Kalász Márton

Szentmártoni János: Itt, a papíron

SZÉPHALOM KÖNYVMŰHELY, 2001

„Ismét egy tehetséges, fiatal költőt – és máris finomításra szorul a mondat, új folytatást kíván –, sokhangú, erősen tudatos, saját átgondolt költészetét gyarapítgató mesterjelöltet kívánok ajánlani.” Szentmártoni János Madárjós című, második verseskötetére hívta föl így az olvasó figyelmét Halasi Márk kritikus. A kötet 1998-ban jelent meg a Tevan Kiadó gondozásában, s a recenzens, mint másutt a szokásos rövid életrajz, tudatja velünk: Szentmártoni Útszéles magány című, elsős verseskönyvéért megkapta az induló lírikusok elismerésére alapított Gérecz Attila-díjat. Szentmártoni 1975-ben született; mire versei szélesebb körben ismertté válnak, egyetemi hallgató, ma egy könyvkiadó munkatársa. Közvetlen életrajza az, amit verseiből kell s lehet most kiolvasnunk? Öltözet, álöltözet, metaforába rejtőzés, bármilyen díszlet elmosódottságában tekint ránk: gyerekként, felnőttként, filozofikusan, védtelen-gőgösen akár; egy költő, benne a „kimondásra szánt vagy ítélt élmény” – hogy Szentmártoni már említett kritikusát idézzük ismét. Elárulja mindez a szellem kalandja s a kemény mindennapok párhuzamában-ellentétében mozgó embert, aki egy határozott igazságérzet, etikai-erkölcsi érettség erőterében kívánja megmutatni magát. Szentmártoni, meglehet, a képzelet kalandja felől is érkezik, s képzelete nem is tagadja meg elindítójától a gazdagságot, távlatot, mítoszt. Ha kívánja, lehet hazatérő Ulysses, s mivel a költő hajlik is arra, hogy el- s föltünedezzék a tragikus árnyában s a nagyobb iránt őrzött s megcsalt vonzalmában, ez az Ulysses (hazatérve) aztán ott áll „átrendezett bútorok / között. Szívében két pohár / bor visszfényeként egy percre / kialszik a tenger”.

Itt álljunk is meg, hiszen ennek a képnek minden vonása-jegye nemcsak érdekes, hanem fogódzó ahhoz is, hogy Szentmártoni mostani, harmadik versgyűjteményében elmélyedjünk. Mindhárom verseskötete a költőnek, már az egyes gyűjtemények címe is árulkodik a megjárt szakaszokban bekövetkező változásról, amit egyértelműen fejlődésnek kell tekintenünk. Útszéles magány: valójában a „bármi megtörténik velem” kiállása, reménye indítja útnak utasát, vándorát; a Madárjós már a töprengéssel, szorongással, időnként beszorítottsággal (nem helyzetbe, inkább szemléletbe) egészül ki; s a mostani, az Itt, a papíron eléggé határozottan jelzi a szellemi s fizikai lét megnőtt koncentrációját, a vállalt kényszert s a lényegre törekvésből adódó kétkedést. Az a tenger, amelyet Ulysses hajdan végigjárt, majd szívében a „bor visszfényeként”, csak egy percre is, kialszik, mostanában épp könnycseppként szemből dörzsölhető ki. A változó rend szerint ez a tenger (minek metaforájaként, ne magyarázzuk most) akár fölénk tornyosul, s végül csillogó könnycseppként ismét kidörgölhető – Szentmártoni ezt a tengert alighanem mindannyiunk jogos erőtartalékaként érzékeli, s deklarálja is: a Hazatérés hajléktalanja már csupán a szél tengerszaga iránt próbálna meg képzeletben tájékozódni, úgy, hogy kezében „pihenő távcső / pálinkásüveg”. Ilyen apró momentumokból is következtethetünk, a költőnek milyen finom s csak látszatra szélsőséges, groteszk, ironikus eszközök állnak a képalkotáshoz rendelkezésére. S persze az állandóan figyelt világ ilyképpen való megrajzolásához. Fontos megemlíteni, erős szociális érzékenysége már legkorábbi verseiben jelen van, még ha néha naturalisztikus színezetet kap is ettől a líra.

Új verseskönyvében (már a kötet első pillanatra netán közhelynek ható címe sugallja) követhetjük a költő elfoglalt pozíciója láttán természetesnek ható, kivételes koncentrációt – s látjuk azt is, óhatatlanul le is mond bizonyos jól bevált kibeszélési lehetőségeiről: képek, jelképek, alakok s helyzetek használatáról. Előző gyűjteményében például a görög mitológia nevei támasztották a közlés alakzatát, gondolatmenetét – Ulysses mellett Sziszüphosz, Tantalosz. Most inkább Drogo főhadnagy (Buzzati hőse), végtére találgatnunk nem kell –, de rátapintunk egyfelől, ha elmondjuk, az olasz regényíró korai, misztikus hatású írásai után erős fordulattal tér a konkrét hatásokkal tüntető világ felé. Így érthető, miért válik fontossá a fiatal magyar költőnek Drogo főhadnagyot kölcsönvennie, személyiségébe, gesztus- és élményvilágába költöznie. Drogo főhadnagy másfelől azt az átmenetet képviseli, aminek során Szentmártoni János a Madárjós világából a mostani, Itt, a papíron világába följutott. Szerep, amelyben közvetíthetőek vagyunk, tekinthetnénk vörös fonalnak is – de látható ezeknek a verseknek egy, a Drogo-alaknál, úgy érzem, fontosabb tartószerkezete: Az apa álma s Az anya álma verssorozata. Mindig a verseskönyv fordulóin föltetsző alakzatok, elégikus, néha mai balladákként értelmezhető szövegek. A kötet egyik, ilyen szempontból figyelmet keltő verse Az anya álma (3). „Újabb szakadt alak jön. / Most valamit felemel. / Kezében ugyanaz a / gyűrű. Tovább: »Kisasszony, / ezt nem ön vesztette el?«” Kétségtelenül időszerű példát találunk itt arra, miképpen lehet az emberi világot, félelemkeltő, rettegtető, lelkünkben kiszolgáltatottá tevő világunkat (bár reményt is nyitva előttünk) tisztán, eszköztelen poentírozottsággal, mindenféle poszt- vagy tranzitpoézis-eszköztárat nélkülözve pontosan ábrázolni. Van az Itt, a papíron gyűjteményének néhány darabja, ahol Szentmártoninak ez szinte maradéktalanul sikerül. Idézzük Az anya álma (3) befejező sorait, hogy teljes képet alkothassunk arról a kivédhetetlennek tetsző szorongásfolyamatról, amelynek minden derűteremtő kísérletünk ellenére ki vagyunk téve, s amely végtére Szentmártoni János lírájának is alaphangulata, -érzete. „Kulcscsomó zuhan. És a / zajok most felrobbannak. / És elkezd esni a hó.”

Szentmártoni egész költészetének (ezt új könyvéből is jól kiérezzük) alapvető élménye, belső küzdelmének indítéka, emlékeiből is eredő s általuk megerősített célja: a hazajutás. Nem valamiféle – de konkrét hazatérés, hazaérkezés. Lehet, régebben szükség volt ehhez ulyssesi párhuzamra, gesztusokra, amelyek a közvetve vállalhatóság igényét segítik. Új verseinek legigazibb élménye mindenképpen e hazatérés konkretizálása. A költészet – Szentmártonit olvasva így tapasztalhatjuk – akkor teljesíti be bennünk igazán feladatát, ha szeretteink megnevezésére, alakjuk megrajzolására elsődlegesen vállalkozik. Ulysses szívében a tengernek egy percre való kialvása azt jelentette, a mitológiai hős számára egyszerre halt meg s derengett föl valami. Szentmártoni János új verseiben, akár – tudatosodott költőjükben az átvitt értelmű megérkezés pillanatában, akár nem – az otthon metaforája vonz, s van sorról sorra olvasva jelen.