Kortárs

 

Vathy Zsuzsa

Medárd

A Medárd-napi változás felbolygatta a napok rendjét. Az egyik reggel sötét volt, a másik világos. Napközben legalább háromszor beborult, majd kiderült, a fényesség arra inspirálta az embereket, induljanak el hazulról, és csináljanak valamit, amit egyébként nem csinálnának, az eső viszont – furcsa módon mindig zivatar lett belőle – nem engedte, hogy eljussanak, ahova elindultak, és megcsinálják, amit csinálni akartak.

A város fölött egyszer sötétség, egyszer világosság uralkodott. A híd egyik vége a sötétségé volt, a másik a világosságé, mögötte a hegy szürke párába veszett, a házak fölött pedig füstként gomolyogtak a felhők.

Egyik reggel kopogós eső esett, olyan volt a hangja, mintha hosszú szögek potyognának az égből. Sötét és még sötétebb felhők vágtáztak az égen, s június ide vagy oda, hideg volt. Aki dolgozni ment, akár vitt ernyőt, akár nem, átázott ruhájában, cipőjében egész nap fagyoskodott a munkahelyén.

Medárd második hete elárasztotta vízzel a falvakat. Házak dőltek össze, a folyók kiléptek a medrükből, kutyaólak, lavórok úsztak a víz tetején. Senki nem tudta, hol vannak az árkok, a kerítések, utakat zártak le a forgalom elől, a vízzel elárasztott helyekre helikopterrel vitték a kenyeret. Aztán kisütött a nap, a gabona fölkelt, a víz az elöntött földekről visszahúzódott, ritkult a pára, könnyebb lett a levegő. Majd kezdődött minden elölről.

A naptár szerinti nyár első napján hideg lett, tombolt a szél, és a fákat ugyanolyan könnyen csavarta ki a földből, mint az emberek kezéből az ernyőt. A felhők alacsonyan jöttek-mentek, szinte érintették a háztetőket. De előbb-utóbb mégiscsak nyár lett, sőt, a június vége igazi kánikulával köszöntött be. Az iskolások és a szezon eleji nyaralók igen örültek a jó időnek, a forró nappaloktól és meleg éjszakáktól a tavak, a folyók vize rekordhőmérsékletet ért el, s aki nyaralni ment, nyomban elfelejtette a sok kellemetlenséget, amit néhány héten keresztül Medárd okozott.

A Hajagos patak melletti Hajagosfán Keresztes János nyugdíjas, egyedül élő, elvált ember, elszánja magát, amire évek óta nem tudta elszánni: beköltözik fiatal rokonaihoz a városba, eladja a házát, és a pénzt tartásdíj, vagy ha úgy tetszik, örökség fejében nekik ajándékozza. Az új tulajdonos majd nyáron érkezik. A fiatalok egyik vasárnap eljönnek Jánosért, a bútorokat feldobják egy teherautóra, ami nem fér fel, marad, az öreg harcost felsegítik a teherautó platójára. Keresztes János fiatal korában képzetlen, ám lelkes katonatiszt volt, egy rövid ideig körzeti rendőr, aztán újra visszament a hadsereghez, de akkor már nem tiszt volt, hanem szakács, végül egy bőrgyárból, raktárosként ment nyugdíjba. Felesége akkor már legalább tíz éve elhagyta, és amikor Keresztes János a fiatal rokonok mellett döntött, egyúttal arról is döntött, hogy nem vár rá tovább, és nem is házasodik meg újra. A teherautó platójáról barátságosan integetve elbúcsúzott a szomszédoktól, a falutól, a házától, és örökre kigördült a Róka utcából.

Mások élték tovább a megszokott életüket. Akik nem mentek nyaralni, és a forró városban maradtak, izzadtak a járműveken, az aluljárókban, éjszaka a hálószobájukban verejtékeztek, és alig hittek a szemüknek, amikor látták, hogy a hőmérők negyvenhárom fokot mutatnak. Ezután mindenki azt hitte, az idén „egy félidős Medárd” volt, annyi eső esett, amennyi esett, nincs folytatás.

De nem így történt. Nyolc-tíz nap múlva még vadabbul, még szertelenebbül támadott Medárd. Naponta többször is elsötétült az ég – a házfalak kísértetiesen világítottak ebben a nappali sötétségben –, a szél a nap egy bizonyos szakaszában, mindig délután két órakor trombitálni kezdett, s ez a trombitaszó hozta meg nap mint nap az esőt. Az embereken felváltva vett erőt a tehetetlen, ernyedt fáradtság és az izgatott tenni vágyás, az eső után szinte kapóra jött a parancs, hogy mindenki azonnal merje a vizet, és az utca minden épkézláb embere menekítse a házukba szorultakat. Mások azt állították, időnként mintha különös erő és különös harag szállta volna meg őket, éjszaka például maguktól is felkeltek, és ha más munka nem akadt, akkor az előző napi sarat merték ki a csatornákból. És újságolták egymásnak, hogy a szomszéd faluban egyetlen éjszaka annyi eső esett, mint máskor egy év alatt, hogy az előző héten melegrekordok dőltek meg, az ország két távoli pontján az évszázad legmelegebb napjánál is melegebbet mértek.

Az öregek csóválták a fejüket, nem értették, miért csinálja velük ezt Medárd püspök. Ők nem tudnak már segíteni semmiben, csak nézik, ahogy a tűzoltók a kidöntött fákat az útról elvonszolják, ahogy a döglött állatokat elviszi a víz, ahogy a férfiak a nyakukban cipelik a gyerekeket, az asszonyok az ennivalót, közben sírnak, és a politikát sem hagyják ki a szidalmazásból, amiért ilyen későn kezdték el a védekezést, nem így és nem ekkor kellett volna.

Hogy az utolsó vihar pontosan mikor volt, már úgyse számít. Egy hatalmas felhőszakadással – akkora jég esett, mint a germersdorfi cseresznye – látszólag megint eltávozott Medárd. Erős északi szél jött, elfújta a felhőket, és heteken át nem esett több eső.

Akik sokat vannak szabadban, elsősorban a falusi emberek, szó szerint a bőrükön érzik az időjárást, reggeltől estig sokféle módon érzékelik. Szélviharok, zivatarok, mennydörgés idején például nyugtalanok lesznek ők is, mint a kutyák, a madarak, a méhek. Sorsdöntő elhatározások születnek meg a fejükben, olyanok, amelyek egész életüket befolyásolják; mások más módot találnak ki, hogy levezessék a nyugtalanságukat, amit talán a föld, talán a felhők mágneses többlete adott át nekik; és olyanok is vannak, akiknek hirtelen megvilágosodik az agyuk, s a kegyelem eme pillanatában megértik, mit kell tenniük, amit már régen meg kellett volna tenni, és megértenek olyan dolgokat is, amiket addig nem értettek.

Hajagosfán, a Róka utcában, ahonnét Keresztes János eltávozott, a Legény család még aznap hozzákezd a tavalyról elhalasztott építkezéshez: emeletes takarmánysilót, trágyatárolót és melléjük istállót épít. Az ács, aki náluk dolgozik, mocskos beszédű ember, egyetlen mondatot sem tud kimondani a kurvaanyádpicsája nélkül. Nyár elejétől nyár végéig minden szombat-vasárnapot a Legény családnál tölt, együtt építkeznek, együtt dolgoznak és együtt káromkodnak. A közelebbi, a távolabbi szomszédok és a két Legény gyerek minden hét végén hallja a válogatott, kacskaringós káromkodást, mert a gyerekek, a két Legény fiú, ha csak tehetik, segédkeznek szüleiknek és az ácsnak. Munkalázban égnek mind az öten, dolgoznak és kiáltoznak, mintha megszállta volna őket a munka izgága ördöge. Bár az ács a bolond idővel hozza összefüggésbe a szitkokat, azt állítja, ha nem volna meleg, és nem lógna örökké a fejük fölött az eső, inkább az angyalok cicijét emlegetné ő is, és nem az anyja micsodáját. Sötétedés után se bírják abbahagyni a munkát. Amikor a szülők kidőlnek és lefekszenek, a gyerekek tüzet gyújtanak, körbefutják a tüzet, és azt kiáltozzák: „Szemed a seggibe! Szemem a seggedbe!” Az ács leteszi a fűrészt, megköpi a tenyerét, és azt mondja, ő jobbat tud ennél. Kéreti magát, pedig alig várja, hogy mondhassa: „Kígyófasza szemed közé, kígyópicsa nyakad köré.” A gyerekek rohannak a tűz körül, és kiáltozzák, amit az ácstól hallottak.

Elemér szomszédot ezeken a különös napokon az ivás démona szállja meg, és az állatok iránti féktelen szeretet. Ébredés után, mint mindig, megiszik egy pohár pálinkát, azután egész délelőtt hathetes libáival van elfoglalva. Tereli és hívja őket: „Picinyeim, kincseim, gyertek! erre gyertek! gyertek utánam, kincseim.” Fölemeli a karját, lépked előttük, mint egy óriási gúnár, a libák totyognak utána. Elemér boldog. Minden kör után megiszik egy pohár bort, és egyre hangosabban kiabál. Délben megeteti az állatokat, majd eszik ő is. Ebéd után sziesztázik. Amikor fölkel az alvásból, és a liter bort kialudta, rosszkedvű, mogorva. „Büdös disznók – mondja az állatoknak –, majd adok nektek, elvágom a nyakatokat.” Aztán megint dicsekedni kezd: neki nincs szüksége rá, hogy a füvet nyírja, mint mások, nem kell kaszát élesítenie, az ő udvarát az állatai rendben tartják. Telik az idő, és amikor már az újabb liter bort lenyelte – arca vörös és dagadt, a szeme „beborult” –, gyengédségi roham szállja meg. „Repüljetek utánam! – mondja az állatoknak. – Így, így! Repüljetek, kicsinyeim! Repüljetek!” Fölemeli a karját, fölugrik a levegőbe, és mint egy óriási fekete gúnár, ugrándozik előttük. Fölszáll, földet ér, fölszáll, földet ér. Aztán fölkapja a legnagyobbat, magához szorítja: „A te nyakadat vágom el először, a te hájadat fejtem le elsőnek.” Belefúrja az arcát a pihék közé, becsókol a liba szárnya alá.

A Felvinci házaspár házuk nyári nagytakarítását végzi. Csak ketten laknak a házban, gyerekük nincs. Az asszony és a férfi egyformán magasak, egyformán erősek. Reggeltől estig dolgoznak, talán semmit se szeretnek annyira, mint a munkát. Az asszony a szoba egyik sarkát pókhálózza, a férfi a másikat. Amikor leverték a hálót, a menekülő pókok után vetik magukat. A férfi cirokseprőjével lecsap az óriás pókra, a földhöz nyomja. A feleség rálép, széttiporja. „Anyád mindenit – mondja –, majd adok én neked!”

Tóni bácsi Elemér második szomszédja. Mióta a felesége meghalt, az iskolából kapja az ebédet, a konyháról ételhordóban hozzák neki. Megeszi, szó sincs róla, de alig várja, hogy délután legyen. Öt órakor a kertben, az asztalra kiteszi maga elé a sonkát, a hagymát, a pirospaprikát – saját kézzel szedte, törte, őrölte – és saját borát. Lassan eszik. Deszkán katonákra vágja a sonkát, karika hagymát hozzá és egy darab kenyeret. A hús is jó, a füstölés is, a hagyma is. A kenyér friss, mint mindig, a bor kiváló. Tóni bácsi erre a percre várt egész nap. Ahogy az éhsége csillapul, az öröme egyre nő. Amíg van mit enni, gondolja, és ekkora öröm az evés, addig nincs semmi baj.

Aztán eljön Medárd utolsó napja. Az utolsó nyelvöltés következik, ha ugyan az időjárásnak van még bármi köze Medárdhoz. Délről párás, afrikai meleg jön, vagyis inkább forróság. Egy csepp eső sem esik, de a levegő telítve van párával, a kiterített ruha nem szárad meg, nedves marad. Amikor a szél megáll, mintha meleg vízzel öntenék le az embereket. Csak sejteni lehet, hogy ezen a napon teremtő energiák helyett gonosz erők működnek, ismeretlen ördögök játszmái zajlanak. Az asszonyok sírva fakadnak, és nem értik, miért sírnak. Felfoghatatlan, mondja valaki, hogy Medárd püspök, aki annyi jót tett – keresztény hitre térített sok pogányt, majdnem száz évig élt, és a jó emberek hosszú élete mindig sok hasznot hoz a világnak –, hogy jön össze ezzel a fullasztó hőséggel. Ki érti, hogy a néphit miért Medárd nevével kapcsolja össze az időjárás sok-sok komiszságát?

Janka asszony és férje, Hans, a Róka utca legszélső házában laknak. Azt tapasztalják, hogy mióta a nyolcvanadik évükhöz közelednek, különböző furcsa dolgok történnek velük. Ezen az utolsó Medárd-napon Janka asszony meglepve veszi észre, hogy érti a darazsak beszédét. Az egyik darázs az előbb azt mondta a másiknak: itt ma lekvárt főznek. Vagy csak álmodta volna? Szegény darazsak! Hogy tudna ő lekvárt főzni, amikor fölkelni is alig van ereje. Férje viszont ezen a reggelen arra ébredt, hogy „valami az agyára szállt”, nem tud úgy beszélni, nem tud úgy gondolkozni, mint máskor. Talán estére elmúlik?

Janka asszonynak és férjének, Hansnak ezen a napon, ki tudja, miért, reggeltől estig életük legnehezebb időszaka jár a fejében. A kényszermunka, a láger, a nap, amikor elvitték őket. Nem ám egyszerre! A férfiakat a cséplőgép mellől vitték el, az asszonyokat otthonról, néhány nappal később. Csak azt nem vitték el, akinek négyévesnél kisebb volt a gyereke! Téglagyár, bánya, kolhoz. Három évig éltek egy közeli lágerben – ezerötszáz kilométerre innen – egymás mellett. És nem tudtak egymásról! Jankát hamarabb hazaengedték, a férjét később. Most már biztosak benne, hogy azért kerültek vissza mind a ketten, mert soványak voltak. A lágerben mindig a kövérek haltak meg előbb. Ők rosszul bírták a csalánlevest, a káposztalevest, a munkát. Amikor három év után összetalálkoztak, csak sírtak mind a ketten, ahogy sírnak most is. Pedig jobb volna nem sírni, a sírás kiveszi az erőt, és ők úgyis minden nappal gyengébbek. De sírnak. Olyan komisz, olyan szívfájdító ez a mai nap.

És ha már sírnak, hadd sírjanak egy sort a fiukért is, Mátéért, aki két éve hagyta itt őket. Egy seb lett a száján, terjeszkedett, nőtt, bement a torkába, a gyomrába is. Nem tudták kigyógyítani belőle. Máté azt mondta, ha meghal, ne sírjanak érte, ne sajnálják. De ki tudja megállni? Pedig kapálni kellene, permetezni, rendet csinálni a házban.

A nyugdíjas tanítót a Róka utcai tanítólakásban megint másféle varázslat tartja hatalmában. Egy számítógép előtt ül, öreg íróasztalánál, és a képernyőn keres valamit. Egy madarat! Bal kezével megsimogatja a halk morajt hallató készüléket, ami ezt a csodát teszi vele, a jobbal egy szív alakú szerkezetet mozgat. Kattint. Hírek. Megint kattint. Egy félmeztelen nőt lát. Nem érti, hogy került a nő ide. Kattint. Visszajönnek a madarak! Házi rozsdafarkú, bölömbika, süvöltő. Dilibdad, mondja az egyik, üprum, bömböli a másik. Énekelnek, majd megint eltűnnek. A tanító próbálja visszahozni őket. A készülék a lányáé, a falu túlsó felén laknak, nem kérheti meg, hogy jöjjön át, hozza be a madarakat a képernyőre. Pedig milyen szépek voltak. Kattint, de se a félmeztelen nő, se a madarak nincsenek sehol. Ha kaland, gondolja, legyen kaland. Jöjjön, aminek jönnie kell. Híres együttesek nevei. Valaki megkéri, írjon levelet neki. Egy másik ismeretlen arra kéri, tegye meg észrevételeit a „világhírű gondolatokkal kapcsolatban”. Küldjön képeslapot. Válasszon receptet. Válasszon magának új bútorokat.

A férfi körülnéz a szobában, mintha onnét várna segítséget. Sárga heverő, szerény, elhasznált fotelok, lámpa, asztal. Egy élet munkája.

Visszajöttek! Süvöltő, mondja örömmel. Énekes rigó. Nézi őket, és könnyes lesz a szeme. Foglalkozási ártalom, gondolja, a kíváncsiság is, a meghatódás is. Csak azt nem érti, miért fontos neki, hogy egy dobozból csalja elő az énekes rigót, a süvöltőt. Abbahagyhatná, és ülhetne kinn a szőlejében, van ott is asztal, pad, madarak… Nem hagyja abba. Keres egy meggyvágót, szeretné hallani a hangját. A gép most azt írja ki: nagyvilág. Középen egy földgömb forog. Ó! Aztán: Medárd. Medárd nem kell. Medárd elmúlt. Azután: szőlőművelés.

A tanító a bal kezével megint megsimogatja a gépet. A szőlőművelésbe azért belenézek, gondolja – lemosó permetezés, mészkénlé, ezeket én is tudom, atkák, levélférgek, semmi új –, akkor hát jöjjenek újra a madarak. Jönnek. Füzike, ugartyúk, uhu, rozsdafarkú és – végre – meggyvágó!

A képtől még nem, de a meggyvágó énekétől a tanító könnyezni kezd. Vén bolond, mondja magának. Csak nem sírsz, vén bolond?

 

vissza