Kortárs-díj, 2001

Dunaharaszti és Iowa között egy íróasztal és a résnyire nyílt ég

Tornai József

Ha az ember oly régestelen-régen ismer valakit, mint én Tornai Jóskát, nagyon nehéz felvennie a laudációhoz szükséges hangnemet. Ami nekem Tornai Jóskáról eszembe jut, azokért a tulajdonságokért nemigen szoktak díjat adni. Adhatnának tulajdonképpen; például kiadhatnák az Empátiás Jóbarát, a Figyelmes Beszélgetőtárs, a Kiváló Lelkiző díját is. De nem adnak. Nem díjazza a világ az Örök Kamaszt sem, pedig kész csoda, hogy valaki egészen tisztes koráig mindenre kíváncsi, sőt radikális személyiség maradjon, például hogy ne az öregember súlyos magányával keresse istenét, hanem az alig serdült lélek dühös szerelmével; ne a harmóniát szólongassa a világ jelenségei között végső, makacs elszánással, hanem felajzott vadászszenvedéllyel csípje nyakon a diszharmóniát, nyugtalanító premisszáit egy sötét jövőnek, és arcunkba vágja diadalmasan, úgy, ahogy csak ifjú ember képes rá, aki még nincs rászorulva az önvigaszra.

Mondom, nehezen találok bele a laudáló szerepébe, s ilyenkor legjobb, ha idéz az ember a szerzőtől valamit.

Itt van például egy régi kötetéből (Naptánc) az Egy szó születése:

Prózában is ekként kéne folytatni, ha tudnám. De persze nem tudom. Tornai Jóska mesélte, s meg is írta, hogy az egyik költőtalálkozón Észak-Amerikában egy dobos ütemes dobszóval, egy kínai lány pedig mozdulatokkal kísérte felolvasását, amely nagyon nagy sikert aratott, a találkozó résztvevői napokig mondogatták a verset, amely ily módon mint avantgárd költőt ismertette meg őt – a fonikus költészet itthoni propagátorai húsz évvel később ezen nyilván nagyon álmélkodtak volna.

Ezzel azonban elérkeztem arra a pontra, ahol már a barát zavara nélkül lehet Tornai Józsefről, a költőről, íróról beszélni. Csak sajnos itt meg olyan gondolatokba ütközöm, amelyeknek a kifejtésére nem ez a kis üdvözlőszöveg a megfelelő keret. Mégis érinteni szeretném őket, mert szégyenletesen kevés szó esik ma a hatvanas–hetvenes években született magyar irodalom jelenségeiről, minthogy ezek, tudvalevőleg, a Nagy Paradigmaváltás előttiek, s az irodalmárok új nemzedékei elnéznek felettük. A maguk idején meg más okok akadályozták, hogy a magyar irodalom folyamatában értékelődjenek. Arról van szó, hogy ez az akkor beérkező egy-két nemzedék tudatosan a modern szellemiség „magyarra fordítására” törekedett. Nem akarták megtagadni az apák nemzedékét, Illyést, Szabó Lőrincet, Németh Lászlót, Veres Pétert, folytathatnám Weöres Sándorral, Vas Istvánnal, Jékelyvel, egyrészt mert akkor nem ezek jelentették a „hivatalos” irodalmat, amely minden új nemzedéknek a legfőbb ellensége, másrészt azért sem kellett megtagadniuk elődeiket, mert a felsoroltak is „modernek” voltak, egypár korábbi évtized újítói, akik ugyancsak új ágakat akartak oltani a magyar szellemi, művészi hagyomány fájába. Egyébként ők sem voltak ellenségesek e „fiakkal”, ha igazán gondos „apákként” nem viselkedtek is. Igen tanulságos olvasmány ebből a szempontból Tornai legutóbb megjelent kötete, a Leszálltam anyám öléből, amely költővé válásának történetét is elmondja, szellemi tájékozódását, mesterválasztását, Szabó Lőrincről és Veres Péterről emlékezik. „Veres Péter válasz volt az én kiszakadás-problémámra is. Számomra a kivétel: íróvá, népvezérré válva is a közösség önkéntelen tagja maradt. Nem úgy, mint mi, első nemzedékbeli értelmiségiek, akik mind »kiszakadtunk« … Csoóri Sanyi vitatta ezt…”

Az idézet utolsó szava, a költőbarát neve egyszersmind arra is utal, hogy ez a vállalkozás – magyar íróként modernnek lenni – a nemzedék meghatározó részét áthatotta. A legendás Belvárosi-kör volt Tornai József „egyeteme”, itt, költő- és íróbarátokkal folytatott vitákban, beszélgetésekben formálódott ki az ő ars poeticája is, ahogy nyilván valamennyiüknek meghatározó bázist jelentettek e találkozások. Tornait arrafelé vezették korábbi olvasmányai, s mondhatni, ösztöne is, amerre e kör tagjaként fordult, de munkásként, majd „kiemelt” alkalmazottként kevés energiát nyerhetett volna gyári környezetéből a csiszolódáshoz. Márpedig ha a szülőfalu, Dunaharaszti ellátta is egy egész életre való lírai munícióval (még az idei, szeptemberi számunkban megjelent új versében is ott a „guruló nap a homokdombokon”, a távoli pünkösdi harangszó), de nem láthatta el azzal a tudással, amelyre a modern költőnek szüksége szokott lenni. Nemhogy az esztétikai-filozófiai tudásanyaggal nem láthatta el, hanem még az efféle könyvek használatának természetes készségével sem. Ez a többé-kevésbé tudós költők társaságára maradt. Az ösztön vezette persze, amikor rátalált az ismétlés ősi, barbár formai erejére például, de tudnia is kellett, hogy az ősi jelenléte a modernben, az úgynevezett bartóki modell – a század nagy művészi titka. A versek tudatos alakításán felül egy egész esszéírói munkásság lett hozadéka a tanulásnak.

Volt és talán ma is van Tornai tanulásra és elmélkedésre kész magatartásában valami lelkes naivitás. A dörzsölt profik nem szokták ennyire elárulni, hogy a művészet, az emberi létezés, a nemiség vagy akár a vallás kérdései ennyire érdeklik őket. Persze nem is mindig érdeklik ezek őket annyira, az az igazság. Tornai esszéit – akár a nagy szakmai tanulmányait, akár a Kortársban gyakran jelen lévő töredékes jegyzeteit, aforizmáit – épp azért szeretem olvasni, mert lehetnek bármily ötletszerűek, könnyed rögtönzések, valódi, erős szellemi érdekeltség sugárzik belőlük. Amely mindig átragad az olvasóra. Kit érdekel, hogy tényleg bennük van-e a bölcsek köve?! Valódi kérdésekre válaszol bennük egy valóban töprengő ember. Akit – egyik legújabb kisesszéje nyomán (Heti Válasz, 2001. szeptember 28.) – nevezhetünk „égi embernek” is.

Tornai a Kortársnak hosszú ideig szerkesztője is volt. Azután is rendszeres munkatársunk maradt, sok év óta többféle műfajban jelen vannak itt az írásai. Nyilvánvalóan eszmei rokonszenv is rejlik ebben. Hogy mi közte és köztünk a közös nevező? Legelsősorban az a magyar modernség (= korszerűség), amelyről a Belvárosi-időszakkal kapcsolatban már szót ejtettem. Hagyomány, nemzet ebben a fogalompárban egyenértékű az újat akarással, az emelkedés, a művelődés akarásával. Ez a szemlélet nemcsak a kozmopolita jellegtelenséget tagadja, hanem opponál egy jellegzetes magyar magatartást is, azokét, akik „a tegnapért eladják a mát” (Vannak magyarok). Ezért Tornai úgynevezett magyarságversének egy részletével fejezem be köszöntőmet (A nemzet szelleme):

Ács Margit

Néhány tanács a költőknek és pékeknek is mindig segítő írótól

Gion Nándor

Maga a szerző is mindig „in medias res” alakzatokkal vág neki azoknak a novelláknak, szám szerint hatnak, amelyek közléséért a folyóirat szerkesztősége úgy érezte, díjjal érdemes őt megtisztelni – szóval mind a hat, inkább rövidebb terjedelmű textus ugyanúgy a szerzőé, mint azok a nagy, irodalomtörténeti helyét példásan kijelölő művek, mint például a trilógia darabjai a Virágos katonától az Ez a nap a miénk-ig. Gion-művek ezek is, vagyis tradíció és modernség együtt, inkább informatív, mintsem elbeszélő modor és nyelv, anyagszerűség és bizonyos vizionált atmoszférák, életismeret és életbölcsesség; ám legfőképpen mégis az a nagyszerű belső hallás, amelyről Gion írásművészetét elemezve Domokos Mátyás finoman megjegyzi, hogy remek képessége révén mindig pontosan érzékeli azt, meddig „valószínű az írásban a valószínűtlenség”. A Kortársban közölt novellák is eme kiváló belső hallás esztétikai pontosságának a lenyomatai.

A szerző ezekben a novellákban szinte mindig valami platóni absztrakt-elvont figura, az író (egyszer, csupáncsak egyszer holmi festő, aki viszont lélegzetelállító történeteket mesél az írónak a budapesti lakásmaffia brutalitásairól) – a szerző tehát az író; önreflektált, szépen idealizált, melegszívű és mindent megértő személyiség, csupa kellem, csupa báj, aki persze sokat és sokszor dolgozik, és természetesen keveset keres. Egy figurája, bizonyos Doncse Szotrovszki, hajdan macedón költő, aki újabban gusztustalan rozskenyereket és parajjal duzzasztott pogácsákat süt és árul Bécsben, azt mondja neki a megfelelő dramaturgiai ponton, nagy lefitymálások közepette: Egy prózaíró a kutyának sem kell! Szóval ez itten a tételmondat: szerzőnk, értesülünk a textusból, szolid-szerény miliőben él, egy másfél szobás lakásban, ahol ideje nagy részét az íróasztal melletti piszmogással tölti (időnként Dominikát, az egyetemista szomszédlányt „abajgatja”), éjszakánként vagy olvasni szokott nagy élvezettel, vagy írni, ezt már kevesebb élvezettel, utóbbit szigorúan anyagi okokból. És persze sokat iszik, főként röviditalt; leginkább a betérő kuncsaftok hozta italneműt (Leonyid, az ukrán bérgyilkos meg is lepi őt egy fejedelmi minőségű Kárpátok gyöngye nevezetű vodkával), de néha hozzájut egy-egy láda szintén felséges belga sörhöz – szóval innét, a porosodó könyvek mellől, e lakásból obszerválja a világot: ez a központ, ablaka a megfigyelőhely. Itt látogatják meg kedves és kevésbé kedves barátai, mindenekelőtt a szerelemre éhes dr. Baltás Katalin körorvos, aki azonnal vérnyomást mér, és az eredmény láttán ingatni szokta a fejét, majd felszólítja a szerzőt, hogy tartózkodhatna a dohányzástól és az égetett szeszes italok túlzott fogyasztásától, s aki időnként a melegszívű szerzőre bízza Dugóhidi Anita névre hallgató vizslája őrzését; de felbukkan itt – pontosabban ide zúdul be – szinte a fél Kelet-Európa és a Balkán. Például egy bosnyák írástudatlan muzulmán, bizonyos Szelim Ferhátovics, aki egy hatalmas, zárt teherautóval furikázik Bosznia és Nyugat-Európa között; aztán az előkelő modorú Leonyid, az ukrán bérgyilkos (ezeket némi manőverezések után ki is békíti egymással a szerző), aztán az emlegetett Dominika, az egyetemista és „megélhetési éjszakai szolgálatokat” vállaló lány, akivel persze szerzőnk szigorúan plátói és pszichológiai természetű kapcsolatokat ápol, és időnként bevonja, de nem beavatja saját tranzakcióiba. És megjelenik a hosszú combú rendőrnő mint hajléktalan az ablak alatt – és így tovább. Megtudjuk továbbá a szerzőről, hogy bizony vadászni is el-eljárogat, de a brutális műveletek közben, minő melegszívű jáger, jó tanácsokat osztogat kedves vadkacsájának, hogyan kerülhetné el a vadul röpködő söréteket: alacsonyan repülni! Aztán ki-kiruccan (ritkán) ebből az obszervációs lakásból, és háborús fényképek nyomába ered (nem túl gyorsan, de azért céltudatosan és tárgyszerű szépséggel mutatja be egy háborús táj, a Süllő-sziget és a Torontál lányok házának pusztulását). És azt is megtudjuk, hogy eme zűrös emberrablások, különös balkáni és nem balkáni figurák zavaros eltünedezései közben, bizony, efféle apokaliptikus viszonyok között a melegszívű szerző a délvidéki magyarság második világháborús pusztulását írja meg egy nagyregényben (ez a nap a miénk).

És itt akár fel is idézhetnénk a Gion-trilógia esztétikai szépségeit, de azért nem tesszük, mert úgy gondoljuk, hogy a Kortársban díjazott novellák egyáltalán nem „melléktermékek”, nem egy nagyszerű regényíró „üzleti vállalkozásai”. Merthogy itt is van tágasság: akadnak magasságok és feneketlen délvidéki mélységek. És van persze egy kiválóan megtalált narrációs pont, ahonnét a különben önmagát, analitikus képességeit önmaga által megdicsért szerző beszél – aki persze nem azonos Gion Nándorral, de legalább olyan módon ő, ahogy nekünk az emlegetett valóságot illenék megkülönböztetni a metafizikai valóságtól. Aztán itt van az az elemi erő is, amellyel a szerző a környező valóságot világalkotó funkciókkal képes felruházni – elemzői épp ezt szokták Gion elbeszélői karaktere talán legsajátabb atmoszférateremtő képességének nevezni. Álom és valóság; apró, mozaikdarabokból fölépülő történetek, Magyarországnak és a felbomló környező államoknak sötét, komor, nyomasztó és háborús kilencvenes évei, amit egy szeretetre méltó elbeszélői szerző onnét, a másfél szobás lakásból mond-figyel-vizionál.

Doncse Szotirovszki, a hajdani macedón költő Bécsben pék lett, a szerző meg ebben a budapesti kis lakásban kenyerét nehezen kereső író. Ám kimondja a szentenciát: „segíteni azonban mindenkor hajlandó vagyok költőknek és pékeknek egyaránt.” És ezt ne feledjük, mint ahogy azt is tudjuk immár a 2001. évi Kortárs-díjjal jutalmazott szerzőtől, a nagy tudások enciklopédistájától, hogy veszélyes, nehéz és súlyos söréttűzben úgy kell tennünk, mint szeretett vadkacsájának: alacsonyan repülni!

Ambrus Lajos

Meghalt Mátyás király, oda az igazság?

Csoóri Sándor

Hogyan történt, hogyan nem, arról nem szól a fáma; arról viszont igen, hogy jeles férfiak – ki kezdeményezte a találkozót, nem tudhatni – összedugták a fejüket egynémely ügyben: az ország, a haza, az anyanyelv, a szétszóródó létünk stb. dolgában. Karácsony hava, kiváltképp ha az embert a Koszorú szerkesztőségébe invitálják, különlegesen jó hely az ilyesféle beszélgetésekre. Amíg kapaszkodik fölfelé a grádicson, legyen az akár a nagyságos fejedelem, akár egy székely góbé, meghányja-veti, hogy micsodás mondanivaló – s főleg milyen hangszerelésben – kerüljön terítékre. Mert nem mindegy ám, hogy suba alatt marad-e a gondolat – szánknak forró a kása! –, vagy éppenséggel kitáratik a másikkal való ütközésre!

És az sem közömbös, hogy miféle görbületével – a szabadság hegy- és vízrajzával – égeti szemünket a nagy asztalról lelógó térkép. Mert ha csak a Porta jelei színeztettek rá – vigye el a törököt az ördög! –, az még hagyján, de ha Trianon koromárkai űznek velünk csúfot, igencsak megkeseredik létünk lépes méze.

Lassan foly a szó. Hogy mért éppen a házigazda kezdi, annak is megvan a jelentősége.

Arany János: „Mátyás király idejében a veres-fehér-zöld szín uralkodott egyik tengertől a másikig; a keresztes halom és négy fejér szalag volt az ország czímere. Ez az igazi magyar nemzeti szín, ez az igazi magyar czímer.

Hej pedig akkor volt ám szabad a magyar! Olyan szabad volt, hogy a királyt is maga választotta. Úgy választotta Mátyást is királlyá: az urak Budán a várban tanakodtak; a Duna hátán, a jégen pedig negyvenezer ember állott fegyverben, nemzeti zászlókkal. Egyszer ezek elkiáltják: Éljen Mátyás király! Az lett meg, a mit a nép akart, Mátyás királylyá lett, nem is bánta meg a magyar, soha.”¹

Csoóri Sándor: Más idők voltak azok, szerkesztő úr. Ha csodálatra méltóak, akkor ezzel nem azt akarom mondani, hogy tessék oda visszatérni! Nem. Valamilyen megújulásra volna szükségünk. Hogyan? „Minden megújulást a magunk megújulásával kezdhetnénk csupán. Ez azonban most is késik, vagy ahol mocorog már, ott is csak nagyon lassan és ellentmondásosan. A magyar fejekből hiányzik valami, ami egy közösséget jókedvű próbákra és erőfeszítésekre tudna késztetni. 1956 volt az utolsó történelmi pillanatunk, amikor még a néma kérdésekre is tévedhetetlen ösztönnel feleltünk országosan. Azóta egy-egy véletlen labdarúgó-győzelem hangol csak össze bennünket fél óráig. Szétszóratás? Ez a köreinkben otthonosan hangzó fogalom nemcsak azt jelenti, hogy szétszóródva élünk a világon, legalább 52-53 országban körülbelül négymillióan, hanem azt is, hogy idehaza egymás között is így élünk. Így, szétszóródva, elkülönülve, fölbomlott életközösségek kisemmizett veszteseiként. Honnét buzogna föl így valamilyen egységes erő? Akár eszme, akár költészet, akár szolidaritás formájában?”²

Tamási Áron: „Bárhol vagy, és bárhol vannak a többiek, akik a magyar nyelv családjába tartoztok; ne a gyász színeit lobogtassátok felénk, hanem teljetek el annak a reménységnek az erejével, melyet erről a földről az egész nép az élet természetes vágyával küld a világba.”³

Illyés Gyula: Áronka, neked megvan a jogod, hogy üzenj – itthonról üzenj – Márai Sándornak. Ám a magyar nyelvcsaládba való tartozás – akár akarjuk, akár nem – bizonyos kirekesztődéssel is jár. „Én, aki értékelni tudom Flaubert-t, és melléje tudom tenni, mondjuk, Móricz Zsigmondot, majdnem sértőnek érzem, hogy mért nem áll Móricz Zsigmond olyan helyen – a világirodalomban is –, mint a nála nem nagyobbak. Ennek, ismételni sem érdemes, egyszerű és durva okai vannak. Az egyik… csaknem lefordíthatatlanok vagyunk.

A másik a bennünket övező nemzetieskedő gyűlölet meg az általa keltett rossz hírünk a nyugati világban. Ez utóbbihoz mi magunk is jócskán hozzájárultunk. Magyarországot hosszú évtizedeken át külföldön mint fasiszta, elmaradott, azelőtt grófi mulatozókból, szellemi szolgákból álló országnak ábrázolták.”⁴

Csoóri Sándor: Ha így van is, Illyés Gyula ne tudná, hogy „bennünk már-már egy lélektani perverzió duhajkodik: azért nem tudatosítjuk soha balsorsunk nagyságát, mert ha tudatosítanánk: a vereséget vereségnek, a tévedést tévedésnek kellene elfogadnunk, nem végzetnek, amely vagy a bűntudat, vagy a beletörődés zsákutcájába sodort már jó néhányszor.”⁵

Hidvégi Mikó Ferenc: „(1604) Bocskai István oda fel való gondjai között nem felejtette Erdélyt is, és örömest vonta volna magához; de hadait erre nem szaggathatta. Viszont, kivel itt felköttesse a harangot, nehéz vala, mert már sokszor szájunkat a kása megégette vala, és mikoron mi, szegény erdélyi statusok, életünket kockára vetettük, akkor Magyarország csak nézi vala. És így az 1604-ik esztendő reménségben, hallgatásban végződék el; mivel Basta Kassához alá érkezett derekas haddal, és az ősznek vége s télnek eleje sok és csudálatosképen forgott, hol egyik, hol másik vevén győzedelmet. Mindazonáltal a tavasznak igen elején avagy a télnek végén nem állhatván Basta, Eperjesből felindula, Bocskai István is utána; és így Erdély is felébrede, a maga dolgaihoz kezde. (1605) Ebben pedig fő és dolognak kezdője levén Dersi Petki János, mert ő nyitá fel a székelység szemét, ő vala, aki megmutogatá, hogy eddig is Isten ellen, hazájoknak romlásával, lelkeknek veszedelmével szolgáltak a németnek. A székely nemzetnek némethez való hűségének megmutatása miatt szenvedtük a veszedelmet azelőtt is, és vége leszen majd nemzetünknek és minden állapotunknak, ha meg nem orvosoljuk és jobbra nem fordítjuk a ló számát.”⁶

Csoóri Sándor: „A nagykárolyi diákok Magyarországon már jártak, de Székelyföldön először járnak életükben. Kerékpárral és hátizsákkal. És hát olyan nekik ez az egész kaland, mintha ismeretlen országban járnának. A dombok, a fenyőerdők, a vártemplomok; a bivalyos szekerek a falusi utcákon, a rengeteg boglya a réteken és a domboldalakon. (…) Lelkes zavarukból azt hámoztam ki, hogy sem földrajzát, sem történelmét nem ismerik ennek a belső tájhazának, mint ahogy Erdély évszázadai is megfejthetetlen rovásírást jelentenek számukra.

Váratlanul azt kérdeztem tőlük: tudják-e, hol van Hunyadi János sírja, hol Szilágyi Erzsébeté és a fiuké, a lefejezett Hunyadi Lászlóé? Csak néztek egymásra pironkodva. Mintha a másiknak tudnia kéne. És az önálló Erdély megteremtésében nagy munkát végzett Fráter Györgyé, akit az alvinci kastélyban 1551 decemberében megöltek? Némák és zavartak maradtak továbbra is. Azt ajánlottam nekik búcsúkézszorítás közben, hogy ha a Békás-szorostól jönnek visszafelé, kerekezzenek el Gyulafehérvárra is. Látniuk kell a székesegyházat, a valamikori erőt, amely fölépítette. Látniuk kell a sírokat, mert Hunyadi János márvány sisakrostélyán át tisztábban látják még önmagukat is.

Székelyföldi autonómia? Ilyen alultáplált tudattal? Ilyen semmihez sem kötődő műveltséggel? A két fiú ugyan partiumi, de maguk a székelyföldiek se dicsekedhetnek gazdagabb tudással.”⁷

Arany János: Hagyja csak, Csoóri uram, „a magyar legény nem oly hamvába holt ember, hogy fát hagyjon a hátán vágni. A magyar legény nem szereti, ha az orra alá piszkálnak. Azért kerüli a katonai rabságot, míg lehet. De senki ne gondolja, hogy a veszedelmet kerüli oly igen. Felkeresi ő a veszedelmet otthon is. Ritka vasárnap múlik el a nélkül, hogy véres ütközet ne történjék közöttük. Azt látni, azt a bátorságot, a mit ilyenkor kimutatnak! Az ember szíve repes örömében, hogy, ha a haza valaha veszélyben forog, ez a bátor, elszánt legénység meg fogja azt védelmezni.

Igaz lelkemre mondom: a haza csak örülhet, hogy ily tűzről pattant fiai vannak. Ha seres pohár mellett gunyasztana a magyar a kocsmában, s lesütné a fejét, mint a kinek orra-vére foly: kétségbe esném e haza sorsa fölött. De ha látom ezt az eleven ifjuságot, magamon kívül vagyok örömömben és felkiáltok:

Én még azon sem verem falba a fejemet, hogy a magyar legény csintalanságból imitt-amott egy tinót elbillent. Nem jól teszi, az igaz, vétkezik mind isten, mind az emberek törvénye ellen, kárhoztatja érte a világ, kárhoztatom én is: de mégis megbocsátok neki azért a fiatal tűzért, a mi benne lakik. Meg vagyok győződve, hogy a magyar legénységnek nagyobb része nem rossz indulatból teszi azt. Nem fér a bőrében; nem tudja, mit csináljon: tennie kell valamit, a mi egy kis vitézséggel jár.”⁸

Tamási Áron: „Minél több beszédes ember van egy társaságban, annál inkább illedelem dolga hallgatni. Valami ilyenfélét gondoltam a tegnap.”⁹ De ha már három fertályóra alatt így összekovácsolódott a szó, néma torokkal sosem világosodhatik meg az elgondolásunk, tehát szólnom kell. „Mi annak előrebocsátásával, hogy a közép-európai magyarság egyetlen nyelvi és kultúrközösséget képez, amelynek a romániai magyarság is alkotó része, igényeljük a romániai magyarság önkormányzatát, amelyhez való jogunkat az erdélyi románságnak saját elhatározásából született gyulafehérvári határozataira, valamint a békeszerződések kiegészítő részét képező kisebbségi szerződésre alapítjuk. A Marosvásárhelyen összegyűlt fiatalság egy szabadságát szerető nép nyíltságával fordul a nemzeti álmaiban beteljesült és Gyulafehérvár magas szelleméhez felemelkedni tudott román néphez és irányítóihoz, hogy az élet és az emberi jogaiban veszélyeztetett magyarság számára találja meg azt a módot, amely lelki kibéküléshez, egymás becsületes megértéséhez vezet, és a történelmi egymásrautaltságban élő két nép számára a szabad testvéri együttélés lehetőségeit megteremti.”¹⁰

Kós Károly: „Nem kutatjuk, hogy az a nélkülünk, rólunk készült és kötött trianoni szerződés miféle koldusalamizsnát rendelt számunkra.

Nincs sok értelme ennek.

A mi igazságunk: a mi erőnk.

Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek.

Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne duzzogjanak.

Az Élet nem vár, az Élet rohan.

Kiáltó szómmal ezt kiáltom!”¹¹

Csoóri Sándor: Károly bácsi aztán csak tudja, hogy mi nem akarunk belealudni a rohanásba. „Mert ha szabadabban és otthonosabban mozognak is a magyarok az egykori kisantant országaiban, szabadságuk mindaddig viszonylagos marad, amíg a létük nem teljes lét, hanem csak köztes lét, csak részleges lét, csak két part között ingázó kompélet, amely körül a történelem is csak toporog. Kell nekik valami bizonyosság. Valami véglegesség, ami kisajátíthatatlan s elvehetetlen. Valami, ami eredeti. Valami, ami egyszerre szimbolikus és egyszerre csodaként kézbe vehető.

S ez nem más, mint az anyanyelv! Egy nép legnagyobb szabású alkotása. A föld elvehető, a folyók, az erdők, a földmélyi ásványok szintén, de az anyanyelv szavai, amelyekhez millió és millió élő és halott akarat tapad – elvehetetlen.

Szomszédaink mégis ezt akarják elvenni, mindenáron. Ravaszul, nyíltan, félreértelmezhető jogi cselekkel és félreértelmezhetetlen parlamenti rohamozással.”¹² Ha Bethlen Gábor nagyságos fejedelem uram szempilláira nem rakott volna mázsás súlyokat az álom – Arany János surrogón suttogja, miközben a Both bajnok özvegye című verskölteményének keféjét javítja, „nem rakott, nem rakott” –, még megtoldanám valamivel, amit neki is hallania kéne: „A többségi nyelv mellett a kisebbségi nyelv örök emlékeztető. Egyrészt a jóvátehetetlen trianoni döntésre emlékeztet, másrészt arra a mindennapi tényre, hogy a megtámadott nyelv egyúttal egy másik nemzet tulajdona, s egy másik kultúráé. Továbbá arra, hogy egy megcsonkított szervezet mindig szerepátadásokra kényszerül. A megvakított szem helyett az ujjbegyekkel próbál látni. A kisebbség életében így vette át a nyelv: a szabadság szerepét. A nyújtózkodásét. A hazáét. A kiteljesedését. Egy kisebbségi lény számára az emberi nagyság elképzelhetetlen az anyanyelv tágas univerzuma nélkül. A Nap körül nemcsak a Hold kering, de ott kering a szilvamag szó is, a testvér szó, a haldoklás szavunk és a végtelenségé! S mindezt tanulnunk is kell. Értenünk. A legmagasabb fokon. Az egyetemek egyetemét is beleértve ebbe a magasságba.”¹³ Egyetem?

Illyés Gyula: (mikor észreveszi, hogy „besenyő” társa a harcosságában is csaknem elérzékenyült): „– Na, maga csak ne ragyogjon nekem! Az ilyen rebellis alakok miatt veszett el mindig az ország.”¹⁴

Csoóri Sándor: „ – Én, rebellis? Most hallom először. És Illyés Gyula? Ő mi volt, ha szabad szerényen érdeklődnöm?”¹⁵

Illyés Gyula: „Természetesen lángész, de megalkuvó és kiegyező lángész, ügyes kétkulacsos, akit a mindenkori magyar kormány busásan pénzelt. A mai is! De úgy látom, ifjú kartársam, ön még tájékozatlan ebben a szép magyar közéletben. Ráadásul műveletlen is. …majd csiszolok valamit az elméjén, ha jóféle anyagból van.”¹⁶

Egyetem? Jegyezze meg – a beszélő olyannyira megnyomta a szót, hogy Arany, anélkül, hogy tudta volna a folytatást, bólintott –: „diaszpóránk mai állapotában a nyelvünk a nép. Sajátos tulajdonságaiból ma főleg ez sugározhatja azt az erőt, amely a mi társadalmi közösségünket egyenrangúvá teszi a többi népek jól működő közösségével. Századunk tán legmegrázóbb csalódásaként az a forradalmi kívánság, hogy minden nép a maga portája előtt söpörjön, vagyis hogy mindegyik maga távolítsa el a szemetet, odafajult, hogy a nacionalizmus fájdalmas újjáéledése folytán a söprűk a port világszerte egymás portájára, sőt egymás ablakába verik, leghevesebben természetszerűen a legközelebbikre.”¹⁷

Arany János: „Emlegetik a régi időket, a Mátyás korát; elsóhajtják a mit nagyapjoktól hallottak: Meghalt Mátyás király, oda az igazság! Tehát Mátyás király idejében volt igazság?”¹⁸

Bethlen Gábor: „Az Úristen az övéire mindenkor gondot szokott viselni.”¹⁹

Csoóri Sándor: „Ha belefacsarodunk is, ki kell mondanunk: nincsenek ennek az országnak főhősei. Sikeres emberei még csak-csak, de összetartó, mércét jelentő nagy emberei nincsenek. Akkor hát kikről, mikről és honnan sugározhatna ránk valamiféle lelki varázs? Milyen belső igénytől akarnánk mások számára létezni, s nem csak a magunkéra? Kihúzott derék? Adott szó? Bolond fényűzésnek számít ebben a társadalomban. Itt csak a negativitásnak van igazi lendülete s izgalma. Az »lángész« – a jelen idő lángésze –, aki a legagyafúrtabban képes kijátszani a köztörvényeket, s egyidejűleg a hagyományos nagy, erkölcsi alapszabályokat is! Vitalitást s virtust ugyancsak ők mutatnak. Ők, akik a nemzeti erőt szinte kizárólag a saját céljaikra használják föl. Valahol tehát nagyon elrontottunk valamit. Valahol nagyon eltévedtünk, mint Ady kísértetlovasa.”²⁰

Arany János: „ – Van szerencsém…

– Elhiszem; de minek azzal dicsekedni az utczán?

– Köszöntém önt.

– Nincs nevem napja.

– Üdvözlém önt.

– Nem vagyok főispán. De sejtem már: köszönni akart nekem. No hát adjon isten jó napot. Mi újság?”²¹

Csoóri Sándor: Ha humorral koszorúz, tekintetes szerkesztő úr, ám tegye, de nekem természetemtől fogva nincs kedvem viccelődni. Kiváltképp azért nincs, mert „az anyanyelvet valóban el lehet felejteni. De nemcsak külföldön, idegen nyelvek uralkodó légkörében vagy szomszédságában – el lehet felejteni idehaza is. Ha nem arra használjuk, amire való, a nyelv meghanyatlik. Ha nem az igazat fejezzük vele ki, s ha nem a legsürgetőbb, legizzóbb álmainkat bízzuk rá, elsorvad, mint szerelem híján élő nők.”²²

*

Erre, a „szerelem híján élő nőkre” mindnyájan fölkapták a fejöket, a Koszorú redakciója – a lap „megjelenik hetenkint vasárnap. Szerkesztő szállása, hová a dolgozatok, előfizetési pénzek, reclamatiók is küldhetők: Üllői-út és a 3 pipa-utcza sarkán, 11. sz.” – megint egy kissé megélénkült. De nem annyira, hogy meggidázott volna benne valamilyen új gondolat.

Kint lassan pilinkélni kezdett a hó, ám ahogyan a szárnyas csillagok megérintették az ablak üvegét, azonnal el is haltak. A szedelődzködők hamar érzékelték a kinti fehérségnél – vallató fehérségnél – riasztóbb benti homályt. Bethlen Gábor nagyságos fejedelem, Hidvégi Mikó Ferenc, a penna által űzött emlékező, Illyés Gyula dallamkovács-hangszerjavító (különös instrumentuma az ötágú síp), Kós Károly polihisztor, Tamás Áron székelyharisnyás virrasztó, divatfi és nem utolsósorban Csoóri Sándor rebellis, a besenyőbbeknél besenyőbbek ivadéka még egyszer visszaintett a kefelenyomatok tornyos tornyai mögött ülő? álló? görnyedő? Arany János tekintetes szerkesztő úrnak, hogy mihamarabb – ki-ki saját portájára – hazaérkezzen. Különösen Csoóri szaporázta lépteit, hiszen egy másik redakcióban – hol van már Arany János és az „Üllői-út s 3 pipa-utcza sarka”? – épp a Kortárs-díj átadására várták. Hogy megérdemli ezt a kitüntetést, te is tudod, kedves olvasó – mi, szerkesztők kalapot emelünk előtte –, hiszen az utolsó szolgálatosok egyike ő. Isten éltesse sokáig!

JEGYZETEK

¹Arany János: Országczímer, nemzeti szín, in: A. J. összes prózai művei és műfordításai, Franklin, é. n. 959–960.
²Csoóri Sándor: Hétfejű sárkánynak szeretnék látni a költőt, in: Forgácsok a földön, Széphalom, 2001, 148.
³Tamási Áron: Kedves Márai Sándor! in: Szellemi őrség, Palatinus, 2001, 428.
⁴Illyés Gyula: Magyar irodalom – világirodalom, in: Iránytűvel 2, Szépirodalmi, 1975, 749.
⁵Csoóri Sándor: Kórházi hajnal, in: Tenger és diólevél, Püski, 1994. 854–855.
⁶Hidvégi Mikó Ferenc emlékirata, in: Bethlen Gábor krónikásai, Gondolat, 1980, 30.
⁷Csoóri Sándor: Határsértés, súlyos gondokkal, in: Szálla alá poklokra, Felsőmagyarország, 1997, 193.
⁸Arany János: Önkénytes sereg, in: uo. 957–958.
⁹Tamási Áron: Vélemény háború idején, in: Virrasztás, Révai, 1943. 255.
¹⁰Tamási Áron: Hitvallás, uo. 311.
¹¹Kós Károly: Kiáltó szó, in: „ Kőből, fából házat … igékből várat, Magvető, 1983. 94.
¹²Csoóri Sándor: Kétmillió kalap, in: Forgácsok a földön, 121.
¹³Uo. 121–122.
¹⁴Csoóri Sándor: A halál másnapja, in: Tenger és diólevél, 396.
¹⁵Uo.
¹⁶Uo.
¹⁷Illyés Gyula: A Magyar Nyelvőr ünnepére, in: Iránytűvel 1, 769–770.
¹⁸Arany János: Országczímer, nemzeti szín, uo. 959.
¹⁹Bethlen Gábor: Levél Rhédei kapitányhoz, 1618. júl. 9., in: Bethlen Gábor emlékezete, Európa, 1980, 172.
²⁰Csoóri Sándor: Várakozás, in: Készülődés a számadásra, Magvető, 1987, 373.
²¹Arany János: Régi és új magyar, in: uo. 1038.
²²Csoóri Sándor: A teremtő nyelv, in: Tenger és diólevél, uo. 217.

Szakolczay Lajos

Eddigi Kortárs-díjasaink: Ágh István, Alexa Károly, András Sándor, Beney Zsuzsa, Bertók László, Bodor Ádám, Bogdán László, Bor Ambrus, Czakó Gábor, Czigány Lóránt, Cseres Tibor, Csiki László, Domokos Mátyás, Egyed Péter, Gergely Ágnes, Kolozsvári Papp László, Kovács András Ferenc, Kovács István, Kulcsár Szabó Ernő, Lászlóffy Aladár, Lator László, Marno János, Marsall László, Mészöly Miklós, Nagy Gáspár, N. Pál József, Orbán Ottó (különdíj), Páskándi Géza, Rákos Sándor, Szabó Gyula, Szepesi Attila, Sziveri János, Tatay Sándor, Tolnai Ottó, Tóth Judit, Tőkéczki László, Veress Miklós és Zalán Tibor.