Zoltán Gábor

Helyébe szeretet

Reggelire nem evett semmit. Annyi engedelmesség után jólesett ellentmondani Hódis doktornőnek, minél jobban győzködi, annál nyugodtabban, mosolyogva ismételni, hogy köszöni, nem, nem éhes. Jólesett, és egyébként valóban nem volt éhes. Belegondolni is rossz volt, hogy az elébe tett kenyerekből meg sajtokból, felvágottakból valamennyi belé kerüljön, bele a szájába, a hasába.

Amikor az autó ajtaját becsapta, amikor határozottan, nagy lendülettel kitolatott a kapun, eleresztve füle mellett az intelmeket, hogy vigyázzon a drága szép kapuműre, „nemrég lett kész, és mennyi vesződség volt vele, meg a kocsira szintén jó lesz vigyázni, Annie!, és főként magára vigyázzon!”, amikor végre megengedhette az arcának, hogy a mosolygást beszüntesse, akkor kezdte jól érezni magát.

Rossz, csupa gödör úton haladt, szapora kormánymozdulatokkal próbálta elkerülni a rázkódtatást. Tudta, hogy vissza kell majd térnie Hódis doktornőhöz. Az biztos, hogy a doktornő nem csaló, és nyilván a fia sem az, de a megbízatás úgy szólt, hogy időnként a már ellenőrzött személyeket újra meg kell nézni: nem történt-e velük valami rendkívüli, nem kerültek-e veszélybe. És a doktornő megígértette vele, hogy eljön, meg hogy hamarosan hírt ad magáról.

Hasonlatként mondta egyszer valaki, egy író, hogy az emberek használják az autót, anélkül, hogy tisztában lennének azzal, hogy ugyan mi az autó jelentése; a hasonlított pedig egy könyv volt, egy könyv, melyet az író méltatott; Adél az utóbbi években ezt-azt elolvasott szüleinek nyelvén (ugyanaz a nyelv, melyen a hasonlat meg a hasonlított könyv is íródott), és történetesen ismert néhány részletet a szóban forgó műből, de a méltatást, melyben ez a hasonlat található, nem olvasta, ettől függetlenül jutott tehát arra a gondolatra, hogy az autó nem más, mint egy kényelmes szék, nem ágy, nem pamlag és nem is pad, ahol melléülhetne valaki, inkább fotel, amely köré burok feszül, sima és jól záró burok, ha vihar van, nem jutnak át rajta sem az esőcseppek, sem a villámok, burok, amely képes a benne ülőt megvédeni a legnagyobb légköri feszültségek elektromos kisüléseinek tüzétől éppúgy, mint embertársai közelségétől, a párás, meleg leheletüktől, és ha neki, a burokban ücsörgőnek kedve tartja, közeledhet hozzájuk, ám ugyanúgy akár el is távolodhat tőlük, tíz, húsz, száz kilométerre, lassan vagy gyorsan, ahogy tetszik.

Tudta, hogy hamarosan meg kell majd állnia valahol, ennie kell. Nem lehet, hogy semmi táplálékot nem vesz magához. (Az ő állapotában…) De hát nem volt étvágya, hetek óta már.

Undor fogta el, akármi ennivalóra ránézett. Közben mégis gyakran kapta magát rajta, hogy ételekre gondol, ábrándozik róluk. Egy pogácsa, amelyet nagybátyja sütött, nagybátyja, aki Dél-Karolinában élt, és meg-megújuló, keserves küzdelmet folytatott a hazai ízekért; Adél nem emlékezett az anyag nevére, mely ennek a pogácsának nélkülözhetetlen része volt, valakit meg fog kérdezni, ez az út vezet nemcsak az emlékezéshez, hanem az evéshez, tehát ahhoz is, hogy ilyen pogácsát újra ehessen; a disznó zsírjának valamiféle sütése kellett ahhoz, hogy az alapanyag a nagybácsi rendelkezésére álljon, de már a disznózsír maga, legalábbis abban a formában, melyre szükség volt, hiányzott mind a dél-karolinai kisebb boltok, mind a szupermarketek kínálatából, a nagybácsinak el kellett zarándokolnia valamelyik nagyáruházba, bebocsáttatást kérnie az idegenektől amúgy elzárt helyiségbe, ahol a nagy darabokban beszállított állati testeket elektromos késekkel szétvágták, és a szakmunkást rávennie, hogy adja oda azt az egyébként rendesen a szemétbe dobott részt, ami a disznó zsírfelhalmozásának eszköze és színtere, és amit az amerikaiak annyira ártalmasnak tartottak, hogy már hozzáérni sem tudtak másképp, csak undorral; ebből a részből vitt haza valamennyit a nagybácsi, és mint értékes szerzeményt mutatta föl a gyermek Adélnak (akkor nyilván mondta a nevet is), majd nekilátott megsütni (miközben elmagyarázta, hogy otthon erre a körülményes beszerzésre meg a sütésre nincs szükség, mert a hentesek mindenkor tartanak ilyesmit, ez természetes odahaza – a sült, darabos zsírszövet neve újabb szó, mely hiányzott Adél emlékezetéből –, itt kell csak megdolgozni érte), és a sütés intenzív, hasonlíthatatlan szag elszabadulását eredményezte, a nagybácsi nevetve mesélte, hogy egy ízben már a tűzoltókat riasztották miatta a környékbeliek, nevetett, de Adél úgy érezte, szeretne mielőbb túlesni a föltűnést keltő műveleten, és immár minden összetevő birtokában nekilátni az étel elkészítésének, pedig a darálás még hátravolt, a háztartási robotgép keserves, sivító hangot adott, mintha a maga részéről szintén jelezni kívánná, hogy ez a munka, ez az étel neki sem kellemes… Hát erről a pogácsaféleségről ábrándozott Adél. Ebből, úgy érezte, talán meg tudna enni néhány darabot.

Aztán ábrándozott még a karamellás tejről, de nem a boltokban vásárolható, előre gyártott készítményről, hanem amilyet nagyanyja csinált neki, ha a torka fájt. Nehéz, szinte lehetetlen lenne meghatározni, miben különbözhet a gyári változat a házitól, hiszen oly kevés, ami kell hozzá, és oly köznapi, és Adélnak eszébe jutott, hogy akár maga is megpróbálhatná, emlékei alapján, az elkészítését, és talán sikerülne neki. Nagyanyja nem titkolózott, nem próbált úgy főzni, hogy ne lássanak bele a fazekaiba, nem őrizgette a titkait, úgyhogy csak a bátorság hiányozhat ebben az esetben, Adél bátorsága, na meg persze valaki, akinek a karamella készülne, hiszen nagyanyja sose magának főzött, semmit se főzött magának, soha, és különösen nem karamellát, mert erre csakis olyankor került sor, ha a kislány megbetegedett, és fájlalta a torkát.

A lakásban, melyet Adél bérelt, természetesen volt konyha, és amikor beköltözött, és szétnézett, látta, hogy a konyhaszekrényben edények várják, hogy használatba vegye őket. – Na nem – mondta, valóban mondta, hangosan, az üres lakásban, magának –, azt már azért nem fogjuk feltételezni, hogy a lábasok meg a tepsik valamit várnának, elvárnának tőlem, az kéne még! – a fiókban evőeszközök, és nem volt rossz szaguk, nem látszottak piszkosnak, de mindeddig semmit se kezdett velük.

Valamit mégiscsak enni fog, ezt elhatározta, majd ha megérkezik Budapestre. Nem mintha gyöngének érezte volna magát, vagy betegnek, és a hasa se jelzett semmi rosszat. Kötelességből fog enni, fegyelemből. Remélhetőleg az a kicsi darab élet, amely ott lakott a hasában, mint egy bérlő, mint valaki, aki maga is egy távoli vidékről költözött ide, nem jelentkezett ki belőle, mikor a kutya meglökte és megtiporta. Táplálni kell, biztatni, hogy jó dolga lesz, és akkor majd csak kiengesztelődik.

Már ha kell ilyen esetben kiengesztelés egyáltalán, gondolta Adél. „Dolgom van. A dolgomat végzem.”

„Mindünknek van dolga valami. Magának, hogy csöndben megüljön, megnőjön. Nekem, hogy erre meg arra eljárjak. Embereket meglátogassak. Nézze, milyen szépen kisütött a nap! Fölszívta a felhőket, nincs egy szál se. Pedig hogy igyekeztek, hogy ide jussanak, éppen ide. És itt lettek fölszippantva.”

(Némelyik ismerős emigránscsalád aggályosan őrizte a formákat odaát. Volt, hogy szülő és gyerek, férj és feleség sose tegezte egymást, ha magyarul beszéltek. És azok az emberek egymás között csakis magyarul beszéltek.)

Volt egy étel, a legfinomabb mind közül, melyet valaha ízlelhetett, és volt egy rokon, akinek ez a titka volt. Titkos recept, állítólag Lengyelországból került Erdélybe, az egyik ős által, aki szakácsként kísérte fejedelmét a kétes vállalkozásban. Országért indultak, meg dicsőségért, de csak szégyent szereztek, és mellesleg, egészen mellesleg a receptet, egy marhahúsétel elkészítésének titkát. Mindenkit meglepett, legjobban a fiatal magyart magát, hogy a lengyel mester, aki nem volt még öreg, de nehéz betegség gyötörte, és tudta, hogy közel a vég, nem valamelyik honfitársát avatta be a titokba, hanem a hódítók egyikét, az ügyes kezű, ám nem éppen kiművelt szakácsot.

– Miért én? – kérdezte, állítólag, Adél őse. – A magyar…?

– A mesterségnek nincs pátriája – mondta a lengyel. – A bors sem lengyel, meg a szegfűbors sem, de még a sáfrány sem az. – Nem várta meg, hogy a magyar, akinek esze járása lassúbb volt, mint a keze (pompásan aprított hagymát, például, kellően apró darabkákra, és olyan gyorsan, hogy nem látszott közben a kése, csak a penge szürke villódzása a deszka fölött, és példás könyörtelenséggel kezelte a mozsarat, a lehető legfinomabbra zúzva benne a szükséges virágokat, terméseket, szárakat, leveleket, gyökereket és gumókat), hogy a magyar föltegyen valami akadékoskodó kérdést, melyhez – látszott – vette már a nagy levegőt a széles mellkasába, valami kérdést, mondjuk, a hús nemzetisége tárgyában, hogy hát hiszen az volna mégis a lényeg, a hús, mivel, nemde, az gyűjti magába a növények és a föld erejét, hogyan s miképpen képzelhetnők hát, hogy ne volna a húsnak köze a földhöz, amelyből vétetett, és amely táplálta?; kiderült, hogy valahogyan mégis gyorsabb a lengyel, a beteg testével meg a halk szavával, meg az engedelmes konyhai eszközeivel, és nem törődve azzal, hogy a magyar a hódítóként bejött fejedelem bizalmasa, maga pedig, szerepe szerint, meghódított és alávetett, egy forró kis villával lágyan odanyúlt a magyar karjához, aki ezután ordítani se tudott meglepetésében és fájdalmában, meg közbekotyogni sem, és a mester halk szavakkal nyugodtan elmondhatta, hogy igazából bölényre van kitalálva a recept. Ezért ha van vadászat, és nem túl vén az elejtett állat, készüljön az étek bölényhúsból. A magyar szakácsnak szép kései voltak, egész gyűjtemény, és egy cimborája külön kis ládikát készített neki, hogy legyen miben őrizni, hordani őket, és volt többféle élezője, és mert lelkes és iparkodó szakácsnak gondolta el magát, saját kezűleg ápolta, fente szerelmetes szerszámait. Megvolt a rendje, hogy melyiket miféle művelethez használja, és eme rend szépen be is tartatott, függetlenül attól, merre kísérte éppen a fejedelmet a fiatal szakács, és hány személyre kellett főznie. Annál nagyobb volt a meglepetése, látván, hogy a mester egyetlenegy késsel dolgozik, azt használja mindenhez, egy igénytelen, se túl nagy, se túl kicsi kést, melyet talán kardpengéből, egy csörtében ripityára tört szablyából alakítottak ki réges-rég, a nyele egyszerű fából készült, sötét volt, évek során teliszívhatta magát mindenféle konyhai nedvekkel meg a szakácstenyér izzadmányával, és puhának látszott. A magyar legénynek jó szíve volt, fölajánlotta, hogy odaadja az egyiket az övéi közül. Fejrázás volt csak a válasz. Akkor megélezi a mester kését. Erre föl mondta el, válaszképpen, a lengyel, hogy ezt a kést úgy örökölte, a maga mesterétől. És amikor használatba vette, ő, a fiatal polyák ínyesmester, sok mindent tudott már, de nem eléggé jól. Rengeteg munkája volt, nagy lakomákat tartottak akkoriban, és naponta kellett éleznie a kést, annyi állatot vágott széjjel vele. Az első év le sem telt, már úgy megkopott a penge, hogy előre lehetett látni: még egy évet nem bír ki. Egyszerűen elfogy. Ám jóllehet a következő évben még többet ügyködött a fiatal mester és az öreg kés, egyre hosszabban kitartott a penge élessége minden egyes fenés után. – Kezdtem rájönni – mondta a mester –, hogy a hús merrefelé hagyja, hogy elmessem, és merre nem. Mert van, ahol szinte mintha nem is tartaná egyben semmi a darabokat, csak a megszokás. Ennek a megszokásnak pedig könnyű véget vetni, nem vágás kell hozzá, csak szándék, amit a penge ottléte jelent. Mint a vár, mely alá elég, ha odavonul a sereg, és az ágyúkat fölállítják szemben a megfelelő dombon, már keresik, már tűzik ki a fehér zászlót a várfokra a védők; vagy a lány, akinek százan száz bókot mondhatnak, hogy meg se hallja, hiába, az ajkáról el nem múlik a fölényes biggyesztés, aztán egyetlen, jól helyezett mondatba belepirul, megreszket, és hagyja, hogy történjék vele, aminek történnie kell, az ajka pedig lágyan, tehetetlenül elnyílik, mert hiszen fáradt már, belefáradt mindig gúnyosnak, fölényesnek lenni. Így történt, hogy a második évben is megvolt a késem, a harmadikban kétszer ha hozzá kellett érnem a kővel.

– És azóta? – kérdezte a fiatal magyar szakács, Adél őse. Akkor voltak még fölösleges kérdései.

– Azóta – mondta a mester – egyszer sem.

Pár év után úgy adódott, egy bizonyos próba után, hogy a mester kése nemcsak hogy átöröklődött a tanítvány késévé, hanem az lett nála is az egyetlen kés, a kés. Történt ugyanis, már odahaza Erdélyben, hogy egy rabló tatár csapat fogságába került a fiatal szakács. Kényszerítették, hogy főzzön nekik. Mintha nem érnék be azzal, hogy elvegyék, ahogy rendszerint, amit a dolgos, letelepedett népség magának fölhalmozott, és hamar odébbálljanak a zsákmánnyal, hanem mintha ezúttal már a helyébe akarnának telepedni, elvenni a szokásait, így a kifinomult ételek és borok ízlelgetését. A fiatal szakács, mi mást tehetett volna, engedett nekik, és főzött, talán még remény is ébredt a szívében, míg a mártást kavargatta, a mártást, melynek meghatározó része a karamella volt, a remény, hogy ha esznek az őáltala elkészített, pompás húsból, a tatárok ugyanúgy megváltoznak, ahogy ő maga megváltozott attól, hogy megismerte ezt az ételt, tehát hogy megváltozván, békében, nagyobb kártétel nélkül hagyják a házat, a várost. Bizakodott, de azért annyi óvintézkedést mégiscsak tett, hogy a mesterről rá maradt kést ifjú feleségének gondjaira bízta, rejtse el, mégpedig a legjobb helyre, amit csak elgondolni tud. Főzött a fiatal szakács, minden tudását és igyekezetét beleadta, iszogattak a tatárok, de mintha csak vendégek volnának, mértékkel ezúttal, majd elkészülvén a hús, ettek is, elismerően bólogattak, veregették a szakács vállát, kezük cipóformán kerek volt, és nehéz, mint a füstölt sonka, a házigazda üdvözülten mosolygott, hogy lám, megtörtént a csoda, a mágikus átváltozás; ám amikor látta, hogy a tatárok vezére magához inti az ő fiatal, engedelmes feleségét, és fekete hajfonatánál fogva magához húzza, kételkednie kellett a sikerben. Ami pedig a kést illeti, az egy leheletfinom ívvel, mely egyszerre volt lányosan kecses és a lengyel mestert idézően pontos, körbesuhant, épp csak érintve a tatár vezér nyakát, ám úgy, hogy elmesse a dagadt ereket, majd egy ugyanolyan finom és pontos ívelés után a szakács feleségének fiatal szívébe szállt, abban találva meg azt a bizonyos jó helyet. Elvittek a tatárok mindent, ami érték, természetesen a dobozt is a remek késgyűjteménnyel, nem hagyva a házban (melyet végül nem gyújtottak fel, és ez tőlük tulajdonképpen szép volt) egyéb ínyesmesteri vágóeszközt, mint amelyet a nő szíve fogadott magába.

Le kellett hántani a végső görcsbe merevedett, törékeny ujjakat a markolatról, ez volt a nehezebb, és kihúzni a szívből a pengét, félelemmel várva, hogy megéledjen a holt, és vádló vagy esetleg szeretetteljes szavakat hallasson, vagy hogy örökké zubogó vérpatak eredjen a hókebelből, vagy hogy túlajzott húr pendüléséhez hasonló keserves hang keljen; ezzel szemben végül hogy ne történjék semmi, és a csöndes temetés után külországi útra indulhasson a fiatal szakács, kamatoztatni és bővíteni tudását, ez volt a könnyebb, akkor ez már egészen könnyű volt neki, senkit se hurcolva magával, senkit se hagyva maga mögött.

Nem telepedett haza soha, csak halála után a fiai, akiket Hollandiában szült neki egy ottragadt és letelepedett diák leánya. A fiúk közül az egyik katonának állt, és néhány hősies megmozdulás után, melyekkel hamar fölhívta magára a figyelmet, török fogságba esett, ahol eltűnt, és hiába próbálták kiváltani, bár meglehet, hogy a váltságdíjra szánt összeget elsinkófálta már valaki Erdélyben, és a fiatal hősért el sem indultak, talán ezért nem hallottak róla többé soha, otthon pedig nem hiányzott a kutyának se, elfeledték hamar, míg testvére apjuk nyomába lépett, megkapta tőle a beavatást, őrizte és gyarapította a tudást; hogyha követnénk nemzedékről nemzedékre a törzset, eljuthatnánk Adélhoz, a kicsi, távoli oldalághoz, de még előbb ahhoz az öregemberhez, akivel volt alkalma neki is találkozni Brit Columbiában, még kicsi lányként, és aki – talán ezt csak utólag magyarázták bele, ki tudja? – szúrós szemmel méregette őt, mintha azt lesné az alig tízéves gyereken, hogy viseli-e jeleit az elhivatottságnak vagy bizonyos képességeknek, valaminek, ami méltóvá tenné őt arra, hogy örökös legyen, tanítvány.

Nem, hát nem Adél számított elsőnek a sorban, nem ő volt a legesélyesebb jelölt a családból, tán a legutolsónak számított, de ahogy az elésoroltakat nem fogadta el utódjául az öreg, éppenséggel kiszemelhette volna a kislányt, hiszen hát lehetett tudni, hogy voltak ilyen szeszélyes döntések korábban, a pályájuk végéhez közeledő mesterek nemegyszer meglepő módon választottak utódot maguknak, mellőzve akár édesgyerekeiket is, olyanokat, akiket minden jel szerint nagyon szerettek amúgy; ez más, szereteten túli dolog volt, az utód személyének eldöntése, volt rá példa, hogy nem családbelit, hanem idegent, olykor más nemzethez tartozót ruháztak föl a tudással, aztán ezek, mint valami oltvány a tőbe, belenőttek a családba, vagy a család nőtt őbeléjük, nem tudhatták… mindenesetre Adél mégsem volt teljesen esélytelen rá, hogy örökös legyen, ám sajnálatos módon az rossz időszak volt az életében, akkoriban kezdték rémálmok látogatni, melyek egyébként nem múltak el tőle felnőtt korában sem, és mivel elaludni félt, és ha elaludt is, éjjelenként többször fölriadt, és szerette volna, ha valakivel meg tudja osztani élményeit, a könyörtelen, de mégis vonzó képeket és érzeteket, melyek semmivel sem voltak kevésbé valóságosak, mint az az élet, melyet szüleivel és tágabb környezetével együtt élt, mivel szerette volna elmondani, mi minden történik vele álmában, de a szavak nem álltak szolgálatára, nem tudott pontosan és érzékletesen beszámolni, ráadásul, mert hol ezen, hol azon a nyelven talált alkalmasnak tetsző szót a látottak leírására, képtelen volt csak angolul vagy csak magyarul beszélni, és hallgatóit nemcsak a mese töredezettsége zavarta, hanem a nyelvek kusza és indokolatlan keveredése is, hallgatták persze, türelmesen, de mindannyiszor alig várták, hogy túl legyenek végre rajta, „Adél szokásos reggeli nightmare-reportján”, és Adél küszködött a szavakkal, meg azzal, hogy tartsa a képek nehezen tartható sorrendjét, szerette volna ébren tartani hallgatóságának figyelmét, és minél kevésbé figyeltek rá, annál körülményesebb, annál hosszadalmasabb lett a meséje, bizony sokszor volt sírás a vége. Sajnos, az öreg szakács egyszer tanúja lett valamelyik reggeli hisztériának, Adél emlékszik, ahogy a tányérja fölött ránéz a nagy szemű, nyugodt öregember, és anélkül, hogy bármit mondana vagy grimaszolna, nyilvánvaló, hogy megvan a véleménye róla, a tányéron vékony szeletek, hideg sült és sajátságos módon pácolt apró gyümölcsök, talán akkor és ott játszotta el az örökséget Adél. A mester sem ez alkalommal, sem máskor, sohasem választott magának utódot. Néha odavett magához valakit, figyelte, próbálgatta, aztán barátságosan elküldte mindet a csudába. Nem volt megelégedve a jelöltekkel. Szegény, mondták róla, és sajnálták tiszta szívből, ám főképpen magukat sajnálták, lám, így ér véget, a szemük láttára, egy évszázados hagyomány, így szakad meg a lánc! Közben velük, a családdal mindenkor kedves volt, ünnepek alkalmával főzött nekik. Vagy nem is kedvesség volt ez, hanem gonoszkodás? Mintha azt akarná csak megmutatni, miből zárja ki őket, és velük az egész utókort, micsoda birodalomból? Mert lehetetlen volt utánozni, olyan trükkök, a tudásnak olyan elemei kellettek volna, hogy valaki ahhoz fogható ételeket tehessen az asztalra, mint amiket ő tett. Szegény, mondták, elviselhetetlen lehet a teher, amit cipel, és amit minden jel szerint a sírba visz!

Fölmerül a kérdés, hogy miért vártak az öreg, talán nem a feladata magaslatán álló mester választására, hiszen lehet, hogy nem a jelöltek alkalmasságával volt a baj, hanem magával a mesterrel: hogy hiányzott belőle a képesség, fölismerni valakiben a tanítványát és örökösét. Választhatott volna vadidegent, a családban biztosan elfogadják a döntést, még ha rosszulesik is, ám hogy senki, de senki ne feleljen meg… bizony hiba lehet ez már, a mester hibája! Nos, volt, aki próbálkozott, és nem várva beavatásra, okításra, megkísérelte egyik-másik ételt leutánozni: egy kanadai férfi, aki háborúban majdnem egy teljes évig szakácsként szolgált, és sok mindent volt alkalma megtapasztalni, utána pedig az egyetemi évek alatt együtt lakott két társával, és legtöbbször ő főzött, a többiek lehető legnagyobb megelégedésére. Nagy volt ennek a kanadainak – egy rokon nő férjének – az önbizalma, hát ő megcsinált a mester repertoárjából néhány fogást. Sokat főztem, magyarázta, megvan az a képességem, hogy kiérzek a mások által készített ételekből minden alapanyagot, minden fűszert. És ha már ez megvan – szokta magabiztosan fejtegetni a kanadai férj –, el tudom képzelni, hogyan kell összetalálkoztatni a részeket. Bevásárolt, nagy figyelemmel nekilátott, kuktaként foglalkoztatva feleségét meg a gyerekeket, mondván, nem árt, ha mindent megjegyeznek, részéről máris kész a döntés: legyenek ők az utódai, most, hogy megvan a recept, egyúttal átadja nekik, „nem kell ezeket a dolgokat túlbonyolítani!” Korán keltek, egész délelőttjüket a konyhában töltötték, aztán megterítettek, és mivel az előjelek kedvezőek voltak, az illatok ínycsiklandóak, menet közben gyorsan még vendéget is hívtak ebédre. A vendég lelkes volt, „talán ez a legfinomabb marhahús, amit valaha ettem”, mondta már az első falatok után, és lelkes volt a kanadai, büszke magára, már azon gondolkodott, miképpen lehetne továbbfejleszteni valahogy ezt a kitűnő, de kicsit bizony régies ízlés szerinti ételt, „lehetne könnyíteni rajta egy kicsit, nem?”, ám amilyen jólestek az első falatok, olyan kevéssé a továbbiak. Ugyanis hamar előjöttek valamilyen kellemetlen ízek, ki tudja, miért, az étel melyik összetevőjéből. El sem fogyott az adag, és másnap nem akaródzott kivenniük a hűtőből, és nagyjából hasonlóképpen járt a kanadai mindennel, amit megpróbált leutánozni, nem kis része az ételeknek ott végezte mindig a szemétben. Igaz, soha nem ismerte el, hogy olyasmibe vágott bele, ami eleve reménytelen volt, sőt megvoltak a magyarázatai, mi minden vezetett a nem egészen teljes sikerhez, „és ugyebár, ha tudjuk, hol volt a hiba, módunkban áll legközelebb kiküszöbölni”, mondta, csakhogy erre a kiküszöbölésre, erre a legközelebbre sohasem került sor. Egyszer még megpróbálta, hízelegve, kiszedni a titkot a mesterből. „Sohasem gondoltam, hogy mester vagyok”, mondta az öreg, csak hogy ne kelljen megosztania tudását a kanadaival, „inkább hogy tanítvány, akinek az a dolga, hogy figyeljen és tanuljon.”

Így aztán ilyen ételt Adél többé ugyanúgy nem ehet, ahogyan az elsüllyedt földrészre, Atlantiszra sem mehet kirándulni, annyi csupán a különbség, hogy míg az egyikről olvasott, hallott csupán, a másikról van személyes tapasztalása. Ismer valamit, ami nincs meg másutt, csak az ő és még néhány ember emlékezetében. Marad a karamellás tej meg a pogácsa (az a bizonyos), ezek még, ha akarja, elkészíthetők, ihatók, ehetők, birtokolhatók.

De Adél nem volt bánatos az elveszett recept miatt. És különösebben amiatt sem, hogy nem fogadta tanítványul az öreg rokon, aki maga se töltötte szomorúságban az utolsó időket. Megszakadt benne és utána a tudás, rendben van, de a várakozással szemben ez nemhogy nem volt fájdalmas a mester számára, hanem mintha derűvel töltötte volna el inkább. Eladogatta a mindenféle régi szerszámait, eszközeit, és költséges kedvtelésekre pazarolta a pénzét. Adél előtt nem nagyon beszéltek erről, de elejtett szavakból megértette, hogy az öreg kurvákra költött, ráadásul nemcsak lányokra, hanem fiúkra is. Ázsiai fiúkkal bújt ágyba.

A fiúk engedelmesek voltak, karcsúak és vidámak.

Az öreg boldog volt, felelőtlen és vidám.

Sírba vitte a titkát, dünnyögte valaki a parti ködbe, és ebben a mondatban az volt a legszebb, hogy egyetlen szó sem volt igaz belőle; Adél alig emlékszik már a sirályok vijjogásától kísért szertartásra, annál élesebben a saját gondolataira: nem lehet szó sírról, hiszen a testet elégették, és porát az óceánba szórták; nem lehet szó vivésről, lévén, hogy a por nem őriz és nem szállít titkot, és: a titok nemhogy nem volt a poré, bizony az öregemberé se volt, hanem egy ismeretlené volt, akit valami okból nem sikerült megtalálni vagy fölismerni. (– Lehet, hogy az enyém – mosolygott Adél a parti ködbe –, az én saját titkom.)

Észrevett egy táblát, gyorsétterem van a közelben. – Majd oda bemegyünk – biztatta a benne lakót –, veszünk magunkhoz valami táplálékot.

Felhő nem volt az égen, és köd sem látszott, Adél mégis érezte, hogy tele van párával a levegő. Tömény párában utazik. Ahogyan tanulta: a nagy folyók völgyében szinte soha nem száraz a levegő, ahhoz napokig kell fújni szárító szeleknek, hogy szétoszoljon egy időre a nehéz pára, mely az ottlakóknak már föl se tűnik, legföljebb a belezárt füstre panaszkodnak.

Fölmerül a kérdés: miként lehet, hogy valaki, akiből kis híján szakács lett, akinek igazán finom és választékos ételekben volt része, út menti gyorsétteremhez kanyarodik, hogy egyen?, nem is hogy egyen, hogy „táplálkozzon” inkább?

Válaszok vannak, sőt kínálkoznak. Ha választhatunk közülük egyet, a hely szelleméhez illően a leggyorsabbat, az így szól: Adél szereti a hamburgert meg a sült krumplit. Mellesleg az egyik nagy étteremlánc egyszer meghívta a szakács rokont, és tanácsot kért tőle. Az öreg (akkor még középkorú, pályája pedig: delelőn) nem zárkózott el, hetekig foglalkozott a témával, és „letett néhány javaslatot a cég asztalára”. A tanácsokat megfogadták, megfizették.

Kicsit még hűvös volt a beáramló levegő, ahogy a kérőpultnál az autó ablakát lehúzta. Az étel párája pedig meleg, és a máskülönben vonzó hamburgerszagot túl erősnek érezte most, megémelyedett tőle megint. Leparkolt és kiszállt, voltak asztalok, székek a szabadban. Csak ült, nem nyúlt ételhez, italhoz. Azt gondolta, azért, hogy pihenjen előbb valamennyit, valójában mert az émelygés nem szűnt meg. Aztán figyelmét egy másik asztalnál ülő pár kötötte le. A lány a vasszéken ült, a fiú előtte, fölötte, az asztalon. Mind a kettő a vásárolható legnagyobb pohár kólát tartotta egyik kezében, és néha ittak pár kortyot, szívószállal. Közben a fiú a lány hosszú, egyenes haját markolta, húzta.

Húzta, és néha rántott rajta. A lány nem védekezett, nem tiltakozott. A rántásnak engedett a fej, de amint meglódult, az ököl egyszer csak szembefordult vele, és nekiütődött. Koppant a csont.

A lány nem szólt egy szót sem. A kéz nem engedte el a hajat.

A haj eredetileg szőke lehetett, most feketére volt festve. A kéz egy darabig tartotta csak a hajat, aztán rántott rajta megint.

Adél nem tudta levenni szemét a jelenetről. Ha észreveszik, ha ránéznek, akár a lány, akár a fiú, félő, hogy nem lett volna képes gyorsan elfordulni. Ha a fiú odajön, és az ő hajára emeli kezét, mozdulni se tudna, nemhogy tiltakozni, ellenállni. Legföljebb abban bízhatna, hogy túl rövid ehhez a dologhoz az ő haja. Addig tartott az igézet, amíg egyszer az egyik meg nem szólalt. Mert csöndben történt idáig minden, nem volt más zaj, csak néha a szívószál szörcsenése, a csont kurta koppanása és háttérként a közeli úton elmenő járművek moraja. A fiú volt, aki megszólalt, és ezt mondta:

– Te hülye kis töpörtyű.

Ez a mondat hatott. Adél képes lett végre megmozdulni, ivott a kólájából, kibontotta a hamburgerét, és félig meg is ette.

Töpörtyű, suttogta az uborkaszeletek közé. Kidobta a maradékot, beült az autóba. De még nem indított. A füzetét vette elő, belelapozott. Fölösleges volt elővennie, tudta kívülről a címet, nevet.

A következő cím. Közelebb volt hozzá, mint a lakásához. Miért ne nézne be, mielőtt hazamegy?

És amikor kikanyarodott a nagy útra (a visszapillantó tükörben látható volt, hogy a fiú meg a lány még mindig ugyanott, ugyanúgy ülnek), eszébe jutott a közmondás, melyet dél-karolinai nagybátyjától, a töpörtyűs pogácsa készítőjétől hallott; mintha váratlanul kinyílt volna a billenő garázsajtó, mintha, afféle rémálom foglyaként sötét garázsban, járó motorú autóba zárva ült volna idáig, és most végre szabad, és elindulhat a fölnyíló fényben:

kutyából nem lesz szalonna.

Ahogy a sebes patak, közvetlenül mielőtt a folyóba torkollana, lelassul, Zsolt úgy fogta vissza erős menettempóját a házukhoz közelítve. Habár sietős jövetelének célja egy ház volt, és azon belül egy lakás, és abban volt a torkolat, mely felé ő igyekezett, azért folyóból történetesen láthatott útközben egy valóságosat, rég nem látottat. A Dunát.

Láthatta, de csupán menet közben. Nem engedélyezte magának, hogy megálljon, akár csak egy percre. Tartott tőle, hogy ha szemlélődik, nem többet, mint két-három lépést kihagyva, máris ottragad, és a nagy víznek már a látványa elég, hogy kioldja belőle az elszántságot. Biztatta magát: ha a dolgát elvégezte, azután akármeddig nézelődhet majd.

Az utca meglepte. Nem az volt, amire emlékezett, és amin az utóbbi hónapokban képzeletben annyiszor végigment, próbálva házról házra, saroktól sarokig fölidézni az egészet.

Árkok, gödrök tárultak az utcában, meg arrafelé több másikban is. A forgalmat elterelték, szokatlanul csöndes volt a környék. A szerszámok, munkagépek mellett szemét gyűlt kupacokba. A gödrök fala egyenes volt, metszetként mutatva be az aszfalt alatti rétegeket sorban. Közvetlenül az aszfalt alatt kövek: sötétszürkék, lapjuk szabályosra faragott. Régen, mikor először leaszfaltozták az utat, a régi, egyenetlen burkolatot nem távolították el, egyszerűen ráöntötték az újat.

Zsolt nem tudta, hogy vannak ilyen kövek az aszfalt alatt. Mert bár az aszfaltburkolathoz mintha eredendően tartozna hozzá a simaság, ezek itt mind sokszor javítgatott, szeszélyes sebhelyekkel szabdalt úttestek és járdák voltak, megvolt a múltjuk, a viszontagságos történetük, és ezért nem gondolta volna, hogy azalatt más történeteknek, más múltaknak kell még lenni. Nem hiányolta őket, és ennek ellenére ott voltak. Megvoltak.

Most a föltárt, felszínre bukkant kövek, gondolta Zsolt, zavarba estek amiatt, hogy ezúttal megint éri őket a fény meg az eső meg az emberek pillantása, de nem fölülről, a szokott módon, hanem oldalról, és ezektől a szokatlan ingerektől gondolkodóba esnek, nem kéne-e elhagyniuk ingatag helyüket, és levetni magukat a gödör fenekére, ahová valami csövek vagy kábelek kerülnek majd, de ahol egyelőre eldobált csomagolóanyagok, kötegben ázó reklámújságok és más szemetek gyűlnek. Közbül, valahol a föltört aszfalt és a sárga gödörfenék között falmaradványok mutatják magukat, anyaguk mészkő, a folyó túlpartjáról, a hegyekből kerültek ide valamikor, és a ház, melyet belőlük raktak, egészen másképp irányuló utcának volt a része, mint a mostani; azóta nemcsak a városrész tájolása változott meg, nem is egyszer, hanem a folyó is elmozdult. A folyó az utóbbi másfél évszázadban nem egészen arra megy, amerre ő akar, gondosan kövezett és betonozott partok szabályozzák a medrét, és noha áradások alkalmával kilép, és birtokba vesz olyan területeket, ahol máskor autók járnak, és városlakók kutyákat sétáltatnak, idővel mindig vissza kell vonulnia a szabályozott partok közé, mintegy igazolva, hogy az emberi akarat végérvényesen fölébe kerekedett.

De elintézhető-e ennyivel a folyó?, kérdezte Zsolt. Hiszen száz év meglehetősen rövid szakasz a történetében. Ennél sokszorta hosszabb időkre hagyta már magát újdonatúj hegyláncok által az útjából kitéríteni, hogy aztán egyszerre csak átmesse a hegyeket.

Zsoltnak nem volt annyi ideje, mint a Dunának, ő nem hagyhatta magát útjából kitéríteni. Egyszer sem állt meg a gödrök szélén, hogy nézelődjön. Futólag szemrevételezett; azon a nadrágkosztümös fiatal nőn sem, akit soha előzőleg nem látott, azon sem állapodott volna meg a tekintete, ha nem gondolja róla, hogy ugyanoda tart, mint ő, vagyis haza.

Zsolt, aki körülbelül egy éve nem volt otthon, pedig soha azelőtt két hétnél hosszabb időre nem távolodott el attól a lakástól, amelyben felnőtt, ráadásul úgy kellett hazulról elmennie, és olyan hónapok álltak mögötte, hogy visszatérése nem lehetett nyugodt, és ilyen körülmények között sok és sokféle gondolat kergetheti egymást az ember fejében (amennyiben úgy vesszük, hogy ezek afféle rohangálós kis valamik, a gondolatok), legtöbbjükre utóbb nem emlékszik, főként pedig nem beszél róluk senkinek; nos, ezt a gondolatát Zsolt nem felejtette el, többek közt azért sem, mert igaznak bizonyult, a fiatal nő éppen oda, az ő családjához tartott; és bár sokáig nem szólt róla, később, azután, hogy mindketten elmentek onnan, és különféle események részesei voltak, majd visszatértek egymástól függetlenül és újra, mindezek után Zsolt szavakba foglalta akkori gondolatát, „tudtam, hogy hozzánk jön”.

Egyszer csak a fiatal nő megtorpant, már egészen a ház közelében, a gödör szélén, és lefelé bámult.

Miért gondolhatta Zsolt, hogy hozzájuk jön a fiatal nő? Hasonlított talán bárkire a családból, és hinni lehetett, hogy rokon? – Nem.

A ruhája volt olyan, mint a családtagoké? – A ruhája se hasonlított senkiére.

Meglehet, talán szerette volna, ha így van. Vagyis nem megérzés, hanem vágy állt a gondolata mögött. De ez ellentmondana akkori indulatainak. Hiszen tele volt haraggal, sőt gyűlölettel. Hiszen arra készült, kezet emel az apjára, sőt, legjobban azt szerette volna, ha az apja visszaüt, és ez okot és alkalmat ad, hogy ne csupán egyetlen ütést mérjen rá, hanem verhesse, sokáig. Hogy valami kezébe kerülő tárggyal (székkel vagy üveggel, ami hamarosan darabokra törik a kezében, tehát azután már egy széklábbal vagy egy palack csonkjával) üsse, sebesítse meg az apját, hogy a kölcsönös szidalmak után ne legyen már visszaút, és eljusson addig, hogy megöli, hogy a sebekből fakadó vér lezárja a visszavonulás útját, és végül tényleg meg kelljen ölnie az apját. Ehhez persze nem kell nagy közönség. Legjobb az lett volna, ha nincs a lakásban senki más, csak az apa. Ha szemtől szemben állnak, és nincs otthon Zsolt húga, hogy csillapítsa őket, hogy közébük vesse magát, meg a többiek sincsenek otthon, és el tudja sorolni, hogy miért nem akarja tovább, hogy apja legyen. Ehhez nem volt szüksége tanúra, még egy számára ismeretlen fiatal nőre sem. Mert számon akarta kérni az apján, hogy „elvettél az életemből egy jó csomó időt azzal, hogy elvitettél katonának”.

(Ebben a mondatban érzett ő egy kis hibát, és többek közt ezért sem akarhatta, hogy bárki ott legyen, és a mondatban a hibát esetleg szóvá tegye; mert hát nem úgy megy az, hogy akármilyen civilek, mint Zsolt apja, csak úgy bevonultathatnának valakit a hadseregbe, a dolog fordítva szokott történni: ha van megfelelő kapcsolatuk, és ha szeretnék fiukat megkímélni a szolgálattal járó kellemetlenségektől, meg attól, hogy idejüket értelmetlenül elvesztegessék, fölmentetik őt; és ha erre az ellentmondásra valaki, még csak nem is az ellentmondás szándékával, hanem amúgy értetlenül, tisztázást szorgalmazva rámutat, akkor hamar kiderül: az apa tudta, hogy Zsolt nehezen fogja viselni a macerát, és hogy lenne más, amit nagyobb kedvvel csinálna, mint „a haza fegyveres védelme”, és bár zavarta, hogy másokkal szemben előnyösebb helyzetbe kell hoznia a gyerekét, és meg sem próbálta magába fojtani véleményét, hogy azért ez így nem igazságos, mégis fölkereste gimnáziumi osztálytársát, aki nem tartozott se akkor, se fiatalon a barátai közé; az apa szerint roppant buta volt, de orvos lett belőle, mert már a felvételi idején elkötelezte magát, hogy katonaorvosként fog szolgálni, és azóta jelentős befolyása lett a hadseregben, fölkereste tehát ezt az embert, így mondta: „jobb meggyőződésem ellenére”, és megkérte, hogy segítsen; megvolt tehát a lehetőség, hogy Zsolt elkerülje a katonai szolgálatot, de aztán fordulat állt be, és mégiscsak bevitték, és ezt ő nem volt hajlandó másnak tulajdonítani, mint annak, hogy apjában fölülkerekedett az úgynevezett igazságérzet, maga alá gyűrve a szeretetet. Megint megkereste a katonaorvost, és arra kérte: tekintse tárgytalannak előbbi kérését. Végeredményben tehát: elvitette Zsoltot.)

Egy pillanatra megállt, mielőtt a kapuhoz lépett volna. Visszanézett. A sötét kosztümös nő a gödör előtt, az úttesten állt, mintha onnan nem akarna elmozdulni. Akkor egy rikoltás hallatszott – talán mert jó ideje nem hallott ilyen hangot, azért figyelt föl rá Zsolt –, fölfigyelt és fölnézett: az utca fölött egy sirály vitorlázott. Elsiklott az utca végéig, ott visszafordult, és jött megint feléjük. Feje közben a hosszú és hajlott csőrrel erre-arra hajolt, figyelve mindenre, ami mozog.

Nem nagyon mozgott abban az utcában akkor semmi.

Aztán fölemelkedett, és átrepült a tetőgerinc fölött, be, az udvar felé. Amint vissza, maga elé nézett megint Zsolt, láthatta, hogy a nő szintén a madarat figyelte, követte a röptét.

– Bejön? Jöjjön!

Invitáló mozdulatot tett, és akkor a nő átugrotta az árkot, ami Zsoltot váratlanul érte, nem hitte volna, hogy szavait a másik meghallja egyáltalán, a hangja rekedt volt, mert régóta nem beszélt, nem hitte volna, hogy mozdulatára mozdulat felel majd. A gödör szélesebb volt annál, hogy helyből csak úgy át lehetett volna fölötte lendülni, szerencsére az invitáló karmozdulatot meg tudta nyújtani, és a partszélt épp csak elérő nőt megmenteni attól, hogy leessen.

Együtt léptek be a házba, és mert Zsolt abban a hiszemben volt, hogy a nő nem először jár itt, sőt, hogy az idő szerint otthonosabb nála a házban, maga elé engedte.

Furcsa volt hosszú hónapok után az udvar. A keramit sárgább, a sárgasága valószerűtlenebb volt, mint ahogy emlékezett. És több volt a repedés, éles kis szilánkok hasadoztak ki a járdából. A földterület kisebb, de a fák nagyobbak, értelmetlenül nagyok és lombosak voltak, a levelek zöldje friss, dús, míg az átellenes körfolyosók közt feszülő huzalról csüngő vadszőlő súlyos, szinte fenyegető szárnynak mutatkozott előtte.

Vastag fekete kígyó háta domborodott a járda mellett. Nem lehet más, csak a hársfa gyökere: kitüremkedett a földből. Hogy az utóbbi hónapokban bukkant volna felszínre, tényleg mint egy föld alatt lakozó szörny testdarabja, az mégsem látszott valószínűnek. Elfogta a vágy, hogy rálépjen. Hátha megérzi a sárkány testének rezdülését. Hátha kiemelkedik a földből még néhány kar, esetleg maga a kegyetlen fej is! Vagy legalább megsimogatni, a bakancsa talpával, lassan megcirógatni a fekete kérges felszínt… Megtorpant, a sirály a szomszéd ház tetején akkor szállt le. Ahol a szolgálati idejét töltötte, nem volt tó vagy folyó a közelben, nem voltak ilyen madarak. Varjú volt télen sok.

Engedte, hogy a nő menjen előtte. Nem kanyarodott rá a lépcsőre, kijött az udvarra – ezzel nőtt a valószínűsége, hogy ugyanoda készül –, megtorpant, körbenézett az udvaron.

„Mintha arra várna, hogy menjek vele, hogy kövessem”, gondolta Zsolt.

„Milyen szépen megvoltak ezek itt nélkülem!”, gondolta aztán, „folytatták az életüket, új ismeretségekre tettek szert, idegenekből ismerősök lettek, sőt családtagok, remek!”

„Ez a nő vajon mostanában jelent meg itt, és még csak szeretne bejutni közéjük, vagy hónapok óta idejár, és már kiállta a próbát, már eldőlt, hogy itt a helye?”

„Több joga van azon az ajtón bemenni, mint nekem”, gondolta Zsolt.

Ha írt volna levelet a laktanyából, ahogy rajta kívül mindegyik újonc, már a legelső alkalommal, ha válaszolt volna a húga levelére, amikor Rita valahogy megtudta, hova kell címezni a neki szóló küldeményeket, már hosszú hetekkel a bevonulás után, ha nem maradt volna benn, valahányszor szabadságot kapott, vagy később, néhányszor, nem ment volna ilyenkor inkább a bent szerzett barátjával annak a családjához, mint haza, ha tehát nem törekedett volna rá, hogy az otthoniak semmit ne tudjanak róla, és ő se tudjon róluk, akkor a levelekből kiderülhetett volna, hogy ki ez a lány, és ha valamilyen tulajdonságával képes volt magát megkedveltetni, mi volt az. Ha hazajárt volna, ismerné, és valószínű, hogy szeretné.

„Lehet, hogy abban az ágyban alszik, amelyik az enyém volt – de mi közöm most már nekem az ágyamhoz, és egyáltalán, ezekhez?”

Legjobban azt szerette volna, ha a bakancsos lábával állhat az apja nyakára. A bakancsot surranónak mondta mindenki odabent, pedig ez nem volt legális. A felsőbbség által előírt megnevezés a bakancs volt. Zsolt lábát ugyanúgy törte a szándékosan keményre tervezett lábbeli, mint a többiekét, alig tudott járni. Gyötörte bokája mögött az inakat minden egyes lépés, úgyhogy fura villódzásokat érzett, nemcsak akkor, ha járt, hanem fektében is, és az az érzése volt, hogy a durva bőr, ahogy begyűrődik inai és idegszálai közé, maradandó károsodásokat okoz, mostantól örökké ilyen lesz a lába, rángani fog benne valami, de előfordulhat, hogy megbénul. Ráadásul nem kevésbé gyötörte a szó maga: „surranó”, ellenszenves szó volt, büdös, és Zsolt egy idő után úgy döntött, hogy átáll a „bakancs” pártjára. Így mondta, ha mondani kellett. Ezt kevésbé utálta. A barátja, akit Ferinek hívtak, átvette tőle, és aztán több másik ember a szakaszból. Közben a bakancs lassan-lassan hozzáidomult a lábához, fölhagyott az érzékeny rostok birizgálásával. Ebben jött ki a kaszárnyából. Úgy képzelte, egyik bakancsával az apja tarkójára lép, a másikkal valamelyik kezére.

Beletaposni az ujjakat a parkettába! Ezt szerette volna. Erről ábrándozott. Hogy az ízületek recsegése meg a parkettaszálak recsegése egybeolvadjon.

„Azzal, hogy az apám lettél, szerződésre léptél velem: védeni fogsz minden bajban. Nyomatékosan, igen, nyomatékosan emlékeztetlek” (taposás, reccsenés kísérje szavait), „hogy nem én akartam lenni. Hanem te akartad, hogy legyek. »A fiú.« Már a játszótéren se keltél a védelmemre, amikor a homokgödörben a lapátomat elvették; amikor szóltam, hogy szerezd nekem vissza, azt mondtad, biztos nem vigyáztam rá. Meg azt mondtad, a másik kisgyereknek szüksége lehetett a lapátra, sőt, nyilván nagyobb szüksége volt rá, mert hiszen az egy szegény gyerek, hadd legyen neki, a szegény gyereknek lapátkája, hadd játsszon a szegény gyerek, és még azt mondtad, ezek után nem szabad haragudnom, ugyanúgy kell szeretnem a szegény gyereket, mintha nem vette volna el a lapátomat. Ha kijátszotta magát, lehet, hogy vissza fogja adni, magától – de ezt nem szabad sürgetni: ha eljön az ideje, eljön. Emlékszem, olyat is mondtál, hogy csalódtál bennem, nem gondoltad volna, hogy ilyen kicsinyes vagyok. Nem ezt vártad tőlem. Most én azt mondom, hogy én se ezt vártam tőled, és azt mondom, hogy megszegted a szerződésünket. Kezdettől fogva mindig, minden adandó alkalommal.”

„Ha eleget akarsz tenni a szerződésnek, akkor kiveszed, kicsavarod annak a gyereknek a kezéből a lapátomat. Nem baj, hogyha sír. Nem baj, hogyha odajön az apja. Szépen tudomására hozod, hogy a lapát az enyém. Nem az ő gyerekéé, pont.”

„Az iskolában egyszer egy gyerek megvert egy másikat, de úgy, hogy annak eltört az orrában a csont, és műteni kellett. Kiabált a verekedős gyerekkel a tanár, és megrázta, mint a rongyot. Legszívesebben megverte volna, de ahhoz gyáva volt, egy gyereket megverni. Másnap bejött az apa, és óráról kihívta a tanárt, és a teremben hallottuk, hogy visszhangoznak a folyosók, úgy ordított vele. Sokáig. Odajött az igazgató, de az apa nem hagyta abba, hangos volt, minden szót hallottunk odabenn, és jókat mondott, vicceseket, úgyhogy mind nevettünk. Kinevettük a gyáva tanárt. Ezt nevezem én a szülőtől elvárható magaviseletnek. Aki erre nem képes, vagy nem hajlandó, az jobb, ha bele se fog. Szeretném (van még csont, ami recsegni tud, eddigre…?), ha fölfognád végre.”

Hagyta Zsolt, hogy a fiatal nő lépjen az ajtóhoz, menjen, nyisson be: ő majd a nyomában. A csengőgombon az ujj hosszú volt, törékeny és nagyon halvány. Nem hallatszott odabentről csengő. Nem hallatszott semmi. A nő még egyszer megnyomta a csengőt, újabb alkalom, hogy Zsolt megfigyelje a kezét.

A nyakat is megfigyelte: vékony volt. A kosztüm gallérja fölött fehér, keskeny csík a blúz. A haj rövidre volt vágva, afölött a nyak hosszan szabad, pihék se fedték. A nő haja alig volt hosszabb, mint a leszerelő katonának.

Régen hosszú volt mindig a Zsolt haja, már egész kicsi korától kezdve. A húga se viselte soha rövidebben, mint a válláig növesztve, és kibontva hordta legtöbbször.

Hogyha valami csoda folytán – szokott az ember csodákban gondolkozni, ebben nincs semmi csodálatos! – a hazatérő katona visszakaphatná egyből a bevonulás előtti frizuráját, akárcsak a személyi igazolványát, hogy eredeti önmaga lehessen újra, Zsolt akkor is megtartotta volna a rövid, a benti viseletet. Ahogy a ruhák, melyeket viselt, azok se a sajátjai voltak: nem írt haza leszerelés előtt, hogy küldhetik a civilt. Amit lehetett, a bentiből hozott el, néhány darabot a társaitól kapott. Így volt jó. A rövid haj jelentése: erőszak. Ne markolhassanak a harcosba, amikor küzd. Ne legyen rajta fogás. Második jelentése: az egyéniség hiánya. Akiknek nagy a hajuk, az mind más és más színű, más a hossza, és ha véletlenül ezek a paraméterek egyeznének is, mindenkin másként simul vagy hullámzik, másképp lebben, ha belefúj a szél, vagy ha táncol – vagyis egyéni.

(Így gondolta Zsolt.)

Jó volt idegen ruhákban, idegen arccal állni az ajtó előtt.

A lakásból nem hallatszott semmi. A kilincset a nő nyomta le. Az ajtó nem volt bezárva.

A helyiség, ahová a bejárati ajtó nyílik, egy konyha. Széles, magas terem, boltozatos mennyezettel. A tűzhelyen különféle edények, látszott mindegyiken, hogy régóta használják őket, és hogy valami ételek az idő szerint is vannak bennük. Az asztal hosszú, körbeülhette tizenkét ember. A lapja üres és tiszta. A fa nedvesnek látszott, mintha nemrég törölték volna le. Volt rajta egy tálca, elmosott és száradó poharakkal.

Ahogyan a fiatal nő a konyhában megállt, feleúton ajtó és asztal között, abból meg lehetett tudni, hogy mégsem idevaló. Zsoltra úgy nézett, mint aki otthon van itt, mindenesetre nálánál otthonabb. Köszönt. Zsolt a köszönést viszonozta, aztán továbbment, az első szobába. Égett egy lámpa, mert hiszen fény nem sok jön be ilyenkor az ablakon.

Az apja nem volt ott, és a többiek sem.

A nő ment utána. Nem túl szorosan, de a nyomában. Fönn a csillár fényesen világított. A nagy szemű lánc, amelyen lógott, nemrég lehetett megtörölve, nyoma se látszott a szokásos pókhálóknak, a zsírosan tapadó porrétegnek, és tisztára voltak mosva a csiszolt üveglapok, melyek kis ablakokként illeszkedtek a kovácsoltvas keretbe. Az egyik ablakot egy régi dobálózás során éppen ő törte ki, és nem tudott rá sor kerülni, hogy pótolják, sok éven át. Most mindegyik üvegdarab megvolt, hiánytalanul a helyén volt. Olyan nagy feladatnak tűnt fölmászni, méretet venni (és milyen sokféle méretet!, még a lap szélén a metszés távolságáról is, meg az üveg vastagságáról), és elmenni, keresni egy üvegest, aki hajlandó ilyennel pepecselni, majd ha mindezek sikeresen elintéződtek, az üveget a helyére betenni, olyan nagynak mutatkozott a feladat, hogy bele se fogtak. Valaki – hacsak csoda nem történt, vagy káprázat nem játszott Zsolttal –, valaki pedig mégis megcsinálta, véghezvitte a dolgot, és ez nem kevésbé volt meglepő, mintha szellemek műve lett volna a pótlás.

– Nocsak! – mondta Zsolt, és lassan bement abba a szobába, amely régen az övék volt a húgával, gyerekszoba. Mindig kusza, vetetlen ágyak, padlót belepő játékok és elszórt ruhák világa. Most ez sem olyan volt már. Nem kellett szégyellni a vendég előtt.

Zsolt nem ült le, semelyik ágyra se, pedig nem volt semmi látható akadály, otthagyott tárgy, és a székek lapjáról se kellett volna elrakni valamit, ha helyet akar foglalni.

A nő hagyta, hogy szétnézzen bent. Várta, hogy mi lesz. „Tapintatos”, gondolta Zsolt. „Ha itt találtam volna az apámat, ezt valószínűleg meg lehetett volna kérni, hogy várjon a konyhában, míg én elintézem a dolgomat; ez olyannak látszik, mint aki bólint, és kimegy, és nem jön vissza a zajra. Amíg végzek. Kivárja a sorát, ez olyan”, gondolta Zsolt.

Aztán eszébe jutott, hogy az apja mégis itt van talán valamelyik szobában. Elbújt előle, mert tudja, mi vár rá. Egy szekrényben rejtőzve, ruhák közé képzelte az apját Zsolt, vagy valamelyik ágy alatt hasalva is el tudta képzelni. De már saját magát, amint szekrényajtókat nyitogat, ingek és kabátok között kotorászik ennek a nőnek a jelenlétében, nem akarta elképzelni.

Idáig annyit beszéltek csak, hogy mind a ketten azt mondták: „Jó napot.”

A csönd jó volt arra, hogy lehessen figyelni, nem reccsen-e valahol a parketta vagy a szekrény öreg, kiszikkadt fája, elárulva a lapulót. Zsolt tehát hallgatott, ami nem volt szokatlan neki. Odabenn se beszélt sokat. Megváltozott, állapíthatnák meg az otthoniak, ha lenne egyáltalán valaki otthon, és ha lenne alkalom, hogy kiderüljön ez a változás. Zsolt fecsegő volt gyereknek, mint majdnem minden kicsi. Fecsegő és hangos. Kamaszkorára ez csak annyiban módosult, hogy szakaszai lettek, magába húzódó szakaszok és szóáradatokat görgetők, odabenn jött rá, ahol csak ha nagyon muszáj volt, akkor szólalt meg, hogy milyen idegesítő lehetett. Amikor a bácsi náluk megjelent, ő rászólt néha, hogy „rövidebben, gyerekem”, meg hogy „szívesen meghallgatlak, ha akarsz valamit mondani, de ha csak azért beszélsz, hogy ne legyen csönd, azt nem helyeslem; a magam részéről előnyben részesítem a síri csöndet”.

Bírta a hallgatást Zsolt, állt a régi gyerekszobában, és állt mellette (igen, mellette, mert nem szemben voltak egymással, oldalt kellett fordulniuk, ha egymást látni akarták, két-három lépés volt a távolság), állt csöndben a nő. Ha ez játék lett volna, és ők egy csapat, jó csapat lehetnének együtt, gondolta Zsolt.

„Ebben bízni lehet.”

Pedig nem volt könnyű egy idő után, mert mozdulatlan kellett maradni, nehogy a saját maga keltette recsegés elnyomja a zajt, ha épp akkor mozdul és neszez az apja.

Nem emlékezett a szemére, milyen színű a nő szeme. Majd meg kell nézni rendesen. Ha lesz idő és alkalom.

De téved, aki abból, hogy Zsolt figyelmének egy része arra a fekete nadrágkosztümös fiatal nőre irányult, meg hogy egy-két pillanatig a szeme színén gondolkozott, arra a következtetésre jut, hogy kívánta, csak mert ott voltak, mégpedig csodálatosképpen egyszerre érkezve az üres lakásba, ráadásul hosszú hónapok elzártsága után, hogy föltámadhatott benne a vágy – nem, Zsoltban nem erősítette, hanem megszüntette a vágyat a bent töltött idő. Ő hallgatott, de a többiek, akik mindig ott voltak körülötte, éjjel és nappal, akikkel összezárta a hazájának és az apjának közös akarata, sokat beszéltek, keveset hallgattak, és beszédük amilyen szapora volt, olyan kevés téma köré szerveződött: leginkább zene, labdarúgás és nők, és Zsolt megundorodott a csatároktól, az együttesektől, a hátvédektől, az énekesektől és a kapusoktól, meg a nők külső és belső nemi szerveitől, kiváltképp a szavak miatt, meg persze a hangsúlyok miatt is, amelyek a szavakra tapadtak.

Pinázás, például.

Egyik társa rövid eltávozásról visszajött, és mindenkivel megszagoltatta a kezét. Odadugta az orruk alá. „Ezt szívd meg, öcsém. Pina! Pináztam.” Erős, vastag ujjú kéz. A bőr mélyedéseiben szürke lerakódás. A körmök szélesek, feketén keretesek. Ezt a kezet, ezeket az ujjakat gyűrte bele a nőbe a honvéd. Odatartotta Zsoltnak is.

Nem vett levegőt addig. Nem ismerte meg a szagot.

Se zenét hallgatni, se focizni, se tévén meccset nézni, se pinázni nem szeretett volna ezek után. Ezek után, és ha végre, egy kibírhatatlanul bőségesnek tetsző időtömeg lepergése után maga dönthet a maga ideje felől, hogy mivel tölti.

Nem volt benne vágy tehát, legalábbis arra irányuló semmiképpen, hogy a nadrágkosztümös fiatal nővel ott a csöndes lakásban a kedvét töltse, de nem volt „kedve” sem, tölteni való, csak ölni akart, vért ontani, bár abban a néhány percben, amíg valószerűtlenül sokáig álltak egymás mozdulatlanságában és hallgatásában, Zsoltra ránehezedett a fáradtság, és akarata ellenére átjárta a nyugalom, tehetetlenül érezte, hogy a feszültség, az erőszak kioldódik a húsából, valaminek történnie kellett, nehogy végleg elgyöngüljön, nehogy elveszítse a szándékot, amely egyetlen tulajdona volt, amelybe régtől fogva kapaszkodott, és amely nélkül már létezni sem lenne képes, végképp eltűnne, föloldódna a környezetében nélküle. Ez a valami végül egy hang lett, egy reccsenés, de annyira hosszan szólt, és olyan élesen, hogy kissé túlméretezett volt ahhoz képest, amely hangra Zsolt várt, az apja jelenlétét eláruló bútor- vagy parkettarecsegéshez képest. Egy ablak vagy egy tükör, amikor meghasad, az kelthet ilyenféle zajt, gondolta. Pedig nem a közelből jött, nem a régi gyerekszobából, és nem a másikból, amelyet, jóllehet nem elég alaposan, szintén megnézett már. Volt még egy szoba a lakásban. A legszebb szoba.

A bácsi szobája.

Ha szisztematikusan át akarja vizsgálni a helyiségeket, kutatva az apja után, akkor oda is be kellett volna mennie. Márpedig nem a nő előre nem látható jelenlétén múlott, hogy azt a szobát eddig kihagyta. Szerepelt a terveiben, hogy benéz, bemegy oda. Majd. Ha végzett az apjával.

Végez, letudja a dolgot, és aztán megkönnyebbülten bemegy a bácsihoz. Az jó lett volna. Kicsit elüldögélni mellette. Kicsit hallgatni a hangját. Talán egy pohár bort meginni vele. Aztán elmenni megint – így képzelte Zsolt. Hiányzott neki a bácsi, annyi hónapon át.

És benne volt még a sokszor elgondolt jelenetben, hogy néhány perc a bácsival, néhány mondat és néhány korty bor egyszer és mindenkorra lezárná a megelőző hónapok összes méltatlanságát, lezárná az apjával való leszámolást, megszabadítaná minden utálatos szó és gesztus emlékétől, hogy végre visszataláljon önmagához – a képzelt jelenet végső értelme lett volna ez.

Volt abban logika, hogy az apja bement oda, és meghúzta magát, éppen ott. Hogy menedéket keresett, nála.

Vajon azt tudja-e a bácsi, hogy az unokaöccsével mi történt? Hogy elválasztották őket egymástól?

A bácsi az apa nagybátyja, és néhány évvel korábban tért vissza a tengerentúlról. Élete nagy részét ott töltötte, főleg Észak-Amerikában, de évekig élt délen is.

Ahogy arra gondolt, benyit abba a szobába, és kérdőre vonja az apját, vagy egyetlen szó nélkül csuklón ragadja, és kiráncigálja onnan, miközben az ellenáll, bútorokba kapaszkodik, segítségért kiabál, a bútorok dőlnek, mindjárt kiderült, hogy ennek semmi realitása nincs. Ezt rendesen elképzelni sem lehetett. Abban a szobában! Túl nehézzé vált így a feladat, végrehajthatatlanná, amit maga elé tűzött.

Elfáradt.

Valamiképpen ugyanarra gondoltak mind a ketten, Zsolt és a nő: a bácsira. A bácsi szobájára. A nadrágkosztümös fiatal nő megszólalt, mondta a bácsi nevét. Zsolt nem volt képes megfigyelni, milyen a hangja, akkor csak a meglepetés volt, hogy hallja a nevet, és hogy ebből a szájból hallja. Hozzá jött, azt mondta. Őt keresi. Utóbb aztán kiderült, hogy valami készülék elég precízen rögzítette benne a nő hangját: a következő hónapokban sokszor hallotta, szinte mindig ugyanazt. Ahogy kimondja a bácsi nevét.

Zsolt azt mondta, szolgálatkészen: – Megmutatom a szobáját.

A nő azt mondta: – Köszönöm.

Lassan ment Zsolt, legyen az apjának ideje, ha ki akar törni abból a szobából. Legyen ideje elhagyni a menedéket, amelyre méltatlan. Ha kiszalad, Zsolt utánaveti magát, aztán a konyhában megtörténhet a leszámolás, különösen akkor, ha a nő nyomban, ahogy kinyílik az ajtó, bemegy a bácsihoz, és szóval tartja, lefoglalja.

Lassan ment, nyomában a rövid hajú, sötét kosztümös fiatal nővel, aki idegen volt, most járt ebben a lakásban először, és a bácsihoz jött; elértek az ajtajáig, és Zsolt egyet kopogott. Innen visszafordulni nem tudott volna már, elmenni se: mögötte, érezte, ott áll csöndben a látogató.

Benyitott. Egy kislámpa égett a bácsinál. A spaletták be voltak húzva.

– Várjon… – szólt hátra –, rég nem beszéltem vele.

Egyedül lépett be tehát, és az ajtót maga után behajtotta. Alaposabban nem nézett körül, de elsőre úgy látszott, az apja nincs bent. Most már ennek örült.

A bácsi a hintaszékben ült. Talán az, talán a hintaszék fája reccsent az előbb, a rég meghajlított, ívekbe kényszerített bükkfa. Olyan kemény ez a fa, kitelik tőle még a magas, pendüléshez hasonló hang is!

A bácsi a hintaszékben ült.

– Szervusz… – mondta Zsolt halkan. Közelebb lépett.

Lehet, hogy alszik, gondolta; a bácsi nem válaszolt. Volt egy kis sámli a hintaszék közelében, leült.

– Szervusz – suttogta maga elé: ha a bácsi alszik, mégse ébressze föl. De aztán megérezte arcán a nézését, a figyelmét. Remegett a nyaka, erővel kellett az izmait fegyelmeznie, hogy ráemelhesse a tekintetét.

A saját arcába nézett. A saját tekintete meredt rá. Zavaros, vad tekintet.

Látta a saját szemét, a vékonyra szorított száját. Ha ütközet előtt bekeni, bekormozza magát, akkor se lehetne idegenebb az arca.

Látta, milyen csúnya.

Előfordult ez máskor is, korábban. A bácsi tudott úgy nézni, ahogyan őrá néztek. Arca eleven tükörré változott ilyenkor. És nemcsak a szélsőséges, a jellegzetes vonásokat vette föl, erre sokan képesek (Zsolt is meg bírta csinálni, kipróbálta), hanem a tekintetet, a nézést magát utánozta, azt, ahogyan a másik figyelt. Ha nő volt az illető, hát nővé változott. Ha fiatal, megfiatalodott. Nemcsak izmok utánoztak izmokat, hanem a csontok is elmozdultak, sőt, mintha puhák, képlékenyek lettek volna, átformálódtak, és fölvették az utánzott személy koponyájának formáját, mert hiszen van ilyen, följegyezték, hogy bizonyos embereknek sohasem csontosodik be teljesen a koponyája, marad egy rész, ahol örökké lágy marad, és éppen a legnagyobb gondolkodók egyikéről-másikáról lehet tudni, hogy „sohasem nőtt be a fejük lágya”, bár a bácsi esetében mintha a homlokcsont meg az állkapcsok szintén megőrizték volna a hajlékonyságukat, miközben a szemek, a szemek mögötti összes dúc és pálya átvette a másik figyelmét, fölvette és fölmutatta: ez vagy te.

Váratlan volt ez mindig, meglepte vele az embereket a bácsi. Olykor játékból csinálta, megnevettetett valakit, máskor zavarba hozta, mint most Zsoltot, de előfordult, hogy örömöt szerzett vele. Néha olyan az ember arca, olyasmi ül ki rá, hogy nem rossz meglátni, nem rossz szemben lenni a másik magunkkal. Néha.

beszél a bácsival vagy sem, nem tudta, nem akarta már befolyásolni. Leült a konyhában.

Egyébként a nő se volt benn sokáig. Részletes, komoly beszélgetést nyilván nem folytatott a bácsival. Hamar kijött, leült Zsolt mellé.

És Zsolt eltűnődhetett, hogy őrá, a fiatal nőre is a saját szeme nézett vissza, amikor a bácsi elé került. Vagy az a huncut, olykor gonoszkodó manó magán hagyta a Zsolt arcát, és azzal nézett a nőre? Hogy Zsoltot látta, amikor, életében először, a bácsi arcába nézett.

Ezen tűnődni jobb volt, mindegy volt. Ült csöndben és dolgavégezetlen, szerencsétlenül. Látta magát kívülről: mindennek kinézett akkor, csak hősnek nem. Ezért kár volt szakképzett gyilkossá válnia, és gyűlöletet ültetgetni, növesztgetni magában, és olyan állhatatosan, olyan sokáig. „Szánalmas ember”, azt gondolta magáról.

Nem működött a gyűlölet, és nem volt

helyébe szeretet.