Kortárs

 

Kolozsvári Papp László

Találkozások Tubarózsa elvtárssal

A baj az, hogy nemcsak a magamfajta elrontott kapa-kaszakerülő mereng el a politika mibenlétén, hanem azok is, akiktől távol áll akár az olyan szó is, hogy elmerengeni. Őbennük egészen más úton teljesül be, miként a lélek is rejtekutakon jár, az a felismerés, hogy hát tényleg, de igazán, mit is gondolt Churchill, amikor olyasvalamit talált mondani, hogy a demokrácia minden társadalmi rendszerek közt a legrosszabb, ha a többit nem számítjuk. Mintha duplán csavarna az ember zsigerein az a régi történelmi pillanat az angol parlamentben, amikor a Hitlerrel való békeszerzés agg bajnokát – a család nagyjaival tele van a birminghami városháza, kőbe vannak vésve! –, Neville Chamberlaint szinte már jajongva kérik képviselőtársai, hogy menjen már, elég volt!, hát nem látja, mibe rohan bele Anglia az ő vezetésével…?! Ahhoz képest, hogy Anglia akkor egy világháborúba csattogott bele, bután és demokratikusan, politikai hiúságoktól és a demokratikus kifejlések eredendő lassúságától vezérelten, nos, ahhoz képest kicsiny hazám csupán egy kormányválság felé csattog, az előrehozott választás felé oldalaz (dehogy a kormány akarja!, mint az ellenzék sugallja, hátha benyaljuk!), közel – hány munkaképes polgár is van Magyarországon? – három-négy (?) millió ember erőfeszítésével, a fél lábbal zöld ágra, a másik féllel a semmiben vergődő magyar ember munkájával felelőtlenül játszadozó demokratikus politikai elitünknek hála. (Huh! Mindig mondom: Laci, ne keveredj bele ilyen mondatokba!)

Akárhogy indázzék is tovább a kisgazdaválság, a pártot alkalmasint már sikerült kiiktatni a következő parlamenti ciklusból. Az ember megtanulta csodálni Torgyán Józsefet, megvédi ő a politikai életét az utolsó élet árán is. Ám a dolognak 2002-es perspektívából nézve már rég (nem is olyan rég, de most már tényleg!) nincs értelme. A pártnak immár annyi!, kereszténydemokrata, emdéefes sorsra jutott. Ő azonban harcol, a kutya ugat, a karaván halad!, jelenti ki, s arca simább, kipihentebb, mint valaha, ez az életeleme, a harc, a belemenetelés a semmibe. Ez a politikusi pálya jövőre mindenképpen véget ér, de bukni, úgy látszik, csak úgy tud, hogy mindent feléget maga körül, afféle finalitás nélküli felperzselt föld taktikája ez – alkalmasint öntudatlan, tehát még csak nem is taktika, csak van! –, a végén elhamvad, hamuvá omlik minden.

Ennek némelyek örülnek. Tubarózsa elvtárs arca pirospozsgás, szemében elhamarkodott fények csillámlanak. Mondom neki: kedves Bandi, minek örülsz, te szerencsétlen? Hát hogy megbuknak!, tündökli lelkesen, s mélyet szív körmére égett cigarettacsikkjéből, reszkető másik keze a whisky után tapogatózik. Na de ki nyer?, kérdem én értelmesen, de tán mégiscsak bután, hiszen tudom a választ. Azt fogja mondani, hogy ők!

Tubarózsa elvtárs létező személy, csupán a nevét változtattam meg. Nagy volt a kísértés, hogy Virág elvtársnak hívjam, miként családi körben, ha szóba kerül, így emlegetjük, csak hát a Virág név foglalt, s mivel valóban növénynéven éli egyszikű világát, elkereszteltem Tubarózsának, az ugyan nem zárvatermő, de én sem vagyok Hermann Ottó. Éreztem némi kísértést, hogy cserszömörce legyen – de hát az üdít.

Nézd, Bandi, mondom neki, ezen a pártod nem biztos, hogy nyer, de mindenki veszít… (Meghallgatom húszperces eszmefuttatását, majd lankadtan folytatom) … miért hiszed, hogy azok a választók, akik elborzadnak a kisgazda kutyakomédián, majd rátok fognak szavazni?, vagy horribile dictu: a vidéki ember számára különösen felfoghatatlan Demszkyre? Vagy vegyünk egy konkrét példát: a TV2 szinte már-már személyes ellenségeként faragta körül Torgyán Józsefet, ezen belül a kiváló Sváby azzal a fajta élvezettel forgatta a szikét és a hóhérbárdot, amivel a váratlan hatalomba csöppenő ember(fajta) él a váratlan hatalommal. (És milyen tehetséges ez a Sváby: csak egy negyed szorulna belőle A Hét két hebegő, a megkérdezettek szavába kapdosó, nem a tárgyra, hanem a műsorpercek fogyására figyelő riporterébe! Micsoda szemcsípő tehetségtelenség!) Szóval a konkrét példa: vajon meggondolta-e a TV2, hogy minden Torgyántól eltántorított hívő abba a radikális pártba zuhan bele, amely a kereskedelmi csatornák betiltását követeli? Most jövök vidékről!… Hogyan, te jársz vidékre…?, veti közbe Tubarózsa elvtárs. Igen, mondom, s homlokomon alkonyi fény ragyog, most jöttem vidékről, s minden kisgazda, akit csak megkérdeztem, azt mondta, hogy a MIÉP-re fog szavazni.

De Tubarózsa elvtárs gúnyosan csóválja a fejét. Mint aki tudja, amit tud. Aztán hozzám hajol, lehalkítja a hangját – régi reflex ez még a mozgalomból, melyben egy rossz szóért könnyen megtörhették az ember dióit, a Tubarózsa elvtársét nem törték meg ugyan, ő sem törte meg másokét, ő mindig a reformszárnyon volt toll, sőt tollnok, már akkor is, amikor Dunaújvárost még Sztálinvárosnak hívták, s a búzából, almából, esetleg vegyészetből élő országnak egy irdatlan vasművet szakasztottak a nyakába!, nézd, milyen büszkén és nyereségesen tarajlik most is!, mondja, ha csak szóba kerül; s énekelni kezd: nagy vasmű a kis Duna mentében…!, én pedig hiába mondom, hogy annyit nyelt már el ez a vasköpülde a fennállása óta, amennyit soha nem fog behozni, mellesleg most is a veszteségét tervezik, nem a nyereségét, de még ezt sem tudja teljesíteni, ő csak mosolyog, mint aki tud valamit (ettől a tubarózsai mosolytól lehet agyvérzést kapni!), s arca csak akkor keskenyül metszőre, amikor megjegyzem: abba gondolj bele, Bandikám, hogy helyette mit lehetett volna építeni…

Tubarózsa elvtárs tehát lehalkítja a hangját, hozzám hajol, s a fülembe súgja: jön Németh Miklós, s hoz öt százalékot! Mondom neki: de hát épp most ment el, Kovács elvtárs akar király lenni! Jön ő!, szakad ki Tubarózsa elvtársból, tudod, Jánosi Gyuri… (Fél óra fejtegetés Jánosi és egyéb Gyurikról, akik…) Igen, igen, válaszolom a szóözöntől kornyadtan, csakhogy a kommunista rendszereknek, sőt mozgalmaknak is lőttek. François Furet azt írja a kilencvenes évek elején, hogy sehol a világon még csak nem is próbálkoznak azzal, hogy a kétségtelen igazságtalanságokat a leninizmus szellemében oldják meg, sőt Hankiss Elemér egyenesen a proletárok reneszánszáról értekezik, mondván, hogy illatszerekbe és autócsodákba, meleg vizes fürdőszobákba és áttört műcsipke hálóingekbe beleforgatott proletáriátus lökődött bele a huszonegyedik századba, s ez mind nem a marxizmus–leninizmus pórázán csaholó mozgalomból következett… Tubarózsa elvtárs azonban meg sem hallja, metszőn bólogat (érti a módját!), s meghirdeti a végítéletet: a mozgalom kezdődik elölről! Mintha mi sem történt volna, mondja, s int importfeleségének, hogy hozza be a sajtot és a felvágottat, s tegyen egy újabb palack whiskyt az asztalra.

Mivel alapjában véve kedvelem Tubarózsa elvtársat (és a sajtot felvágottal), megkérdem, hogy hát mit szól akkor A kommunizmus fekete könyvéhez, hogy a válasz idejét táplálkozással üssem agyon.

Nem olvasta, mondja, de tudom-e, hogy hogy van…? Mondom, hogy tőle szeretném tudni! Az úgy van, hogy mindenről mindent be lehet bizonyítani, a kommunizmusról is azt, hogy fekete! És nem?, kérdem. Ő ugyan nem olvasta, nem is érdekli, de hallott róla, mértékadó emberektől… És végül is, volt vér, de nem ez a lényeg! Hát mi? A mozgalom!, szakad ki metsző révületben Tubarózsa elvtársból, s birtokló mosolyt vet importból származó feleségére.

És tényleg!, szállok magamban. Hiszen Jánosi elvtárs a sajtóban érzékenyült el szinte könnyesen, hogy ő és néhány más felkent sorra járta a falvakat a rendszerváltozás után, hogy megmentse a pártot. Amikor aztán a párt megmenekült, s ő kultúros lett, államtitkári rangban, gondolkodás nélkül mondott le a kultúráról a Szadi javára.

Tubarózsa elvtárs azonban nem hagy sok időt a magamba szállásra. Mint afféle étvágyát elcigarettázó mozgalmár, felidézi nekem a múltját. Jövője is van, mondja, de most nem erről van szó. A létező szocializmusban elkövette azt a hibát, hogy többször is nősült, s az ebből fakadó anyagi csődöt mozgalmárkodással tudta ellensúlyozni. A sima út az egyik lakásból a másikba a KISZ-en keresztül vezetett a létező szocializmusban. Valahogy mindig került egy szövetkezeti lakás (ki emlékszik erre a szókapcsolatra?), amit Tubarózsa elvtárs lelkiismeretesen meg is vásárolt. Azt már egyre kevesebben tudják, hogy az adódó lakások politikai érdemek fejében adódtak. Gyalogmagyarnak az adódási gyakoriság tíz-tizenöt, maflábbak esetében húsz esztendő volt.

Tubarózsa elvtárs azonban nemcsak nősült és vált, hanem utazott is. A mesés Közép-Ázsiába, már amennyi a Szovjetunióhoz tartozott belőle. Buhara, Szamarkand. Kivadár! (vagy az Somogy megye?) Olyan irdatlan területekre ragadta volt el az IBUSZ, melyeket a megboldogult Mao elvtárs is elég nagyoknak ítélt az elkerülhetetlen harmadik világháború megvívásához. (A megboldogult Mao elvtárs nézeteinek szívós hívei manapság a Szadi vezérkarában magyarázzák a demokráciát. Milyen igaz!, sóhajt fel Tubarózsa elvtárs, s biztatón mosolyog rá importból származó feleségére.)

Tubarózsa elvtárs alélt elragadtatással tért volt meg a szovjet Közép-Ázsiából. Nem is a műemlékek! Hanem az emberek! Micsoda szív! Minő egyszerűség… Később ez a csupa szív emberfajta vívja az afganisztáni háborút, vetem közbe. A Szovjetunió mellett! Vagy ellene? Hogy is van ez most már, Bandikám?

De német földre ő a lábát sem tette volt be!… Hitler miatt?, kérdem értelmesen, s akkor egy percig hallgatunk, hiszen Tubarózsa elvtárs úgy mered rám, mint akiből nem nézett volna ki ennyi éleslátást. Később sokáig hallgatom, kissé megrendülten, azt az antifasiszta harcot, amit Tubarózsa elvtárs napjainkig folytat Mozart és Schiller, Max Planck és Heisenberg ellen, Dürernek az a szerencséje, hogy Ajtósi, de ki az a Lucas Cranach?!

Vége felé közeledvén szerény estebédünk – ami, mint mondtam, felvágottból, sajtból és whiskyből állt –, Tubarózsa elvtárs értekezést vág ki a különböző whiskymárkákról, amihez én is értek valamit, egy időben ugyanis, amikor nem lehetett whiskyt kapni Magyarországon, s ha mégis, nem lehetett megfizetni (most sem, legalábbis nekem), elkunyerált üres whiskysüvegekkel díszítettem a kredenc tetejét a konyhában. Aztán szóba kerülnek a desszertek! Ó, mondja Tubarózsa elvtárs, s pajkosan rámosolyog második importfeleségére (egy már volt neki), amit én megígérek, az meg van ígérve! S akkor egy ideig részem van abból, amit divatszóval testbeszédnek hívnak. Tubarózsa elvtárs nyúlékony mosolyt bocsát ki magából, s nikotinsárga ujja rátelepül importból származó asszonyának kezére. A pillantások kulcsolódnak, ahogy konzervatív költők írják. A csöndben a maradék sajton szaladgáló légy lépéseit is meg lehet hallani.

Az úgy volt, fordul felém Tubarózsa elvtárs, s kitörli a szeméből a meghatódottság könnyeit – úgy meghat, hogy ilyen jó vagyok!, szúrja közbe lágyan –, hogy megígértem, amint összeházasodunk, s a pártom megnyeri a választást, kiviszem az asszonyt Bécsbe, s kerül, amibe kerül, befizetem egy Sacher-tortára! De hát a pártod elvesztette a választást!, álmélkodom az ellentmondáson. Hát nem gyönyörű tőlem, hogy ennek ellenére kivittem az asszonyt Bécsbe, s megetettem vele nem is egy, hanem két szelet Sacher-tortát? Várj, mindjárt elsírom magam, teszi még hozzá, de csak rágyújt.

Alkalmasint az olvasók csacskábbja is ráébredt már, hogy Tubarózsa elvtárs értelmiségi. A párt (a kommunista) zászlaja alatt végezte el egyetemi tanulmányait, csak ő alatta is maradt a zászlónak. Az ő esete azért különleges, mert el is hitte. Talán ezért vált viszontagságossá a magánélete. Volt ugyebár a zászló alatt maradóknak a cinikus fajtája (volt hülye is, de most nem róluk van szó), amely ügyesen kettéosztotta tudatát és lelkét, s huszadik századi III. Richárdként elmondta magáról, hogy ő gazember… izé, kommunista lett. Bizonyos értelemben klassz volt ez a fajta. Az ember tudta, hányadán áll vele. Nem szerette, s a fajta ezt viszont-nem-szeretettel viszonozta. Néha kényszeregyezségek születtek a cinikus kommunista és a sajkában együtt sodródók között… Ha ezt a fajtát, a cinikusat, meghosszabbítjuk, ebből fejlődik ki az MSZMP reformszárnya. Ezek, egy-két jámbor fantaszta leszámításával – egyikük majdnem államelnöke lett Magyarországnak –, voltaképpen cinikus köpenyegforgatók.

Tubarózsa elvtárs mindvégig hitt – benne az a legőslényibb, hogy még mindig hisz. Talán – mint már említettük – ezért él hányatott magánéletet. Erre nem is ő vezetett rá, hanem Erdélyben élő unokahúgom, aki gyönyörű fiatalasszonyként azért vált el első férjétől, gyermekei apjától, mert, „tudod, Laci, elment pártmunkásnak, de hát ez olyan mindegy volt nálunk, ám egyszer csak arra ébredek, hogy otthon, az asztalnál, az ágyban elkezdi mondani, hogy ez miért jó, s hogy ezt higgyem el én is…”. Szegény Kati! Tubarózsa elvtársban az az elviselhetetlen, hogy megszemélyesítette – az ágyban és az asztalnál is! – azt, amit az ember lánya alig-alig tudott elviselni, hogy ébredéstől elalvásig hazugságban kell élni.

Tubarózsa elvtársnak lételeme a visszás helyzet. Szemrevaló legény volt. Végül is ahogy használt Audijában a kormánykeréknél ül, most sem megvetendő, mindazonáltal feltűnően elenyésző azoknak az ifjú és harmatos nőknek a száma, akik a jó hatvanasokat a lelkükért szeretik. Hogy a testről már szó se essék. Tubarózsa elvtárs amiképpen elhitte a szocializmus építését, s elhiszi, hogy az utat a huszonegyedik században a marxizmus–leninizmus jelöli ki – s Németh Miklós az a szamár, melyen át be lehet lovagolni a bibliai Jeruzsálembe –, elhitte azt is, hogy őt már az első importált kisebbségi magyar felesége is önmagáért szerette. Ismervén a hölgyfajtát, Tubarózsa elvtársnak igaza van! Az importfeleségek döntő hányada elhiszi – a növényi példánál maradván –, hogy Tubarózsa elvtárs hatvanhat éves bájai tüzes paripát takarnak, hogy a nyugatra néző lakás ablaka Sacher-tortákra nyílik, s tényleg, a ceaułizmushoz vagy az anyagi összeomláson éledező ukrán nacionalizmushoz képest valóságos édenkert volt még a kádárizmus is, hát még az operabálos magyar kora kapi! Ehhez pedig csak Tubarózsa elvtárs baloldali – viszont szakadatlan – nézeteit kell meghallgatni, és… igen, igen, egy idő után elviselni, aztán alig-alig elviselni, végül visítani tőlük, lélekmélyi, néma visítással. Az így nyert szerelem, tovatűnvén, bármikor bepótolható aztán egy újabb importszerelemmel, melyben – akárcsak a szocializmusban – az élet azért kicsi és puha, hogy ne fájjon!

Annyi bizonyos, hogy Tubarózsa elvtárs értelmiségi, lelkében, jellemében egyesíti emez emberhajtás minden fesletét, mélyületét, dudorát. (Nem vártam, de nem is lepődtem meg, amikor lehitványozta Paul Johnson Értelmiségiek című könyvét, pedig azt el is olvasta, nem úgy, mint a kommunista mozgalmaknak mintegy százmillióra tehető áldozatait, levéltári kutatások alapján, higgadt értekezési hangnemben bemutató Fekete könyvet.) Értelmiségi, nem úgy, mint… s ezen a ponton olyan szerencse éri e sorok íróját, amire már igazán nem számít a mostoha sorstól… nem úgy, mint az az MSZP-választó, akit megszólaltattak a dabasi országgyűlési választás első fordulója után, s aki így beszélt ország-világ előtt: itt már tíz-tizenegy éve mindenki a munkásosztályt sanyargatja, úgyhogy ő a szocialistákra szavaz. Már tizenegy éve! Mások sanyargatják a munkásságot! Az ember csak ül dermedten a butaságnak eme vasbetonba öntött szobra előtt. Ők a biztos, a kirobbanthatatlan szavazók. Jobb párt az ilyeneket lebeszéli magáról! S míg ül az ember, kezében fonnyadt pénisz a távkapcsoló, eszébe jutnak azok a régi, dekadens nyugati eszmefuttatások, miszerint az emberiség sorsát, ha még sokáig győz a demokrácia, a szemenszedett hülyék fogják eldönteni. Csak még tovább kell gyengíteni a nemzetközösségek önfenntartási reflexeit – hogy aktualizáljuk: miként az egyházügyi törvény esetében a hajlakk-lédi Kósáné képviseli a szocialistákat, vagy a jó ég tudja, kiket. De hát számít is a nemzeti lét, amikor a különböző fákról lerázott egyházakon (mit egyházakon?, hitgyüliken!) keresztül tisztára lehet mosni pártpénzeket, s adómentesen zsebre lehet vágni szép kerek milliókat! Tisztákat és piszkosakat. Vajon érti ezt a hajlakk-lédi? Mert ha nem, akkor csak buta. Csak mint a szegény bepalizott Ferge Zsuzsa, zámolyicigány-ügyben. Ezekben az ügyekben csak két fekvése van a leányzónak. Buta, vagy buta és cinikus. Hogy Hérosztratinákról volna szó? Ugyan kérem!

Tubarózsa elvtárs tehát értelmiségi, a százlábú szocialista párt ama szelvényéből vétetett, mely az épp letűnt, de visszavárt Németh Miklós alatt akarja újra kivezetni az országot a kátyúból. Tulajdonképpen széplelkek. Maga a duzzadt Miklós is az, aki némelyes kommunista múlttal lett az ország javainak spontán kiosztója – hagyta, hogy osszanak!, hadd vigyék! –, s alkalmasint úgy érezte, rá vár az ország, miután lesínylett vagy tíz évet egy londoni bankban. Nem az a lényeg, hogy mi volt ő ott, hanem hogy fontban kapta. (Érdekes, hogy Bokros Lajos is valahol a nagyvilágban sínylődik mint bankár!) És végül is több igazsága volt, van Németh Miklósnak abban, hogy az ország őt visszavárta, mint volt hasonló tárgyban Rákosi Mátyásnak, aki úgyszintén ebben a délibábos hitben adta át illatozó lelkét teremtőjének. Azért ő vérgörény volt a javából. Németh Miklóst viszont szinte már sajnálja az ember azért, ahogy választott pártja lepöccintette a gombszocipályáról. Semmi vész, mint Piszkos Fred mondaná: visszajön ő még, szívós megboldogult!

Ha nem tudnám, milyen mélységében és szélességében Tubarózsa elvtárs, akkor most gondolkoznom kéne, mi is legyen az indiáner a habos tortán. Tubarózsa elvtárs azonban magamagát szállítja. Tubarózsa elvtárs ugyanis költő. Hogy a versírás miért megy a baloldal agyára, azt csak a Fennvaló tudja. Jó, jó, nem mindenkinek, senki sem állította, hogy Kovács László nimzoindiai verslábakat farag (vagy az sakkmegnyitás?), vagy hogy Nagy Sándor anapesztusokban működött együtt, mint a SZOT főtitkára, az MSZMP-vel, s mostanában alexandrinusokban vezetné a szakszervezeteket, ami azért kézenfekvő, hiszen nevezett verssort épp a Nagy Sándorról, a macedóniairól írt verses beszélyben pengették ki először. Na de milyen igazán nagy költők jelölik ki Tubarózsa elvtárs előtt az utat?! Itt van mindjárt Mao Ce-tung. Ahogy az ember minden idők legnagyobb kínai éhínségének eseményeivel ismerkedik A kommunizmus fekete könyvéből, szinte nem érti Sztálin elvtársat, miért csupán a nyelvtudományokról írt érzékeny eszmefuttatást. Végül is neki volt igaza. Verset minden hülye tud írni, na de hogy minden idők legnagyobb hatalmú diktátora a nyelvtudományról értekezzék, az maga a perverzitás minősített esete, mint amikor a romlott öreg lord, akinek a nyilvánosházban már mindent felkínáltak, és ő csak hümmögött, megkérdezi végre: mit tudnak ajánlani halban?

Ceaułescu sem akármilyen nagyság azon a költői úton, melyet Tubarózsa elvtárs ró. Ő nemzeti himnuszt írt. Különben is, mint afféle diktátor, akinek az életritmusát semmi sem fegyelmezi – tehát végül az ország kénytelen e szabadon csapongó életritmus szerint lüktetni, mint békatorok –, hajnali négykor kelt, tisztálkodás, miegyéb, s ötre-hatra már készen is volt az aznapi egy-két-három költemény. Képzelhetni azt a költői túlbuzgást, amivel a munkahelyére bemercédeszezett, hogy immár rímbe szedje az országot is.

Tubarózsa elvtárs, mint afféle reformbaloldali, a szerelemről, a szenvedésről, a keleten pitymalló égről ír finom szösszeneteket. De ki tudja, mikor lep meg minket a pártjáról szóló hosszabb elbeszélő költeménnyel. Így kezdődhetne: Fölfelé megy Pártban a gyöngy, jól teszi…!

Tubarózsa elvtárs persze hamarosan ellejt a vöröslő alkonyatban, de épp ezért mindennél veszélyesebb az utolsó hatalmi visszatérése. Van rá esély! Váltsunk paradigmát (milyen fura, ezt a kifejezést is tőle hallottam először!): Jánosi Gyuri s az egyéb Gyurik legfrissebben (s ebben még nincs benne a dabasi pánik) Medgyessy Pétert ugratták elő a krampuszosdobozból, ha már a trónra vágyó Kovács elvtárs olyan sikeresen pöccintette ki Németh Miklóst az oldalvonalon túlra a gombszocipályáról. Tubarózsa elvtárs valósággal kinyílt: Medgyessyvel a nemzeti politika is ki van pipálva, mondja felhőtlenül, s bevételez egy hálálkodó pillantást az asszonytól, hogy kimentette a kárpátaljai árvízből, pedig akkor még nem is tudta, hogy árvíz lesz.

Drága Bandikám, mondom neki aléltan, de hát Medgyessynek a legutóbbi nyilvános szereplése az volt, amikor átvette a francia Becsületrendet, s a fényes eseményen jelen volt még a pártok fölötti Göncz és a pártok alatti Kuncze! Csak azért, mert valaki Erdélyből jött valamikor, még nem biztos, hogy ki lehet pipálni vele a párt nemzeti politikáját – illetve kipipálni lehet csak –, itt van mindjárt az arrogáns éltanuló Szent-Iványi István. Tubarózsa elvtárs azonban csak rejtélyesen mosolyog, mint egy kardhal, s átáramoltatja magán kedvenc műsorát, a Heti Hetest.

Budapest, 2001. március 21–27.

 

Ui.: My Old Szikszai! Álmélkodva értesültem róla, hogy messzemenően általános, mondhatni, egyetemes művészi üzenetet sugárzó rajzodon (Brigádnapló, ÉS, 2000. október 6.) – mint ezt a briliáns intellektusú főszerkesztő, Kovács Zoltán is megállapította – a hat érző hímtag egyikében Farkasházy Tivadar főszerkesztő úr magára ismert. Magam is megtekintettem a művet, képről ismerem Farkasházy urat is, és az elfogulatlan kívülálló helyzetéből meg kell állapítanom, hogy a rajz és a modell még csak nem is emlékeztet egymásra. Farkasházy úrnak nyilván megvan rá az oka, hogy ekként azonosította magát, ennek hátterét azonban én nem ismerhetem. A művészember sérülékeny, hiába!

Fájlalom, hogy épp ez, főleg azonban hogy csak ez a műved fog befutni bámulatos karriert. Az eset a Nitsch-kiállításéra emlékeztet. A Kiscelli Múzeum egyik vezető munkatársa mesélte nekem, örvendtek, ha naponta két látogató betévedt a kiállításra, hogy aztán, a felháborodott tiltakozás nyomán, özönöljön a kandi publikum.

Jómagam, s gondolom, a Kortárs valamennyi szerkesztője messzemenőkig elhatárolódik az esettől, attól, hogy mire gondoltál Te – utóvégre ezt rajtad kívül senki sem tudhatja! –, s hogy miben ismert magára Farkasházy úr. Mégis, my old friend, tételezzük fel, hogy Farkasházy úrnak igaza van, ő szerepel a rajzon, persze spiritualizált értelemben, ebben az esetben kérdéseknek valóságos serege tolakszik föl a kíváncsi műértőben. Én azonban – nem győzöm hangsúlyozni – nem gondolom azt, hogy Farkasházy úr azonos volna azzal, amit te bohókás hangulatban papírra vetettél, ha azonban feltételezzük, de meg nem engedjük, hogy mégis, hiszen a lélek, még a Farkasházy úré is, kifürkészhetetlen, nos, akkor, hogy csak egy kérdést kockáztassak meg a sok-sok kérdésből, melyek elmémben kavarognak: akkor melyik a többi öt közül Váncsa?

 

vissza