Tornai József

A csoda, az Abszolút, a semmi

Mennyire más Vörösmarty hangja a filozófiai verseiben, mint akármelyik más gondolkodó költőnké: Berzsenyié, Vajdáé, Adyé, Babitsé, József Attiláé, Weöresé, Szabó Lőrincé! Az övé megdöbbent szó: a mindenség beszéde. Nem hangzott föl többet a magyar költészetben. Az angolban, a németben, a franciában is csak igen ritkán.

A mítoszokból, a mítoszi költészetből, néha az írásbeliség előtti költői hagyományból ismerjük ezt a hangot. Ezért halljuk meg Vörösmartyban is.

*

Bartók és József Attila. Mit mond egy kultúráról, ha a XX. században két olyan hérosza van, mint Bartók és József Attila? A század magyar költői között szinte egy sincs, aki ne írt volna róluk verset. Száz és száz vers az eredmény. Két antológia is bizonyítja, nem létezik ehhez fogható megnyilvánulása egy bizonyos és sajátos szellem természetének.

*

A kilencvenes évek második felére négy csatornában ömlött tovább az életem és munkám: 1. a szerelmi lehetetlenségekben, 2. az új verseskönyvben (Miért sírnak a metaforák?), 3. önéletrajzomban (Leszálltam anyám öléből) és 4. az öregedésben.

*

Ha – mint Hamvas rájött – a férfi csak félig hím, s a nő félig nőstény, ebből az következik, hogy az ember csupán a szerelemben (tehát az átlépésben, a transzcendáló tudat állapotában) lehet egész férfi vagy egész nő, vagyis az eredeti homo sapiens.

*

Wang Jangming (1472–1528): „Ha az ég, föld, a szellemek, az istenek és a dolgok különválnának értelmemtől, akkor nem létezne sem ég, sem föld, sem szellem, sem isten, sem dolog.”

*

Azért kell a természet, a mindenség összes lényét-dolgát szentnek tartanunk, mert azok a Szellem formái. A Szellem (átman) ezek látása-érzékelése nélkül nem létezik. Van, de nem létezik.

*

Totális szerelem. Vagy totálisan, 100 százalékig szeretünk valakit, vagy egyáltalán nem szeretjük. A 30–50 meg a 90 százalékos „szerelem” csak puszta látszat, öncsalás, hiedelem.

*

A költő legnagyobb ellentmondása, hogy miközben meg kellene szabadulnia Énjétől, ő az Én gigantomániájával foglalkozik.

*

Nem lett volna jobb az ortodoxoknál? Nem lett volna jobb, ha István király még bölcsebb, és nem a római, hanem a bizánci kereszténységre kényszeríti népét? Három előnnyel ma biztosan dicsekedhetnénk: 1. baráti országok vennének körül (oroszok, szerbek, románok), 2. nem pusztítottak volna ki annyira a törökök, németek, 3. mivel az ortodoxoknál mindig több volt a gyerek, mint a katolikus vagy protestáns országokban, ma legalább 60 millióan volnánk.

*

A lelki (pszichés) jelenségek nem tartoznak a transzcendencia kategóriájába. Nem illenek oda az emberi kultúra szellemi dolgai sem. Pontosabban: transzcendensek, de csupán abban az értelemben, hogy túlmennek a fizikai-biológiai-anyagi világon, azonban nem érintik a metafizika körét. Éppen ez a különbség a transzcendencia és a metafizika között: az utóbbi a teljesen univerzális szellem (Brahma-átman), az előbbi a természeten belüli egyedi birodalma. Más szavakkal: a mindenség szellemi-lelki jelenségei föltételektől függő létezési formák, még akkor is, ha transzcendensek, mivel az érzékektől, az okozatiságtól nem szabadok. Ami nem függ sem az érzékektől, sem az okozatiságtól, csak az metafizikai, az az átman. Erről csupán az úgynevezett intellektuális intuíció révén alkothatunk fogalmat. A vallásos élmény ehhez képest inkább érzelmi, emocionális intuíció.

Nagyon nehéz eldönteni, hogy a harmadik ismereti forma, a misztikus minek minősíthető. Talán a gondolkodástól-értelemtől és a hittől-érzelemtől egyaránt független, közvetlen metafizikai élménynek hívhatnánk. De föltámadhat a kétely: hátha a misztikus tapasztalat mégiscsak transzcendens, de nem metafizikai tudás?

*

Átman = a létezés egésze, az Egyetemes Szellem egésze: mindenkiben, mindenben egészként van jelen. Ez a metafizika lényege, az a bizonyos nem-keletkezett, öröktől fogva lévő és elmúlhatatlan.

*

A végtelen. Milyen fontos végre megérteni, hogy a végtelen elsősorban metafizikai fogalom, nem pedig térbeli, matematikai, időbeli.

*

Wishful thinking. A legtöbb vallásos tétel a wishful thinking (azt hisszük el, amit szeretnénk) jellegzetes esete.

*

A történelem ruhája. Furcsa ruhája van a történelemnek: nem könnyű kivenni, valójában milyen a test alatta. Ennek anatómiáját legföljebb akkor láthatjuk tisztán, ha gondolatban lerántjuk a megszokottság leplét róla.

Történelmünk nagy csatáit vereségként szoktunk elkönyvelni, pedig ez csak látszat. Mindig mi győztünk! A muhi pusztán megvertek a tatárok, és ki tűnt el Európából? Ők. Mohácsnál ugyanez történt, mi vesztettünk, és mégis, ki nincs ma jelen Európában? A törökök. 1849-ben ki győzött Világosnál orosz segítséggel? Az osztrákok. És kiknek a fél világot átfogó birodalma nincs többé? Az osztrákoké. 1956-ban lerohantak a szovjet tankok, és mi omlott össze azóta? A szovjet világhatalom.

Mindig más győzött a csatatereken, mégis a győztes tűnt el a térképről, és mi maradtunk meg. Mi ennek az ismétlődésnek a törvénye? Talán az, hogy a létezés valódibb, tartósabb, mint az erőszak, a hódítás. Ez előbbi természetes, az utóbbi nem az.

Egyetlen esetben „feslett föl a törvény szövedéke”: az I. világháború, a trianoni botrány után. Megcsonkítottak egy országot, s ez máig jóvátehetetlen, ezt máig szenvedjük, ez máig fél életre kényszerít. De Trianon játszmája még nem fejeződött be: úgy látszik, ez az európai történelem hosszú, sőt meghosszabbított mérkőzése: még nem tudhatjuk (talán szerencsénkre!) a végeredményt.

*

A különbség. Ha le akarom írni egy pusztán szexualitáson alapuló szeretkezéssorozat és a – mondjuk – E-vel való együttlétek közti különbséget, rögtön szembetűnik a transzcendálás élménye. Vele mindig eljutottam a Másik személyiségének mélyére, a puszta testi megkívánás viszont mindig csalódással járt: keresgéléssel-sajnálkozással, hogy most mi is történt, miért a „nász” valakivel, akivel sose jöhet létre a „szent nász”.

*

Metafizikai létsík. Vagy van az embernek metafizikai létsíkja, vagy nincs. Ha nincs, halálával teljesen megsemmisül. Ha van, márpedig hindu és keresztény hagyomány szerint van, akkor a fizikai és pszichikai összetevők eltűnése után megmarad, ami nem keletkezik, és nem is enyész el, nem áll részekből, tehát nem is eshet szét alkotóelemeire, és ez az átman, az Egyetemes Szellem, a teljes, végleges fény, melynek nincs árnyéka.

Ha hiszünk is a reinkarnációban (én nem hiszek), vagyis hogy az átman újra formát, testet-lelket ölt, azt már nem gondolhatjuk, hogy ugyanaz az individuum az, amely tiszta szellemmé, abszolúttá vált a halálban. A halál szabadulás én-korlátainktól, nem pedig értelmetlen ismétlődése valaminek, aminek nincs valódi léte.

*

Az Egyből való kiszakadás. Meg kell fordítani: a bukás, a zuhanás nem a bűnbeesés következménye, hanem az Egyből való kiszakadásé. Éva és Ádám a természet, a lét unverzalizmusából, az átmanból hullik ki önmaga és énjének sötétjébe, ahonnan nincs visszatérés az Egybe, míg ennek az elkülönült, értelmetlen személynek a semmisségét föl nem ismerik. Ez a valódi beavatás: éjszaka helyett nappal, vagyis látás, a szellem, az Egy látása.

*

Elsiratás. Csak azokat tudom elsiratni, kikkel találkozott az életem, csak azokat, kiknek láttam az arcát, megremegtem a hangjuktól, fogtam a kezüket, megcsókoltam a szájukat vagy a hajukat, melyet szemembe csapott a szél, jaj, csak azokat, kiket nem moshat ki agyamból ezer és ezer év sem!

*

A XXI. századi nemzet. Csak az lehet modern, XXI. századi nemzetfölfogás, melybe az európain kívül a többi kontinens, hagyomány, kultúra, népszokás is belefér. Paradoxon ez: a sajátunknak és a másokénak a látszatkettőssége.

*

A rendezhetetlen. Mindig abszurdnak éreztem az életemet, a létezést, az egész létet. Lehetetlennek, elfogadhatatlannak, érthetetlennek. A dolgok, a világ úgy is rendezhetetlen, ahogy van, úgy is, ahogy elmúlik. Ma még jobban érzem ezt. Megfordítom tehát a sorrendet: minden abszurd, valószínűtlen, valószerűtlen, ami mégis logikus, elfogadható benne, az csak véletlen szerencse vagy látszat.

*

Patty Smith a szerelemről. Az amerikai költőnő és alternatív énekesnő verssora tökéletes: a szerelem nem más, mint „vágynak hívott izzó szomorúság” (The fiery sadness called desire).

*

Ázsiai zene. Most, hogy ezt az ázsiai zenét hallgatom, eszembe jut egy halott, ferde szemű asszony, s Li Taj-pót, Po Csü-jit, Tu Fut hívom tanúmul, hogy nem volt nála gyönyörűbb nő a földön.

*

Egy népdal. „Elveszett a lovam citrusfaerdőbe, / elszakadt a rámás csizmám a nagy keresésbe.” Jaj, istenem, ebbe a dallamba, ebbe a költészetbe bele lehet halni! Elképzelem, hogy siratta a szeretőjét az az alföldi legény, aki ezt először énekelte! A ló csak ürügy: baját így nyíltabban elmondhatja.

*

A pontos szó: emberállat. Méltatlan még arra az ember, hogy embernek nevezze magát; állapota és történelme csupán a pontos emberállat kifejezést teheti lehetővé. Ezt erősíti meg Vörösmarty „ez őrült sár, ez istenarcu lény” vagy „az ember, a félig isten, félig állat” meghatározása is. A Gondolatok a könyvtárban „állatember”-nek mondja fajunkat. Valamelyik versben az „istenállat” szó is megjelenik.

*

Eredendő bűn és újramegtestesülés. Miért épít bele a vallásos megoldásba a kereszténység – éppúgy, mint a buddhizmus-brahmanizmus – egy-egy teoretikus alapbajt, amitől csak a maga tanítása menthet meg? Ilyen szempontból az eredendő bűn dogmája ugyanaz, mint az újramegtestesülésé: eleve adva van, s csak a kétféle vallási gyakorlat követése (az egyiknél csupán a kegyelem!) húz ki az örök csávából.

A valóságban egy-egy nagyon erősen megszilárdult, sok évezredes hiedelemről van szó. Ezek a vallások ebből indulnak ki, pedig az ember létének nem az az árnyoldala, hogy bűnben születik, avagy újra meg újra testet kell öltenie a tettei miatt. A rosszul kialakult természete, alkata az oka, hogy az evolúció során az állati és az isteni része nem tudott (eddig) egyensúlyra jutni, s többnyire az állati örökség győz benne: ezért nem spirituálisabb, de ösztönibb, démonibb lett. Történelmünk, ez a folyamatos erőszak, háborúzás, szenvedés és szenvedésokozás: szóval ez a nonstop mészárszék ezt jól mutatja.

Egyszerre animálisak, emocionálisak és racionálisak vagyunk. 30 000 év ismeretében nem csodálkozhatunk összes tökéletesítési kísérletünk kudarcán. Az ember vagy a társadalom megjavításának gyönyörű vagy szörnyű utópiái mind hamisak. S persze eredménytelenek. Változó: hol jobb, könnyebb, hol rosszabb, hol nehezebb létmódok, s ugyanaz a változatlanul zavaros, abszurd vagy legalábbis paradox lét: ez az egyenleg. Vagyis: a nemzés az eredendő bűn? A szülők a biztos halálba, szenvedésbe, öregségbe, lelkiismereti válságokba, betegségbe indítják el (inkább: átkozzák bele!) az újszülöttet. Akit egyébként szeretnek.

Buddhának és Schopenhauernak van igaza?

Férfi és nő gyönyörködve elköveti a vétket, melyért az utódoknak kell a lét egész nyomorúságával fizetniük?

*

A fiatal egerészölyv. Délután egy nyilván fiatal egerészölyv röpült át a kert fölött. Leült a kisterasz peremére. Három szürke varjú megtámadja. Kárognak, és újra meg újra lecsapnak rá. A büszke, nagy rablómadár horgas csőrét föltartva, közömbösen hallgat, nem mozdul. A ház macskái is közelednek hozzá, de igen óvatosak: látják, nagy ellenfél. Én is odalopózom, kíváncsi vagyok: hátha valami baj érte, de amint észrevesz, szárnyait szétcsapva elszáll a másik kert fái felé.

Másnap látok két ölyvet keringeni a Sas-hegy csúcsa fölött. Jó tudni, hogy a civilizációban is a természet vesz körül madaraival, sündisznóival, mókusaival (nemrég láttunk egyet a hegyoldal fáin!), tücskeivel, gyíkjaival.

*

A szellem a sejtekben. Az evolúciós elméletből kiindulva (az egysejtűből, a baktériumokból alakult ki a föltételek változásának hatására és persze sok milliárd év alatt a föld bioszférája, millió és millió állat- és növényfaj) arra kell gondolnunk: a szellem a sejtekben vagy az atomokban, azoknak is a magjában lehet jelen. Ott viszont már megkülönböztethetetlen az anyag, az energia, a tér, a gravitáció; megszűnik az objektív és a szubjektív közti különbség is; lét és semmi nem ellentét többé, azonos egymással, ahogy a világűr méreteiben-távlataiban egy a fény meg az idő.

A szellem alkotóereje mégis ott látszik minden lényben-dologban-formában. A végtelen változatosság, színek, alakok, fajták variánsai bizonyítják ezt. Hogy miként? Erre az ember művészi igénye és műve a válasz: festészetben, zenében, irodalomban, táncban, filmben egyaránt.

A szubjektív, a személyes ott van valahol a lét kezdetén, másként nem válhatna tudatossá az ember szellemében. Csak szellem ismerhet rá a szellemre. A ráismerésnek ez a szelleme (átman) persze nem isten (annál sokkal univerzálisabb, ezért csak metaforikusan személyesíthető, egyéníthető). Ott van egészen jelen a világegyetemben, ahol az a semmi dimenziójává egyszerűsödik, például az atommag ürességében. Így értelmezhető az a tétel, hogy: éppúgy létezik, ahogy nem, hiszen a semmiről se tagadó, se állító kijelentést nem írhatunk le: ez a metafizika világa, melyet – mint említettem – csak intellektuális intuícióval (esetleg emocionálissal is) foghatunk föl. Így is csak ritkán, különleges állapotunkban.

A szépség, melyet minden dologban, lényben (kicsinyben és nagyban vagy óriásiban) megtalálunk, valamilyen többlet, mégpedig szellemi többlet az evolúciós folyamat pusztán célszerű, tehát a fönnmaradást szolgáló darwinista módozatainak megfelelően.

*

Nemcsak életet, de halált is. Azt mondják: „Az anya életet ad a gyermekének.” És halált talán nem? Csak ezt nem illik kimondani. Ki szeretné azt a nagy költőt, írót, politikust, papot, aki így, ilyen „durván” beszél?

*

A nagyra növelt én. A kereszténység, Nyugat-Európa túlságosan nagyra növelte az Én-t, persze azzal a teológiával, hogy a bűntelen lélekre isten, mennyország, úgynevezett „örök élet” vár a halál után. De ha belátjuk, ilyen individuális halhatatlanság metafizikai következetlenség, akkor az Én mindenekfölöttivé növesztésének semmi távlata. Teljes az egész Én-mítosz abszurditása.

A buddhizmus (amíg vallássá nem torzítják!) éppen ezt előzi meg az Én, a lélek illuzórikusságának fölismerésével. S csakugyan: ha a halál után csupán a bennünk is jelen lévő átman (világszellem) marad mint az Abszolút egésze, a két világ eggyé válik. Ami addig se volt, azután se létezik, ami addig is az egyénben rejtekezett, megnyilatkozik.

*

Érzelmeink, szubjektivizmusunk. Egy teljesen neutrális mindenségben az ember érzelmei, szubjektivizmusa: lehet-e ennél nagyobb képtelenség? Istenről, a sors irányítójáról, a történelem céljáról, haladásról elmélkedni, erre vallásokat építeni? Hitet? Mindnyájan a közönyös mindenség (természet?) prédái vagyunk. A sötétségtől félünk, szenvedünk, és sírunk, panaszkodunk. A fényességéről nem lehet mondani semmit.

*

A nőcsoda. Megint a nőcsoda? Még mindig nem ért véget? Megjelenik, és elragadja zsákmányát az istennő?

*

Óriási különbség. Kereszténység: bűnös vagy, alázkodj meg isten előtt! Buddhizmus: éned illúzió, semmisítsd meg különlétedet! Óriási különbség!

*

Vallás és mítosz. A vallások a mítoszt, melyet szabadon lehet értelmezni-magyarázni, a föltétlen hittel cserélik föl, s ettől minden vakvágányra fut.

*

A rossz kifejezés. A szerelem szó abszolúte rossz kifejezés. A helyes, pontos: nőcsoda – a férfiaknak, s a nőknek: férficsoda. Kamaszkorom óta egyfolytában nőtt – mind a mai napig! – ez a megrázkódtatással járó átélés: beavatás a szépségbe-nemiségbe-alkotásba-a dolgok mindenségébe. Nőtt az elviselhetetlenségig, hogy már legszívesebben lemondanék, menekülnék előle. De – úgy látszik – halálomig tart.

Kezdetben egyszerű érzésnek fogtam föl, mert kultúránk, oktatásunk, szokásaink, művészetünk félrevezet mindnyájunkat. A vallás talán a legbölcsebb: egyenesen vissza akar tartani tőle, s a nő-, illetve a férficsoda helyett az istencsodát, a Krisztus-csodát erőlteti ránk. A kettőt szimbolikusan egybemossa. Nem alaptalanul: mindegyiknek a mértéktelen imádat a lényege.

*

A félelem. Nem azért félek valamitől vagy valakitől, mert félelmetes, hanem azért, mert nagyon fontos számomra.

*

Dsida Psalmusáról.

A XX. században nincs akkora magyarságvers, mint ez az 1936-ban írt óriás-mű! Még a legjobbjaink: Ady, József Attila, Babits sem jajongott sorsunk-átkunk miatt ilyen iszonyatosan, nagyszabásúan.

*

A csoda, az Abszolút, a semmi. Egy női arc, egy virág, egy vers, egy festmény: ilyen ábrázatokat-formákat ölt a szellem. Mert alkotó-teremtő, de nem úgy, hogy kívülálló úr fölöttünk, hanem mint aki-amely „nászát üli” velük, vagyis beleadja magát: másként nincs. Ha meg akar jelenni a létben, biológiai-fizikai-lelki alakot kell fölvennie. Szobrász, aki magát faragja, üti, csiszolja: ami van, a keze nyomát viseli. A dolgok, a kozmosz, a galaktikák, az emberek, növények, állatok, kövek olyanok, amilyen ő: aki-ami nincs. A csoda, az Abszolút, a semmi a dolgokban-lényekben megszületik.

*

Ha elfogadtad a halált, azt, hogy máris halott vagy, s mindig is halott voltál, alkothatsz, fütyörészhetsz, énekelheted himnuszaidat az életről. Aztán jöhet a testi-lelki-szellemi szenvedés, félelem, szorongás.

*

Fogjuk az ollót. Ide jutottunk: a becketti körömvagdalásig (Játék szöveg nélkül). Semmi mást nem tehetünk, mert értelmezhetetlen a világ: fogjuk az ollót, és – nyissz, nyissz!

*

A természet: nagy gyerek. Áhítatom a természet iránt szinte vallás, hiszen a természet: nagy gyerek. Játszik, de nem tudja, mit akar. Ha dühöng, ha örül, ha pusztít, ha teremt, annak semmi egyéb értelme nincs, mint hogy próbálgatja az erejét, de nem is sejti, mi mire való. Ezért mirákulum és ezért szörnyszerű minden, ami van: emberek, növények, állatok, kozmoszok, gondolatok, zenék és költészetek, melyekben ezt a tarthatatlan rejtélyt fejtegetjük, mi, szintén tudatlan, éretlen, áldozatra szánt költők, zenészek, festők, szobrászok s egyéb eltévedt istenek.

A természet hol nevetséges, hol ijesztő óriás: úgy kell vele bánnunk, mint egy gigásszal, aki éppúgy veszélyes, mint bámulatos, szép és visszataszító.

Mit jelent az, hogy a természet nem szabad? A tökéletes minden-mindegy, a közöny minden iránt, a neutralitás azzal szemben, hogy mi történik: pusztul vagy születik valami – ez teszi abszolút szabaddá. Ennek jegyében gondolok az Elbúcsúzottaimra, én, a hetvenhárom éves taknyos, ki még semmit sem ért vegetálásunk bitangságaiból. Pedig itt így érkeznek-távoznak az állatok, emberállatok, növények, csillagfélék: eltaposva, föltámasztva. Ez itt a nagy, kozmikus közönygép diadalmenete! Gloria in excelsis! Egy szép, nagy, zöld szöcske itt loccsant szét a parketten: észre se vettem.

*

Ha egyszer rosszul tanulod meg az egyszeregyet. És úgy tudod, a 4 × 4 = 15, egész életedben magyarázhatod, miért nem jók a számításaid. Nem tudsz kikeveredni a bajból, míg a kiindulópontot meg nem változtatod. Az individuális, személyes, ember formájú isten ábrahámi-mózesi gondolata ilyen rossz egyszeregy. Amint fölcseréled ezt az univerzális szellem teóriájával, rengeteg látszólagos vagy valódi ellentmondás megszűnik.

A dolgoknak, a létnek van egy szubjektív meg egy objektív oldala. (Végső fokon még ez sincs, de a közbeeső síkokon van.) A szubjektív, a szellemi oldala az, ami bennünk is dolgozik, minden lényben-dologban ott van, ilyen vagy olyan tudatosság mértékében. Ez az az abszolút azonosság, az átman, amely a hindu gondolkodás hagyományában megtalálható. Lehet, hogy Jézus is erre céloz, amikor azt mondja: „Én és az Atya egyek vagyunk” – vagy: „Az Isten országa tibennetek vagyon.” A mindenben-mindenkiben meglévő azonosság, az átman természetesen nem istenfogalom, egyszerűen a lét spiritualitását jelenti. Szó sincs tehát gondviselő vagy ítélkező-büntető-jutalmazó nagyúrról. Ellenkezőleg: az európai misztikusok által is ismert, fölismert Egyről van szó, a Jaspers-féle Átfogóról (Umgreifende), amely tökéletesen személytelen, hiszen éppen ezért lehet teljesen univerzális. A világ ettől misztérium: ennek az egyetemességnek az értelmét, ezzel az egyetemességgel szemben a dolgok-lények-lelkek viszonylagosságát, a természetben megtalálható individualitás tényét, jelentését képtelenek vagyunk megérteni. Ahogyan nem érthetjük meg az impermanenciát (meg-nem-maradás) sem, ha tudjuk, hogy az átman időn-téren-föltételeken túl van. Mi a föltételektől függő létet tapasztaljuk, ennek ellenkezője számunkra csak misztikus élmény eredménye lehet, vagy metafizikai teória. De misztérium marad a maga teljes mélységében.

Így aztán lehetsz materialista, sőt nihilista, egyistenhívő vagy sokistenhívő brahmanista, nirvánába készülő buddhista, esetleg Nágárdzsuna híve, aki az egyetemes üresség tanát hirdette, vagyis azt, hogy semmiféle végső alap nincs: se szubsztancia, se átman, brahman, de még szanszára és nirvána sincs. Csak függő keletkezés van: minden jelenség a másik következménye, anélkül, hogy a rendszer valahol kezdődne vagy végződne.

Ezek a szemlélődés különböző síkjai. Attól függ a fölfogásod, melyik síkon állsz meg. Pontosabban: attól függ a fölfogásod, hogy megállsz-e valamelyik síkon.

*

Barátaim, én szeretem a cigányokat (â la mode Blaise Cendrars, aki szintén szerette őket). A cigány nők és férfiak szépek, muzikálisak, táncosak, s különben is, sokszor cigánynak néztek engem is. Németországban egyre csak a hegedűmet keresték a hátamon. Persze nem tudom, mit szólnék, ha látnám: a szomszéd cigány testvérem az én tyúkomat eszi ebédre. De ahogy magamat ismerem így öregkoromra, alighanem megbocsátanék neki, hiszen ő lélekben nomád, ahogy én is nomád szeretnék lenni valahogy.

A napokban egy kábító megjelenésű, gyémántszemű cigány lány ült le velem szemben a villamoson. Megsimogattam a térdét, azt súgtam neki: maga fönségesen gyönyörű! Azt felelte: a szépségből nem élek meg, hívjon meg egy konyakra.

Barátaim, én szeretem a cigányokat, mert nagy szeretet él bennük, csak hát nehéz ezt a szeretetet életté tenni a mi világunkban, ahol a korai halálra születettek olyan betegek a gyűlölettől.

*

A szanszárán belül csak hazugság van, gyilkolás, habzsolás, eltévedés, reménytelen remény, politikai és művészi illúziók: menekülés autón, repülőn, űrhajón. Gépekkel, műszerekkel transzcendálni: rádiócsillagászattal keresni az isten nyomát a kozmoszban? Lehet, hogy ez már a végjáték?

*

A szellem megfigyelői posztja. A lélek azonosulhat az Én-nel, a személyiséggel, a testtel, a meg-nem-maradóval, csak a szellemnek kell megtartania távolságát: ő csupán az átmannal, a világszellemmel, az istenszéllel azonos eleve: kezdet és vég nem létezik számára. A panteizmusnak az a leegyszerűsítése, hogy a világszellemet egynek véli a természettel, pedig természet és szellem viszonyára az analógia érvényes, nem az identitás. Így a lét nem két-: spirituális és anyagi, hanem háromfokozatú: anyag, lélek, szellem. Ahogy a mindenségben is így állnak sorban a dolgok és lények, aszerint, mennyire nyilvánul meg bennük a három sík. Élettelen világ: anyagi fok; élővilág: anyagi és lelki; emberi világ: anyagi, lelki, szellemi. Vagyis: a test, a fizikum meg a lélek, a jellem, a tulajdonságok, hajlamok a szereplők az életben, sorsban. A szellem a megfigyelő. A bukás: ha az ember ezt a megfigyelői pozíciót elveszti: belemerül a napi események, téves, rossz tettek, hiúság, gőg, ellenségeskedés, bosszúvágy, gyilkosság szanszárájába. Megsérti a nagy etikai normákat. Szeretet helyett a neheztelés (ressentiment), gyűlölet tölti el. Keresztény fogalmak szerint: bűnben él. Ha sikerül a megfigyelői síkra följutnia, ahol már a mindenség iránti szeretet, odaadás vezeti: mindegy, él-e, vagy halott. Egy az univerzális szellemmel.

*

A költészet bűne. A mai költészetnek van egy nagy bűne: autentikus egy olyan világban, melyben csak a hamisnak van hitele.

*

A Te mítosza. Az ember Te-t alkot az Én-ből: ez a mindent fölülmúló mítosz az istenfogalom.

*

Ahol minden megsemmisül. Szörnyű ez a világegyetem, ahol minden megsemmisül. Addig volt jó, míg azt hihette az ember: a csillagok örökkévalók. Az égbolt, a csillagos ég az örökkévalóság jelképe volt, a szintén örökkévaló teremtő nagyságának látható jele. Hova lett mindez, mióta tudjuk: csillagok, naprendszerek, a 130 milliárd galaxis éppúgy pusztul, „mint a málna és a hal”? Mi marad így az individuális, de abszolút szellemnek elképzelt istenképből? Még azt is nehéz igazolni – ha nem éppen lehetetlen! –, hogy a természeti létnek van afféle spirituális mögöttese.

Ha tehát figyelembe veszed, hogy például a hibiszkusz az idén nem nyáron, hanem októberben virágzott, nem is beszélve arról: egyszerre négy bimbója csattant ki, s ez a négy hatalmas piros-sárga pöttyös sziromfej három nap múlva már a parkettán hevert holtan, összeroncsolódva, hervadtan és színét vesztve, azt is számításba kell venned, hogy ebben nincs semmi rendkívüli. Ez törvénye valaminek, amit természetnek, illetve valóságnak szoktunk nevezni, de igazában senki sem tudja, mi az, s gondold el, ha még ezt is ilyen fokú bizonytalanság övezi, mit mondhatnánk az úgynevezett szellemiről? Ez az ismeretlen isten úgy bujkál előlünk, hogy végül maga sem sejti, hol van, micsoda, s mi volna a dolga egy kozmoszban, melyet állítólag ő vezérel, teremt, de amelyben minden a semmire van ítélve, a véglényektől az óriás galaktikákig, az egysejtűtől a legszebb nő csípőjéig, a legfönségesebb hegycsúcsoktól a barna szemes lepke szárnymintájáig.

*

A halál előtti alázat. Az életet a nem-tudásnak csak azon a fokán lehet szenvedés nélkül elviselni, amilyen tudati szinten az állatok léteznek. Most a halál előtti alázat késztet elismerésre: ahogyan macskám fejét békésen az Örökéjbe nyújtotta. Aki nem tud semmit, az tud legtöbbet.

*

Mitológiák és történelmi események. Az ószövetségi Szentírás mitológiáknak és történelmi eseményeknek a keveréke, vagy az utóbbiak mitologizálása.

Mitológia minden olyan őstörténet, alapmese, melyben embereken kívül természetfölötti alakok-erők is szerepelnek.

Vajon az Evangéliumokban megjelenő Jézus nem ilyen kevert, mítoszi és történelmi személy-e? Amikor a föltámadását, isten voltát hirdetik az Írások, nem éppen ezt a mitológiai igazságot alapozzák-e meg? Mintha az ő történetét csak történelemként éppúgy nem lehetne megírni, mint Prométheuszét, Sziszüphoszét, Faustét, Ádámét és Éváét? A legnagyobb mitológiai alak mindenesetre az istenkép: minél jobban antropomorfizáljuk, annál inkább eltűnik, s minél jobban mitizáljuk, annál inkább él. Ha azonban ezt a mítoszi alakot valóságosnak fogadjuk el, a mítosz vallássá válik. Azaz valamiféle harmadik lehetőség hibridjeként jelenik meg az, akiben százmilliók találják meg a transzcendens vagy nagyon is földi igényeik kielégítésének szimbólumát. Félig mitikus, félig emberi események, tanítások, vigasztalások azok, melyekhez hit kell. Gondolkodás, megismerés, kritika, természettudomány helyett hit. Ez a hit legalább olyan hibrid képződmény, mint a vallás. Mert mi marad a vallásból, ha kivonjuk belőle a mítoszt, az etikát, a metafizikát, a misztikát? Ez nem jelenti, hogy a vallásra nincs szükség. Sokmilliárdnyi ember van, aki nem élhet a vallás megtartó ereje nélkül. Mit tudhat az az istenszomjról, aki ezt nem érti meg?

*

Az individualitás csodája. E-vel álmodtam: teljesen ő volt. A szépsége, a jellegzetes hangja, a mozdulatai, a szeretete, személyiségének minden erős „fűszere”.

Megint elképesztett, amit úgy hívunk: az individualitás csodája. Az össze nem téveszthető ismertetőjegyek nyilvánvalóak, mégsem határozatjuk meg őket. Azaz amiket fölsorolunk, egy ponton túl általánosságok, annyira, hogy éppen az a kézzelfogható egyediség hiányzik belőlük, amit azonnal észreveszünk, megjegyzünk és szeretünk.

Leírhatatlanság és evidencia: együtt. Mint az esztétikában, művészetben, versben: intuíciónk van az értékesről, magyarázatunk – végső fokon! – nincs. Szintetikusan biztosak vagyunk az ítéletünkben, analitikusan nem. Meghökkentően pontos tapasztalatunk van valamiről, amit nem tudunk elmondani.

Különös álmaink kapuja csak egy résnyire nyílik meg.