Kortárs

 

Kolozsvári Papp László

Híd a semmibe

Most, hogy minden forrásból megerősített értesülések szerint tényleg abbahagyom ezt a cikksorozatot, kongó érzés jár át. Megszoktam a megszokhatatlant. A beteljesedni sohasem tudó hedonistának a tagadását valamiféle vidor, kényszeredett, rest erőfeszítéssel. Hogy más is értse, ne csak én (én se mindig): az életet, melynek alaprétege valamiféle rugalmas, egyszersmind lomha készenlét; az életformát, mely úgy löki ki magából ezeket a cikkeket, végül is!, hogy különböző időkben és terekben megeredő folyamatokat sodor össze. Az ember nem tudja, mi honnan jön; ő készült!, mint a rossz diák; s a leadási határidő bárdja hegyezi ceruzáját.

Mindig szeretnék bekerekíteni. Éppen csak azt nem tudom, mi eredt meg egyáltalán. Vagy mi ért túl, mint levesessé lazult császárkörte. Dejsze ezek a cikkek – ez éppen a huszonötödik a sorban; szervező elvük a hályogkovácsi bicska – valahol azon a határon helyezkedtek el bennem, ahol még épp csak hogy sejthető a dolog, vagy még csak nem is sejthető. Így volt, lehetett jó, e két tartomány mezsgyéjén, ha jó tudott lenni egyáltalán. És most, véget vetvén a magammal kötött inkább kíváncsi, mint szigorú szerződésnek, a második életformámmá rögzült Kortárs-cikk-írás menete a semmibe kattog bele. Hollandiában láttam olyan tengeröbölhidat, mely elindul a parttól, száll a víz fölött, hogy aztán elvesszék a ködben.

A kényszer, hogy az ember papírra vesse azt, amit még csak sejt, s ami mint ilyen épp a papírra vetésre alkalmas a legkevésbé, nyers tisztázáskényszereket teremt. Ezek szakadnak meg most. Nyilván sohasem fogom már magamban szétválogatni, mit is jelentett részben nekem, részben a kelet-európai, szocializmusba belerozsdásodó (újabban hetykén úgy tesz, hogy mi volt ez neki!, ami nem más, mint az öregkori képességfogyással együtt járó ama paradox érzés, hogy mi mindenre képesek vagyunk!, a Nagy Nemzedék paródiája; de hát nem volt-e az már önmagában véres paródia?), történelmi hordalékként ide-oda hullámzó-vetődő értelmiséginek Jean-Paul Sartre. Holott épp napjainkra hozta meg a Nyuszi a lehetőséget, hogy szétszálazza az ember, mit is kapott ő, a csapott vállú, csapott agyú kelet-európai értelmiségi, s mit is vett el tőle a jól táplált és világjáró nyugati baloldal, nem is a kommunista, hanem annak maoista kvintesszenciája. Valamiért ez, s legátütőbb tintapacája, maga Sartre itt van, megérkezett; szállítja a hiányzó morceau-kat a puzzle-hoz Annie Cohen-Solal. Milyen kár – nekem, csak nekem, szerkesztő úr! –, hogy Kortárs-cikk-kényszer hiányában immár sohasem fogom tisztázni, mit hozott illúzióban, s mit vitt el valóságban ez a kibillent francia.

De hát járjuk be a hidat legalább addig, amíg velünk együtt eltűnik a ködben.

„Egyébként mindenki olyan halált hal, amilyen jellemének megfelel.” Írhatta volna ezt maga Sartre, írta is más szavakkal, ám a mondás, minő reveláció!, nem tőle, hanem Mussolinitől származik. Áll is rajta feszesen! Nemkülönben Sartre-on, aki utolsó éveit vakon tengeti, mely csapást vehetnénk csapásnak, ha nem a kábítószer-túladagolásnak egyik melléktünete volna egyéb túladagolások mellett. Társa a végső években egy maoista világmitugrász, aki Kairóból buggyan át Párizsba, hogy móresre tanítsa a világot, s ’68 fekete fénykora után Sartre titkára lesz annak világtalanságában; az érinthetetlen maoista Sartre-nak (melyik szarba nem mászott ő bele nyakig?!), aki ellenfelétől, de Gaulle-tól megkapja a diliflepnit, miszerint Voltaire-t nem lehet börtönbe zárni. (Így könnyű!, mondaná a sarki pék, ha olvasná a Kortársat, s benne engem.) Sartre életében tehát e téren is megvalósul a zabolátlan szabadság, ő mindig ászt húz, letelepítheti titkárát, a kairói Benny Lévyt, alias Victor Pierre-t is, francia állampolgárságot eszközölhet ki neki Giscard-nál (a zámolyi cigányok ügyét is kapásból intézte volna el), s a szellemi leépülés mozgójárdáján döcögve még örvend is, hogy titkára kisajátítja gondolatait, s a maga kétes tanaival és francia nyelvtudásával felvizezve kolportálja őket.

(Még harminc év múltán is belerendülök a gondolatba, hogy történik mindez alig néhány percre attól a helytől, ahol Párizsban először laktam, a Montparnasse körúton. Ott én, telve azzal a szabadságképpel, amit Simone de Beauvoir rajzol meg, maguknak, magukról; az út túlfelén, az Edgar Quinet körúton pedig az élőhalott! Nem vettük észre, hogy az ő szabadságukat szeretjük; nekünk nem volt olyan. Ah, a huszadik századi baloldal cyranós bája! Magam szabad vagyok, ha kell, / De ha más szabad, azt nem tűröm el!, ahogy Cyrano mondhatná!)

Így pusztul el, vakon, szellemi széthordatásban a huszadik század legnagyobb hatású értelmiségije. De hát nem a csak rá szabott halál formálódik már akkor is, amikor az izgatószereket marékszámra szedve, valóságérzéktől fosztottan írja minden idők legértelmetlenebb könyvét, a Flaubert-t? A befejezetlen mű 2802 oldal. Az önreflektálásra amúgy sem túlzottan hajlamos, doktriner értelmiségi a kábítószer hullámain úgy száll el, mint Lohengrin hattyúháton. A francia kultúra azóta is üveges szemmel, dermedten nézi.

De vajon nem a csak rá jellemző halálon fúrt-faragott Sartre akkor is, amikor végigparolázta a világtörténelem legocsmányabb diktátorait, Maótól Hruscsovon át Castróig, s hogy valamiféle elvi összefoglalás nehogy már lehetséges legyen, közbeiktat néhány dél-amerikait is? Feledhetetlen repeső propagandaútja Egyiptomban és Izraelben – hasasodó békegalamb –, néhány hónappal a ’67-es háború előtt. A valóság őt sohasem zavarta. És a sartre-i valóságtalanság kőkemény magva az, hogy a létező szocializmusban, Csehszlovákiában, a SZU-ban, Kubában, Kínában legalább már szétverték a kapitalizmus alapjait. Igaz, hogy e helyeken szétrohad gazdaság és ember, már azokat az embereket leszámítva, akiket a gyors likvidálások vagy a lassú haláltáborok megfosztottak a lassú gazdasági, morális enyészettől. Annál rosszabb a valóságnak!

Az ember legendákat hallott, szalmaszáraz tényeket tapasztalt az amerikaiak elképesztő történelmi tudatlanságáról, de amit Lee Annácska Szívem, Sartre! című… elnézést, Annie Cohen-Solal Sartre című művében megtapasztal, az egy amerikai űrrepülőgép szárnyalását is felülmúlja. Szegény Sartre!, úgy lötyög, mint a lónak a hasa alján elhelyezkedő része, a tokjában, Annácska történelmi beágyazásában. A Sartre-jelenség személyiségzavaró, nem vitás! Hősünk kurvára híres, mindenki vele akar beszélni (és takarózni), a legbűzösebb diktatúrák vezérürüi legitimáltatják magukat vele, mégsem mondhatja róla az ember lánya, hogy monumentális személyiségzavarral az anyaöl óta megnyomott, azt önkezével is pallérozgató egyed különleges történelmi alkalmának vagyunk a tanúi. Azt nem lehet eladni! Megtetézi Annácska történelmi analfabetizmusát folyamatos irodalomértési folytonossági hiánya; betetőződik ez akkor, amikor a Flaubert-t a szerző legjelentősebb művének keni fel, még szerencse, hogy nem hiányzott, amikor a Szavakat tanították. Amúgy Sartre írói nagysága abból deriválódik, ha deriválódik, hogy ő nagy ember volt, láthatja mindenki, aki nem vak, pertuban volt Maótól Cohn-Benditig minden, New Yorkból fontosnak látszó világmegváltóval. (Szomorúan teszem hozzá, hogy a magyar kiadás is betársul a műbe a maga szerény eszközeivel; Simone de Beauvoir A körülmények hatalma című önéletrajzi, Sartre-életrajzi visszaemlékezése éppen háromféleképpen jelenik meg a Cohen-Solal magyar verziójában. Az 1966-ban 19 700 példányban, a Magvető gondozásában megjelent mű hol franciául szerepel a szövegben [La force des choses], meglábjegyzetelve magyarul; hol magyarul, meglábjegyzetelve franciául; a legszebb azonban az 500. oldalon olvasható: La Force des choses [nagy F az eredetiben], utána zárójelben pedig az, hogy A dolgok hatalma. „Borítsuk a felelet további fejleményeire a feledés könyörületes fátylát”, miként Mark Twain írja a Tom Sawyerban.

Ehhez képest libajaj, ami nem hallatszik az égbe, mint az köztudomású, hogy Annie nem szereti Simone de Beauvoirt. Amit papírra vet róla, az több mint semmi, tehát már valami! Hogy magas, szép (Sartre kicsi és csúnya), s hogy ötvenegy esztendeig volt Sartre élettársa, ami nem igaz, hiszen csak egypár évig volt az, aztán már csak a munkatársa, de hát a dolog így izgi! Beauvoirról érdemben alig esik szó, pedig ha valaki négy könyvet írt Sartre-ról, mint ő, a levelezésükről nem is beszélve, azt kihagyni, enélkül megrajzolni a mester indázásokban gazdag életét, az enyhén szólva elfogultság. Több megértési igyekezet érhető tetten Benny Lévy, alias Victor Pierre személyét illetően; ez érthető is, hiszen Annie Cohen-Solal Sartre-ja nem Sartre-ról szól, hanem Sartre kisajátításáról. Alkalmasint Simone de Beauvoir nem kedvelte Cohen-Solalt, amit meg tudunk érteni. Aztán meghal ő is (legnagyobb olvasmányélményem; pedig, istenem, hogy rettegett a haláltól!, ha fel tudnék támasztani embert, ő az elsők közt volna; nem lennének sokan), s szabad a pálya a dilettáns utókor előtt.

Amúgy – s ez teljes mélységében Annie Cohen-Solal adatgyűjtési buzgalmának köszönhető – Sartre kiábrándító szörnyetegként mutatkozik meg. Vajon lehetne más? A híd a semmibe vezet… E sorok írójára kevés ember tett akkora hatást, mint éppen Sartre. Franciául azért tanultam meg, hogy el tudjam olvasni A dialektikus ész kritikáját (példány sem járt belőle a kezemben). Hogy ezért a szörnyképért sem szeretem Cohen-Solalt, az magánügy. S valóban, amikor kezdtek megjelenni Beauvoir emlékezései, s azokat Széles Klára elcipelte Temesvárra, ahol többször azt álmodtam, hogy leszáll velem a gép az Orlyn (merész egy félálom volt egy olyan fiatalember részéről, aki még Budapesten sem járt huszonnégy évesen) – épp az a szabadság ragadott el valami számomra örökre tilos életbe, melyet az a Beauvoir és az a Sartre él meg, akik Maóval és Castróval paroláznak, s Párizsban és Rómában elintézik magukban, hogy az a néhány áldozati nemzedék, benne jelentéktelenségem, igazán csekély ár a szocializmus felépüléséért, szemben azzal a polgári társadalommal, melyben ők, hol Rómában, hol Spanyolországban, hol Brazíliában, de főként és folyamatosan Párizsban oly kegyetlenül szenvednek.

Hogyan érthetné meg ezt Annácska?!

A híd itt kettéágazhatna a ködben. Mert, no lám csak!, itt vannak a mi maoistáink, a legszebb, hogy még Cohn-Benditet is kiásták a feledésből (HVG),* hogy valami mocskot szórassanak rá vele Orbán Viktorra. De hát a mi maoistáink és a tőlük kölykedzettek igazán eltörpülnek amellett, hogy na ki élte volt a párizsi egyetemisták önfeledt életét, a francia baloldal ugyan kit itatott volt át eszméivel? – senki mást, mint Pol Potot. Igen, onnan, a sartre-i hemzsegésből kél útra a huszadik század egyik legserényebb tömeggyilkosa. Mennyi is az áldozatok száma, Annácska? Három- vagy négymillió? Vegyük hozzá ehhez a többi százmilliót, akik rámentek a nagy huszadik századi baloldali kísérletre, s gondolkozzunk el: nem lyukas-e egy kicsit Poulou (Jean-Paul Sartre) életrajza?

De csikorogjunk tovább a ködben.

Van-e szebb lépés, mint az áprilisi? Hogy olyan, mint a lapos földkorongról való lelépés? Ez azért túlzás.

Hogy semmi sem lesz olyan, mint volt, hogy rohamost történelmi négy évként révedünk majd vissza a Fidesz első négy évére, az még akkor is igaz, ha a Fidesz megnyeri a választást. Azt hiszem, megnyeri. Egészen biztos vagyok benne. Úgyhogy nyugodtan eltűnődhetek, ha mégsem nyeri meg, ugyan miért nem?

Éltem a gyanúperrel, hogy valami dupla csavar, esetleg szimpla Nelson rejlik amögött, ahogyan pártjaink és kormányunk feladja az elektronikus médiát, de még a papírmédiát is. Ami mégis az ő nagyszerű megvalósításait zengi, az elenyésző, s nem is mindig olyan rátermett, mint zsoké a befutó ló hátán. Bambába hajló estéimen azon méláztam, vajon a fiúk azt hiszik, hogy elég, ha ők csak bejönnek, hogy ők legyenek a szép? Tűnődésem azzal folytatódott és zárult, hogy ilyen hülye ember nincs! Aztán telt-múlt az idő – s ami rosszabb, az élet! –, s rá kellett jönnöm, hogy a fiúknak tényleg nincs médiapolitikájuk; hamvas ifjú hölgyek és pelyhes úrfik tesznek éjt nappallá, minek következtében nem történik semmi.

Az ami több mint naivitás, ami már bűn, az akkor kezdett földerengeni bennem, amikor valaki, ha nem is ász, de piros király a pakliban azt nyilatkozta volt, 1999 őszén, hogy most már csak azokat kell megnyerni, akik ellenük vannak, mert a többiek már be vannak húzva, mint a kézifék. Elhangzik ez akkor Stumpf István szájából, amikor még senki sem érzi úgy, hogy ő meg volna nyerve. Vannak az embernek elvei, például az, hogy ő posztkommunistára, anarcho-liberálisra nem szavaz, ez azonban nem jelenti azt, hogy ő másrészt el van dobódva a gyönyörtől. Ennyit a meleg párthívek ambivalens érzéseiről. Mert a hideg ellenzéki, az úgy csüng a két kereskedelmi kloáka emlőjén, mint Romulus és Remus a nőstény farkasén. S ha biztos valamiben, akkor abban biztos, hogy a fiúk menjenek a búsba. Nem tudja megindokolni, érzések kavarognak benne, mint táplálék vagy inkább már salak a hasüregben. Nem érti, de teszi! S hogy még véletlenül se tűnjék fel neki pártjaink és kormányunk valamely nagyszerű megvalósítása – s ha feltűnik is, mondjuk, a gyes miért töltené el önkívületi gyönyörrel a nyuganyót s a nyugdíjemelés a költőképes tyúkanyót? –, a teljes elektronikus és papírmédia önti rá az elleninformációt. És ettől a fiúk, akik azért ezt mégiscsak látják, egy kicsit meg vannak sértve. Hogy ők szépek és okosak és áldozatkészek, hát nem disznóság, hogy ezt nem látják be végre?

Hogy valamiféle elleninformációs kultúrát kellett volna megformázni? Ráadásul azokkal, akik mintegy felkínálták szolgálataikat?… Dejsze még az igazán becsomagolt, szalaggal átkötött Demokratát is hosszú ideig elhárítják maguktól a fiúk; s most is mintha zavarná őket egy kicsit.

Az ellenkultúra kitenyésztése máshol is elkelt volna. Mondjuk az irodalmi életben. Pár száz szavazó, potomság! Csakhogy ez a pár száz szavazó folyamatosan, néha magas színvonalú szövegekben ontja magából a fanyar kedvetlenséget. Az a pár száz író, a többség, aki a Fideszre fog szavazni, nem azért teszi, mert jól érzi magát, hanem azért, mert ebből a baloldalból nem kér. Tetejébe a dolgot maga sem egészen érti, sem a viszolygását a posztbaltól, sem a fanyalgását a jobbközéptől. Az olyan ember kissé üres érzésével áll a válaszúton, mint aki teljes bizalommal kínálta fel szolgálatait, s nem tartottak rá igényt. Valahogy elmentek mellette, átmentek rajta, nem kellett. Átfűzték, mint tű fokán a tevét, mintegy mellesleg, véletlen-szórakozottan. Viszont – Stumpf-mintára – odamennek farokcsóválni, esengő, alélt képet vágni az ellentáborhoz. Hogy tábor, az túlzás, talán ellen-tűpárna. Nekem pedig üzennek: hogy merem megbírálni Rockenbauert; mellesleg egy olyan író kapcsán – nagyon nehezemre esik nem leírni a nevét –, aki kétszer jelentett fel, két írószövetségi elnöknél. Uraim!, a választást önök meg fogják nyerni; de ennyire ne tudni, hogy ki van önök ellen és ki önök mellett, s hogy mi velük a teendő, az szarvashiba. Hagyni döglődni az irodalmi lapokat! Ha nem tudnám, hogy butaságból történik, azt hinném, hogy cinizmus a köbön! Arra utasítgatni az irodalmi műhelyeket, hogy szerezzenek szponzorokat a vállalkozói szférából! Hogyne!, Alfonzka lírai költeménye a hajnalról, ami hasad, kétségkívül bő adakozásra ingerli majd Széles Gábort. Évi húszmillió forint csak megalázó procedúrák árán jön össze, s ez még csak a lap műszaki előállítása. Van fogalmuk, uraim, milyen honoráriumokat fizet egy irodalmi lap? Miközben országimázsra milliárdok mennek el, nagyon helyesen?

De önök meg fogják nyerni a választást, az én szavazatommal is. Szabadjon azonban megjegyezni, hogy egész irodalompolitikájuk abban merült ki (verejtékesen), hogy megpróbálták lenyúlni a mások által megcsinált palikat. Nem bíznak annyira az ítélőképességükben, uraim, hogy csináljanak már meg önállóan valakit, vagy ahogy a költő mondja: „Jó, ne engem, de valakit / segítsenek már győzelemre”? A vers különben így kezdődik: „Összefognék, ha volna kivel”; ehhez én rímtelen prózában csak annyit teszek hozzá, hogy miközben a magyar föld kiárusítása körül folyik a politikai zsákban futás, a magyar irodalom kiárusítása már befejezett tény. A visszavásárlás esélyei kétségesek. Hogy ki vette meg? A cethal – Jónás mellé körítésnek.

Az erkölcsi kopás olyan területeken is folytatódik és tart, ahonnan nem pár száz szavazó kerül ki, nem beszélve a továbbhullámzásról. Ezzel már ki is értünk arra a sziklasivatagra, ahol a pedagógusok élnek. Miután a létminimumhoz hozzátették a nyolc százalékot, uraim, most rádumálnak, hogy milyen nagylelkűen gondoskodtak?! Rongyszag van, uraim! Miközben például a katonatiszteknek majdnem száz százalékot nyestek oda. A pedagógusok, a többség még így is, csak azért fog önökre szavazni, mert utálja a posztkommunistákat, az anarcholiberálisokat és mao–sartre-iánusokat. Én nem hencegnék azzal a nyolc százalékkal, hiszen csak azt juttatja a tanárok eszébe, hogy mennyire le voltak ők sajnálva. Csak mint az írók, csak mint minden, érdekét hektikásan érvényesítő csoport. Lám, a szocik is az egészségügyben robbantgatnak, a tanárok még taposóaknának sem jók. Horn Gábor is csak a politikai hattyúdalát szorítja ki belőlük.

Önök nyerni fognak, uraim, lesz öröm; aztán az ország kedvetlenül visszaül. Sok fontos réteg és csoport mellett tetszettek elmenni önfeledten. A pedagógus nyolc százaléknak akkor lett volna értelme és propagandaértéke, ha százszázalékos emelés előzi meg. Ehelyett…? „Ha kilátszik az a csont, rátömködjük a betont”, ahogy a másik költő mondja. Érdekes elnézni, hogy jóllehet senki sem vállalta fel az ellenzékből a pedagógusok ügyét, önök mégis tömködik a szöveget, hogy így nyolc százalék, úgy nyolc százalék. Mintha rossz volna a lelkiismeretük; de hát ez a politikában nincs.

Uraim, önök megnyerik a választást, az én szavazatommal is. Jóllehet négy kerek esztendő alatt képtelenek voltak nem áttételesen megszólítani az országot. Azon azért mintha túlhaladtak volna, miszerint örvendj, magyar!, csökkent a költségvetési hiány!, javultak a makrogazdasági mutatók!, és egyéb elvontságok. De nem tudtak kinőni a statisztikai adatok ágyékkötőjéből; hogy a pedagógusok!, akiknek 2006-ra – jó messzire! – az országos átlagkereset 125 százaléka lesz a járandósága; cuki kis mellébeszélés; ráadásul egy akadémikus, reál, nem humán, hinti ezt a púdert önelégülten. De mindegy! Nem ez Krisztus sebe, ami mellé az ujjukat tették. Önök képtelenek voltak össznépi örömöt gerjesztő dumát kinyomni, mozgalmat beindítani. Mindig csak műbeles virsli a vursliban; legnagyobb tűzijáték!, korona az Országházban!, és egyéb szimbolikus hókuszpókuszok! Na, talán a Terror Háza! Mint nemzeti hüvelykszorító! Az ország felének kacsójára, mert a másik felet az ellenzék iszamós és primitív módszerekkel vadítja tovább – tessék csak elnézni, hogyan rágják a zablájukat, epés nyálat csorgatva, a Nemzeti Színház megszületése fölött –, nem, uraim, nem azt a felet kell megnyerni, hanem ezt nem elveszteni. Jönnek ők maguktól, s nyelvük is hétrét lesz görnyedve a szolgálattevési vágytól.

Nem veszítettek el minket, uraim, önök meg fogják nyerni a választást; de hangulatunk fanyar. Túl sok minden következett be, és még sokkal több minden maradt el. Az autópályákat magyar cég építi; de a szavazókat ez annyira hozza tűzbe, mint vizes tapló a pipát. A vadprivatizált országból egy centimétert sem sikerül visszaszerezni; zúgunk bele a modern csőcselék plaza-életformátlanságába; valami Fehér Könyvet tetszettek emlegetni, ami felülvizsgálja az előző kormányidőszak gazdaságpolitikáját, gyanús meggazdagodásait, a nemzeti vagyonrészeknek fillérekért való elkótyavetyélését, nem tudom, a szovjet partizánvicc poénjával szólva: lett abból valami? Abból a Fehér Könyvből? Dejsze még azt is sikerült padló alá söpörni, ami az égig ért: Postabank, százhatvanmilliárd vagy mennyi!, szemérmes bécsi leánybank, hetvenmilliárd! Uraim, ezt a pénzt valakik lenyelték, s ebbe önök belenyugodtak. Így van? Mert ha nincs így, akkor hol olvashatjuk el, hogy hogyan van? De a legszebb a Tocsik dédnagymama pere. Hogy öt év után, perújrafelvétel nyomán van most már itt nekünk egy első fokú nem jogerősünk…? Uraim, ez paródia! A jogállam paródiája! Miféle jogrend az, ahol létezhet olyan szerződés, melynek járadékaként, pár havi munkával nyolcszáznégymillió forint vágható zsebre? És igaza van Szőgyényi ügyvéd úrnak, amikor a tévében azt mondja, ha egyszer a szerződés teljesült, akkor az a dohány jár! De ha ez igaz, akkor a mi igazságszolgáltatásunk bohóctréfa, cirkuszban kéne mutogatni, mint Lendvai Ildikót. S hogy ne essem én is abba a hibába, hogy a kérdést nem hozom érzékelésközelbe, íme: van egy ismerősöm, aki huszonhét éves kora óta minden adózott jövedelmét felírta. Megengedte, hogy az adatot közöljem. Nos ez az ember 1967. november 5-e és 2002. március 31-e között mindösszesen 32 729 043 forint és 20 fillért keresett (a 20 fillér a közép-Kádár-korszakból való). Emberek! Ehhez képest a Tocsik-díj nyolcszáznégymilliója (írjuk le számokkal is: 804 000 000) minden magyar polgár arcul csapása. És ne higgyék, uraim, hogy csak én tudok számolni ebben az országban. Ahol ez a morális dögvész végiglengi a tájat, ott az emberek már kezdenek semmiben sem hinni, még annak az ellenkezőjében sem.

Mindazonáltal önök, uraim, meg fogják nyerni a választásokat, az én szavazatommal is. Jóllehet – ígéretük ellenére – nem szolgáltattak morális elégtételt a rendszerváltozás veszteseinek és nem-nyerteseinek. Mindössze és főleg ez az oka, hogy a MIÉP március 15-i összetartásán, a Hősök terén több mint kétszázezer ember jelent meg. Valami hiányzik az embereknek ebben az országban. Valami sarkalatos, mint a meghozhatatlan törvények, s ezt ez a négy év, uraim, nem tudta megjeleníteni. Valami, ami nem tárgyiasul fontos színházépületekben és stadionokban, fontos százalékhegyezésben (vö. zabhegyezés) és fizetésimérleghiány-javulásban, fontos technokrata absztrakciókban és politológusi elmeél-villogtatásokban. De ha történetesen sikerül is valami módon megérezni, mi hiányzik ennek az országnak, mélyen, láthatatlanul, ugyan hogyan is sikerült volna kommunikálni, amikor a médiacsatát nemhogy elveszteni tetszettek, hanem fel se nagyon tetszettek vállalni. Se sajtó, se televízió, se tömeggyűlés; ezzel különben csínján kell bánni; szegény Antall József temetésére vagy ötvenezren mentek ki, az akkori fiúk ezt iszonyú tömegtámogatásnak érzékelték; ebből a tömeg igaz volt; de még a támogatás is: mind az ötvenezren az MDF-re szavaztak, s annyi.

És önök mégis nyerni fognak, uraim. Önök a legjobbak ma Magyarországon. Vehetik ezt bóknak, de vehetik nem annak is. Igazán nem kívánom önöknek, de önök már csak azért is nyerni fognak, mert a magyar radikálisok önérdekük ellenében is önöket fogják támogatni, ha szorulna a hurok. Nagyon nem akarják, hogy Horn Gábor megszüntesse a magyar nyelv és irodalom és a történelem oktatását, hadd válasszon szabadon az a tanár, mit akar tanítani: Asszír-babilóniát vagy Kaliforniát? Apropó, a tananyag is maradt a félig csont, félig műgumi. De azért a győzelem biztos!

És mivel győznek, uraim, önök mások lesznek! Lesz eufória, dögnagy megigazulás! És még két dolog lesz (vagy nem lesz). Ami biztos lesz: a hatalom szocialista visszaszerzésének egy még kétségbeesettebb hadjárata. Cohn-Bendit ante portas! Az ellenzék – melyet a kommunikáció terén mutatott tehetetlenség során nem sikerült megstuccolni – polgárháborús hangulatot fog gerjeszteni (hát még ha önök csak a magyar radikálisok támogatásával tudnak nyerni!, amit meg lehetett volna úszni, ha felvállalnak egyet s mást a célkitűzéseikből!); s megkísérli kormányozhatatlanná tenni az országot. És ennek ellenére lehet, hogy nem lesz a másik dolog: hogy önök két technokrata trapézmutatvány között elkezdik keresni az ország lelkét. Nem hazabeszélek – nekem már annyi –, de nem alázzák meg mértéken felül a magyar irodalmat, miközben sokmilliárdos zenetermeket és sporttereket hoznak tető alá? Önök eddig nagyon praktikusak voltak, uraim, s ez meg fogja hozni a választási győzelmüket, az én egyetlen szavazatommal is, de induljanak el másfelé és gyorsan; hogy csak ennyire teljék, azt nem fogja még egyszer elhinni az ország fele, plusz egy fő.

Szeretett szerkesztő úr! Ímé hát, a búcsú órája ütend! Lebonthatom az állványzatot a minden hónapban felépítendő cikk körül. Huszonöt volt egy sorban, ez azért valami, ugye, szerkesztő úr? Legalább ön mondja! Vagy legalább Nóra! Én ugyanis fáradhatatlanul járom az élet útjait, és azt tapasztalom, hogy ha az emberek tudják is, hogy közismert és tekintélyes író vagyok, azt igen jól leplezik.

Nem fáradtam bele, talán rezignáltabb lettem. Tudnám én ezt csinálni vég nélkül – tudom, hogy nem kérnek rá, de erről később –, hit nélkül is, ha mondjuk meg tudnám oldani vele az unokáim lakáshelyzetét. A három gyerek megvan, már csak a négy kerék, de főleg a három szoba hiányzik; de hagyjuk a politikát. Mintha nem ez kéne legyen egy író legfőbb motivációja, ugye? Mert, valljuk be, szerkesztő úr, más nemigen volt. Hogy ez sem, az masni az oroszlán farkán. Ha azonban munkálkodásomat fölöslegesnek ítélem, akkor – csak hipotetikusan, szeretett szerkesztő úr – fölösleges az önök lapja, a szomszéd lap; de fölöslegesek az amerikai pénzből éldegélő irodalmi vívmányok is. Sőt fölösleges az a szépszámú költői mű is, amit a minisztérium hulladékpénzén – maradékelv – megjelentetnek nevenincs kiadócskák. A szerzők dedikálják azokat a példányokat, amelyeket honorárium fejében kapnak – vajon a minisztériumban kiszámította már valaki, hogy nem lehet honoráriumot fizetni abból a támogatásból, amit adnak, s amit úgy hívnak, hogy támogatják a magyar könyvkiadást? Az író ebben mint aktor (akinek azért ennie is kell!) fel sem merül? Dejsze megél, magamról tudom, de a megaláztatás, lesajnálás, semmibevétel!, s még azt is el kell szenvedni, hogy a magas pénzosztó hivatal kiválasztottak túlajnározásával kompenzál! Onnan folytatom, hogy az írók szétosztják dedikált műveiket, s ezzel a mű élete véget is ért, nincs tovább, ahogyan a rulettben kiáltják, s voltaképpen ezzel a könyvtámogatás is ki van dobva az ablakon. Nem számít! Nem hat! Statisztikákban ott van a számjegy! A Számvevőszék meg fogja nyalni a tíz ujját, hogy ő ilyen szépen vezetett irodalomtámogatást még nem látott!

Már tavaly megállapodtunk a szerkesztő úrral, hogy befejezem, hogy csak a választásokig írom. Mégis valami hiányérzetem támadt most, hogy nekiültem ennek az utolsónak. Szerettem volna hallani valamit? Alig hiszem. Mégis, toltam magam előtt óvatosan a megismerés horizontját, mégis! Mert, teszem azt, a vers helyett mindig lesz másik vers, a próza helyett másik próza, s nő tovább a mesefa. De ha ez nem lesz, akkor ez valóban nem lesz. Nincs másik. Hogyhogy ez nem ejt gondolkodóba senkit?, toltam magam előtt még óvatosabban a megismerés határát.

A kérdés távolról sem tragikus. Egyrészt sohasem tudnám meg, hogy mit írnék, ha ezt írnám tovább. Másrészt tényleg nem akarom folytatni. Csakhogy… hogy is mondjam…?, bújjunk tán inkább a híres magándetektív, Philip Marlowe széles vállai mögé, aki így beszél: Én ugyan nem szeretem a portóit melegben, de kedves, ha alkalmat adnak rá, hogy visszautasítsam.

Végül, hogy miért csináltam, néha jókedvemben, néha fogcsikorgatva? Ha már előástam Chandler regényét, A magas ablakot, idézzük tovább: Hazamentem, felvettem régi házikabátomat, felállítottam a sakkfigurákat, és lejátszottam egy Capablanca-játszmát. Gyönyörű, hideg, lelkiismeretfurdalás-mentes sakk volt, csaknem hátborzongató a maga kérlelhetetlenségében.

Budapest, 2002. március 17–20., 23–25.

 

vissza