1. (Az özvegy dala)

Ezt hozta hát a gyász –
Üveggyümölcsök koccanását
szűk életkoporsóba zárva.
Hatalmas csalódást,

a költő tényleges halálát
követő gyors kiárusítást.
Érzések röpke emlékeit.
Praktikus gyakorlását

az élet megy tovább elvének,
ha ma még feketének tűnik is
a szöveg, a ruha. Még jó, hogy
senkinek nem kell megtudnia.

Szabadság ez (özvegyi, herélt),
magányba nem forduló egyedüllét.
Mégis, talán jobb volna félni,
mert a fák folyton hulló

és megújuló aranykezével
mintha egyre csak integetne
vagy jeleket küldene valaki
(egy rég eltűnt, nyakkendős alak)

figyelmeztetőleg a széllel.

 

2. (Palicsi emlék)

Godóra várva… – de nem hiába,
mert megjön majd ő is sűrű trappban,
s anyja is… csatakos virradat van.
Mivel a költő ilyenkor szokott

kutyát sétáltatni a befagyott
tónál. Meséli a fürdőorvost,
Csáthot, s „itt bálozott Kosztolányi”.
Emlékezete bolygó hullái

benépesítik a villák sorát,
a vastag jeget, ahol Árvacsáth
és Desiré, akárcsak a kutyák,
a női öltözőnél csúszkáltak,

hol frivol vágyak mindig úszkálnak,
és fojtott sóhajokat hallani.
De a kutyákat ott kellett hagyni,
mikor bombázáskor menekültek.

Mi lehet most velük, ottótlanul,
kérdezem a gazdát, de szótlan ül
egy esten,
Pesten.

Így gyorsan témát váltok,
ne kelljen a némasághoz álok.
Szeme tört fényében mégis azt látom:
„Mindnyájan a Godótokra vártok,
ígérjenek bármit mindenféle pártok.”

 

3. (Sziveri-ének)

Balkáni gerleének száll, füstként
a régi háztetők fölött, szürkén.
Már jól ismerik mind a téli fák,
rájuk ül, megpihen és megy tovább.

A kórház nyitott ablakán beles,
elcigarettázott hang ez, rekedt,
mint mikor egy szakadt plakát
verdesi a falhoz magát.