F. F. fája

Titkokat kellene megfejteni, Feri, mindenekelőtt talán azt, hogy immár kerek tíz éve merre barangolsz, ami számunkra, evilági halandók számára mégiscsak a legnagyobb titok, a titkok titka.

Ezen töröm a fejemet, és még sok minden máson, komolynak vélt és haszontalan dolgokon, miközben egy bálványt faragok.

Mert rákaptam a faragásra.

Ha már nem tudok verset faragni, jóllehet néhányszor megpróbálkoztam vele, persze sikertelenül, mert a kutya se ugatta meg őket – egy kivételével, azt se mívessége miatt, hanem inkább azért, amit el szerettem volna benne sírni… tehát ha már nem tudok verset faragni, megpróbálkozom a fával.

Most épp a Te fádnak egy darabját forgatom a kezemben.

Állt „annak idején” az ablakotok alatti piciny parkban, a Pirosi út elején egy fa, amelynek akkor még nem tudtam a nevét, talán Te sem, elgyönyörködve benne, megrendült arccal egyszer így mutattál rá: „Apokaliptikus szépségű!”

Akkor figyeltem fel először erre a vörös bugákat termő díszfára. Azóta a nevének is utánanéztem: ecetszömörce. Amit pedig általában ecetfának ismerünk (még József Attila versében is ezen a néven szerepel), az tulajdonképpen bálványfa. De mindez nem tartozik a megfejthetetlen titkok közé.

Apokaliptikus szépségű – mondtad tehát arra a díszfácskára, amelynek az éjjeli vihar lehasította egy ágát. Talán ez rendített meg. Hiszen a költőket annyi minden megérinti. Bizony olykor még egy árva fűszál is. Valami látomásszerű ragadhatott meg a vihar által lehasított ágban, az egész fában, úgy, ahogy ott állt, illetve ahogy akkor Te megálltál előtte? Mert az apokaliptikus látomásszerűt, végítéletszerűt jelent, fenyegető, misztikus jóslatokat.

Most azt szeretném Neked elmondani, hogy itt, a szomszédságomban egy jóembertől néhány darab szömörcefát kaptam, egyiket most farigcsálom, miközben azzal gyötröm magamat, merre járhatsz most. Most. Mert most mi még itt mászkálunk, ahol távozásod óta mind bizonytalanabb a helyzetünk. Ma, hazafelé jövet, elbámészkodtam azon a háromszögletű terecskén, amit Rólad neveztek el; ez a tér, amint Te már ezt nem tudhatod, a Miroslav Antić utcában folytatódik, illetve az az utca torkollik ebbe a térbe. A térnek van egy kicsiny története, vagy talán kettő is – miután fölszögezték a sarkára a neveddel azt a kék táblát, nemsokára valaki leverte, aztán viszszaszögezték, majd újra leverték. Bada Pista, a gyűjtő, megszerezte a meggyalázott táblát, s magával cipelte a rendezvényeire, hogy bejelenthesse a hallgatóságnak: érezzék magukat a Fehér Ferenc téren! Hiszen immár ott díszelgett a tábla előttük a terem falán… De nemcsak Téged akartak erről a térről kiebrudalni, Csáki Lajos szobrát is ledöntötték azok, akik azt hiszik magukról, hogy Újvidék városa egyedül az övék. Jó ideje azonban újra a helyén van a táblád, nem tudom, a tér lakói közül tudja-e valaki, ki is volt az a Fehér Ferenc.

Nekem szomszédom volt, mégpedig a város két különböző pontján is. Így is szólított meg, ha néha találkoztunk: „szomszéd”. Mert noha szomszédok voltunk, meglehetős ritkán találkoztunk. Jobban mondva: nem jártunk össze. „Közös dolgainkat” mindketten egymagunkban beszélgettük meg.

Fehér Ferenc költő volt, tíz éve halott. Egy fehér márványtömb alatt egy irdatlan temetőben pihen. A lakásába idegenek költöztek, ahogyan az általában lenni szokott. Ha annak idején nem is nagyon jártunk össze, tudtam, mindig tudtam, hogy itt van a szomszédságunkban; ha későn tértem haza, felnéztem a dolgozószobája ablakára: fönn van-e még? Önkéntelenül egy ideig még „azután” is, akkor, amikor az ablakára fölkerültek azok az „idegen” függönyök.

Hol járhatsz most – kérdezgetem magamtól farigcsálás közben –, megtaláltad-e a helyed abban a határtalan térben, otthonra leltél-e abban a végtelen időben, tudod-e, hogy a neveddel jelzett téren egy könyvkiadó is fészket rakott, talán épp abban az épületben, ahol egy pártklub, pártkocsma is megnyílt? Nemegyszer jutott eszembe, hogy betérek egy targyira, de amióta itthagytál bennünket, nagyon veszélyesek lettek ezek a balkáni kocsmák. De nem is annyira a targyi vonzott volna oda, hanem arra voltam és vagyok még mindig kíváncsi, hogyan festhet a Fehér Ferenc tér egy kiskocsma ajtaján kitekintve.

A „fád”, a szömörcefa nagyon szép, különösen ha az ember lefejti róla a kérgét, s kivillan alóla a fehér húsa, a húsa alatt pedig aranysárga csontozata. Ha nem jelent volna meg előtted akkortájt az az apokaliptikus látomás – amely mintha korai halálod előhírnöke lett volna –, most faragványommal buszra ülnék, s elvinném Neked a művemet Doroszlóra. Hogy megajándékozzalak vele. Hálából azért, hogy fölhívtad a figyelmemet erre a sírásra fakasztó, szép fára.

Németh István