Elkerekedett a rossz szemed, ugye, bátyám? Végre fiatal vagyok, gazdag és egészséges. Nem vagyok harmincöt éves, nincsenek anyagi gondjaim, és nem volt kétszer hasnyálmirigy-gyulladásom. Nem vagyok kórházban sem. Ja, a Kútvölgyi-panzióban laksz?, kérdezte a vágó fiú, mikor egy montírozásról visszajöttem ide, ebédelni. Az előtte való napokban, mikor elengedett az infúzió a kórházi kártyás telefonokhoz, egy teljes televízióműsort szerveztem meg, majd hosszú tárgyalások után, ugyanúgy, sorban mondtam le. Lassan egy hete koplaltattak, s kettesével vágtam neki az emeleteknek, hogy valamelyiken szabad készüléket találjak. Egyik nap elkéredzkedtem egy kicsit délutánra, s lementem Devecserbe megnyitni egy kiállítást. (Akkor azért a vezetés miatt kivetettem a branült, az infúziós táplálásomhoz szükséges, csuklómba szúrt főcsapot.) Nagyon régen röhögtünk lányommal olyan gondtalanul, mint itt, a kórházfolyosón. Ciszta? Ciszterciszta. Templombarom! A látszat csalna, bátyám? Jól tenné. Csak akkor tettünk valamit, ha a látszat csal. Lelkünket kinyilvánítani csak vetkőzős jelenet, de látszatot fölmutatni talán már teremtés. Hogy mi van a szívem mélyén, és rohad-e bennem a hasnyálmirigyem? Rohadjon meg. Foglalkozzanak vele az orvosok és a slágerszövegírók. Hogy mi van itt, belül, az tartozzon az Istenre és a feleségemre. Vagy őrájuk se egészen. Arra gondoltam, bátyám, hogy ha az Istennel találkozom, lehet, hogy majd csak rámosolygok: jól van, jól csináltad. S csak félre, súgva: nagyjából. Kérded, hová lett az igazság keresése, a lázadás, a zendülés, és mi lesz az erdélyi falvakkal, melyeket medvéstül és gardonostul fölfal a civilizáció? Falt már föl más kultúrákat is más civilizáció, és eltűntek a falvak, és eltűntek a népek is, tudod. Kisebb dolgokban keresnék én már nagyobb igazságot. Például abban, ahogy Lajos bácsi bejön a szobánkba, s noha nem kérdeztem, mégis magyarázatképpen azt mondja: olyan hideg volt, hogy nem kívántam tovább zuhanyozni. Lajos bácsi, a szobatársam, kilencvenéves lesz, de még hetvennek se néz ki. Katonatiszt volt, az amerikaiak Franciaországba hurcolták hadifogságba, s a táborból látták az Eiffel-tornyot. De már előtte olvasta Kuncz Aladár könyvét, a Fekete kolostort, az első világháborús francia hadifogságról. Akkor olvasta, amikor megjelent, mikor Kuncz Aladár egy budai kórházban haldokolt. Hát persze hogy nem kíván tovább zuhanyozni a hideg, erősen balkáni hangulatú mosdóban, a folyosó végén, mikor a világháborút is elvesztették a feje fölött. Mikor mondtam neki, hogy egy Simonffy András nevű író régi rajzaihoz és fényképeihez mondok néhány bevezető mondatot Devecserben, eszembe jutott, hogy talán ismerhette az apját, Simonffy-Tóth Ernőt, aki a második világháború végén titkos küldetéssel utazott Moszkvába. Emlékezett. Mi meg már a fiát is eltemettük öt éve, aki anyámmal volt egyidős. Simonffy? Tényleg volt ilyen nevű, mondta, és a nővéreknek jelző gomb működéséről kezdett érdeklődni. Bátyám, majd egyszer lesznek más kultúrák, melyek megint az emberi leleményesség és az emberi lélek legapróbb mozzanataiból tevődnek össze, aztán majd megint jön a civilizáció elkényelmesedett szelleme, s megint kitörli őket a köztudatból, mint egy elavult programot a számítógépből. S ha a civilizáció meleg alfelét mégis megböki az, amit éppen agyonnyom, akkor abból majd megint hagyományőrző televízióműsorok készülnek, vagy ahhoz hasonló dolgok. Bár még sosem volt úgy, hogy egy civilizáció egyszerre az egész földgolyót becsomagolja… Lehet, hogy a lélekben nyílnak majd újabb szabad terek és bejárhatatlan, vonzó távlatok. De még vége sincs, nekem még túl sokáig tart, hát még Lajos bácsinak! Egyelőre a fürdésnek van vége, mert a hideg, huzatos mosdóban nem kívánt tovább zuhanyozni.

Persze nem igaz, hogy bennünket sosem lepett meg a szomorúság. Például mikor egy ápolónőt megsajnáltunk, nagyon szomorú mondatokat mondtunk. A másik folyosón dolgozhatott, mert addig sosem járt nálunk, de egyszer ő hozta az újabb infúziós palackokat. A magáéban mi van?, kérdezte Lajos bácsi, ahogy szokta. Rávágtam: resztelt máj nokedlival meg lecsóval. A nővér rezzenéstelen arccal, szakszerűen bekötötte a csövet a branülbe. Nekem megint rántott húst hoztak, dohogott Lajos bácsi, még szerencse, hogy van hozzá uborka! A nő értetlenül és türelmetlenül nézett egyikünkről a másikra. Ja, nekem nincs ilyen humorérzékem, nyögte ki végül. Aztán mi néztük a sietve betett ajtót. Egyébként nem sütötték át rendesen a húst, mondta később halkan Lajos bácsi. Az enyém is szar, mondtam. De már nem tudtunk szólni a nővérnek.

Az infúzió óraműszerűen csöpögő cseppjeit néha meggyorsítottam, s ez eszembe juttatta azt, amikor a létem-per-kettő pillanatot kerestem. Azt a pillanatot, amely mindenki életében ugyanolyan pontosan megvan, mint halála másodperce, de csak utólag számolható ki, mikor. Az akkor, úgy huszonkét éves koromban, némi kamaszkori veszendőségérzetből fölmerült kérdést, hogy ott röpköd-e valahol köröttem már életem félideje, most már talán túlzottan is bizakodó keresgélésnek kell tekintenem. Meg kell fordulnom, hogy messzire lássak. És akkor láthatom magam tizenhárom évesen Győrben, Bözsi néni udvarán, a ferde pincelejáró átforrósodott deszkáin ülve. Fontosnak tartottam a tizenharmadik születésnapomat, mert addig és azután is, amíg érdekelt, ez volt a kedvenc számom. Nyár volt, az udvar kövekkel körülkerített növénykertjeiben erőtlenül lógtak a levelek, s a házban lakó fiatal, szőke nő, akibe valamelyest szerelmes voltam, még nem jött haza. Talpam és vádlim között az argentínai foci-világbajnokság emblémájával díszített gumilabdát görgettem. Nem tudom, hogy akkor már megvolt vagy csak készült a világ a bajnokságra, mely nekem az első volt, amit figyelmesen végignéztem. Egy sportújság novellapályázatára be is küldtem egy lírikus hangvételű írást, de még a dicséretben részesült pályaművek között sem szerepelt, viszont kellő ellenszenvvel és végezetül mély lebecsüléssel elolvastam a sportújság győztes novelláját, melynek Megállapodtam a hollandusoknál volt a címe. Ettől a hollandus kifejezéstől azóta is irtózom. (A cikk írója fekete-fehér televízióján a hollandok narancssárga mezét vélte a mieinkéhez leghasonlatosabbnak, s ezért drukkolt nekik a magyar válogatott kiesése után, ez volt a cím magyarázata, de azt hiszem, az írás legfontosabb mondandója is. Legalább a végén még egyszer pofára esett, mint előbb már egész Magyarország.) De az átforrósodott, ferde deszkalapokon ülve csak a szőke nő érdekelt az udvarból, és a tizenharmadik születésnapom. Kiszámoltam, hogy harmincöt éves leszek kétezerben, s láttam magam valami idegen város magas épületének erkélyén állva, ahol anélkül, hogy a vastag kőkorlátot megérintettem volna, kissé előrehajoltam, hogy az utcán ünneplő szilveszteri tömeget jól lássam. Ma is éppolyan idegen és távoli ez a kép, mint akkor. (A kétezredik év eljövetelét nagyon is ismert otthonomban, nagyon is földközelben, kisebb gyerekemmel a szőnyegen birkózva köszöntöttem tavaly. Én, aki Győrben a forró deszkán ültem. És idén se lesz máshogy, már inkább csak így se lehet.) Persze akkor, a világbajnokság emblémájával díszített gumilabdát görgetve nem tudhattam, hogy egyszer majd, mikor Pika pasaréti kocsmájában már eleget ittam magam elé nézve, azzal fordulok a mellettem kornyadozó focistához, az argentínai világbajnokság legendás alakjához, hogy emlékszem, gyerekkoromban elszorult a torkom a néma lázadás láttán, mikor tudomásul véve a bíró magasba mutatott piros lapját, lassan, szinte percekig tartó lassúsággal ballagtál le a pályáról a felezővonal mentén. Nem tudhattam, hogy a legendás focista erre majd lecsúszik a magas székről, s bizonytalan, de sietős léptekkel a mosdó felé indul. S nem tudhattam, hogy Pika ekkor azt mondja majd: nem ezzel kellett volna kezdened nála.

Csöpp, csöpp, néztem, ahogy telik belém az infúzió. Szemlélődésre kényszerített helyzetemben, mint egy lekötött kalóz, betelve az üres fal, a régi mosdókagyló és a szekrény laminált oldalának látványával, minthogy a jövő nem érdekelt, visszafelé néztem, s ha Orpheusz lettem volna, bizony isten nem fordultam volna meg, hogy egy pillantást is előrevessek. Átszöktem egy másik óvodáscsoportba, mert olyan vonzódás támadt bennem egy középsős fiú iránt. A Vérmező öregasszonyosan ráncos, szürke aszfaltcsíkjain bicikliztem, s csak annál a padnál néztem fel, ahol a nagymamám ült. Visszamentem oda, az árkádok alá, ahol Ági eldobta az almát: haraptam a fogsora helyét, kitapogattam nyelvemmel éles szakadékait, és szívtam az alma édes nedveit. Kihívtam az üres iskolaudvarra Nagy Anikót, és szó nélkül megcsókoltam. Legalábbis ez volt a látszat. Valójában talán napokon át készültem rá. Kivártam, míg egy délután ő volt az ügyeletes a kapunál egyik osztálytársával. Visszafojtott vágyakozással nézték a hetedikes fiúk ezt a koránál jóval fejlettebb, csaknem elérhetetlen, cés lányt, aki persze nyolcadikos fiúkkal vagy még idősebbekkel mászkált. Mikor az élesen töredezett szélű, kopott ügyeletesasztalnál szóltam neki, hogy jöjjön velem az udvarra, mert ott szeretnék valamit mondani neki, akkor már túlbillent csúcspontján a napok óta fokozódó feszültség, már kinn álltam a színpadon, ha úgy tetszik, már elemeltem a gépet, már bódult fejjel repültem, már csak átéltem a rég eltervezettet, már zajlott az előadás, már nem lehetett leszállni, nem engedett a hosszú idő alatt összegyűlt s már szabadjára engedett erő. Nem is tudom, mit válaszolt, hogyan indultunk le a lépcsőn, melyikünk ment ki előbb a zöldre festett ajtón, s azt se tudnám pontosan megmutatni, hol csókolództunk olyan soká. Nagy Anikó korántsem volt olyan megközelíthetetlen, mint hittük. Járni kezdtünk, aztán szelíden kirúgtam. Azt hiszem, nem bánta, csak nem értette, miért. Nem értette, hogy nem tudtam volna úgy várni rá, ahogy a győri udvarban lakó szőke nőre vártam. Egyedül lakott talán másfél éves kislányával, talán csak húszéves volt. Akkor még nem épülhetett híd éveink száma között, hogy hozzá vezessen. Most tizenhárom éve élek együtt a nálam ugyanúgy hét évvel idősebb feleségemmel, gyermekeim édesanyjával. Lányom jövőre lesz tizenhárom éves. Győrben, ha gondoltam volna rá, nagy esküvőt képzeltem volna, misét, hófehér menyasszonyt, az ismerhető képeket. Nem kétségbeesetten megtartott gyermeket a kölcsönben lakott szükséglakásban. De nem gondoltam rá. A szőke nőre gondoltam, és öregebb szerettem volna lenni. De legalább nem a győri Bözsi néninél nyaraltatott, budapesti, általános iskolás fiú. Az biztos nem jutott eszembe, hogy egy infúziós üveg csöve vezet majd a győri udvar kekszgyártól édes illatába, a legalább hét évvel idősebb, szomszéd szőke nőhöz. Mert a kórházi ágyról már átívelt a híd a kettőnket elválasztó idő fölött, már szabadon szerethettem! De csak akkor szerettem, amikor nem. Mert várni valamit a teljesség reményében már majdnem a teljesség. Hiszen még lehet! Beteljesülése mégsem a teljesség, mert már hiányzik belőle a várakozás. Már csak az van, ami így vagy úgy beteljesült. Ezért válik világossá később, hogy a vágyakkal, tervekkel és várakozásokkal teli gyerekkor volt mégis a teljesség ideje. Csak elmenőben szól, hogy ő volt az, akire vártunk.

Ha nem ezen tűnődtem volna a szekrény oldalán átvetett tekintettel, akkor most el tudnám mesélni neked, bátyám, hogy Lajos bácsiék a Párizs melletti fogolytáborban hogyan ették meg a kerítéshez édesgetett kutyát. A Kis Herceg agyonütötte a rókát, Saint-Exupéry pedig eltűnt az égben. Háború volt. Mikor Lajos bácsi a napokon át tartó utazás után a vagonból kiszállt, egy francia katona rögtön le akarta lőni, mert két bokor között végezte el a dolgát. Szerencsére talált egy törött edénydarabot, s azzal rendet csinált, mint a macskák. Nem szóltam, de szerintem nem lőtte volna le a francia katona, mert ha lelövi, akkor Lajos bácsi ott marad a két bokor között. Az amerikai fogolytáborban mindenüket elvették és elégették, a ruháikat is, de a néger őr, ha misternek szólították, cigarettát dobált le az őrtoronyból. A legszebb zsidó nő volt Mengele ágyasa. Gondoltam, hogy volt lehetősége választani. Mikor teherbe esett a nő, a krematóriumba küldte. Ágyasával együtt önnön ágyékával nemzett ördögét is, a kis, zsidó Mengelét. Volt, aki a puskaszíját főzte puhára, azt ette meg. Lajos bácsiék bekerítették az orosz előőrsöt, és csökkentették az ellenség állományát. A csigaszögnek, amely a bakancs talpát védte a kopástól, darabszámra meg kellett lennie. De ez még korábban volt. Lajos bácsi az aknákat utálta a legjobban, mert aljas munkát végeztek. Sok véres emberi roncsot írt le kellő tárgyilagossággal, legfeljebb annyit tett hozzá, hogy szörnyű volt. Azt is inkább rövid ü-vel: szörnyü, és egy kis szünetet tartott. Aztán, mint aki a sakktábla dobozába dobált figurákra pillant, azt mondta: a háborúban fejlődik a legtöbbet a sebészet.

Mikor elég volt, ott hagytam a véres történelmet betegágyában, s azt számoltam a kórházfolyosón, hogy melyik problémát oldotta meg a világ e háború óta. A négerekét, a zsidókét, az éhezését, az aknákét? A csigaszögét, talán. A folyosó szép volt, és fejlett sebészek sétáltak rajta. Benéztem az ajtónkon vágott, börtöncellára emlékeztető, kis üvegablakon: Lajos bácsi az ágy szélén ült, az éjjeliszekrényre terített keresztrejtvény fölé hajolt, s gondosan rajzolta be a betűket. Olyan volt e kép e keretben, mint egy miniatúra a csupasz ajtóra akasztva. De mi lehetne a címe? Az ávósok üldözöttje. Franciaországi fogoly. A lekötött kalóz. Vagy Kuncz Aladár olvasása közben. Vagy: Csökkentette az ellenség állományát. Ölt, gondoltam. A hite szerinti parancsolat ellen vétett. Én meg a többi kilenc ellen vétettem. Ettől megnyugodtam. Visszamentem Lajos bácsi mellé, s ágyamból a kisablakot lestem: ha bepillant egy ápolónő, látja-e a címet? A tízparancsolat megszegői. Máskor meg azt: Tündér változatok műhelye volt a világ.

– Az egyik kezeden mintha főtt virsli volna, a másikon meg nyers – mondta lányom az infúziótól dagadt ujjaimra nézve.

– Persze, az egyik a mai, másik a holnapi vacsorám.

– Te, ha meghalsz, nem kapsz vacsorát!

– Ha nem halok meg, akkor sem kapok vacsorát.

– Jó. Akkor ha meghalsz, akkor nem kapsz infúziót!

– Rendben – mondtam megfélemlítve. – Akkor vigyázok magamra.

Aztán nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és megtámadtam tudatának még gömbölyű világát a veszendőség tapasztalatától fölsértett mondatokkal.

– Tudod, azt hiszed, hogy majd felnőttkorodban. De a neked legtöbbet ígérő majd csak most van. És ezt majd csak akkor érted meg, amikor már nincs.

– Beszélsz zöldeket!

– Hogy csak most mondhatod azt, hogy majd lehet, hogy… Akkor már az van, ami van.

– És ha neked most lovardád lenne hatvan lóval, akkor is ezt mondanád?

Erre nem tudtam válaszolni. Óvatlan voltam. Nem gondoltam rá, hogy gonoszul elejtett mondatszilánkjaimat is porhanyóssá töri lehengerlő bizalma. Nem mondhattam neki, hogy ha nekem lovardám lenne hatvan lóval, akkor az most nem én lennék, s akkor ő sem lenne ő… A párbeszédben alulmaradtam. Talált, mondta volna Lajos bácsi, megint csökkentettük az ellenség állományát, s arra nem gondolt volna közben, hogy a háborút már elvesztette, mielőtt lőtt volna egyet is. Zsófi is elkönyvelhette mostani győzelmét, mert visszatért apja szórakoztatásához.

– Te, szerintem az orvosokat nem érdekli, ha éhen halsz. Majd büszkék lesznek, hogy meggyógyult a hasnyálizéd. Mid van neked?

Arra gondoltam, hogy az mégiscsak valami vigasz, mint az ital, ha belőlük töltekezünk. Hazamegyek, és nagy korsókkal habzsolom majd Matyi szavait, hogy berúgjak tőle.

– Hallod? Mid van neked?

– Nekem lovardám van hatvan lóval.

– Lökött.

Röhögtünk.

A látszat csalna, bátyám? Aligha. A valóság elkerülésének vágya miatt csal az ember, ebben eszköze a látszat megteremtése. A nevetés az elharapott fájdalom fölött, az üres gyomorból induló, újabb munkaenergiák. De olykor e vágy mögött már nem áll elég cselekvő, teremtő erő, s ekkor a halandó a másik oldalról kerüli meg a valóságot: úgy, hogy maga a valós kép marad látszat a tényleges és lényeges belső történésekhez képest. Ilyenkor a valóságot elkerülni vágyó ember már nem telefonál, nem hülyéskedik, nem kiállítást nyit meg, hanem Bözsi néni udvarában ül, a Vérmezőn biciklizik, vagy hatvan lovával van a lovardájában. Csak a csupasz ajtóra akasztott, cím nélküli miniatúrán látszik úgy, hogy kórházban fekszik. De nem adja föl a harcot, hogy megkerülje a valóságot. Éppen azért, mert nagyon is tisztában van vele. És csak úgy marad kedve élni, ha fönntarthatja az élet teljességének legalább a látszatát.

Jóval azután, amikor a világsajtót már bejárta a hír, hogy Freddie Mercury, a Queen együttes énekese gyógyíthatatlan betegségben szenved, mikor már azok is értesültek erről a híradókból, akik addig sosem hallottak róla, akkor, két nappal halála előtt, ez a rockzenész bejelentette, hogy gyógyíthatatlannak tartott betegségben szenved ugyan, de orvosai segítségével fölveszi a harcot a halálos kórral szemben, és meg fog gyógyulni. Az eget akarta meghasítani hangja, úgy énekelte: The Show Must Go On. Mert nincs más választásunk. De az ég nem hasadt meg, és nem pottyant le belőle az Isten, hogy szembesüljön Freddie Mercury valóságot megkerülni vágyó akaratával. Azért nem hasadt meg, mert az Isten pontosan ezt várta Freddie Mercurytól. Anyám és te, bátyám, még azt is mondanátok, ha ismernétek ezt a rockzenészt, hogy azért áldotta meg az Isten tehetségével, hogy ezt elmondhassa nekem is. Hogy a show-nak mennie kell. A látszatot fönn kell tartanunk. Két nappal halálunk előtt is.

Sok bölcsesség szól a látszatról, és majdnem mind ellene beszél. Oly gyakori minden korban és minden nemzet irodalmában a figyelmeztetés: vigyázz, a látszat csal!, hogy vélhetően egy bölcs előember eszelhette ki az első ilyen jellegű aforizmát. Csak Kölcsey Ferenc gondolt Freddie Mercuryra. „Az ember külsője és belsője közt természetes viszony van; s ha valakiről ítélni akarsz: mindkettőre figyelmezned kell.” Lelkünk legmélyét mutathatja meg, hogy milyen hamis képet festünk magunkról!

Tudod, bátyám, hogy az ital a valóság elkerülésének egyik ősi, szép eszköze. Vonzóbb nőket kínál, és sosem volt hangulatokat, mélyebb értelmű mondatokat, végül mély értelmű tárgyakat is. Aztán a szüntelen gyakorlat fizikailag teszi uralkodóvá a látszatot a valóságot csak megkerülni vágyó emberen, s végezetül már önmagát is csak saját mérgezett másaként ismeri föl. A látszat csapdájába esik. És akkor újból meg kell tanulnia egyedül, saját erejéből sosem volt hangulatokat teremtenie, megéreznie a mégis vonzót a nőkben, figyelnie a mondatok mélyebb sugalmaira, és pontosan megértenie a macskakövek panaszát. Meg kell tanulnia úgy élni, mintha állandóan részeg lenne: minden iránt fokozottan érzékenyen, átlelkesülten és bátran. Ha nem sikerül, kár volt abbahagynia az ivást.

A C folyosó végében nyílt az a hátsó lépcsőház, melynek fordulóiban vacak székek és hamutartók voltak elhelyezve. Itt találkoztam rendszeresen a hegedűművész édesanyjával, a hallgatag munkással, a vidéki ápolónővel, a disztribúciós igazgatóval, Komjáti nénivel és az el nem nevezett férfival. Reggelente Komjáti néni volt az első, akit a hátsó lépcsőházban látni lehetett. Ilyenkor már harmadszor, negyedszer volt kinn, s habár a reggeliosztáshoz még el sem kezdték megpakolni az ezüstös tálcatartó kocsikat, ő már bőségesen megreggelizett. Törökbálinton élt egy tanyán, a férje kétnaponta hozott neki kolbászt, szalonnát, hagymát és cigarettát, Komjáti néni pedig hazaküldte a kórházi kosztot a disznóknak. Egyszerű visszérműtétje volt, nem is panaszkodott, csak szerette volna már tenni a dolgát a ház körül. Meg kell csinálni, hiába, no, mondogatta, csak pénzbe kerül, utána mind tartja a markát! (Tőlem az ápolólányok sem fogadtak el semmit, ami többszörös jóérzéssel töltött el.) A vidéki ápolónő, akit alföldi városkájában már egyszer sikertelenül megműtöttek, úgy tudta az otthoniaktól, hogy a fővárosban a sebészek már a műtét előtt kérik a pénzt. Két nappal a petefészekműtétje után, mikor először kitámolygott cigarettázni, már rettentő zavarban volt, mert még mindig nem kapott árajánlatot. Én most már pénzt fogok kérni, ha még egyszer megműtenek, mert már úgyis csak ők profitálhatnak ebből az egészből, mondta a híres hegedűművész édesanyja. Tumor, kedvesem. Azt mondták, ha öt évet élek, akkor rendben van. Ez a negyedik év, s látja, itt vagyok. A disztribúciós igazgatónak a gyomrát műtötték. Kijáratát teljesen elzárta a fölsebesedett fekély, ezért az utolsó időben, mint a kenguru a kicsinyét, már csak elrejteni tudta az élelmet, zsebbé vált gyomrának bejárata lett a kijárata is. Mosolygós, őszes, rövid hajú, fiatal férfi volt, akinek csaknem vidám arcát eleinte csak kínba torzulva láttam. Felesége mindennap meglátogatta, és gondosan elszedte a cigarettáit, így az enyémből élt. A műtét után először csak egy slukkot kért, aztán egyre több szálat, félve, hogy mi lesz otthon, ahol majd nem dohányozhat. Te, menjünk ebből a büdösből, mert a feleségem megöl, ha meglát. Lassan csoszogtunk vissza a C folyosón. Egyik kezében a gyomrából szivárgó véres váladékot tartalmazó műanyag zacskó himbálódzott, s a nyakán neki is ott volt a fájdalomcsillapításhoz ereibe bevezetett vékony cső gézlappal leragasztott kimenete. Majd a kutyát bezárja a feleségem, ha hazamegyek. Mert az úgy ugrik nekem, hogy földönt. Nekem ne mondja senki, hogy nincs ilyen! Hétfőn műtöttek, s a kutyám egész nap idegesen járkált föl-le, meg se lehetett simogatni. Te, az érezte! Az aggódott értem, mondta csodálattal. Az ajtónál elbúcsúzott. Köszi az aprót a telefonhoz! Meg a cigit. Köszi mindent! Persze, intettem. A híres hegedűművész édesanyja tanította meg, hogyan kell köhögni vágott sebbel a hasán. Mikor tavaly műtöttek, rám ült egy kövér ápolónő, ha köhögnöm kellett. Ősz, okos szemű nő volt, akin látszott, hogy méltóságát és finomságát a leggaládabb vágások és nyomorúságok alatt is meg fogja tartani. Szorítsa a hasát, ha köhögnie kell! Öreg Menő Manó vagyok én ebben, mondta, aztán kedvesen rámosolygott a disztribúciós igazgatóra, és elég okos hozzá, hogy tudjam, mi vár rám. Mindig van remény, hörögte a gyomorműtött igazgató. Tudja, ha nem lenne egy gyönyörű fiam… (A fiát sokan ismerték, kissé torzszülött volt, messziről nem lehetett megállapítani, hogy férfi lehet-e vagy nő.) Már rég föladtam volna: csak érte teszem. De látja, nem megy. Különben csak cigarettázom. Hát tegye a cigarettáért is, mondta összegörnyedve, elfúló hangon a disztribúciós igazgató, hátha akkor jobban megy! Szorítsa a hasát, meglátja, igazam lesz! Maga is meglátja, nekem is, mondta az őszes férfi, és még mindig vidám volt fuldokló arca. A hegedűművész édesanyja mosolyogva rázta a fejét, aztán, mint egy nyugdíjazott angyal, elsétált szőrös, fehér köntösében. A disztribúciós igazgató végre fölegyenesedett. Úgy utálom azt az ágyat, úgy gyűlölök ott feküdni! Ha visszamegyek, esküszöm, belerúgok, és fölemelte vékony, gumipapucsos lábát. A gyanúsan tüskére vágott hajú, beesett arcú, el nem nevezett férfi két véres zacskót is hurcolt magával. Valamit elszúrtak, mondta tűnődve, két kivezető nyílást is csináltak. Tudtam, hogy kivették a fél gyomrát, s az utolsó napokban már azt is, hogy áttételes rákja van. Karácsonykor hazaengedik majd, ha kihúzza addig. Nem szabadna ennyi váladéknak jönni. A doki azt mondta, a műtét után két héttel elmehetek, s már hat hete vagyok itt. Fölvonta szemöldökét. Kétkedve, de nagyot szívott cigarettájából. Csak az általam munkásnak tartott, rossz arcú, talán félig cigány férfi nem szólt soha egy szót sem. Sietve, türelmetlenül leült a hátsó lépcsőház fordulójába kitett székre, előrehajolt, jobb könyökével térdére támaszkodott, s mint aki száját nem akarja elvonni kezében füstölgő cigarettájától, úgy maradt, görnyedten és némán. Ez az arcából ítélve eddig csak eléggé egyszerű kérdésekkel szembesült férfi ott, a C folyosó végén olyan dolgokról gondolkozott, amelyekről még addig sosem.

A kilencvenéves Lajos bácsit persze csak saját kérésére műtötték meg, mert egy ártalmatlan daganat alvás közben kissé nyomta. Tudja, olyan kényelmetlen, mikor fordulok. Hát megoperálták. Aznap délután tűzszünet volt a szobánkban. A váratlan csendességet arra használtam föl, hogy csúnya dolgokat firkáltam füzetembe. Utólag látom, hogy végül is csak méregteleníteni igyekeztem a halandóság egyszerűségétől terhelt tudatomat, ezért írtam le cinikus közönyösséggel ismerőseim elképzelt sorsát. Látod, bátyám, így.

Az őszes, mosolygós férfi két évvel később a Kútvölgyi úti kórházban halt meg gyomorrákban. A feleségének akkor már egy éve új kapcsolata volt. Nem szeretője volt, hanem újra szerelmes lett. A temetésre már az új férfival együtt mentek el, hiszen apja, anyja és húga is régen tudott élete nagy változásáról.

Mindez persze nem igaz. Én sem öt év után, hanem elbocsátásomra egy héttel jártam a Kútvölgyi úti kórházban. Csak a hallgatag munkással találkoztam, de ő is jobban nézett ki. Még meg is szólított. A többiek már mind hazamentek. A nővérek pultja mellett már állt egy földíszített fenyőfa, pedig még egy hét volt karácsonyig. Erről eszembe jutott az el nem nevezett férfi, s minthogy valóban soká kellett várakoznom a betegek között, elsétáltam a B folyosó végére, ahhoz a szobához, ahol feküdt. Üres volt az ágya, csak a deszkák hevertek az alján, a matrac is hiányzott. Biztos hajnalban vitték le, s még nem vetettek új ágyat. Lám, az ő halálát nem képzeltem el, gondoltam visszafelé. Még mindig volt időm, ezért elmentem a C folyosó végére is, s elővettem egy cigarettát a hátsó lépcsőházban. Tíz napja lehetett, hogy olyan hosszan fölhúzta a szemöldökét, és kétkedve, de nagyot szívott a cigarettájából.

Kifelé menet a kórházkapuban Freddie Mercuryval találkoztam. Barátságosan köszöntött, még vissza is lépett a forgóajtóból, de sokat nem beszéltünk, mert loholt valahová. Bátyám, mikor említettelek, mondta, hogy félretett neked egy gyűjteményes lemezt, úgy emlékszik, meg is címezte már Mr. Mikes névre, de nem volt még ideje postára adni. Egyébként sok szeretettel köszönt, és kívánja, hogy tartson meg az Isten sokáig jó egészségben!

Ahogy én is kívánom, kedves bátyám.