel Olaszországban, aki a hetvenes években Firenzében élve az egyik legtöbbet fordított magyar szerzővé vált. Ám mindent összevetve sem mondható el, hogy az 1956 után született irodalmi művek iránti érdeklődés tartósnak bizonyult volna. A magyar kultúrát Itáliában ekkor elsősorban Bartók zenéje, Lukács György filozófiai és esztétikai művei és a magyar filmművészet nemzetközi hírű alkotásai képviselték.

A hetvenes évek olaszországi magyar kultúrpolitikájának egyik nagy tévedése – mint erre a Rómában tanító Szauder József professzor többször is rámutatott –, hogy mindenáron a modern költészet nagyjait akarták elfogadtatni az itáliai közvéleménnyel. De hiába jelentette meg Umberto Albini magyar fordításköteteit, hiába szólaltatta meg Dallos Marinka – férjével, Gianni Toti költővel és Jole Tognellivel – az akkori magyar költészet legjelentősebb képviselőinek: Pilinszky Jánosnak, Juhász Ferencnek, Csoóri Sándornak és Nemes Nagy Ágnesnek a líráját (Ungheria antiromantica, 1971; F. Juhász: Sulla tomba di Attila József, 1970; Á. Nemes Nagy: Solstizio, 1967); és hiába gondozta Pilinszky János verseit egy kis modenai kiadó (1983), illetve Weöres Sándor és Vas István műveit Paolo Santarcangeli (1977), a magyar líra kongeniális fordításokkal sem számíthatott volna közönségsikerre a költészet iránt egyre érzéketlenebb olasz kulturális életben. Ahogy a század első felében vagy 1956 után, igazi sikert az olasz közönség számára is érdekes témájú modern prózai művekkel lehetett volna csak elérni. Ezt értették meg az olasz egyetemek magyar tanszékeiről kikerült olasz irodalmárok. Akik maguk is egyetemi oktatókká váltak, de fordítói képességeiket sem hagyták szunnyadni. Az új fordító-tanárok közül mindenekelőtt a torinói Gianpiero Cavaglià és a nápolyi Marinella D’Alessandro értek el igen szép eredményeket a nyolcvanas évek kezdetén.

Egészen új színnel lepte meg az olvasót Gianpiero Cavaglià két Krúdy-fordítása (Az Aranykéz utcai szép napok, 1982; A vörös postakocsi, 1983) és a Marinella D’Alessandro által briliánsan átültetett Színek és évek (1983). Bár Gianpiero Cavaglià két Örkény-könyvet (Egyperces novellák, 1985, Macskajáték, 1987) is lefordított, de – Paolo Santarcangeli utódaként a torinói magyar tanszék élén – elsősorban a magyar irodalomtörténet olaszországi művelésében ért el tragikusan rövid élete során is igen nagy eredményeket. A XIX. század végének magyar prózairodalmáról írt monográfiája (Gli eroi dei miraggi, 1987) és A zsidókérdés a századforduló magyar irodalmában (1989) című könyve méltán számíthatna magyarul is érdeklődésre. Viszont Marinella D’Alessandro tanári munkája mellett fő feladatának épp a magyar elbeszélőirodalom tolmácsolását választotta. Neki köszönhető, hogy a római „e/o” kiadó a nyolcvanas évek közepén elindította magyar sorozatát, melyben egymás után jelentek meg Balázs Béla kínai meséi, Csáth Géza novellái, Kardos G. György Avraham Bogatirja, Gianpiero Cavaglià Örkény-fordításai, Marinella D’Alessandro kiváló Mészöly Miklós-fordítása (Saulus). A két hungarológus nemcsak jó fordítónak, hanem jó tanárnak is bizonyult. Így Marinella D’Alessandro munkáját – olaszra elsőként ő fordította Esterházyt (A szív segédigéi, Hrabal könyve és A semmi megteremtése című tanulmánykötet) – tanítványa, Mariarosaria Sciglitano folytatta (Hahn-Hahn grófnő pillantása). Az 1992-ben tragikusan fiatalon elhunyt Gianpiero Cavagliàtól ugyancsak tanítványa, Bruno Ventavoli vette át a váltóbotot, aki az utóbbi évtized legtermékenyebb magyarfordítójának bizonyult Szerb Antal Pendragon-legendájának, Az utas és holdvilágnak, valamint Ottlik Géza Iskola a határon című regényének és az Esti Kornél-novellák átültetésével. Nem véletlen, hogy Rejtő Jenő két regényét is lefordította, hiszen maga is szívesen vállalkozik – Magyarországon játszódó – krimik írására.

Gianpiero Cavaglià, Marinella D’Alessandro és Bruno Ventavoli munkássága meggyőzően mutatja, hogy a magyar irodalmi művek olaszországi terjesztésének mi lehet az egyik leghatásosabb módja. A nagyobb intellektuális erőfeszítést kívánó művek mellett nem szabad elfeledkezni a könnyedebb hangvételűekről sem. Cavaglià professzor például Krúdy Gyula művein kívül szívesen vállalkozott Örkény egyperceseinek olasz tolmácsolására is. Bruno Ventavoli Szerb Antal népszerűbb regényei, Rejtő Jenő szellemes ponyvái mellett Ottlik Géza remekművét is lefordította. Marinella D’Alessandro a három Márai-regény (fordítása nagy könyvsiker volt) munkálatai közben jelentette meg Bodor Ádám Sinistra körzetének olasz kiadását, és most készül Füst Milán Feleségem története című regényének megjelentetésére. Hála munkásságuknak, elmondhatjuk, hogy a magyar irodalom az utóbbi két évtizedben ismét „jelen van” Olaszországban. S nagyon reméljük, nem kell többé történelmi tragédiáknak bekövetkezniük ahhoz, hogy az olasz kulturális közvélemény figyeljen a magyar költészet és prózairodalom vitathatatlan értékeire.

JEGYZETEK

Jelen írás nem a magyar irodalom olaszországi szakbibliográfiájának készült, így az ilyen igénnyel fellépő olvasót az erre vonatkozó szakirodalom tanulmányozására kell biztatnom. Lásd L. Pálinkás, Avviamento allo studio della lingua e letteratura ungherese, Napoli, Cymba, 1970; C. Corradi, Bibliografia delle opere in italiano di interesse finno ugrico, I. Sezione ungherese, Napoli, 1981, illetve a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság ilyen témájú kiadványait.