Nem írok naplót

Én nem írok naplót, naponta számba venni
esésem, miközben úgysem történik semmi.

Bár még nem kész a leltár, már teljes a készlet,
hogy megfogalmazódjon a végső ítélet.

Sáfárkodtam vagyonommal, ahogyan tudtam,
önemésztő lázadás helyett csak aludtam.

S ha ébresztgetett a lelkiismeret néha,
kapálóztam csak, míg kiürült az aréna

és én csak álltam bambán, szégyenem bohóca,
pőrén a porondon, elfolyt viasz kanóca.

Rossz sáfár, bolond poéta – magamba férni
szerettem volna csak mindig, vagy lenni férfi,

ki viszonzatlan is adna ezernyi csókot
s úgy menne tovább, mint tengerre a hajósok.

Hiányos leltár, magányos magánszám: ennyi?
Csókok híján is lélekvesztőn csak evezni,

lenni, mint akinek a létezés csak hóbort?
Üres naplómba írni: ahogy volt, jó volt,

s úgy tenni le, hanyagul-könnyedén a tollat,
mint aki nem hulló világokat latolgat,

csupán egy kavicsként lepergő ócska könnyet?
Becsukni a könyvet: mégis ez volna könnyebb,

kioltani a fényt a gyertyakoppantóval –
istennek lenni még, majd egy léleknyi sóhaj…

 

Mécses

Odakint szállingózik, csizmás
lépteket ropogtat a hó.
Ami van, bentje lévőbb – nincs más,
mi erről bizton mondható.

Titok, akár a mécses. Lángja
odabent izzik, s az üveg
falán nyújtózik fénynyalábja:
táncoló tűz, mégis hideg.

Bach remegteti meg a gyertyát,
zongorája – wohltemperiert –
mennyet idéz, majd meg gyehennát.
A dallam várja rímeit.

Advent gyertyája mind kialszik,
advent a megdermedt viasz.
Advent, mikor a kedves alszik,
ajkán fölfénylik a vigasz.

Advent nem örvend, nem karácsony,
advent a hallgatásra rím.
Mi nem mondható, már nem bánom.
Hó hull, hó hull, hull odakinn.

 

Poéta verse

Az is bolond, aki csak ír,
de nem szegődik el
s szabódik és nem kicsikar
s nem szerepel: figyel.

Nem lesz belőle művész,
pláne nem költő:
poéta, éhenkórász
csak, szembeötlő

felesleg, ingyenélő
semmirekellő.
Így a rögtönitélő
kortárs hidalgó.

Ha nem hivalgó, minek?
Csak mint futó por,
tolla hegyén fityeg
egy más utókor.