Prágai Tamás

Derűsen a káoszt

BOGNÁR ANTAL: LEVÉLNEHEZÉK

A levélnehezék valami különös dolog. Az ember érti, vagy érteni véli, hogy mire való, és mégsem érti. Ez a tárgy kiment a divatból. Íróasztal kellene alá, mégpedig nem akármilyen, hanem tekintélyes, ódon, patinás asztal; és az asztal még nem elég. Helyiség is kellene, dolgozószoba. Könyvespolcokkal, faltól falig. Két bőrfotőj (nem fotel – fotőj). Metszetek. Földgömb.

Mint Jókai idejében.

Nem csodálom, hogy Bognár Antal könyvének Levélnehezék a címe, a könyvbe foglalt történeteket, tárcákat, esszéket és leveleket leszorító nehezék azonban – úgy vélem – mint hiány van leginkább megidézve. Paradoxon ez; de akkor is úgy vélném, ha a szerző nem erősítene meg ebben: „Sosem volt rendes levélnehezékem – írja. – Fontos feljegyzéseket, dédelgetett üzeneteket harminc év óta alkalmi rejtekhelyekbe dugdosok. Rájuk helyezem nehezéknek, ami éppen a kezem ügyébe kerül.” Sőt, továbbmennék: a címben szereplő tárgy nem csupán hiányzik, hanem a hiány szimbóluma. „Míg az nincs meg, addig inkább derűsen elviselem a káoszt.”

E hiány jegyében kell Bognár Antal nehezék nélkül sodródó vagy bőröndbe gyűjtött szövegeit olvasni. Mert ezek a szövegek nem valamiként vannak, hanem valami között vannak – úton. Jelképük A kofferos ember, a költői levélben megszólított Sinkó Ervin, aki nevezetes kofferében „kéziratait cipelte magával végig a világon. A kéziratok ugyanis mindennél fontosabbak.” A levélnehezék ezeket a kéziratokat próbálná makacsul egy asztal lapjához szorítani, Nagyfényben, Újvidéken, Szabadkán vagy Budapesten. Nem megy. „Városcímkés-kofferos ember lépdel a glóbuszon a (Horovitz-féle) hatnyelvű zsebszótár borítóján, amit kisiskolásként ajándékba kaptam – életrajzából az a képzet támad, ilyen kofferos Don Quijote volt Sinkó; s lett ma nem egy vajdasági magyar írósüvölvény az ő tanszékéről.”

A koffer bolyongásra predesztinál.

Nem sokkal azelőtt, hogy ennek az esszének az írásába kezdtem, halálfélelmem volt (nem az íráskényszer miatt, hanem mert hipochonder vagyok). A fogínyemen valami maszatot pillantottam meg, és ez azonnal felidézte bennem szegény Kosztolányit, aki – úgy rémlik – a fogínyén vette észre a tükör előtt állva a rákos betegség jelét. A haláltudat összekötődött bennem Kosztolányival, részben talán a Halotti beszéd révén is, és azért, mert a szabadkai író rendszerető módon halottak másnapján halt meg hatvanöt éve. Az a kis maszat, mint egy ételmaradék, közben eltűnt, de akkor már felidéződött bennem az egész: egy különösen nyomasztó kirándulás Szabadkán Bognár Antallal, aki ifjúkori helyszínekről mesélt, ha jól emlékszem, kilencvennyolcban.

Neki akkor ráadásul temetésre kellett sietnie, és én meg is feledkeztem erről a kirándulásról mihamarabb, ahogy a riogató fogínyjelenségről is, mert így működik az emlékezet: azt, ami riasztó, mihamarabb a feledés szekreterébe tolja. A Levélnehezéket – mely Bognár írói műhelyének nem termését, hanem dokumentumait tartalmazza (hiszen a termése hat regény és elbeszéléskötet) –, tehát e könyvet olvasva viszont az a benyomásom támad, hogy éppen ennek a felejtésnek nem szabad engedni: mintha minden szöveg a mondatok statikájával állna helyt a felejtés munkájával szemben folytatott heroikus küzdelemben.

A szöveg mint szemben: nem ostobaság bőröndbe rejtett kéziratokról beszélni, mert az ember azért elsősorban író, bárhol álljon is az asztal, melyre leteheti nem létező levélnehezékét. „Én ugyanis mindössze mondatokat szerettem volna írni – mondja egy interjúban a Béke Szállóban, 1994-ben –, bár ez nem volt mindjárt ilyen világos előttem. Úgyhogy mindent megpróbáltam: kilúgoztam a prózát, vagy barokkosan elcifráztam, példázattá sűrítettem. Ehhez műhelyönérzet kell…” Ez a mondatesztétika hasonlít Esterházy esztétikájához, de akár a filozófus munkájához is, ami – Szabó Lajos szerint – a szavak latolgatása. A könyvben, amit másodszorra is egy ültő helyemben olvastam végig, terjedelemben a tárca és a kisesszé dominál, ez a két, manapság mostohán kezelt félirodalmi műfaj. De mi az, hogy félirodalmi? Nincs félirodalmi műfaj Kosztolányinál, a publicisztika, tárca, novella és elbeszélés egymásba csúsznak, éppen a stiláris kontroll, a semmit sem engedő alkotói fegyelem miatt. Ezt a fegyelmet szeretem Bognár Antal rövid írásaiban. „Eredeti, »nyolcemeletes« kansasi bőgatya lebeg-lobog két álló napon át a Corvin előtt, a Blaha Lujza téren, emelődaruval (nem tévedés!) harminc méter magasba felhúzva – mivelhogy különben a szára a földet verné. Élethű utánzata ez a híres Lee farmernek, 17 méteres derékbőségűre nagyítva, nyom vagy jó három és fél mázsát, és tíz kilométernyi benne a cérna. Tavaly szabták (dupla széles anyagból), s brüsszeli kiindulóponttal járja be azóta – nem kísértetként, hanem reklámcélokkal – Európát. Kis ország vagyunk, nálunk, meg kell hagyni, nagyot mutat; mintha Gulliver helyett Gulleever hagyta volna itt, »Lilipesten«…” (Gulliveri méretek). Az anyag semmit sem pazarló elrendezése, a méretezés, a tények már-már szabászati pontosságot elérő adagolása, a tárgyszerű építkezés, aprólékos haladás egy precíz „elméretezés”: groteszk szövegvilág felé. Ha végigvinné, nem sokban különbözne az Örkény-egypercesektől (melyek közt szintén találni kifacsart újsághírt), de így megmarad hírnek.

Hírnek is.

Félelem és szemben: nem volt ostobaság ebből a két szóból kiindulni. „Alapélményem, amivel a mondatok összecsomózása és kibogozgatása közben küszködtem: a félelem volt. A félelem a világtól, amelybe két napig hezitálva beleszülettem. Nekem a szorongásról egyformán érvényeset tud mondani Móricz Zsigmond és Franz Kafka” – olvasom a fentebb már idézett interjúban. A két fogalom viszonya mégsem mellérendelő. A félelem mint latens, megfoghatatlan alapérzés „bravúrok” létrehozására késztet, hatása szélsőségekben, burjánzásban mutatkozik meg. A szembehelyezkedés pozíciója viszont – ezzel (is) szemben – olyan m betűs szavakat lendít játékba, mint műgond, mérték, műhely és minta. Nem biztos ugyanis, hogy a világ eseményei félelmetesek, azok inkább vannak, csak úgy, szórtan, rendezetlenül. „A Veszpák és Mopedok kora volt ez, a szeleniteké és a tomboláé, a tejpor és a hulahopp-láz kora; elfogadják Új-Belgrád urbanisztikai tervét, és a World-Tourist felfedezi Jugoszláviát; akció indul az asszuáni műkincsek megmentéséért, és lezuhan a repülőgép a Manchester United csapatával; a belgiumi világkiállítás fénypontja az Atomium, és Algéria elnyeri függetlenségét; új munkásotthon épül Szabadkán, és az ember kilép a világűrbe” – jellemzi Bognár a Buksi című ifjúsági magazin indulásának időszakát (Volt egyszer egy Buksi). Az elaprózódó, burjánzó események között az m betű, az m ber teremt rendet. A félelem összegubancol, az ember, „emberi tartás” elrendez. Ez a tanulsága számomra a Valiant herceg fegyverhordozója című képregény (!) mintaszerű elemzésének is. Alfréd, Vernon várának jogos örököse meggyújtja az örökségét bizonyító oklevelet, hogy a fényjellel mutasson irányt annak a hajónak, mely a viharos tengeren kikötni készül kedvesével. Ezzel a gesztussal az igazságért való küzdelem – bizonyíték híján – láthatatlan szintre tevődik át; Alfréd végül egy láthatatlan lovag, Valiant herceg kísérője lesz. Ami megmutatkozik, az ismét a hiány. A csak bennünk élő, jelképes lovag, aki beszédre késztet: arra, hogy emberi előjogainkért, kivételezettségeinkért szót emeljünk; ő az, aki „eszményeit szintúgy komolyan veszi, de nem telik tőle egyébre érdekünkben, mint beszédre”.

Ez a beszéd (a Levélnehezék esetében persze inkább az írott beszéd) az emberi tartás – és a műhelymunka – alapja.

A „mi Kosztolányink…” – így, ebben a szókapcsolatban mutatkozik meg igazán (a Levélnehezék olvasói számára) az, ami a szabadkai szerző számára fontos. „…a mi Kosztolányink – hiszem és tudom – mondana valamit azoknak is, akik sürgető koldusai, szegények, a szónak. Nekünk itt, Pesten, akik magunk elé motyogunk, sorolván életünk látottan-látatlan elcsúszott állomásait. Vagy az álmainkat. Hiszen királyfinak születtünk mindahányan! Királyfinak, aki kiáll minden megpróbáltatást, és sikerül, igen, igenis sikerül kiszabadítania kedvesét a sárkány karmaiból! Azután pedig boldogan élnek… Mondana valami vigasztalót, amiért nem adatik meg mindenkinek a jó mesélés önfeledtsége sem” (Néhai Cifra János a „világ történelmé”-ről). Ezt a rövid idézetet példatárnak használom, hiszen mindent tartalmaz, amit Bognár Antal levélpapírjait olvasva kiemelnék: a szülőföld megidézését; a szóművességben munkálkodó mesterséget, amely tapintatlan igényességgel nyúl át műfaji határokon; a már-már hősies emberi erőfeszítést valami „jobb” felé; és a mesélés központi helyét, mely a lényegében magányos emberi lények közti párbeszéd lehetőségeként mutatkozik meg.

„Mi kell ahhoz, áruld el, Majtényi bátyám, mi kell ahhoz, hogy az ember mesélni tudjon, úgy tudjon mesélni, hogy hegyezzék a fülüket az emberek?” – teszi fel a kérdést a Majtényi Mihályhoz írt levélben, és mintha egy múlt századi esztétika? életvitel? életminőség? rezonálna a válaszban:

„Jó pipa kell ahhoz – nem tudom, eltaláltam-e, esetleg nem ilyesmit válaszolnál-e huncutul –, jó pipa, tűrhető feleség, békülékeny öregség. Csendesség.”

Úgy vélem, a mesélés lesz mégis a kulcsszó. Itt fokuszálódik mindaz, amit emlegettem: a félelem és szétszóródás, burjánzás és rendezetlenség tapasztalatával szembeállított műhelymunka, az írás (akár nyelvi) tudatossága (mint a Bogozó nyelvművelő jegyzeteiben, és nehezen állom meg, hogy a cím játékos etimológiáját ide ne jegyezzem) – vagyis az írott beszéd becse, amely miatt „az ember nincs egészen egyedül a rámért magára maradásban” (Megpróbált versek. Jung Károlyhoz). A mesében pedig minden megeshet. Az is, hogy egy valahol, régen olvasott aforizmatikus történet bölcs rabbija Cifra János szavaival válaszol arra a kérdésre, hogy „mi lehet a legrosszabb, ami az emberrel megtörténhet életében”:

– Az, hogy megfeledkezik arról, hogy királynak született – felel a rabbi, Bognár Antal és Cifra János. (Masszi Könyvkiadó, 2001)