Cseke Péter

Omló partok gátkötői

Németh László, Jancsó Béla, Tamási Áron

Oka lehet annak, hogy míg a szerteágazóan gazdag, már-már könyvtárnyi Németh László-szakirodalomban a Tamási-vonzatok kitüntető figyelemben részesülnek (teljes joggal, hiszen nemzedékszervező és kritikai munkássága során Németh László alighanem Tamásival foglalkozott a legtöbbet és a legrendszeresebben, a „fenoménnak” kijáró szigorral és megbecsüléssel), addig a Jancsó Béla neve csak elvétve bukkan fel: ebben a kiemelő társításban sohasem. Holott közismert – Jancsó Béla 1973-ban megjelent, mindmáig egyetlen gyűjteményes kötetének bevezető tanulmányában Mikó Imre is felemlegeti –, hogy a Nyugat-szerkesztő Osvát Ernő az első világháború után fellépő fiatal írónemzedékből Németh Lászlótól, Illyés Gyulától és Jancsó Bélától várta a legtöbbet. Az utóbbi évtizedek irodalomtörténeti kutatásai pedig azt is felszínre hozták, hogy Tamási írásművészetének iránykeresése korszakában az ugyancsak nemzedékszervező és irodalomteoretikus (a népi irányzatnak volt Balázs Ferenccel együtt erdélyi megalapozója) Jancsó Bélának volt meghatározó szerepe. Németh Lászlót megelőzően. Nem véletlen, hogy a harmincas évek derekán – a népi irodalmi irányzat frontáttörése idején – Tamási az, aki közös munkára próbálja megnyerni őket.

A kormeghatározó összefüggéseket felvillantó dokumentumok feltárásával, az esztétikai szempontokat érvényesítő irodalomtörténeti értékrend helyreállításával egyre nagyobb rálátásunk nyílik azokra az időkre, amelyeknek szorongató légkörében a 20. század „antinómiáit” mélyen átérző/megszenvedő, korszellem-alakító személyiségek működtek. Közéjük tartozik Jancsó Béla is, akinek ma is eszméltető felismerései nélkül nem lehet megérteni például a két világháború közötti magyar Erdély társadalmi, gazdasági és szellemi létállapotát, amiként nem lehet megírni a kisebbségi helyzet meghaladását célzó kelet- és közép-európai erőfeszítések összehangolásáért folytatott küzdelem hiteles történetét sem. Jancsó Béla ugyanúgy eszmesugárzó gondolkodónak, erkölcsi példa értékű „idea-embernek”, életmodell-teremtőnek bizonyult a kisebbségi léthelyzetben, miként Németh László a többségiben. Hogy Németh László is mindétig „kisebbségben” érezte magát? Ez még inkább rokonítja őket, olyannyira, hogy a sorsukban megnyilatkozó közös jegyek alapján a mostoha körülmények között magára eszmélő – és magára maradó – minőségelv működésének törvényszerűségeire ismerhetünk.

Az ígéretes kezdetek után sem Németh László, sem Jancsó Béla életpályája nem a Nyugat vonzáskörében alakult. Korántsem azért, mintha úgy érezték volna, hogy Osvát túlértékeli ígéretes pályakezdésüket, és kívánalmai netán meghaladják írói teljesítőképességüket. Más volt az irodalom hivatásáról vallott felfogásuk, és szerepfelismerésük is más irányba fordította őket. Jancsó már túl volt az első világháború után Erdélyben jelentkező fiatal írónemzedék megszervezésén és korszakos jelentőségű programadásán, amikor Osvát felfedezte. A Tizenegyek (1923) úttörése után a népi irányzat értékképző lehetőségeinek tudatosítása állt törekvései középpontjában. Figyelemre méltó, hogy Tamási rá bízta első, az 1925-ben Kolozsvárt napvilágot látott, Lélekindulás című „sorspecsétes” novelláskötetének a megszerkesztését, amelyről aztán az ugyancsak fiatal írótehetségek felfedezésére vállalkozó Németh László írta le a legforróbb – és kritikailag máig helytálló – sorokat. A „magyar szellemi erők organizátorának” készülődő Németh László – miként azt az Ady-versek „adminisztrátorának”, Földessy Gyulának írt 1927. december 24-i levele is tanúsítja – elismerte ugyan a Nyugat múltbeli érdemeit, ám azt is világosan látta, hogy egy olyan szellemi közegben, mely őt „légmentesen elzárja” a fiatal íróktól, semmit sem tehet „sorsos társaiért”.

Teljes szellemi függetlenségre törekedett.

Akárcsak Jancsó Béla meg Tamási Áron Erdélyben.

Ha valaki vállalkozna rá, róluk mintázhatná meg a független magyar értelmiség prototípusát. Annak minden előnyével és hátrányával. Helyzetéből és alkatából adódóan Jancsó esetében az utóbbiak voltak a számosabbak. Németh László átfogta az egész európai látóhatárt, miközben a magyar szellemi élet korszerűsítéséért folytatott küzdelméhez meg-megújuló erővel toborozta a törekvéseit felvállaló társakat. Ebben rendszerint magára maradt – többségi helyzetben is „kisebbségben”. Tamási, bár a kisebbségi létformát élte, tehetségének és Baumgarten-díjainak köszönhetően – Németh László szövetségeseként – cselekvő részese lehetett a harmincas évek magyar szellemi életének is. Épp Németh László romániai útinaplójának vitájában vallotta meg önérzetesen – akkor már javában zajlott az erdélyi magyar szellemi erők összefogását célzó 1937-es Vásárhelyi Találkozó előkészítése, amelynek ő volt az egységteremtésre leginkább alkalmas személyisége –: sohasem mond le arról a jogáról, hogy az „új, egészségesebb és szociálisabb Magyarország ügyét” a szívén viselje, és hogy evégett kritikát gyakoroljon. (Független Újság, 1936. ápr. 15–22.) A Szabó Dezső-i „egész látóhatár” átfogására törekvő Jancsó Béla végül is – sugallatait követve – az erdélyi értelmiségnevelésben alkotott maradandót, ám ezért le kellett mondania szépírói és irodalomtörténészi terveiről. Minek következtében torzóban maradt írói teljesítményét hozzá sem mérhetjük a Tamásiéhoz, még kevésbé a Németh Lászlóéhoz. Eddigi egyetlen esszé- és tanulmánykötete csak a holta után látott napvilágot – az is cenzúrától csonkoltan. Ám ha a Trianon utáni korszellem megváltoztatására irányuló törekvéseik gondolati mélységét és a felismeréseikből fakadó gyakorlati vállalkozásaikat tekintjük, az arányok nyomban megváltoznak. Köteteik és műfajaik számától függetlenül is egymástól elválaszthatatlanul benne élnek immár az időben. A mi időnkben is. Most látjuk igazán, hogy Jancsó Béla elvi-erkölcsi értékrendjével, a kisebbségi helyzetben az élet teljességének megőrzéséért küzdők megalkuvást nem ismerő bátorságával voltaképpen Németh László tollára méltó hőssé nőtte ki magát. Aki kisebbségi helyzetben vált a nemzetnevelés apostolává, mai szóhasználattal: modellteremtőjévé. És ez Németh Lászlót sem hagyta közömbösen. Romániai útinaplójának tanúsága szerint ugyanis rokonszenvét – a népből kinőtt író (Tamási) mellett – egyedül az a fiatal erdélyi értelmiségtípus nyerte meg a harmincas évek derekán, amelyet – az ugyancsak 1901-ben született Balázs Ferenccel és Kacsó Sándorral egyetemben – Jancsó Béla is megtestesített. „Legférfiasabb kétségkívül a szervező – olvashatjuk a Magyarok Romániában lapjain –, aki föladta kezdeti íróálmait, s az omló part egy darabjának a megkötésére szedi össze az erejét. […] Hős ő, ott belül a szívében, élete s szándékai keménységében…”

Németh László és Jancsó Béla

Mielőtt kitérnénk helyzet- és szerepfelismerésük, korszellemváltozást sürgető eszmerendszerük legszembetűnőbb érintkezési pontjaira, villantsuk fel a „párhuzamos élettényeket”, az alkati rokon vonásokat és különbözőségeket.

A Balkán-háború idejére visszatekintő feljegyzések kívánkoznak az élre. Az osztályteremben kiakasztott térkép előtt Németh László „stratégiai” előadást tart társainak a hadi helyzetről. Harctéri tudósítások, hadijelentések, geopolitikai elemzések alapján. Az iskoláskor előtt már ugyancsak betűvetőnek számító Jancsó Béla ugyanazon hírforrásokból tájékoztatja fél szemmel látó orvos édesapját, és gombostűkkel jelzi a frontvonalak hullámmozgásait egy iskolai térképen. Németh László akkor tizenkét éves, Jancsó Béla hamarosan tölti a tizediket. (A Németh család ugyanabban az esztendőben – 1903-ban – költözött át Nagybányáról Szolnokra, majd onnan Budapestre, amikor Jancsó Béla Marosújváron megszületett.)

Értelmileg koraérett, érzelmileg sérülékeny lelkű, élénk fantáziájú gyermekek voltak mindketten. Meditatív hajlamuk korán felébresztette szellemi világhódító szenvedélyüket, a „tudáslázat”, másrészt pedig táplálta egyre erőteljesebben megnyilvánuló íráskészségüket, amelyet csak fokoznak a budapesti Toldy Ferenc utcai főreál gimnázium, illetve a Kolozsvári Református Kollégium (Jancsó 1916-tól itt tanul) önképzőkörének követelményei. Németh László több műfajt megkísértő szárnypróbálgatásai után Mikszáth-ízű novellájával aratja az első megérdemelt sikert tizenhét évesen, ugyanabban az életkorban Jancsó Mikszáthról és Beethovenről ír, illetve jelentet meg esszébe hajló értekezéseket. (Mindkettő olvasható az Irodalom és közélet című posztumusz kötetében.)

Eszmélésükre – egész életpályájukat és munkásságukat meghatározó érvénnyel – kétségtelenül Ady, Móricz és Szabó Dezső volt a legnagyobb hatással. Nekik köszönhető, hogy Trianon után mindketten – egymástól függetlenül és mégis törvényszerűen – helyzetadekvát gondolkodásmód és életstratégia megteremtésére vállalkoztak. Mindenekelőtt egészséges nemzetkritikán alapuló magyar önismeretre és az európai szellemi áramlatok megtermékenyítő impulzusainak közvetítésére. A kezdeti ösztönös tájékozódás és a szellemi irányítás bennük feszülő kényszere így vált célirányossá. Ők már nemcsak arra keresték a választ – egy időben: ki Budapesten, ki Kolozsváron –, hogy hol tévesztettünk utat, mi vezetett a végzetes szétszóratáshoz. Hanem hogy – mert ez bekövetkezett – miként tudnánk felépíteni mégis az Ady megálmodta Templomot. Hogy a kisebbségi sorsra jutott nemzetrészek önálló államiság nélkül is megmaradhassanak szülőföldjükön magyarnak. Hogy az egész Kárpát-medence magyarsága megtisztult múltszemlélettel és korszerű értéktudattal tehesse nélkülözhetetlenné magát a jövendő Európájában.

Ennyiből is kitetszhet, hogy mennyire izgalmas feladatnak ígérkezik Ady, Móricz és Szabó Dezső vonzásának/taszításának összehasonlító vizsgálata, akár csak e két életpálya tekintetében is. Ady még él, de a tizenhét éves Németh Lászlót már az Ady utáni nyelvteremtés kérdései foglalkoztatják. Jelen van a váteszköltő temetésén, majd megrendítő tanulmányok sorában tárja fel a nagy gondolkodó – kinek verseiben a magyar sors önmagára eszmélt – „lírai székesegyházának” alaprajzát, vázolja körvonalait. Első igazi tanulmányát Móriczról írja, s attól kezdve a maga szellemi függetlenségének útját járja, mert Móricznak köszönhetően megtalálja pályájának vezérelvét: „Az író – vállalkozás.” Sohasem feledte, hogy első írói elismerését – még negyedéves orvostanhallgató korában – Szabó Dezsőtől kapta. Talán az ötletet is, hogy 1932-ben maga is egyszemélyes folyóiratot indítson. Az Élet és Irodalomban olvasott Új magyar ideológia felé című tanulmánysorozat összegező és korparancs-megfogalmazó világképe, a Trianon utáni helyzetben eligazítást nyújtó gondolatrendszere, akárcsak Jancsó Bélát, Németh Lászlót is megigézte, tettekre serkentette. Kortársuknak és küzdőtársuknak tekintették Szabó Dezsőt, ám torzulásait is idejekorán meglátták, amire a mester (Jancsó mindig így szólította) Tamási elleni hisztériás kirohanása nyújtott először mindkettőjüket mélységesen megdöbbentő, lehangolóan szomorú alkalmat. Annál is inkább, mivel – addig is, később is – Tamási tehetségének a felismertetéséért és írásművészetének elismertetéséért alighanem ők tették a legtöbbet. Németh László attól kezdve tudatosan igyekezett elhárítani magától a Szabó Dezsőére emlékeztető dicstelen szerepeket, amelyek küzdelmes vállalkozásai során őt is csapdába ejthették. Szabó Dezső lett számára az élő mementó. Utolsó éveiről azonban a legnagyobb elismerés hangján, a hősöknek kijáró tisztelettel beszélt.

A Jancsóénál kérlelhetetlenebb őszinteséggel senki nem írta meg a véleményét Szabó Dezsőnek, amiként ezt a hozzá írt Jancsó-levelek tanúsítják. Előbb a Tamási-, majd az ezzel összefonódó Benedek Elek-ügy kapcsán. Érdekes módon ezek a szakítópróbák nem elhidegüléshez, hanem kapcsolatuk elmélyüléséhez vezettek. A távolság okán? Kettős értelemben is. A Budapesten élő kolozsvári író már nem ismerte a Trianon utáni erdélyi viszonyokat, a Kolozsvárról ki sem mozduló Jancsó Béla viszont sok tekintetben világosabban látta a Csonka-Magyarországon zajló folyamatokat, mint azok, akik átélték és alakították. Így aztán disztingválni tudott a kelet-közép-európai érvényű gondolatoknak hangot adó író igazságai és esendő emberi gyarlóságai között. Erdélyben közismerten ő tette a legtöbbet a Szabó Dezső-i eszmerendszer megismertetéséért akkor is – és főként akkor –, amikor az írót Magyarországon anatéma sújtotta. Beszédes tény, hogy a fiatal magyarországi reformnemzedék tagjai – és e nemzedéki fellépésnek Németh László volt az előkészítője, Jancsó által nagyra becsült vezéralakja – az Erdélyi Fiatalok spiritus rectorától kapják a leghasznosabb tanácsokat arra nézve: miként tudnák céljaiknak leghatásosabban megnyerni az ország demokratizálásáért és függetlenségéért magányos farkasként küzdő Szabó Dezsőt. „Bizalmasan arra figyelmeztetlek – írja Jancsó 1936. március 25-én a Budapesten történelemből doktoráló, egyszersmind történelemalakításra is vállalkozó Mester Miklósnak –, hogy az öregnek ne mondj mindjárt ellen, és hogyha ő indulatoskodik, akkor se térj le Te a logikai útról. Az ellentmondás dacossá teszi, míg a lassú, nyugodt érvelés meggondolkoztatja. Most, amikor az új magyar ideológia és program kialakításának kérdése hovatovább történelmi szükségszerűség, feltétlenül kell az ügy érdekében, hogy Te s az ottani haladó fiatalok Szabó Dezsővel gyakran találkozzatok, esetleges szeszélyeitől el ne kedvetlenedjetek, és az ügyet nézzétek csak, hogy a magyar belső megújulás összes értékes erőit egy gondolat- és programrendszerbe összeszedhessétek! Ha az első találkozás nem sikerül, akkor se csüggedj az ügy érdekében.”

Móricz Zsigmondért akkor áll ki hetvennégy társa nevében Jancsó Béla – kevesen tudják, hogy a Móriczcal szolidarizáló levelet ő fogalmazta –, amikor a felvidéki magyar értelmiségi fiatalok körében tett látogatása nyomán az „extra Hungariam non est vita” tételét cáfoló írót 1931-ben Budapesten nemzet- és hazaárulással vádolták. Hogy mennyire Ady volt Jancsó pályáján is az alfa és az ómega, mi sem bizonyítja jobban, mint az: a költő halálának tizedik évfordulóján tartott előadásával indította el a kolozsvári magyar egyetemi hallgatók önszerveződését, és látott hozzá a fiatal erdélyi magyar értelmiségi nemzedék megszervezéséhez. A gondolkodó Ady páratlan teljesítményére, az új magyar öntudat megteremtésére irányította az addig jobbára Ady-ellenes légkörben nevelt ifjúság figyelmét. Egy évtized múltán, immár a román királyi diktatúra kezdetén, ugyancsak „kornak feszülő” értékszempontban jelöli meg – az Erdélyi Fiatalok Ady-számában – az újraolvasás motivációját: „El kell olvasni, ahogy ez az új magyar szociális lelkiismeret kiállott az akkori magyarországi nemzetiségek emberi jogai mellett, és ahogy köztük és a magyarság közt megérezte az azonos sors szükséges szolidaritását. Olvasni kell Adyt, mikor kételkedünk önmagunkban, és olvasni kell, mikor az önáltatás, felületesség, egymás elleni acsarkodás vesz erőt rajtunk.”

Áprilynak írott leveleiből tudjuk: Németh László már 1928 áprilisától tervezte, hogy még ugyanazon év őszén – európai útjáról visszatérve – ellátogat Erdélybe. Tamásival szeretett volna megismerkedni, s hozzá hasonló tehetségeket felfedezni. A túlfeszített szellemi munka, az iskolaorvosi állás elfoglalása, majd a betegségek sorozata miatt egyre inkább kitolódott a kolozsvári látogatás időpontja, sőt arra kényszerült, hogy az Erdélyi Helikonnal kialakított rendkívül termékeny együttműködést is felmondja. Végül is csak 1935 augusztusában juthatott el az olyannyira vágyott erdélyi földre. „Noha Nagybányán születtem – írja 1928. május 8-án a Helikon-szerkesztőként is nagyra becsült Áprilynak –, az igazi Erdélyben sohasem voltam, ami erdélyi szakértősködésem után legalábbis illetlenség.” A „szakértősködéssel” nyilvánvalóan az előző években megjelent erdélyi tárgyú tanulmányaira és íróportréira utal (köztük a Tamásiról írottakra), amelyek arra késztették Áprilyt, hogy felajánlja Németh számára az induló Erdélyi Helikon hasábjait: legyen az élő magyar irodalom kritikai szemlézője. A „szellemi kincsek nagy szétszóródása előtt” az „örök magyarság” kortárs papjait megszólaltatni kívánó Németh Lászlót valósággal lázba hozza az erdélyi szószék váratlan feltűnése, és egy bő fél esztendő alatt a Magyar irodalom 1928-ban című ismert kritikafüzérrel, illetve az André Gide-, Tóth Árpád-, Szabó Dezső- és Kosztolányi Dezső-tanulmánnyal viszonozza a helikoni szellemi műhely bizalmát. „Nagyon örülök a meghívásnak – olvasható két hónappal korábban kelt soraiban –, nem mintha csonkaországi folyóiratoknál nem akadna dolog, de mert bízom benne, hogy az Erdélyi Helikonban semmiféle csoportérdek nem fog feszélyezni. Aki ismeri a mi viszonyainkat, megérti, hogy ujjongva fogadunk minden lapot, amelynek író, tehát a művészet lelkiismeretével megkötött ember a szerkesztője. Osvát Ernőn kívül – azt hiszem, nem sértek jogos érzékenységet – ma nincs magyar szerkesztő, akinek az irodalomról akármiféle koncepciója is volna. Sajnos, Osváttól, látszólagos jóindulata s kitüntető figyelme ellenére is, elválaszt engem a magyar gondolat iránti szkepticizmusa s ízlésének meddő-artisztikus korlátozottsága. Így tehát valóságos kámforinjekció volt számomra az ön üzenete, mely épp akkor ért, midőn a folyóiratokból végképp vissza akartam húzódni, hogy kiadóra váró könyvek lépjébe rakjam le nagyon is aktuális érdekű irodalmi és magyar emberi felfogásomat.”

Németh László bevallottan nem volt „az erdélyi irodalom fanatikusa” („sőt egyáltalán nem ismerek erdélyi, csak magyar irodalmat” – vallotta meg ugyancsak Áprilynak): a trianoni megosztottság után eszmélkedő és eszméltető igazi tehetségeket akarta piedesztálra állítani, közös fellépésre egybefogni. Ezt segítette elő a harmadik helikoni találkozónak (Marosvécs, 1928. július 5–7.) az az egyöntetű döntése is, hogy az Erdélyi Helikon az „élő magyar irodalom termékeit és életét” olyan „szélsőségektől mentes magyarországi kritikai íróval ismertettesse”, mint Németh László. Egyszersmind arra is felhatalmazást nyert a folyóiratot szerkesztő Áprily, hogy a kiforrott esszéíróként számon tartott Jancsó Bélától olyan elemzéseket kérjen, amelyek klasszikusaink újraolvasásához ébreszthetnek kedvet a nagyközönségben.

Jancsó Béla – budapesti és szegedi tanulmányéveit leszámítva – sosem tudott elszakadni Kolozsvártól, pedig a Tizenegyek világjárása idején maga is készült Münchenbe. Napi útvonala rendszerint a belváros nevezetes „kiszögellési pontjait” érintette az otthon, a munkahely és (1940-ig) az Erdélyi Fiatalok szerkesztősége között. Szellemi mozgásigénye viszont – életművel felérő levelezése a bizonyság rá – koncentrikusan táguló körökben átfogta a Szeged, Debrecen, Budapest, Bukarest, Pozsony, Róma, Párizs, Berlin, München, New York által jelzett térséget. Mindenről tudott, mert mindenről tudni akart, ami a Kárpát-medencei magyarság sorskérdéseivel kapcsolatos. Mégis titkok garmadáját vitte magával a sírba, mert élete utolsó évtizedeiben nem akadt senki, aki rákérdezhetett volna közérdekű magántitkaira. Németh Lászlót intenzív szellemi mozgásigénye hihetetlen erőfeszítésekre sarkallta: nem másod- vagy harmadkézből szerezte értesüléseit az európai szellem mozgásirányairól, hanem a helyszínen, illetve a korszellem-alakító műveket eredetiben olvasva. Ugyanakkor vándorprédikátorok módjára járta a két világháború közötti Magyarország földrajzi és szellemi tájait, hogy európaivá tágíthassa a magyar közgondolkodást. A második világháború utáni – már-már követhetetlenül gyakori – helység- és lakásváltoztatásai inkább a földönfutásra emlékeztetnek: a sorsán akar változtatni, az alkotói nyugalmat keresi. Jancsó Béla képtelen a maga sorsán változtatni, illetve meg sem kísérli. Menyasszonya halála után nem gondol családalapításra, Szabó Dezsőhöz hasonlóan éli le az életét. Pedig rajongtak érte a kolozsvári egyetemista lányok. Hogy korán megözvegyült és így anyagilag gyermekeire szoruló édesanyját gyámolíthassa, évtizedeken át szellemi rangján aluli munkákat is kénytelen elvállalni. Miközben testvéröccse irodalomtudósi megbecsülésnek örvendhetett a kolozsvári egyetemen. A megérdemelt alkotói nyugalmat sosem tudta kiküzdeni magának, minden – „férfialkotásnak” szánt – művét éppen csak elkezdte, illetve az adatokat gyűjtötte hozzájuk. Holott – barátainak és kortársainak egybehangzó véleménye szerint – egyedül ő lett volna hivatott a két világháború közötti korszintézis megteremtésére.

Németh László 1920-ban, Jancsó Béla 1921-ben iratkozik be a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Németh a bölcsészkarra, Jancsó – apai rábeszélésre – eleve az orvosira. Az 1920-ban újraindult bölcsészkari oktatás konzervatív szemlélete kiábrándítóan hat Németh Lászlóra, aki már az első tanév derekán úgy dönt, hogy az orvosin folytatja tanulmányait. Mindketten írók akartak lenni, és mindketten fogorvosi szakképesítést szereznek. Németh László 1925-ben, házasságkötésének és nagy visszhangú írói indulásának évében. Jancsó tíz esztendő múltán, hosszas – szegedi és kolozsvári – kitérők után jut a fogorvosi diploma birtokába a kolozsvári román egyetemen. Németh már 1926-ban magánrendelőt nyit, Jancsó a szovjet hadifogságból hazatérve kényszerül erre a lépésre, miután üzemi fogorvosi, majd egyetemi könyvtárosi állásától is megfosztották; nyolc évvel azelőtt, hogy Romániában a magánorvosi praxist felszámolták. Ennél sokkal lényegesebb: mindketten huzamosabb ideig iskolaorvosi teendőket is ellátnak. Németh László, 1928-tól kezdve, több külvárosi iskolában, nem csak az általa megörökített Medve utcai polgáriban. Az egyetem elvégzése után Jancsó Béla a Kolozsvári Református Kollégiumban veszi át édesapja munkakörét. És ezt a munkát egyikük sem rutinszerűen végezte, hanem az orvosi hivatással járó lelkiismeretességgel. Németh László pályáján a szociográfiai mélységlátás lehetőségét kínálja az iskolaorvosi foglalatosság – Sárközi György őt kéri fel a Nagy-Budapest megírására a Magyarország felfedezése címmel az Athenaeumnál 1937-ben elindított tízkötetes vállalkozás számára. Az erdélyi társadalomkutatást 1930-ban elindító Jancsó Bélának sem csak a független írói pálya anyagi biztonságát jelentette az iskolaorvosi státus: íróként így jobban beleláthatott a kisebbségi magyar társadalom „mélyszerkezetébe”. Németh László minden vizsgálata során antropológiai kérdésekre is kereste a választ. Édesanyja feljegyzéseiből tudjuk, hogy Jancsó Béla naponként olykor száznál több gyerekkel is foglalkozott, és ha szükségesnek látta, további kivizsgálásra és kezelésre küldte őket. Akkor már az a felismerés munkált benne, hogy a kisebbségi magyarság fennmaradása szorosan összefügg a biológiai életképesség megőrzésével és növelésével. A korszerű Erdély-tudatot tápláló irodalomszervezői és értelmiségnevelői szerepének betöltése után mindinkább visszavonul a tágabb értelemben vett népművelés és ezen belül is a népegészségügyi nevelés „hadállásaiba”. Amikor Németh László Erdélyben járt, a brassói ÁGISZ Hasznos Könyvtár sorozatának egészségügyi köteteit szerkesztette éppen – Tizenegyek-beli társának, a Brassói Lapok főszerkesztőjének, Kacsó Sándornak a felkérésére. A Kiáltó Szó kiadásában 1934-ben megjelent Egészségügyi tanácsadó az erdélyi magyar nép számára című munkáját – Tamásival – Németh Lászlónak is megküldte: véleményét és bírálatát kérve.

Mind Németh László, mind Jancsó Béla történetesen református családba született. Egy katolikus többségű országban ennek ugyancsak megvolt a maga relevanciája. Aligha tekinthető véletlennek, hogy a Nyugattól eltávolodó Németh Lászlónak például a Protestáns Szemle jelentette a kritikai függetlenség első fórumát. Jancsó Bélának viszont, hogy a kisebbségi értelmiségnevelésre vonatkozó elképzeléseit megvalósíthassa, eleve a felekezeti és világnézeti egység megteremtéséből kellett kiindulnia. Ami, mint tudjuk, nem állta ki a történelmi idők szakítópróbáját. Amiként a nemzedékszervező Németh László sem tudta elmondatni felfedezettjeivel mindazt, aminek szépírói ábrázolását, színpadi megjelenítését kortársaitól várta. Így vált maga is regény-, illetve drámaíróvá. A tanulmányaival vívott szellemi párbajok során elszenvedett sérelmeiért – főként azokért, amelyeket utópiának bizonyuló eszméinek terjesztése közben, történelmileg rendkívül időszerű társadalmi és nemzeti reformelképzeléseinek kelet-közép-európai közegellenállását tapasztalva elszenvedett – ekképpen vett írói elégtételt. A sértésekből rendszerint a drámaírásba menekül, szenvedéseit regényekben „beszéli ki”. Amire Jancsó Béla alkatilag képtelennek bizonyul. Annyira komolyan veszi a demokratikus közéleti viszonyok megteremtésének korparancsát, hogy – Németh Lászlóhoz hasonlatosan – maga is mindent másokkal szeretne kimondatni, még az ifjúsági közélet dolgaiban is. Hiába sürgeti minduntalan Tamási: hagyja a sok vesződséggel és időpazarlással járó társadalomszervezői munkát másra, foglalkozzék csak irodalommal. A regényíráshoz nem volt elegendő életélménye, a tőle várt irodalomtörténeti szintézis megírásához nem adatott alkotói nyugalma.

Az első Németh László-értékelést a Debreceni káté megjelenése után írja le Jancsó Béla, amikor az Erdélyi Fiatalok hasábjain részleteket ad közre a Tanúból átvett kátéból.

Miként egy Juhász Gézának írt 1934. március 28-i Jancsó-levélből kiderül: Németh László már a Válasz első számába cikket várt tőle „az utódállamokbeli magyarság szellemi életére vonatkozólag”. És amikor hozzálát a Magyar Rádió irodalmi osztályának átszervezéséhez, Jancsó Bélát is igyekszik megnyerni célkitűzéseinek. Hiszen „a rádió az egyetlen ér, amely a határok szorítókötése alatt is kilökheti a kisebbségek felé a vért”. Amikor pedig Jancsó késedelmeskedését észleli, Tamásihoz fordul: nyomatékosan közvetítse kérését. Amit Tamási nem is mulaszt el. Budapestről keltezett 1934. szeptember 24-i levelének tanúsága szerint érvelése így hangzott: „Gondolkozz fokozottabban régi s állandó tanácsomon, hogy térj vissza az irodalomhoz. A szervezkedést más is megcsinálhatja talán, de amit te az irodalomban tehetnél, azt senki.”

Jancsó Béla akkor még azt remélte, hogy valóban visszatérhet az irodalomhoz. A fogorvosi szakvizsgát is azért tette le 1935-ben, hogy több időt szakíthasson az irodalom művelésére. Nem a Tamási által már Amerikából sürgetett, tehetségéhez egyedül méltó erdélyi „nagy regény” megalkotására – azt, úgy véli, „megcselekedte” már Tamási –, hanem a húszas–harmincas évek Erdélyében megszületett irodalom történetének – ideológiai és politikai torzításoktól mentes, kimondottan esztétikai értékszempontokat érvényesítő – megírására. Csakhogy a „szervezkedést” mégsem hagyhatta „másra”. Nem bízott ugyanis azokban, akik az erdélyi magyarság létérdekeitől idegen világnézetek járszalagjáról léptek a közéleti cselekvés pástjára, vagy pedig az elbalkánosított erdélyi viszonyokkal nem számolva váltak a „kisebbségi közélet” hangadóivá.

A Németh László-centenárium egyik elodázhatatlan erdélyi feladatát Nagy Pál vállalta magára, aki a Magyarok Romániában korabeli fogadtatásáról és későbbi értékeléséről kötetet szerkesztett a marosvásárhelyi Mentor Kiadó számára. Ebben a kötetben Jancsó Béla és Tamási Áron állásfoglalása is méltán kapott helyet. Mindkettő mérvadó lehet az akkori vita mai megítélésében. És nemcsak abban az összefüggésben, hogy Jancsó már 1929. december 27-én Jászi Oszkár „dunai konföderációs” könyvét kérte Fábián Dánieltől, a Bartha Miklós Társaság elnökétől. A felvidéki Sarló-mozgalom élén álló Balogh Edgártól pedig – 1930. április 12-én kelt levele szerint – cikket várt és kapott „a dunai konföderáció problémájáról” az Erdélyi Fiatalok első számába. Jancsó Béla akkoriban még abban bízott, amiben 1935-ös romániai látogatásáig a Tanút író Németh László is: a Trianon utáni ellentéteket a dunai sorsközösség át tudja hidalni. Ebben a reményben szervezi a Sarló, a Bartha Miklós Társaság, a Szegedi Fiatalok és az Erdélyi Fiatalok esedékes kolozsvári konferenciáját. Annál is inkább, mivel a József Attila eszmei és baráti közelségében fogant – 1930. július 6-i – Fábián Dániel-levél tartalmával mélyen egyetértett: „A mai alaktalan, liberális-kapitalista érdekeket szolgáló demokráciát nem szabad ifjúságunk színe elé állítani mint társadalmi ideált, annál emberibb és magyarabb társadalmi ideált kell kidolgoznunk, és közösséget megfogó erkölcsi és szellemi hatóerőként propagálni. Mi olyan korszakban élünk, amikor egy század tévedésén elmélkedhetünk. Előttünk a tizenkilencedik század [nyugodtan hozzátehetjük a huszadikat is – Cs. P.] összes tévedése, az európai társadalmi mozgalmak, az európai szocializmus csődje. Soha tisztább, emberibb szemléletű értelmiségre nem volt szüksége a világnak, és éppen itt, Kelet és Nyugat határán. Az idegen államok kereteibe szétszórt magyarságra vár nagy történelmi misszió.”

Így gondolta Németh László is. Kultúrhistóriai érdemek és a magyarországi klikkszempontoktól nem befolyásolt eredeti észjárásuk, világlátásuk alapján az erdélyiektől rendkívül sokat várt. „Nem mert erdélyiek – írta Áprilynak 1928 márciusában –, hanem mert – horribile dictu – hatalmasabbak.”

Ebben csalódott 1935 augusztusában, romániai látogatása során. Bukarestben éppúgy, mint Brassóban vagy Kolozsvárott. Egyelőre még nincs biztos támpontunk arra vonatkozóan, hogy Jancsó Bélával találkozott-e vagy sem. Minthogy a kalotaszegi kirándulást az Erdélyi Fiatalokat szerkesztő László Dezső – Jancsó legközelebbi szellemtársa – szervezte, feltételezhető, hogy 1934-es levélváltásaik után személyesen is megismerkedtek. Ennél lényegesebb azonban, ahogyan a romániai útirajzot követő vitában megszólalt. Mester Miklós például – amint 1936. március 25-i leveléből kiderül – Jancsó állásfoglalását tartotta a mérvadónak: „Jólesett Németh László útjával kapcsolatosan írt mérsékelt hangú cikkedet olvasnom. Kifogásaidat aláírom. A nagy többség kifogása nem állja meg a helyét. Ezek megállapításaival szemben vallom, hogy Németh László bátor leleplezéseivel alapjában véve a magyar ügynek jó szolgálatot tett.” Mester az Erdélyi Fiatalok 1935. téli számában megjelent, Ahogy lehet című Jancsó Béla-írásra utalt. Amelyben a szerző Makkai Magunk revíziójából indul ki: „Ami velem történik, annak sohase keressem és sohase fogadjam el külső okát addig, amíg csak egyetlen belső ok is van, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy az a valami megtörténjék…” Elsődlegesen a „belső okokra” irányult Jancsó figyelme akkor is, amikor Németh László „végső ítéletével” perlekedve – „az erdélyi magyarság menthetetlenül pusztul, sőt pusztulásra érett, mert hiányzik belőle az életakarat” – „perújrafelvételt” sürgetett. A „kisebbségi neurózisból” éppen kilábaló Reményik Sándor márványtükrű új verseskötetével, a Romon virággal, illetve a halállal farkasszemet néző Balázs Ferenc mészkői aragonitba faragott szociográfiájával, A rög alatt-tal érvelve. Orvos írta az orvosnak: „Németh László […] tudja, hogy az életerő szempontjából egy neurózison való győzelem nagyobb, mint bármely külső diadal.” Hogyne tudta volna, amikor a romániai utazás kiváltotta súlyos depressziójából is épp a „morbus minoritatis” okainak feltárásával menekítette magát az életnek, jóllehet eleve tisztában volt azzal, hogy nem arat vele „diadalt”.

„Reményik és Balázs Ferenc – zárja írását Jancsó Béla –: költő és gyakorlati szervező. Két nemzedék, két kifejezési forma: két külön világ. […] Az új erdélyi magyar életakarat két jele. Ahogy lehet. Két tény. Odateszem őket Németh László kétségbeesése elé, s kérem a pör újrafelvételét. Mert ha ezek után sem látná, hogy ítélete elhamarkodott, az nem jelenthet mást, mint hogy új történelmi életformánkat, az első magyar kisebbségi életet kívülről senki, még Németh László sem értheti meg.”

„Mi itt éltünk és itt élünk: ki merné mégis azt mondani, hogy egy hetvenoldalas füzetben meg tudja írni az erdélyi igazságot?! – kel Németh László védelmére a Független Újságnak adott nyilatkozatában Tamási Áron. – Nem abban van a Németh László könyvének elsősorban az érdeme, hogy végleges »igazságot« húzott az erdélyi magyarság fejére, hanem abban, hogy a mi legnagyobb problémáinkat éles szemmel mind kihalászta, és tiszteletre méltó bátorsággal beszélt róluk. Maga a kritikus és a könyv emberül megtette a magáét, de Erdély még most sem tanult a példából, mert nem a felvetett kérdések körül keresi a megoldást és a megközelítő igazságot, hanem párt, felekezet és egyéni szempontból bírálgat egy könyvet. […] Megdöbbenéssel láttam, hogy leginkább olyan emberek tiltakoznak a magyar[országi] kritika ellen, akik a magyar szellemi egységet citerázzák, valahányszor »erkölcsi« hasznot és előbbre jutást jelent az nekik. Aki nem hajlandó tűrni azt a kritikát, amely odaátról jön, semmi jogcíme arra, hogy a magyarországi viszonyok és jelenségek felett bírálatot gyakoroljon.”

Jancsó Béla sem mért soha kétféle mércével. Az irodalmi kérdések megítélésében az esztétikum, közéleti ügyekben az erkölcs törvényeit tartotta megkerülhetetleneknek. Bár Németh Lászlóval a továbbiakban közvetlenül nem foglalkozik, a Németh Lászlót kétségbeejtő kelet-közép-európai gondokkal annál intenzívebben. Bizonyság erre egyebek mellett a Mester Miklósnak írt 1937. június 14-i levele az asszimiláció kérdéséről, amelynek nyílt felvetése (Kisebbségben, 1939) tartósan – sőt máig tartóan – magára vonta Németh László megbélyegzését.

Mester Miklós egy Szabó Dezsővel folytatott vitájáról számolt be, ehhez fűzött kommentárt válaszában Jancsó: „Annak, hogy a német kérdés fontosságát Ő annyira hangsúlyozza, minden oka megvan, mi innen is úgy látjuk, hogy az összes dunai államokra nézve jelenleg a legnagyobb veszély, nagyságánál fogva minden egymás közti ellentétnél súlyosabb. Viszont éppen ezért: a dunai népeknek össze kell fogni. Ez az összefogás nem képzelhető el a kisebbségi kérdés mindenütt való becsületes rendezése nélkül. Ennek a rendezésnek az alapja nem lehet különböző, az alapelv csakis az igazság lehet, amely minden nép számára fejlődési lehetőséget ad. Szabó Dezső ellentmondását ott látom, hogy ő, aki a becstelen (érdek-)asszimiláció minden korruptságára olyan gyökeresen mutatott rá, most maga is erőszakkal asszimilálni akar, holott az érdek éppen az ellenkező: inkább akadályozni az asszimilációt, mint elősegíteni, s intézményesen biztosítani a kisebbségek kollektív fejlődési lehetőségét. […] Tisztább helyzetet pusztán az elősegített kulturális önkormányzat és a »magyarosítás« illúziójának feladása jelenthet. Ezen túl pedig: tegyük magyarokká a magyarokat – mondom Széchenyivel. Szabó Dezsőnek megírtam, hogy minden ottani kisebbségi lépés jó vagy rossz példa lehet itt, azért kell vigyázni.”

Jancsó Béla, Németh László – és Tamási Áron

Németh László érdeklődését az 1925 húsvétján megjelent – Jancsó és Kacsó szerkesztette – Lélekindulás keltette fel Tamási iránt; olyannyira, hogy miután a kötet egyik orvoskollégájának a rendelőjében a kezébe került, nyomban kíváncsivá vált: született-e még hozzá hasonló tehetség Erdélyben. Dilettánsok, másodrendűek könyvtermésének „bozótján” vágja át magát, míg eljut a tisztánlátásnak arra a magaslatára, ahonnan – az Erdély lelke a legújabb magyar irodalomban című tanulmányában (Társadalomtudomány, 1926. 5. 392–401.) – ekképpen jósol jövendőt Tamásinak: „Ritka költő, aki első kötetével ilyen, egész kultúráját kifejező módon egyesíti a legerőteljesebb poézist a humornak nem nevezhető derű minden szót átható leheletével. A tehetség nem minden. De ha Tamási Áron két esztendő alatt írt novelláinak meredek grádicsát nézzük, csak rendkívülit várhatunk tőle. Talán egy árnyalattal még magasabbra kell lépnie a részletek fölé s messzebb pislantania az amúgy is bejárt nagy világba. Ha az egész magyarságot, az egész emberiséget ugyanazzal a szerencsével fejezi ki, mint szűkebb hazáját, a magyar irodalom világirodalombeli reprezentánsává nőhet. Így is nagyobb és csíradúsabb erők megmozdítójának érzem, mint azokat, akiket ebben a tanulmányban méltattam.” Személyesen 1929 márciusában ismerkedtek össze a székely írók zeneakadémiai estélyén, amelyről Németh László így emlékezett meg: „Tamási Áron messze kimagaslik közülük, de az egész erdélyi irodalomból. A legnagyobb elbeszélőtehetségek egyike, ha regénye problematikus is, mint novellista magasan fölötte áll akármelyiküknek.” „Ekkor már volt egy kis tüske köztünk – mondotta 1970. április 11-én Tóbiás Áronnak –, tudniillik a Szűzmáriás királyfi megjelent, azt Szabó Dezső csúnyán megtámadta, de én azt az írását még teljes jóhiszeműséggel tudtam védeni. Legföllebb azt hittem, hogy ő nem fog tudni regényt írni, hanem novellista marad.”

Bertha Zoltán átfogó tanulmányt írt Németh László Tamási-értékeléseiről („Világirodalmi költő”, „székely Homérosz”. In: Németh László irodalomszemlélete. Szerk.: Görömbei András. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999. 66–82. Ua. in B. Z.: Sorstükör. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2001. 45–59.), Máriás József is behatóan foglalkozott e kérdéskörrel („A magyar természet új megnyilatkozása ő.” Erdélyi Múzeum, 1997. 3–4. 383–391.). A Jancsó–Tamási-kapcsolatok azonban jórészt még feltáratlanok.

A Jancsó Béla hagyatékában fennmaradt Tamási-levelekből nemcsak egy irodalmi barátság története bontakozik ki: fény derül annak az erdélyi írónemzedéknek a helyzetérzékelésére, életfelfogására, világ- és irodalomszemléletére is, amelynek teremtőerejétől oly sokat várt Németh László.

New Yorkba érkezése után Tamási az első képeslapot – 1923. augusztus 10-i keltezéssel – Jancsónak küldi. Erdélyi újságokat vár tőle, főként azokat, amelyekben a Tizenegyek antológiájáról is olvashat. Nincs türelme kivárni Jancsó küldeményét, levélben sürgeti a kritikai visszhangot (amelyben majd bőven talál elutasító bírálatot is, ami csak erősíti küzdő kedvét, Amerikában is folyton „az élet értelmét” kereső megszállottságát, elhivatottságtudatát). „Csak az érdekel, hogy rólatok hogy írnak, mert engemet üthetnek: úgyis el nem talál egyik sem. Hanem azt mondom s Nektek is éreznetek kell, hogy fognak még másképpen is írni. Majd eljövünk mi a magunk lábán, s nem kell nekünk enyhítő körülményként sem fiatalság, sem más. Mitől félnek a »vének« s a beérkezettek? Hiszen mi nem félünk semmitől sem. – Egyébként főleg a Te kötelességed legyen a táborunkat szorosan összetartani, s az oszlopokat, a vért, a fejet s a szíveket megválogatni, mert nekünk sok tennivalónk lészen.” (New York, 1923. augusztus 26.) Hanem azért a Székelyudvarhelyen élő Tompa László elutasítása (Székely Közélet, 1923. július 22.) mégis tüskét hagyott a szívében. Később kiengesztelődtek egymás iránt, sőt viszonyuk irodalmi barátsággá nemesedett. Nem így történt Szabó Dezsővel, aki maga szerkesztette folyóiratában még hozsannával ölelte keblére a fiatal erdélyi írónemzedék tagjait (hogy aztán öt esztendő múltán jogot formálhasson Tamási „megleckéztetésére”): „Valami nagy, elszánt, hősi akarat van mindenikük írásában és széles ölelésű fiatalság. És ami nálunk nagy és új dolog: megvan bennük az a két szándék, amely nélkül nincs művészet, nincs művész: felszívni az otthoni talaj minden ősi áldását és megtermékenyülni a világ minden gondolatáramával. Mennyivel erősebb, szabadabb és egészségesebb mozgású az életük, mint azoké a nagyrészt idegen téntafogyasztóké, akik Csonka-Magyarországon keresztény és turáni irodalommal felhőzik reménytelenné a nyomdászipar látóhatárát. És különösen megható volt számomra az élet mély izenete: látni, mennyire élek bennük, legalábbis legtöbbjében.” (Erdélyi antológia. Élet és Irodalom, 1923. 5. 77.)

1924. március 7-én Tamási arról értesíti barátját, hogy készen van húsz novellájával, újabbak megírását is tervezi, karácsonyra könyv lehet belőlük. Azt szeretné, hogy a Tizenegyek kiadásában lásson napvilágot, annak emblémájával. A novellák megrostálását Jancsóra bízza, tárgyilagos értékítéletére számítva. A következő évben a kolozsvári színház pályázatára elküldött Ősvigasztalás című „székely tragédiáját” ajánlja figyelmébe: kövesse nyomon a sorsát, és mielőbb írjon őszinte véleményt róla.

1926 tavaszán Jancsó azzal örvendezteti meg Tamásit: rövidesen hozzálát az erdélyi irodalmi törekvések kritikai bemutatásához. Mire azt a tanácsot kapja, hogy ne csupán helyzetfelmérő tanulmányban, hanem eleve „kötetben gondolkozzék”, mivel így jobban ráirányíthatja a figyelmet azokra az alkotókra, akik „az erdélyi irodalmat jelentőssé és tényleg erdélyivé fogják tenni”. Mert: „Meg kell éreznie és meg kell tudnia már rövidesen mindenkinek, hogy nálunk nem a magyar irodalom pótléka készül, hanem a magyar irodalomnak egy új fejezete, mely nemcsak az egyenlő értékelést, hanem még a hegemóniát is elbírja…” (1926. március 24.)

Jancsó Béla még csak gyűjti az anyagot tervezett munkájához – mire Tamási hazaérkezik Amerikából, Németh László már el is készült kitüntető tanulmányával a Társadalomtudomány számára. Mindvégig pontosan jelzi a sorjázó Tamási-művek értéktelítettségét, illetve alkalmankénti fogyatékosságait. Az erényhangsúlyozásokat rendszerint – műről műre – elmarasztalásokkal árnyalja; váltakozó arányban, a kibontakozó életmű egyenetlenségeit követve. Jancsó Béla értékítéletei ebben az értelemben is relevánsak, de az ő figyelmét elsősorban a népi irányzatban rejlő értékképző lehetőségek tudatosítása, illetve művekben megnyilatkozó értékalakzatai kötötték le. Jellemző, hogy amikor az irányzat frontáttörése bekövetkezett, a Tamási írásművészetében csúcsértéket képviselő Szülőföldem megjelenése (1939) után többé már nem foglalkozott magával az irányzattal sem.

Az 1935-ös esztendő fordulópont a magyar irodalom történetében. Tamási Áron zenitre jutó írásművészetének köszönhetően – miként a népi–urbánus vitáktól távol álló Erdélyi Helikon 1935. évi januári számának emlékezetes tanulmányai bizonyítják – kerül sor a népi irodalmi irányzat diadalára. A Szűzmáriás királyfi megjelenésének idején azonban még csak Jancsó Béla bízott ebben, illetve Tamási tehetségében. Szabó Dezső váratlan támadása ugyanis Németh Lászlót is meggondolkoztatta. „Nem tagadom – írta 1928. október 6-án Áprilynak –, hogy többet vártam tőle. Úgy ültem neki, hogy ha törik, ha szakad, feleselni fogok Szabó Dezsővel. De el kell ismernem: a könyvet teljes hittel nehéz védeni. A fő hiba ott van, hogy Tamási Áron kitűnő novellista, de egy regényt a novellista fényes kvalitásaival kitölteni nem lehet: a regény sokkal közelebb áll az essaihez, mint a novellához, lelkek geológiai rétegződéseinek bizonyos fokig rendszeres föltárása, s aki a pszichológiai elemet háttérbe szorítja benne, hamis műfajjá torzítja, amint minden nagy kvalitása ellenére is hamis műfaj a Szabó Dezső éposz-regénye is. A Tamási-regény elejitől végig külsőséges írás, regény-magva nincs, ami van, kölcsönzés; ha öt-hat novellára nyesné szét, jobb volna, mint így. Tagadhatatlan, hogy költői dikciójába is sok hamis keveredett; nyomatékoskodik; fölöslegesen túloz, s beszédjének a kellemes irrealitását barokk-groteszkségekkel gyömöszöli agyon. Szabó Dezső kritikája így is abszolút igazságtalan, és az írói jelleg félreismeretéről árulkodik. […] Keresett egy embert, akit megtett a maga epigonjának, s azon pofozta le a megélt szabódezsői szólamokat. Tamási azonban nem Szabó-epigon, legalábbis nem az művei és tulajdonságai jobbik hányadában. A dolgok megragadásának meseszerű valószínűtlensége, a jelenetek egymásba oldásának kicsinyességtől ment költőisége, a verssel rokon zeneiség s egy gyöngéden hatalmas fantázia volt az, amit én Tamásiban kaptam, s ami mellé állított. Szeretném azt hinni, hogy Tamási sosem olvasta róla szóló kritikáimat, mert így magamat is bűnösnek kell tudnom regénye hibáiban, amelyek egy komoly és gazdag tehetség kritika-kiemelte jó tulajdonságainak a kóros eltúlzásai.”

Jancsó Bélához előbb olyan hírek jutottak el Kolozsvárra, miszerint Szabó Dezső – első olvasata alapján – „egy harmincéves embertől váratlanul érett alkotásnak minősítette” a Szűzmáriás királyfit, s csak a konzervatív erdélyi irodalomszemlélet exponenseinek – írói féltékenységből is táplálkozó – intrikái késztették véleményének megváltoztatására, Tamási ledorongolására. Szeptember 27-i levelében Jancsó Béla kérlelhetetlen őszinteséggel feltárja mesterének: a Keleti Újság munkatársai azért rángatták bele őt a Tamási-ellenes heccbe, hogy az Erdélyből indult népi irodalmi irányzatot (melyet az európai irodalomeszmények jegyében szerveződő Erdélyi Helikon kezdettől felvállalt) Nyírőnél jóval nagyobb erudícióval képviselő Tamásit eljelentéktelenítsék, az irodalmi modernitás szálláscsinálóinak tekintélyét megtépázzák, ugyanakkor pedig magát Szabó Dezsőt is lejárassák („Szabó Dezsővel üttessék a saját híveit, és saját híveivel üttessék Szabó Dezsőt”).

Németh László bizonyára nem ismerte az erdélyi intrikákat, nem is volt erre szüksége, mert az első Tamási-regény szervi fogyatékosságai amúgy is valósággal letaglózták. Jogos fenntartásai hangoztatása mellett mégis Tamási védelmére kel Szabó Dezsővel szemben. A Napkelet 1928. évi 21. számában megjelent kritikájának végkicsengése: „Amennyire bizonyos, hogy a Szűzmáriás királyfi elhibázott írás, olyan bizonyos, hogy írója tehetséges ember. […] Szerencsésebb ihletömlés mellett műremek is lehetett volna. Nem az elemekben, hanem a fogantatás percében volt a hiba. A tehetség garanciája nem a mű, hanem a műben ugrásra feszült izmok frissessége. Nagy író fiatalkori oeuvre-jében ezért hordják olykor ugyanazt az évszámot a legcsodálatosabb és a legtökéletlenebb írások. Tamásiban az Előőrs hóhércikke ezt a garanciát tagadta le. Ismerve Szabó Dezső népszerűségét, egy egész nemzedék vakulhat meg e cikken át Tamási szépségei iránt. Mi mit szóljunk? Összeszorítani a fogat és ugrani, Tamási Áron. Az embert időnként szíven rúgják, de ha nem állt meg a szívünk, egy pillanat múlva csak annál dacosabban fog verni.” (Németh László: Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi. In N. L.: A minőség forradalma – Kisebbségben III. Püski , 1999. 1428–1432.)

És Tamási – ugrott. Egyre biztatóbb eredményekkel. Miközben persze még többször „leverte a lécet”, amíg a Szülőföldemmel megteremtette a remekművet. Amelynél maradandóbbat 1939 után sem alkotott.

Jancsó Béla elsőként érzett rá arra, hogy az „időtlen eszme és az időszerű felismerés” művészi kimondására vállalkozó Tamási ezúttal „a tiszta művészet és a mély emberi hitvallás” örökkévaló hangján szólalt meg. A Szülőföldemben – kiáltja világgá Jancsó az Erdélyi Fiatalok hasábjain – Tamási „új műfajt teremt új mondanivalói számára”. Műve „önéletrajz is, hiszen a felbukkanó emlékek rajai a gyökérszálakat mutatják, melyből az író és ember Tamási táplálkozott és nagyra nőtt. Leheletfinom művészi rajzok, miket csak a lélek mély rétegei tudtak megőrizni. De a Szülőföldem korrajz is, a mai székely falu élete. Valami sajátos szociográfia, melyben semmi tudományosság nincs, mégis a mai falu életének minden vonatkozására mélyreható pillantást tud vetni. S az egyéni emlékezés és a ma életrajza mögött az örök falu áll, a közösségi élet, melyet évezredek s a faj belső törvényszerűségei alakítottak ki…” Értékelésének summája: Tamási megtalálta „a nem öncélú, de a közösségért való irodalom útján és eszközeivel a közösségi szolgálat leginkább neki való módját”. (Szülőföldem. Erdélyi Fiatalok, 1939. 1. 13.)

A népi irodalom „teremtő leltározását” számba vevő 1943-as tanulmányában írta le Németh László: „A népi irodalomnak forradalmi a híre. De ebben a teremtő leltározásban végezte eddig a legnagyobbat. Ha nem adta volna, csak Tamásit: akkor is a legtökéletesebbet. Van-e példa rá, hogy a parasztvilág agóniájából valahol ilyen általános érvényű, mindenkit sugalló költészet fakadt? Tamási titka igen egyszerű. Ő csakugyan együtt írta a falujával a könyveit. Fölhasználta egy zárt törzs hagyomány-szűrőjét. Míg mi a záporok gyorsan összefolyt vizét bocsátjuk kútaknáinkba, ő mesziről szüremlő forrásvíz alá csinált fenyőlécből csorgót. Szép könyve: a Szülőföldem ezt nyugtázza. Aki azt hiszi: ez a szülőföld is az ő költeménye, téved. Jártam ott. […] Ő az, akinek már meg szabad halnia, annyira kész. A szerencse fia. De meg kell nézni, aki ébresztője, versenytársa s az átlagolvasóban elnyomója volt: a Nyírő József pályáját, hogy miféle veszélyeken ingott keresztül ez a Szerencse biztosan.” (N. L.: Népi író. In: A minőség forradalma – Kisebbségben II. Püski, Bp., 1992. 1297–1321.)

Tamási abban is a szerencse fiának tudhatta magát, hogy pályáján Németh László és Jancsó Béla szeme kísérte. Németh Lászlót – küzdelmes életsorsa ismeretében – senki sem nevezheti a szerencse fiának. S akitől végzetesen megvonta magát a szerencse: Jancsó Béla volt.