Két szonett a százesztendős Szabó Lőrincnek

 

1.

Biztos kipróbáltad, milyen E. után
K-val, gyötör-e a lelkifurdalás
ilyenkor a másikért, s mennyire más
kettőnek lenni egyetlen délután,
kettőzve kevesebbnek, hogy nincs irány,
csak csöndsötét belül, az a nemtudás,
az eddig is fojtogató kapkodás
a megoldásért, a bármiért talán…
Te tudtad azt, hogy nem jó szeretni se,
hogy a szerelem nem való semmire,
csak magunkért újramondható mise,
mit nem hallgat isten, csak a pusztító
kietlenben keringő, fellázadó-
gyávuló, suta teremtményünk: a szó…

 

2.

Lettél volna kettő, s legvégül: egy sem.
Ez van. Általad lettem bölcsebb nálad:
vétkezem, ahogy te. Megyek utánad,
s nem azért, hogy a megoldást keressem:
tudom, hogy nincs, csak szürke ég felettem,
ónos évvég, mi végül egyre fárad,
s az egész csak hasonlít… ez a látszat:
úgy végzem én is, ha magam felettem…
De ha mégsem így van? Ha rossz a példa?
Ha még az Isten is tévedhet néha…?
Nem folytatom. Véletlen hozadéka,
hogy még vagyok, hogy még lélegzem itten,
elvileg, s hogy még mást is elkövettem –
A többi néma. És követhetetlen.