Korzenszky Richárd

Egymásba érnek az évek…

NAPLÓTÖREDÉKEK 2000–2001-BŐL

Átléptünk 2000-be. Észrevétlenül. Itt-ott petárdák durrogtak, tűzijáték is volt, de a csillagok járásán ez nem változtatott semmit Az időszámítás – a naptár – emberi találmány, a maga téves számításaival együtt. Sokan örültek mégis, hogy átléphették ezt a bűvösnek gondolt tartományt, s beleléptek – mibe? – ugyanabba az időbe, amelyben eddig is éltek, s folytatni kell az életet, értelmesen, tartalmasan.

Reggel Szokolay Sándor hívott telefonon: megkaptam-e a tiszteletjegyeket a harmadikai bemutatóra? Symphonia Ungarorum a címe, Nagy Gáspár írta a verset a műhöz. Februárban, náluk jártamban beszélgettünk már erről. Milyen félreérthetetlen motívumnak kellene szerepelnie benne, amely egyetemes, összefoglaló, nem múltba révedő, de mégis a kontinuitást is képviseli? Gregorián – mondtam –, s legyen a Veni Creator Spiritus dallama. Valamennyi protestáns énekeskönyvben is valamelyik variánsa megtalálható, nem választ el katolikust és protestánst, összeköt magyart és európait, egybekapcsolja a mát és a múltat, ugyanakkor fohász, könyörgés egy új kezdet nyitányaként: Teremtő Lélek, szállj közénk! Nagyon kíváncsi vagyok rá.

*

A koronaékszereket most viszik át a Nemzeti Múzeumból a Parlament épületébe. Kinyitom a televíziót: nem mindennap lehet ilyet látni. Van valami érdekes fölemelő hangulata az egésznek. Édesanyám megszólal: „Apám még magyar királyi területi felügyelő volt… Apád magyar királyi járási állatorvosként kezdte…” Ünnepi pompa. Eszembe jut Rákosi, Gerő, Péter Gábor, Kádár János, meg minden félelme a kommunista rendszernek: hát ez a történelem? Diktatúrák jönnek-mennek, de vannak biztosabb fogódzópontok.

Zúzmarásak a fák, ködös a táj, megyünk Budapestre az Operába: a Magyar Millennium 2000 ünnepélyes megnyitása lesz. Tibi vezet, Gyuri is jön velem. Az egész Andrássy út a vendégek számára fenntartott parkoló. Mindenkit lehet látni: nagyköveteket, minisztereket, államelnököt, miniszterelnököt, parlamenti házelnököt. Volt minisztereket, államtitkárokat, művészeket… Egyszer csak Szokolay Sándorra és feleségére, Mayára bukkanunk az emeleten: Nemeskürty tanár úrral vannak együtt. Sándor súlyos betegség után – de elkészült a Symphonia Ungarorum, Nagy Gáspár versére.

Kell tudni ünnepelni. Felforrósodik a levegő az oratórium bemutatása közben. A gyermekkar fantasztikus erővel szólal meg mindig a kulcshelyeken. Szegényebb lennék, ha nem hallhattam volna, s éppen ott, a bemutató alkalmából.

Majdnem könnyebb volna felsorolni, hogy kivel nem találkoztam… Akárhová fordulok, mindenütt valaki rám köszön. Leírhatatlan hangulata van ennek az estének. Nemeskürty tanár úr beszéde a közösen énekelt Himnusz után érzésem szerint életének megkoronázása: magyar millenniumot szervezni kormánybiztosként nem adatik meg mindenkinek.

A Szokolay-műnek néhány szívszorító része lenyűgöz. A csángó motívum az elején, amely után mintegy kinyílik az ég. Majd egyszer csak az ősi Szent István-ének a gyerekkórus hangján: meghatódom. Nem szégyellem a könnyeimet. Úgy érzem, valami olyan hagyománynak vagyok a közvetlen forrásánál, amely nem mindennapi ajándék és kihívás. Bencésnek lenni Magyarországon, ott lenni azon a helyen, ahol történelem formálódott, s most is egy történelmi helyen őrt állni.

Szünet; beszélgetések. Programok szerveződnek, névjegyek cserélődnek. A Budavári Te Deum következik – minden mozdulatát, fordulatát tudom, érzem belülről. A „Non confundar in aeternum” most sem marad hatás nélkül. „Te vagy, Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem…”

Akik az első sorban kaptak helyet, nehezen jutnak ki a teremből. Nagy Gáspár az egyik földszinti páholyban dedikál: éppen Asztrik főapát köszön rá belülről, én ugyanakkor a másik oldalról, alulról, a földszinti széksorok felől szólok rá: ugye, holnap találkozunk Budakeszin?

Odakinn hűvös téli este van. Mindenfajta zászlós nagyköveti kocsik állnak körben az Opera mellett. A mi autónk valahol amott áll, nem árt a néhány gyaloglépés odáig.

*

Január közepe, viszonylag csend van. Olvasni kellene, készülni előadásokra, kiállítás-megnyitóra, ökumenikus találkozókra, prédikációkra. A nyavalya még mindig bennem van, köhögök, délután le kell feküdnöm, bolondokat álmodom. Délelőtt Papp Tihamér ferences atya volt itt három nővérrel, közülük az egyik klarissza apátnő Franciaországban (Sion), a másik – fiatal – Szécsényben elöljáró, a harmadik – szintén francia – hamarosan Csíksomlyóra megy, ott alapítanak kolostort. Tihamér még ma visszamegy Kárpátaljára, hosszú út áll előtte. Délutáni vendégeim, Ruppert Pista – orgonaművész diákom – és családja meséli, hogy a Balaton jegén találkoztak velük: szokatlan jelenség lehetett még egy apátság tövében is három barna ruhás ferences apáca a szürkésfehér, itt-ott egymásra torlódó jégtáblák látványával.

Az elmúlt napok borongós, sötét, fagyos látványa után kiderül az ég, ragyog a nap, szikrázik a jég és a hó. Valahonnan fenyőrigók érkeztek. Cinegék ugrálnak az ablakom alatti fenyő ágain. A feketerigók képe hozzátartozik már a havas fű látványához a fák ágai alatt. A naplemente a belső tó jegére hosszú árnyakat húz: lékeket vágtak a jégen, körülrakva pontosan négy-négy karóval, nehogy beleszaladjanak. Az ezüstfehér acéloslilává változik, majd besötétedik a világ.

*

Négy óra harmincöt perc: a nap piros tűzgolyóból bíbor gömbbé változott. Fonyódot már karácsonyra elhagyta, lassan közeledik a Badacsony felé. A Csúcs-hegy melletti bevágásban nyugszik le, de még nem pontosan középen. Lassan halványodik a bíbor is, szürkülnek a színek, négy óra harminckilenc: keskeny csík látszik már csak az eltűnő napkorongból. Hideg van, hét-nyolc fok lehet. Délután temettem: idős nénit, nyolcvanhat éves volt. Jámbor asszonyok vették körül a ravatalt, imádkozva, énekelve. Keményen ragyogott a nap a temetőben: hideg és fényesség együtt a koporsónál és a sírnál…

*

Március 15-e van. Az előbb néztem Orbán Viktor beszédét az Operaházból: mi a titka egy ilyen beszédnek? – Művészeti díjak átadása: ismerős arcok… Keresem a Kossuth- és Széchenyi-díjasokat: híreket nem hallok a rádióban, még várni kellene este tízig. Az interneten megtalálom: Nagy Gáspár és Görömbei András is közöttük van. Gáspár pannonhalmi diák volt, András győri…

*

A keddi nap délelőttje szokás szerint sűrű. Ráadásul indulnom is kell Erdélybe. Délután még gyászmise, temetés Tihanyban, utána tudunk csak útra kelni. Nyíregyházán szállunk meg. Másnap reggel hat óra után sietünk Csenger felé. Két órába telik az út és a határátlépés. Építenek: korszerű határállomás készül. Kosz azért még van, itt is, ott is… Szatmárnémeti előtt és után, a határ túloldalán a szokásos más világ. Lovas kocsik, libák, tehenek, bivalyok; a házak előtt üldögélő vagy lődörgő, nemritkán támolygó emberek. Javítják az utat mindenütt. Az egyik községben vagy félórát állunk, mert a markológép – nagy lánctalpas monstrum – az út felét éppen most ássa ki, s rakja a törmeléket, földet a traktor pótkocsijába. Mintha mindenütt éppen most volna útépítés… Szépen süt a nap, fogy a síkság, emelkednek a dombok, havas hegyeket látni balról („De látod amottan a téli világot, már hó takará el a bérci tetőt…”). Zilah után állunk meg először, cserélünk, útitársam, Tibi veszi át a kormányt. Egy szendvics minden ennivalónk, meg egy korty víz, amivel gyógyszert veszek be. Marosvásárhelyre éppen idejében érkezünk. Kolozsvárnál látom, leszállni készül a repülő: mennyivel egyszerűbb lenne repülővel menni, s kikerülni gödröt, mindenféle akadályt. De Magyarország és Erdély között közvetlen járat nincs, csak Bukaresten át…

Építkeznek a marosvásárhelyi plébánia udvarán is. Továbbképző központ készül. Csathó Béla, a főesperes elkísér bennünket: vigyük az autót biztonságos helyre, itt, a ház előtt feltörhetik vagy ellophatják… Kávéval kínálnak, ahol az autónk éjszakázik, majd visszahoznak a belvárosba. Gyors zuhanyozás, felfrissülés, átöltözés, aztán kezdődik az előadás. Pedagógusok, hitoktatók a hallgatók: nyolcvanan-százan lehetnek. Másfél órás előadás, rövid szünet, majd kérdések… Alig állok már a lábamon, néha le is kell ülnöm. Szédülök. Most érzem, hogy nem ettem s nem ittam egész nap szinte semmit. Egy nagy pohár sör helyrehoz egy szelet kenyérrel. Nyolc órakor vacsorázunk, addig a helyi újságnak kell mondanom néhány szót. Az egész találkozót az illetékes tanfelügyelő szervezte. Itt volt az unitárius lelkész is, voltak reformátusok is a hallgatóságban. A világ kicsi, sokszor megtapasztaltam: egykori pannonhalmi diákomnak, Csiki Miklósnak keresztanyja (irodalomtanár) köszön rám. A vacsoránál hosszan elbeszélgetünk. A káplánok is feltűnnek: ketten vannak, mindkettő tanulni fog októbertől tovább. Az egyik éppen indulni készül Szatmárnémetibe. Onnan tovább Rómába megy a busz: egyik barátjuk diákonusszentelése lesz éppen a hét végén.

Mindenkitől, akitől csak tudom, megkérdem: mit várnak az erdélyiek a magyarországi magyaroktól? A válasz egyszerű: csak tekintsenek magyarnak minket, ne románnak… Micsoda fájdalom és mennyi megalázás élménye húzódik meg ezekben a válaszokban! Amikor az osztrák határra érnek, s elő kell venni a román útlevelet, a magyar útlevélvizsgálat is románnak tekinti őket… Amikor a román–magyar határt lépik át, akkor még egyszerűbb.

Másnapra terveznének körutat, műemléknézést, de inkább megyünk tovább Székelyudvarhelyre. A tihanyi önkormányzat már évek óta építi a kapcsolatot, ideje, hogy az egyházközségek is konkrétabban kezet fogjanak egymással. Megörülnek a váratlan bejelentkezésnek: előtte este telefonáltunk, hogy tizenkettőre ott vagyunk. Közben megálltunk Korondon, a kirakodóvásár még csendes, turisták csak elvétve akadnak. Amit a tihanyi bazársoron meg lehet venni, az itt harmadába-negyedébe kerül csupán… Itt valami furcsa gazdagságot érezni, egyébként mindenütt a szegénység szorításával találkozunk. Egy tanár fizetéséből – egymillió-kettőszázezer leiből – legfeljebb ha négyszer tudna tankolni egy Daciába. De nincs már pénzük arra, hogy autót tartsanak. A feszültségek szegények és gazdagok között egyre élesebbek. Az ország egyes részei is szétszakadni látszanak. „Mi tartjuk el Romániát – mondják a székelyföldiek –, s nekünk nem jön vissza a pénzünkből semmi…”

Pontosan tizenkettő: kilépünk Udvarhelyen a templom előtt az autóból. Két fiatal káplán szalad élénk: az autót a garázsba, s megyünk „flekkenezni”. Átülünk az ő autójukba, s iszonyatosan rossz úton zötykölődünk. Ismerősnek tűnik a vidék: nem Zetelakára megyünk? De igen, onnan tovább Ivóra… De hiszen ott visz föl az út a Hargitára! Ez volt az álmom: ismét kijutni a Hargita tövébe. Kovács Sándor főesperes és munkatársai – a plébánia alkalmazottai – már kinn vannak. Csobog a patak, lobog a tűz, sercegve sül a hús a fémlapon. A patakban hűl a sör. Kemény székely pálinkával kínálnak: jólesik. Beszélgetések erről-arról, felszínesen, majd egészen mélyen. Sütő András jut eszembe, s idézem: „Anyám a könnyű álmot naphaladáskor ígérte meg, a cöveklábú asztalnál… esőben, jégverésben tisztul…” Más emberek lakják ezt a vidéket, mint minálunk. Másként élik meg a sorsukat. Keményebbek, elszántabbak, határozottabbak. A papok pedig – a fiatalabbak is – tudatában vannak, hogy számít rájuk a nép. Bárányflekken, disznóhús, fűszeres, ízletes: igazi meglepetés… Hosszú ideig nem tudtam eldönteni, váratlanul csöppentünk-e bele egy plébániai munkahelyi együttlétbe, vagy megtiszteltek minket, hogy „a váratlanság látszatát keltve” vendégül lássanak.

Este a templomban mise: jezsuita szentek szobrai az egykori jezsuita templomban. Az épület kolostor volt, régi barokk ajtók vasalatán akad meg a szemem. Gergely bácsi, az idős nyugdíjas pap viszi a szót. Kérdezi Tibor: milyen hosszú itt a nyár? A válasz: tavaly egy péntekre esett… Meséli: A székely legény többet ivott, s hangosan énekli az úton: „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje…” Meghallja a rendőr, a „milicista”, s kérdi: mit énekelsz? mi ez? „Ne ijedj meg – válaszolja –, nem most üzente…”

Az egyik földszinti szobában rádióműsor készül. A székelyudvarhelyi rádió hetente félórás műsorlehetőséget biztosít a katolikus egyháznak. Megkérnek, mondanék valamit a vasárnapi evangéliumhoz. Kapóra jön a könyvecske, a szürke A te szavadra… Abból olvasok föl egy részletet. Meg kérdéseket is kapok: a bencés életről, s mit jelent nekem a húsvét. „A lélek vágyódásának örömével várni a szent Húsvétot…” – cseng vissza a nagyböjti Regula-részlet. A lelki örömöt és békét. Az életet.

Este még röviden találkozom a polgármesterrel is. Választásra, helyhatósági választásra készülnek. Szeretnék, ha független listán első helyen a főesperes szerepelne. Nehéz kérdés: mennyire szabad részt venni a helyi politikában a papnak! Önkormányzatok jönnek-mennek, váltják egymást; egyházközségek maradnak. Ezért fontos, hogy a tihanyi egyházközség szívügyének tekintse a székelyudvarhelyi kapcsolatot. A kántor – képzett muzsikus – jó énekkart vezet. Fiával tegnap találkoztam Vásárhelyen: ő az Anselmóba, Rómába megy majd tanulni.

Érdekes dolog mindig könyvek között böngészni. A szobában, ahol alszom, sok a könyv: a polcon meglátom Lőrincze Lajos könyvét: „Megnől az ember szíve”. Ebben viszontlátom magamat: egy fénykép, Veszprémben készült, rajta Nyíri Tamás és Lőrincze Lajos társaságban ott vagyok én is.

Közben – még Vásárhelyről Udvarhely felé menet – kapom a hírt, hogy Mádl Ferenc lesz a köztársasági elnök. Segítsen az Isten, Feri bátyám!

*

Szilveszter napja, vasárnap. A Szent Család ünnepe ez a nap. Már tegnap elkezdtem böngészni az anyakönyveket, kiírni a keresztelési adatokat az ötvenes évektől kezdve. Megdöbbentő, hogyan csökken a népesség, a gyermekszám jóval a fele alá. Aszófőn és környékén a harmada már csupán a negyven-ötven évvel ezelőttinek.

Év végi hálaadás este hatkor. Mádl Ferenc köztársasági elnök és felesége, Dalma asszony is itt van a tihanyi templomban. Antall Józsefné is a társaságukban. Tele a templom. Az év, az évtized, az évszázad, az évezred utolsó estéje… Van ebben valami megfoghatatlan, megrendítő. „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” – idézem a zsoltárt. „A Te szemedben ezer év, miként a tegnap, úgy tűnik tova, és mint egy őrállás éjszaka…” Mit vinnék át a következő évszázadba? Idézem, amit elküldtem a Vas Népének: „Könnyebb volna arra válaszolni, mit nem: az erőszakot, a diktatúrákat, a kiszolgáltatottságot, emberek és embercsoportok megalázását. Nem vinném át a fasizmust, a kommunizmust, a nihilizmust. Ha át lehetne valamit vinni: a magam számára átvinném szüleimet, jó barátaimat, fényképezőgépemet, Thomas Mann regényeit, Németh László írásait, Babitsot, Kosztolányit, József Attilát… Mindenki számára átvinném az újrakezdés bátorságát és erejét, amit háborúk, elnyomott forradalom, kiszolgáltatottság ellenére meg lehetett tapasztalni századunkban, egészen a közelmúltig. Azonkívül átvinném Mahatma Gandhi erőszakmentességét, a taizéi szerzetesközösség alapítójának, Roger Schutznek sugárzó, ifjúságot megszólítani képes személyiségét, Kalkuttai Teréz anya szegényeket és haldoklókat szolgáló szeretetét, II. János Pál pápa határozott kiállását az emberi élet és a békesség ügye mellett. A győri vértanú-püspök, Apor Vilmos bátorságát.”

Szeretném, ha nem felejtenénk el: az anyagi javak mennyisége nincs összefüggésben az élet minőségével. Átvinném mindazt, ami az „emberi minőséget” szolgálja. S egy mondatot az orosz Gorkijtól, az Éjjeli menedékhely című drámájából figyelmeztetésül: „Az ember több annál, hogy csak jóllakjék!”

Odakinn durrognak a petárdák. Vacsora jó hangulatban, pezsgővel. Most, hogy várom az éjszakai szentmise kezdetét, végigpörög bennem egy film. Az elmúlt év. Az elmúlt tihanyi évek. Az elmúlt pannonhalmi évek. Az elmúlt gyerekkor… Nem búcsúzom tőlük, csupán felidézem. Mert elválaszthatatlanul az enyém, ami volt. S csak akkor leszek képes tenni bármit is, ha hív a holnap, ha vállalom.

A kvadratúrában csípős hideg van. Ragyog az ég. Üt az óra, négyet, majd tizenkettőt. Elénekeljük a Himnuszt. Majd koccintunk. Átléptünk az új évezredbe… Isten, áldd meg!

*

Március 15-e, régi gyerekkori emlékek… A Kossuth-címeres forint, ünnepélyek, versmondás, napsütés vagy hóesés… Budapesti rendőrautók, félelmek, nyomasztó hangulat. Megrendezett, nagy ünnepségek a Múzeumnál, televíziós közvetítések, Kossuth-díjak… Később, a változás után, amikor a Széchenyi-díj-bizottság tagja voltam 1992 és 1994 között, a viták, előterjesztések: kit fogadnak el, kit nem… Tihany, koszorúzás, iskolai ünnepély, csákós gyerekek, éneklés, gépzene, lovasok a kopjafánál, hangos gitáros színész, hol énekelt, hol hallgatott Himnusz és Szózat. Ma a háttérben néhány vitorlás tűnt fel Füred felől. A Csokonai-liget fái árnyékot vetettek ránk, a lovasokat sütötte a nap a sétány mellett. Fúvószene, két veszprémi színész szaval, kézbe kaptuk a 12 pontot, polgármesteri beszéd, koszorúzás: a polgármester, a református egyház és én az apátság nevében.

Ma este is még fülemben csengenek a Nagy László-i sorok: „Létem ha végleg lemerűlt / ki imád tücsök-hegedűt…” Egyre többször gondolok arra, hogy nekem is lassan „ki kell iratkoznom ebből az iskolából”, miként Rónay György írta A tantestület feloszlatása című versében. A kompnál délelőtt – várni kellett vagy húsz percet, mert az orrunk előtt éppen elment az egyik – a kikötőőrrel beszédbe elegyedek. Ismerősnek tűnik. A füredi református kórusban énekel… „Igaz, hogy az Atya elmegy Tihanyból? Kár volna, hiányoznának az ökumenikus imádságok!” Mondom neki, nincs szó erről. Lassan-lassan mégiscsak itthon leszek errefelé.

*

Csütörtök, május 31. Megyünk a nyár felé. Rengeteg ember látogat most ide: diákok, több mint ezer is volt a mai napon. A gyerekek, ahol dobálnivalót látnak, dobálnak: kavics, kő, mindegy, csak hajítani lehessen… Az ablakom alatti bazaltzúzalék arra jó, hogy belegyalogoljanak a dombba, széthordják mindenfelé. Nem számít, hogy építési terület: birtokba vennének mindent…

A pünkösdi zsolozsma szép. Bárcsak valamikor énekelni is tudnánk!

Ragyog a nap reggel a Balaton fölött. „Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje…” A tízórás szentmise idején a lépcsőn az Udvardi-féle Pünkösd-kép, előtte gyertyák lángja lobog. Azzal a tömjénezővel járom körül a szentmise kezdetén az oltárt, amelyet a konstantinápolyi pátriárkától kaptam. Apró csengők csilingelnek rajta, nem tudják az emberek, minek a hangja ez… A beszédben az oikumenéről, az egyetemességről beszélek – azon az első pünkösdön az akkor ismert világ minden részéről voltak együtt emberek, akik mind a maguk nyelvén hallották hirdetni Isten csodás tetteit. Beszélek a pátriárka látogatásáról, a közös éneklésről, a közös hajózásról: ugyanazok a hullámok vannak alattunk, ugyanaz az ég borul fölénk, s ugyanaz az Úr van velünk… Bárcsak hitelt érdemlően tudnánk tanúságot tenni az egységről, amely ebben a világban oly igen szükséges volna. „Minden Egész eltörött” – sóhajthatunk Adyval –, családok, országok, közösségek, barátságok: egységet adjon nekünk az Erősség és a Vigasztalás Lelke!

Csendesedik a vasárnap, tükörsima a tó vize. A szederfán boldogan lakomáznak a madarak. Verebek is, nem csak az előkelőségek: örvös galambok meg a többiek. Csendesedik a kolostor környéke: tele volt emberrel egész nap a környék. Jöttek-mentek az emberek, hömpölygött a tömeg. Már csak az esti szentmise van hátra a mai napra, aztán átmegyek Révfülöpre, holnap hajnalban pedig horgászni szeretnék (bár a híradó szerint jön a front az éjszaka…). Szmrecsányi Boldizsár szobrász kiállítására sokan eljöttek. Szépen sikerült a megnyitó: unokatestvére csembalóművész, csodálatosan szólt a muzsika a kőtárban. Tardról népviseletes aszszonyok jöttek el – ismeretsége van a faluval –, szép Szent István-énekkel kezdődött a megnyitó. Mestere, Bencsik István szobrászművész mondott szubjektív, szép szavakat erről a kővel birkózó, hallatlan könnyedséget megjelenítő fiatalemberről (két pici lánya is itt volt, az egyik a megnyitó közben odaszaladt hozzá, hogy vegye föl, a másik még a babakocsi lakója). A kőtári új (mert nincsenek itt a római kövek) kiállítóhely sokaknak tetszik. Udvardi Erzsébet is szívesen hozna ide képeket. Gink Károly fotóit állítaná ugyanitt ki. Mondom neki, nagy a páratartalom: a válasza, hogy aki ezzel törődik, az nem művész… másutt sokkal rosszabb körülmények vannak.

Július elején régi győri osztályomból való családokkal Szatmárcsekén táboroztunk. Azon a vidéken, ahol az árvíz nyomai most is láthatók. Sok faluban sátrak vannak felállítva, a vályogházakat elmosta a víz. De mindenütt lázasan építenek.

Útközben Tiszavasváriban hagymát, paprikát, főzőkanalat veszünk. Bogrács van nálam az autóban, meg hal is, több kiló, ebből lesz a halászlé a Máltai-ház udvarában, a plébániáról átcipelt fahasábok fölött. Hatalmas harcsafej (tavalyi nyári ünnepi halászlé „maradéka”, megmaradt a mélyhűtőben idáig), keszegek, pontygerincek… Közben érkeznek a többiek: Takácsék már ott vannak, Czigányék kenyeret és zsírt vesznek (rájöttünk, hogy kevés) – mire jó a mobiltelefon! Salamon Bandi és két leánya, Vezse Géza, felesége és fia… Míg rotyog a víz, és fől a harcsafej, én Péter-Pál-misét mondhatnék este hétkor: lehetne-e? – kérdik a helybeliek. Mert jó volna, ha már itt van az atya… Miért ne lehetne… Örülnek neki. A halászlé most sós.

Magam merem ki az első adagot mindenkinek: ez hozzátartozik a találkozók szertartásához.

Gyóni Andrásék is megérkeznek Székesfehérvárról: csak három körül tudtak indulni.

Másnap Túristvándi: a vízimalom. Tavirózsák a földuzzasztott vízen. Együtt a csapat. Tarján Laciék csatlakoznak itt hozzánk. Mint egy elvarázsolt kastély, olyan egy efféle malom belülről: fogaskerekek, zsákok, gerendák, szíjak. Megindulnak a lapátkerekek, mozog és dohog az egész alkotmány. Üresen jár persze… Csoportkép készül a malom hídján, megbámuljuk a vastag törzsű platánfát. A malom alatt a másik oldalon cigány ember horgászik, várja a szerencsét. Egész szép konvojt alkotunk: így megyünk hat vagy hét autóval tovább, Móricz szülőházát nézni, meg a református templomot, ahol keresztelték Tiszacsécsén. A kurátor – a református gondnok – készségesen magyaráz a templomban. „Tebenned bíztunk eleitől fogva!” – kezdem az éneket, s megilletődve folytatja. Elénekeljük még azt is, hogy „Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik…”. Az Úr-asztala felszerelését is elmagyarázza, beszélünk a hímzésekről, a kehelyről, az úrvacsoraosztásról. Évszámrendben vesszük az úrvacsorát, mondja szép szófűzéssel. A mi csapatunk befejezésül elénekli: „Boldogasszony, anyánk…” A „Ne feledkezzél el szegény magyarokról” sort a kurátor is velünk énekli.

Hosszabb utat teszünk meg most, Tivadarnál átmegyünk a Tiszán, látszik nem messze, hol vágták át a gátat a nagy víz idején. Sűrű erdőn visz át az utunk, megállunk: ki erre, ki arra… Apró, barna egerek villódznak az avaron. A tűző napban egyre párásabb a levegő. A tákosi templomocska körül alig lehet mozdulni az építőgépek és szállítójárművek miatt. Amint megérkezünk, az egyik kerítésen máris kipakolva szebbnél szebb keresztöltéses kézimunkák sora. Vásárolunk is, örül a néni, aki csinálta…

Lángos az ebéd. Meg maradék halászlé. Meg sör. Beszélgetünk. Pihenni is kellene. Nem sok lesz belőle. Megyünk a kopjafás temetőbe. Ez a pogány világot idéző látvány mindenkit megfog újra és újra. Elénekeljük: „Megbűnhődte már e nép…” A temető mellett emlékmű: a magyarság a világban…

Este hétkor szentmise, az enyémeknek beszélek. Az idő fogyásáról. Az elkötelezettségről. Illés próféta és Elizeus esetéről. Hogyan hagyja ott, amije volt – az ekéből tüzet rak, az igavonó ökörpárt leöli és megsüti, és megy a hívó szó után. Vállalás, hűség…

Csillagosodik az ég. Halat sütünk, keszegeket nyárson. Meg szalonnát. Meg serpenyőben apró pontydarabkákat. És ülünk, és beszélgetünk. És nézzük a csillagos eget. Hullócsillag… Nem messze tőlünk az ukrán határ, odaát magyarok Kárpátalján. A nyelvhatár szélén vagyunk. Elmesélem még a temetőben az esetemet a könyv nélküli versekkel meg a kárpátaljai fiatalokkal. Csak egyetlen leány volt, aki tudott verset, Adytól – Nyíregyházán, a képzőn tanította neki Janka tanár úr… Azt, amit én vagy tizenöt évvel korábban Pannonhalmán megtanítottam neki. A későbbi tanár úrnak… Érdemes pedagógusnak lenni…

Vasárnap reggel szomorúan szedjük a sátorfánkat, a szó legszorosabb értelmében. Jövőre Velencén…

*

Augusztus 20. Szent István ünnepe: folytatódik a hőség. Érezhetően kevesebben vannak a templomban, de még mindig tele van. A turisták rohama kisebb már a mise után. A színpadon odalenn, a Borsos Miklós téren egész nap áll a bál, szól a zene, nincs csend egy percre sem. Pihenni lehetetlen. Bekapcsolom délután a tévét: szép az országház előtti ünnepség. Orbán Viktor kitűnő beszédet mondott. (Sokan fanyaloghatnak…) Egy mondata: „hazánk határai térben és időben adottak; ha tágabb hazát akarunk, az ég felé kell építkeznünk!” Érdemes volna idézni ezt sokszor és sokaknak.

*

Augusztus 25. Reggel már korán itt vannak a tűzszerészek, robbanószerkezet után szimatoló kutyával, tükrökkel, műszerekkel. Kordont húznak, ne tudjon akárki beállni autóval az apátság elé. Szikora Józsival, az Új Embertől, alig tudunk váltani néhány értelmes szót: nyolcra vártam, késett negyedórát, de már kilenc előtt hív a protokollos, hol lehet virágot venni, milyen ajándékcsomagot kell összeállítani, mi lesz az útvonal. A „visegrádi négyek” találkozója van Tihanyban, hajóval érkeznek, konvojjal jönnek, szinte két keréken fordul a Mercedes a drótos fülű legényekkel, akik mint a villám, ugranak szanaszét. Fotósok hada, külföldi kíváncsiskodók serege: a kikötőből a horgászokat elzavarták, a templomba nem engedhetünk be látogatókat… Túlzott fölhajtás? Lehet. Ezekben a napokban van szó éppen az Antall József ellen tervezett állítólagos merényletről is.

Orbán Viktor a vendéglátó, a lengyel, a cseh, a szlovák miniszterelnök a tárgyalópartnerei. A lengyel miniszterelnököt kivéve mindegyikük felesége itt van, a cseh miniszterelnök kislányát is elhozta, aki annyira zavarban van, hogy kezet nyújtani is alig tud. Virágokat kapnak az asszonyok. A templomban a kultúrák találkozásáról beszélek ismét, az altemplomban a sajátosságaink megőrzéséről. Az ukrán miniszterelnök koszorúja még ott van András király sírján. Fontos találkozóhely Kelet és Nyugat számára Tihany, nem mindegy, hol húzzák meg Európa határait.

*

Szeptember 8. Könyörgés a magyarságért: szeptember második szombatja. Hol esik, hol szemerkél, hol süt a nap – végül is dönteni kell: nem a templom előtti téren, hanem benn a templomban lesz az istentisztelet. A székelyudvarhelyiek a főoltárnál, a balatonfürediek a Jézus Szíve-oltárnál, a tihanyiak a kóruson. Három énekkar: csodálatosan szól az ének. Miklós Ferenc, a balatonfüredi református lelkipásztor olvas a Római levélből, Bohus Péter, esperesünk, aki esperesi aláírásokat is tesz az anyakönyvekre az istentisztelet előtt, olvassa az evangéliumi szakaszt a konkolyról és a búzáról. Ittzés János evangélikus püspök, a dunántúli kerület püspöke az igehirdető. Mély, biblikus, krisztusi igehirdetés… A Duna Televízió forgat közben. Kovács Sándor, a székelyudvarhelyiek főesperese az éjszaka küldött faxot: Nagyváradról visszafordult, elromlott az autója. Kár. Helyette magam mondtam az imádságot. A székely asztali áldást több szólamban éneklik az énekkarok, betölti az egész templomot. A Mi Atyánk után megköszönöm a szolgálatokat, meghívom a jelenlévőket: jöjjenek az apátságba kötetlen találkozásra, miután elhelyeztük a virágainkat, és meghallgattuk az udvarhelyiek kórusát. A Himnusz előtt a Bartók gyűjtötte dallamból keletkezett székely himnusz: „Ó, én édes jó Istenem, oltalmazóm, segedelmem…” Hömpölyög az ereszkedő dallam a templomban, velem – velünk – szemben áll az erdélyi énekkar: „Áldd meg, Isten, Erdély népét!” Nem lehet könnyek nélkül énekelni.

Este az iskolában fergeteges táncház az erdélyiekkel. Csizmazia Bulcsu és felesége, Mali Kati a lelke az egésznek. Nagyszerű!

A vasárnapi szentmise előtt szépen énekelnek az udvarhelyiek: egy Mária-csokorral jöttek, Kisboldogasszony napja volt tegnap. A szentmisén is szól az énekük. Az áldás előtt – felállva – énekli az egész templom: „Ki tudja, merre, merre visz a végzet… Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”

Kartal Ernő minorita provinciális váratlan vendége a szentmisének, nyolc moldvai minorita növendékkel. Tudnak is meg nem is magyarul. De jó, hogy itt vannak. A szentmise után reggeliznek: még nem ettek ma semmit…

Ebéd után alig akar útra kelni a székelyudvarhelyi társaság. A tihanyi vendéglátók lekísérik a vendégeket a buszhoz, véget nem akar érni a beszélgetés, a búcsúzkodás… Szép volt. Hála Istennek!

*

Szeptember 11. Veszprémbe sietek, meghívót kaptam az egyetem tanévnyitó ünnepségére, ahol Mádl Ferenc köztársasági elnök mond beszédet. Éppen hadgyakorlatról jön (este látom a híradóban katonazubbonyban és baszk sapkában). Szép, ünnepélyes – talán kissé túlságosan is – a rendezvény. Rektorok, főigazgatók, nagyvállalatok vezetői meg „egyházi méltóságok” a vendégek. A légierő zenekara muzsikál, „Gaudeamus igitur…” – szól a diáknóta a fúvószenekar előadásában. Nagyszerű beszédet mond az államelnök a globalizációval szembeni felelősségről, a környezetvédelem fontosságáról. Vajon értették-e? Díszdoktoravatás, kitüntetések átadása, egyetemi polgárrá fogadása az új elsőéveseknek… Rövid másfél óra az ünnepség. Utána fogadás a könyvtárban, a felső emeleten. Mádl Ferenc elköszön: mondja, Szárszóra igyekszik, Latinovits Zoltán halálának évfordulója van, koszorúzásra megy.

Hazafelé Veszprémből Nagy Karcsi telefonál kétségbeesve: nyissátok ki a rádiót, Amerikában terrortámadások… repülők a Világkereskedelmi Központot ledöntötték… a Fehér Házat kiürítették. Orbán Viktor hazajön Berlinből, Mádl Ferenc megszakítja vidéki programját, mondja a rádió… A képek a televízióban borzalmasak. Tornyok omlanak össze, por- és füstfelhő, háborús állapot, repülők eltérítése, sok ezer halott. Borzalom. Ehhez képest a munkahelyi csatákat el kellene felejtenünk.

*

Október 19., Sátoraljaújhely. Számomra különösen is fontos ez a város. Sátoraljaújhelyről jöttem Tihanyba több mint hét évvel ezelőtt, az anyanyelvi versenyről. Most oda igyekszünk. Tihanyban még gyorsan megnézem a postát, megbeszéljük a tennivalókat, a vasárnapi szolgálatokat, majd indulás Veszprémen, Fehérváron, Bicskén, Budapesten át. A városon alig tudunk átvergődni. A Lágymányosi híd felé megyünk, óriási dugó, csigalassúsággal vánszorgunk, másfél óra, míg átjutunk Budapesten. Még csak a hídon vagyunk annyi idő alatt, amennyi Hatvanig kell általában. Türelem… Hiába terveztem el, milyen témákat ajánlok majd a megbeszélésen, nem fogunk odaérni, ezt már biztosan tudom.

Este a nyitó ünnepség: kárpátaljai gyerekek szerepelnek a színházban, a műsor címe: „Ez hát a hon…” Újra és újra megállapíthatom, hogy idősödöm: még ha nem is tökéletes az előadás, a jelenség, a téma valahol a legeslegmélyebb rétegeimet érinti meg. Nem csak én vagyok így. Amikor a magyarságról beszélnek határon túli gyerekek, akkor húsba-vérbe vágóan jelentkezik bennünk a felelősség: anyaország vagyunk.

*

Október 23., kedd, Esztergom. Délelőtt arról beszélek, mi történt ezen a nevezetes napon. Meg előtte és utána. Hogyan éltük meg mi az ötvenes éveket. Mit tud erről a mostani fiatalság? A teremben negyvenöt évnél idősebb rajtam kívül nincs senki: negyvenöt évvel ezelőtt robbant ki a forradalom… az ő számukra ez már történelmi távlat, s talán nem is értik, miért kell beszélni minderről. A délutáni beszélgetésben indulatos vélemények fogalmazódnak meg: miért van szó egy lelkigyakorlatban erről? Hogy megismerjék azt a társadalmat, amelyhez küldetésük van…

Ebéd után kivisz a kíváncsiság a hídra. A Mária Valéria híd építése igazi esemény volt. Akkor avatták, amikor Olaszországban voltam: televíziós közvetítést sem láttam, csak néhány újságcikket olvastam. Augusztus 20-án avatták a Szent István megkoronázása-szobrot a Bazilika mellett – Melocco Miklós alkotása. Szeretném látni a túlsó partról. Érdekes a világ. Esztergom fölélénkült. Még soha ennyi embert nem láttam sétálni a városban. Autók mindenütt, parkolóhely sehol, sétálók föl és alá, a hídon alig mozdul az autósor, gyalogosok özönlenek oda és vissza… Milyen szép a hídról a Bazilika, a Duna, a Duna-kanyar, a felhők, az emberek… Valami érdekes ünnepi hangulat vesz körül. Sétálók ezreivel találkozom, akik egyszerűen csak át akarnak menni a hídon. Odaát az útlevélkezelésre több mint egy órát kellene várni: visszafordulok. Föl a Bazilikához, ki a szoborhoz: mennyivel jobb innen közelről, más perspektívában, mint a képeken! Meg hát élet van körülötte! Felhők a kék égen, Asztrik püspök és István király együttese a hatalmas ív alatt rímel a Bazilika kupolájára. (Ott fönn pedig bámészkodók sokasága: még nem is láttam, hogy föl lehet menni a kupola körüli kilátóhoz… Egyszer rá kellene nézni onnan is a Dunára!)

A híd magyar oldalán, a hídfőnél Mária-szobor. A hídon rám köszöntek, a szobornál ferences atyákkal találkozom, a városban is rám köszönnek…

*

November 4-e – miként negyvenöt évvel ezelőtt – most is vasárnapra esik. Az akkori emlékeim elevenen élnek, osztályfőnököm úgy ébresztett bennünket: Budapestet lövik az orosz tankok… Az ötvenhatos forradalom leverése, majd március: Dávid atya elhurcolása, miután egy délelőttöt töltött az egész iskola a Teleki-teremben, miközben páncélosok vették körül Pannonhalmát, meg géppuskások… Megmotozva jöhettünk ki ebéd körül a teremből. Délután vitték el Dávidot, s félholtra verték: a Győrből visszajövő munkások a vonatról látták Nyúl körül, ahol az országút és a vasút párhuzamosan megy egymással.

Zakeusról szól az evangélium. Arról, aki kisszerűségéből szeretne kitörni, ezért emberi tekintetek nem zavartatják, s fölmászik a fügefára… Dsida Jenő versét idézem: „Az úton végig kell menni, / A szerepet becsülettel el kell játszani, / Keményen és tekintet nélkül… / Krisztusnak és Pilátusnak, zsidóknak és rómaiaknak egyformán szolgálni nem lehet.” Van különbség igaz és hamis, jó és rossz között. Ne engedjük, hogy eluralkodjon körülöttünk egy kisszerűséggel bennünket elárasztani akaró világ!

*

November 8., csütörtök. Az ukránok jönnek, megbeszéljük a 17-i szoboravatást. II. János Pál pápa Ukrajnában elmondott beszédének részletét mutatják: „Az ukrán nép a keresztséget fölvette 998-ban”… „Szentséges atya nem tévedi…!” Erre nincs mit mondanom. A kijevi Anasztázia tehát „ukrán hercegnő”, függetlenül attól, hogy az én tudomásom szerint sem Ukrajna, sem ukránok, sem ukrán nyelv akkor még nem létezett.

*

November 17., szombat. Reggel a műanyag fóliába méltatlanul bebugyolált szobor mellett dülöngél két dézsás növény. Előtte pedig ferdén éktelenkedik egy virágosláda. Itt van már az ukrán kulturális miniszter, de még nincs lepel a szobron, nincs rajta ukrán és magyar szalag, le kell mosni a talpazatot… Munkatársaim fél tizenegykor megmentik a helyzetet. A magyar miniszter nem jön, egy helyettes államtitkár képviseli a magyar kulturális kormányzatot. A lembergi ortodox metropolita is megérkezett: fehér fövegével, hosszú, lelógó fátyolával igazán különleges jelenség a sok embert látott tihanyi templom tövében. Márfi Gyula érsek is időben itt van. A templomban ukrán nyelvű köszöntésemre az ukránok közül sokan csodálkozva néznek, nagyra meredt szemekkel figyelnek, könnyeznek… Erre nem számított senki… Majd jönnek a beszédek. Mindegyik kétszer-háromszor olyan hosszú, mint amennyi időt szántunk neki… Már javában szól a harang tizenkettőkor, amikor a munkácsi gyerekkórus feláll a lépcsőkre. Csokornyakkendős fiúcskák. Mint később kiderül, többen jól beszélnek magyarul… A karvezető is (de nem mutatja). Szép az ének, az ortodox liturgia részletei szólnak…

Levonulunk az altemplomba, egy főhajtásra, András király sírjához. Égnek a gyertyák. Ott van még az ukrán miniszterelnök koszorúja… Előtte piros-fehér-zöld csokor…

Fúvószene a templom előtt: készülünk a szoborleleplezésre. Az ukrán miniszter és a magyar államtitkár együtt bontja meg a szalagokat, ragyogó kék ég a háttér meg a csillogó Balaton; koszorúzunk, harsog az ukrán himnusz, a magyar azonban – szétszóródtunk a tömegben, meg itt kevesebben is vagyunk – sajnos bágyadtabban szól. a világ több mint húsz országából vannak itt ukránok, Budapesten az ukrán diaszpóra világkongresszust tart.

Nehezen indul meg a tömeg a fogadásra: a Kolostor étterembe. Anasztázia-díjat kapok a polgármesterrel és az alpolgármesterrel együtt. Az ukrán nagykövet meghatottan és lelkesen köszön mindent…

Milyen is hatvanévesnek lenni? Eddig még nem tapasztaltam… A november 26-áról 27-ére virradó éjszaka végiggondolom az életemet. Mennyi minden van, amit megköszönhetek! 27-én felhívom telefonon szüleimet: a születésnap önmagában nem érdem, kell hogy legyen szülőanya és apa – s ha mindketten élnek, az külön ajándék.

Hétfő van, ragyogó napsütés, csikorgó hideg. A gyerekek délután már készülődnek a betlehemes játékhoz. Sokan vannak: akit csak lehetett, megmozgattak a hitoktatók. Köszönet nekik. A kábeltévé felszerel a kápolnában: egyenes adásban közvetítenék a misztériumjátékot és az éjféli misét. „Beköszönök” a faluba a tévén keresztül. Elkezdődik a játék. A templomban nehezen hallani-érteni a gyerekeket, de az, ami „adásba megy”, minden gyengesége ellenére hallható. A végén kimegyünk a forrásbarlanghoz, a Betlehemhez: szép a székelyudvarhelyi fafaragó által készített szoborcsoport a szalmán. Élet is van: az egyik macska, amelyik már hetek óta kéreget az ajtónk előtt (és kap is már kosztot), jó helyet talált magának. Befészkelte magát a szalmába a kis Jézus jászla előtt.