Kemsei István

Az utolsó avantgárd

HULES BÉLÁRÓL

Nagyon kevesen tudják ebben az egymásra nem figyelő irodalmi életben, hogy létezik egy Hules Béla nevű költő, és hogy ez az említett nevű költő jó költő, s amit mond, az figyelemre méltó. Hules Béla ugyanis valahogyan nem került bele az irodalomba. Az esetleg ennek miértjét firtató kérdésre pedig valószínűleg nincs válasz. Csak. Mert nem volt ott, ahol az adott pillanatban lennie kellett volna, s ha ott volt is, nem úgy, azon a módon, ahogyan az elvárható lett volna. Aki pedig Magyarországon elismert költő akar lenni, az legyen szíves ott lenni. Ha nem tudja, hogy hol is van az irodalomba beérkezők számára fenntartott hely, magára vessen. Egyébként is: Hules kellemetlen költő, az ismert dobozolási technikák figyelembevételével azt is mondhatjuk, hogy avantgárd költő, az utolsó, régi értelemben vett igaziak közül való. Műve, világlátása sehogyan sem illik a kialakított képekbe, a már leosztott szerepekbe. Ráadásul Hules még visszahúzódó, szerény költői alkat is, ez a viselkedés viszont, úgy tűnik, ismét hosszú időre kiment a divatból.

Az is igaz, hogy Magyarországon – de talán a világban is, egyelőre – rövid tündöklés után az avantgárd gondolkodás és annak megújító szándéka ismét használaton kívülre került. Ha-mar kiderült ugyanis, hogy a valóság, valamint a valóság kívánalmai ennél jóval konzervatívabbak, és az is, hogy a szellemi útkeresés nem kifizetődő. Nagyon kell ismerni hozzá a költői mesterséget, és még az sem árt, ha a költő képzőművészi, zenészi képességekkel is meg van áldva. Az efféle alkotóból viszont kevés van. Mindazonáltal kevés ország lehet Európában, ahol ilyen sanyarú sorsra jutottak az avantgárd eredményei. Hogy csak egy időben távoli irodalomtörténeti példát mondjak: tőlünk nem is olyan nagyon északra, Csehországban, egy Vítezslav Nezval nevű költő, nagyjából abban az időben, amikor Kassák idehaza a maga reménytelen harcait vívta, vagy az érett József Attila képei tűntek vadnak és elutasítandónak, világirodalmi rangra emelte a cseh szürrealizmust. Mi az avantgárdhoz való viszonyulásunkban kicsit mindig is az angolokra hasonlítottunk, jobban bíztunk a hagyomány szentesítette esztétikai kategóriákban, mint a kísérletezés netán újat is hozó erejében. Az avantgárd nyelvi és formateremtő eredményei talán éppen ezért kevésbé „szervültek” irodalmunkban, alkotói pedig máig ott maradtak a líra perifériáin. Hol a Nyugat „ízlésdiktatúrája” gátolta meg az avantgárdot a kibontakozásban, hol a „forradalmi” eszme mértéken felüli konzervativizmusa. Az alkotók pedig mind egy szálig szűk körben ható, többnyire önmaguknak és barátaiknak dolgozó, magányos bölényei maradtak az irodalomnak, példának okáért Palasovszky, Tamkó Sirató, de később a posztmodern virágzásának talán legjelentősebb képviselője, Erdély Miklós is. Ma, a sok újsütetű kezdeményezés ellenére úgy vélem, ugyanez a helyzet.

Hules Béla ráadásul „megkésett” az indulással. Első verseskönyvének, az 1985-ben megjelent Magányos iniciálénak „füléről” egy őszült-kopaszodó, szigorú tekintetű, szellemi magányban élő, ötvenkilenc éves férfiú tekint ránk. A rá és stílusára jellemző fonák humorral Zár-szavak címmel ellátott, remekbe szabott, pilinszkysen tömör kötetindító versének utolsó versszakát ideidézve:

– jó okunk van azt feltételezni, hogy ez az első könyv inkább szűk válogatás, mint egy későn kezdő költő próbálkozásainak gyűjteménye. Erre utal a teljes fegyverzetet felmutató versek sora is, a kötött formák, a szabad versek, az automatikus írással írottak, a „konkrét”, „lettrista” és a képversek, de a „fülnek” a költő által fogalmazott szövege is: „ez az anyag van most így együtt, ha nem is minden, de úgy érzem: az egész…” – írta mindezt abban az időben, amikor a magyar neoavantgárd a maga eredményeivel és csődjeivel látszatra végérvényesen lecsengett, olyannyira, hogy már régi otthonában, a Fiatal Művészek Klubjában sem volt egészen szalonképes.

Hulesnek persze mindezen mozgolódásokhoz és leáldozásokhoz vajmi kevés köze volt. Egyáltalán, hol is tartózkodott a neoavantgárd mozgalmak halódásakor a költő? „1979 óta nyugdíjas” – jegyezte fel róla a Kortárs Magyar Írók Lexikona. Parkban sétálgatott volna? Le-lejárogatott volna reggelenként tejért a közértbe? Egyáltalán, volt-e ekkor Hulesnek, a nyugdíjasnak hordozható gondolkozószéke, amelyben „őszikéit” kigondolhatta? Látható, hogy minden ilyen és más hasonló hipotézis anakronizmus, őt olvasva ugyanis meggyőződhetünk arról, hogy a hulesi életmű természete állandó, folyamatos, lehetőleg több évtizeden át tartó, szívós munkásságot igényel, még akkor is, ha utólag már lehetetlen és fölösleges korszakolni, skatulyákba rázni az egyes stílusrétegeket, gondolkozásbeli formációkat. A hulesi költészet sajátossága az, hogy szemlátomást nem vertikálisan, az idő- és fejlődési rétegekben előrehaladó, hanem horizontális kiterjedésű. Nem fejlődik, hanem van, lélegzik: él. Innen a tematikai gazdagság, a versalkotó fantázia és a formakezelés szabad szárnyalása.

Mindazonáltal – ellentétben az avantgárd irodalom nagy részével – sohasem érezhetjük azt, hogy Hules köz-avantgárd módjára kívülről, a megteremtendő forma vagy műfaj felől közelítene a szöveghez, pusztán avégett, hogy képverset, konkrét verset avagy lettrista s más egyéb fajtájú műalkotást hozzon létre. Gesztusa a hagyományos, „kézmíves” lírikusé: a kialakult szöveg maga leli meg magának a legmegfelelőbb formát. Ez a gesztus viszont tagadja is a posztmodern azon állítását, miszerint bármely szöveget költői funkcióba lehet állítani. Kétségtelen, hogy ez a megoldás a „ticho-szintaktikus” vagy „anti-szintaktikus” szövegépület irányából tett „vissza”-lépés. A Hules komponálta versek egy részének – a máig szokatlannak tűnő formációknak – ezért nem „funkciója”, hanem az ismerős, már-már a közhelyig megszokott módon érvényesülő konnotátuma van. A szöveg tehát korántsem lehet „bármely szöveg”. Jó példa erre az első kötet címadója, a Magányos iniciálé: a cím értelmezi az üres papírlapon egyedül álló A betűt, kultúrtörténeti s egyéb jelentéskapcsolatokat csatlakoztatva hozzá. Ugyanez a hatásmechanizmus érvényesül az Egér-pillanat kötetben az érdekességét vesztett elképzelt dokumentumfelvétel esetében is; a grafikailag ábrázolt biedermeier képkeretbe zárt Weöres Sándor Rákosi-beszédet hallgat szövegdarabnak sem „funkciója” van, jóval inkább önmagán túlmutató, gazdag mezőtartományokba lenyúló konnotatív jelentésrétegezettsége.

„Én csak úgy vagyok lírikus – amikor vagyok –, mint akinek pisilnie kell, de valamiért nem pisilhet, és ezért kínjában ugrál” – írja Líra című kis szövegében. S valóban, szembetűnő, hogy Hules egészen másképpen szemléli a világot, mint ahogyan azt az „átlag”-költők teszik. A már említett horizontális látásmód az oka, hogy nála nem kezdődik és nem zárul le semmi. „A megközelítés- és értelmezésmódot… úgy kell megválasztanunk, hogy ez a létező önmagában és önmagától mutatkozhassék meg. E létezőnek úgy kell megmutatkoznia, ahogyan mindenekelőtt és többnyire van: átlagos mindennapiságában” – ahogyan azt ontológiájában Heidegger leírta. A filozófus Hulesnél (mert az is, talán elég, ha Jó és rossz, valamint Az Emberi Lényeg és a lelketlen Gép című gondolatébresztő műveit említem, vagy az Aki A-t mond mondjon B-t is filozófiai betéteit) mindez mint létről való gondolkodás jelenik meg, azaz: „van-e Istennek elronthatatlan terve?”, vagyis: „a világ-történésnek – és ezen belül az embernek – van valami »feladata«… az ember »fogaskereke«-e a gépezetnek, vagy érdekeltje?” Hules ezen belül ittségről beszél (ennek a gondolatnak még címmel egy teljes ciklust áldoz): „nyújtózkodj a napon csodálkozz hogy itt vagy / itt / nem tehetsz egyebet csodálkozz mondogasd itt vagyok jé itt vagyok / sose hittem” – ami voltaképpen ugyanaz az ontológia, mint a heideggeri, ám ez a hulesi ittség alapvetően költői természetről is vall, hiszen az ő mindennapisága a maga idejében végtelen, vagyis az idő nála nem pusztán mindenekelőtt és többnyire, hanem mintegy egyszerre van: „Valami hullik. Az egyszarvú s a szatír árnya látogat… Idejük méretlen volt, de nem végtelen. Ugyanojan fiatalon haltak meg, ahogy születtek és ezért méltán mondjuk őket halhatatlanoknak.” És ezt a sajátos időtartományt a költő önnön lététől elvonatkoztatva vizsgálja. Ebből következően a lírai Én különleges helyzetbe kerül: egyszerre van a versen belül a maga reflexióival, s egyszerre tartózkodik önnön reflexióinak megfigyelőjeként a szövegen kívüli tartományokban. Éppen ezért szorosan vett személyességről az ő esetében sem beszélhetünk, de hiába szólnánk a weöresi vagy az egészen modern értelemben vett „menekülő” személytelenségről is. Hules egész egyszerűen nem kerül semmiféle érzelmi viszonyba az általa ábrázolt világgal. Az „Én” Hulesnél ezért tisztán a műalkotás távolságtartó, gondolatiságba, iróniába, harmadik személybe transzformált Énje: nem képezhető le, és nem nevezhető meg, s mint ilyen, tökéletesen absztrahálható, az imént említett okok miatt látszólag ki van zárva belőle minden, ami az érzelmi-lírai oldalra vonatkoztatható, de csak azért, hogy a másik oldalról, a filozofikus-ironikus szemlélet felől mégis valamiképpen visszacsempészhesse azt a költeménybe. Ezzel az akcióval a lírai hatás semmit sem veszít erejéből, csupán a súlypont helyeződik át máshová; a lét iránti részvétet, az ember esendőségét ugyanolyan megható erővel képes közvetíteni a szöveg: „Egy szőrös kéz / ojtotta el a lámpámat” (a o. nap verseiből).

Ez az esendőség, ez a szinte megható, bölcs sutaság Hules legnagyobb erénye. Önmagában ugyanis aligha volna átütő dinamikája egy abszolút objektív szövegnek. Mindig kell hozzá adalékként valami emberi, ami szabadon mozoghat a maga kialakította formában. A versírás ihletett pillanatának idején például: „egy éjfélutánig istentudjamiért fennmaradás nemigen szoktam csakúgy fennmaradozni terméke ez az írás ha elkészül nem írni maradtam fenn teszekveszek mert elakartam vagy kellene végezni valamit”, amit mégis egy megnyilvánuló szubjektumnak nevezhetünk.

Ebből következően Hules Béla – akár akarja, akár nem – mégiscsak lírikussá válik, aki ráadásul még némi groteszk hatású, játékos „jottistasággal” – ezzel az egyéninek mondható, bájos stílusfogással, amely egyszerre álprimitív gesztus és fityiszt mutató modor – fontosnak is tartja megkülönböztetni, egyszersmind el is távolítani egymástól énjének nagyon is összefüggő két oldalát, a filozófiait és a lírait: „arra figyelek ne írjak ly-t ezek szerint tehát versnek szánom ezt az írást”. Mintha volna ebben a gesztusban valamiféle szándékosan esetlenre komponált, szemérmes, bocsánatkérő, egyúttal az öniróniát sem nélkülöző bukdácsolás a két szféra határán. Olyannak hat ez, mintha a költő maga is zavarban volna költészetszemléletének szokatlansága miatt. Ez azonban koránt sincs így. Az idézett esetlegesség mögött tervszerűség van, rejtőző szándék: az egyéni élményeknek nincs vagy csak alig van helyük a költeményben, csupán annyinak, amennyit az ellenőrző gondolat átengedett a maga szigorú rostáján.

Azonban az önmagunk által önkényesen kialakított szabályok is azért vannak, hogy valamiképpen áthágjuk őket. Mint annyi lírikus, Hules sem képes megkerülni az önéletrajzra utaló motívumok csapdáját, talán ezért is rejti el szubjektív vallomásait az annak legkevésbé megfelelő formába, az automatikus írás szürrealisták által kitalált prózavers-ketrecébe. Nem puszta esti-éjszakai, már-már félálomban keletkezett – vagy annak feltüntetett! – összegező vallomások ezek aktuális lelkiállapotokról, nem csupán ösztönösnek szánt reakciók különféle, a költőt ért élményekre. Vannak persze ilyenek is, mint pl. a szöveg 2 az Egér-pillanatban vagy az izgatott párbeszéd az Aki A-t mond mondjon B-t is-ben. Ezek a szövegek néha műhelyvázlatok is egyúttal. Általuk feltárul Hules alkotói habitusa, esztétikája: „mint a kártyások, akik megérkeznek, leülnek, kevernek, osztanak, aztán megint kevernek, elméjednek a játékban, végül összeszedik a lapokat, felállnak és elmennek, ez az, pontosan ugyanígy, és semmi humbug!” (tanácsok). Ez a vers Hules sok ars poeticájából az egyik, talán a legpontosabb és a legfontosabb: a szabad, de végsőkig fegyelmezett, szinte véletlenszerű rendszerbe foglalt lélegzetvétel vallomása. A „létező” tehát „önmagában és önmagától” mutatkozhat meg, mert „mindenekelőtt és többnyire van”. Kell-e annál nagyobb költői függetlenség, mint megszabadulni a kötelezettségek béklyójától?

Az Egér-pillanat című versnek ebbe a két sorába – ha tetszik, ha nem – bizony beszűrődik a filozófia. Ugyanakkor viszont mintha az előbb leírtak megerősítése lenne: valami kiküzdött eltávolodásé az alanyiságtól, a reflexiótól. Mert hogy mi mindenből lehet a vers, azt Hules már addig is megmutatta. Nem lehet egyáltalán szonettből, a gúzsba kötve táncolás leglehetségesebb formájából, mert azt – mint a szabad szárnyalás meggátolóját – „gyűlöli”. Ehhez képest világos, hogy nagyszerű és laza kézzel megírt, játékos szonetteket is ír, ilyen például a lelet című szonettje; nem lehet a vers rímes-ütemhangsúlyos sem, az érzelmi-hangulati költészetnek ez a bevált formája, ennek pedig rutinszerűen mond ellent a Planéták haldoklása és a többiek. Hules költészete ekképpen telik meg „nem lehet” és mégis létrehozható, sőt létrehozandó momentumokkal, és ezek a momentumok az életműben egymásnak feszülnek, ezzel felerősítik, sokszorozott fényerővel világítják meg egymást.

Mint ahogy az előbb szó volt róla, Hules alkatánál fogva sem képes önmagából kizárni a filozófust, talán legigazibb, leggazdagabb énjét, élményeinek egyik ősforrását. Nincs is oka erre, hiszen jól tudja, hogy az ontológia és a költészet abban is egymással szemben álló édestestvérek, hogy minden költészet alapvető lényege és mozgatórugója a létről való gondolkodás örökös kudarca. Hules is, aki ontológusként mindig az emberi létre adható lehetséges választ keresi, alkalomadtán saját világába kényszerült költőként csak kérdezhet, s megrendülten állhat a filozófia felkínálta talány előtt:

Nézzük a képet, és azt mondjuk, azok ott emberek, meg fák, meg házak. Pedig csak gyengébben vagy erősebben elnyelő felületek, és egészen másfélék, mint az embereké, a fáké meg a házaké.

Hules útmutatása szerint ez persze filozófia, hiszen a szövegben ly-t írt, ly-jel pedig, mint tudjuk, nem ír verset. A szövegben feldolgozott tantételt egyébként nagyjából Berkeley püspök cseresznyemetaforájával vagy Camus megdöbbentően sültmaterialista, sőt némiképp cinikus szerelemfogalmával rokoníthatjuk – ha egyáltalán szándékunkban áll ezt megtennünk. A Számbavételt viszont, az imént idézett Régi fénykép párversét már csak „vehikulum imágója” miatt is versnek kell tekintenünk, pedig maga a szöveg nem tartalmaz ly-jel írandó szót (Hules erre is gondosan ügyelt), nem beszélve a költemény lírai töltetéről:

Mintha a Régi fénykép gondolatfelépítésének megfordításával állnánk szemben, de még inkább azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy amit az anyaggal elképzelhetetlen megtennünk, azt az anyagtalannal bármikor elérhetjük. Eszerint a költészet mégis túlléphet a filozófián, mivel egy fénykép raszterpontjaiból sohasem állítható vissza, egy hangulatból, megérzésből viszont bármikor felépíthető a valóság. Berkeley püspök illatából, ízéből, színéből, akár építőkockákként egymásra rakva, akár pedig szintézisbe hozva az elemeket, éppúgy sohasem lesz újra cseresznye, mint ahogyan Camus vágyából, gyöngédségéből és értelméből és azok összegéből szerelem. Egy torok elszorulása, egy akvarell elmosódottsága, egy felpördülő szoknya látványa költőileg nyilvánvalóan többértékű bármilyen világmagyarázatnál. Ez a költészet nagy igazságtétele az élettel szemben.

Az öregedő költők (Hules az idén novemberben tölti be a hetvenötödik esztendejét) – talán a számtalan tapasztalás okán is – valahogyan többet tudnak arról, amit igazi lírának nevezünk. Lehet, hogy csak a vénülő fül hallhatja tisztán a lét dudorászását, a vénülő szem láthatja meg a távoli lugasból figyelő krinolinos, legyezős kisasszonyt, mert messziről hallja. A romló hallás, a gyengülő szem, a lélek mélyén megszilárdult sajgó érzés már mindörökre becsaphatatlanok, mert emlékeznek. A műmuzsika, a jelmez és a hozzájuk tartozó díszletek hamissága számukra végleg lelepleződött:

Ez már a költői bölcsesség pillanata, amikor együtt zenél, szintézisbe jut minden, ami ez idáig készülődött, vagy egymástól önkényesen elválasztott, külön-külön tartományokkal rendelkezett Hules Béla költészetében. A szinte kötelezően előírt, hideg avantgárd szemérem nem tartózkodik többé olyan mértékben a szépségtől, mint ezt megelőzően, magához engedi a szenvedő, kételkedő embert. S ez a részvétben, esetlegességben, fanyar humorban, kifogyhatatlan ötletességben felvillanó szépség, ami Hules teljes életművére olyannyira jellemző, fokozatosan megtelik személyesnek vállalt hitellel, s megtörténik az a „mesalliance”, amire – gondolom – sem az induló, sem a függetlenségét, kívülállóságát büszkén viselő, visszavonult magányban alkotó költő nem gondolt: ha fájdalmasan és teljes mértékig igazságtalanul marginálisnak tekintetten is, a kanonizáltságból kirekesztve is, művészete szerves, meg- és kitagadhatatlan részévé vált a 20–21. századi magyar irodalomnak. Kevesen tudják ezt, de akik tudják, azok számára az alábbi mozdulatok nemcsak ismerősek, hanem okaiban is világosak: