Kolozsvári Papp László

Valagova, valagova!

A X./b, melynek padsoraiban érettségiztem, a csontja velejéig reakciós volt, ami nem csekélység 1956-ban, Kolozsváron…

Így kezdtem volna áprilisi dolgozatomat, s folytatom vidám-szomorú esetekkel, magamban gomolygatva holmi végkövetkeztetést (nem végítéletet), melyhez aztán vagy eljutok, vagy nem. Február közepén azonban felhív a Kortárs főszerkesztője, s azon a hangon, amire a drámai egyszerűség úgy illik, mint fecskére a villás farok, közli: Laci, lehet, hogy a márciusi Kortárs nem jelenik meg! Merthogy nincs gazdája a támogatásoknak, a nyomdaszámlák szorítanak (a honoráriumok nem, azok lazák, mint halott ember nadrágszíja), kimerült jóformán minden lehetőség…

Később a szerkesztőmtől, Tárnok Zoltántól – harmatosan naiv úr – megtudom, hogy ez mindig is így volt (mint a világi élet), aztán mégiscsak lett valahogyan (üvöltve kérdeztük egymástól idétlen kamaszfejjel a nyílt utcán: gova?, gova?, segova!, segova!, mégiscsak valagova!, valagova!). Merthogy egy negyvennégy évig tűzön-vízen, történelmen áthatoló irodalmi lap, maga is sajátos történelemkönyve a korokból ötvöződött korszaknak, a Kortárs mégsem szűnhet meg csak úgy ukmukfukk! Megszűnhet, Zolikám, megszűnhet, „itt már orvost is öltek, régi étterem”, az urak ezt nem értik; lesz helyette más, van is, mondják futólagos hangon. A tárgy fölött nem a tárgy alapos ismeretében zeng az ítélet, hanem csak úgy fölétaknyul, s megyünk valagova, valagova! Irodalmi folyóiratunknál nagyobb horderejű (ha lényegét tekintve nem is fontosabb) kulturális, művelődési (és persze politikai) intézmények esetében is teljes a politikai káosz, egyvalami biztos: a lét bizonytalansága; senki sem tud semmit, senki sem ért semmit, ha majd lesz belőle valami, arra mondják rá, hogy éppen ezt akartuk! Nincs kulturális politikánk. Van néhány lózung, ami semmit nem mond, de minden belefér, hogy nemzeti, meg hogy mindenkinek, és hogy az egyetemes értékek! – Burundiban (Bokros, a csomagos vágyállamában) is beválna programnak.

Na de hagyjuk a más, nagy intézményeket, bármennyire viszket is az emberben a szó! Maradván jelentéktelenné lapított irodalmi életünknél, nincs egyetlen mértékadó, hozzáértő személyiség sem, akivel irodalmi szegénylegények érdemben tárgyalhatnának. Nem úgy, az nem tárgyalás, hogy hoci ide a dohányt, elszámolunk vele, nyugi!, hanem olyanképpen, hogy a tárgyaló fél szemében a tárgy ismeretének melegbarna fénye csillogjon, ne nyakra járás és pályázati sajtpapír-lobogtatás hevességétől függjön az (ösztön-) ítélete… Szakértők? (Babérlevelek a kulturális kormányzat hajókötél-nemzőszervén – húzni lehet, de tolni nem!) Nagyon unom magam is a Frankfurti Könyvvásárt, de ha olyan, mint a sérvkötőreklám! Drága Prőhle úr, exállamtitkár, a tárgyhoz egy csöppet is értő emberben – például bennem is – elhűlt a velő (vesével), amikor azt olvasta, hogy itt most már nincs hézag a szakértelem oltárán, hiszen maga Szegedy-Maszák Mihály professzor szakért. Régi ismerőse és tisztelője vagyok a professzornak, mindamellett szabadjon megjegyeznem, az élő magyar irodalom főszakértésére alkalmatlanabb személyiséget keresve sem lehetett volna találni. A nagyszerű professzor minden másban verhetetlen és felülmúlhatatlan, épp csak ezzel a témával nem foglalkozott behatóbban, mint az munkásságában a kortárs magyar irodalomról, annak alkotóiról szóló bírálatok, elemző tanulmányok, monográfiák, vitairatok és a többi előfordulásának szerfölött nagy szórványosságából következni látszik. (A biztonság kedvéért elolvastam az Irodalmi kánonokat. Homlokomat középmagas fűszálak csiklandozzák a professzor előtt hajlongtomban. A véleményem… ja, az nem változott.)

Az exállamtitkár urat azonban mégiscsak meg kell védenem saját magammal szemben, hiszen ő legalább úgy vélte frankfurti kiegyensúlyozó hevületében, hogy meg kell fogadnia valakit, aki ért a dologhoz (más kérdés, hogy ő nem értett ahhoz, hogy kit kell megfogadni). De ugyan ki ítélheti meg a Kortársat, egyáltalán, ki olvassa és érti a félpolitikus hivatalnokrétegből? Hogy nem ez a dolga? Tetszenek tudni, miért nem bíznak közgazdászra kórházigazgatást? Mert három év múlva operálna! Mire hivatkozhat akkor a lap főszerkesztője? Hivatkozhat éppen művekre, a kulturális beamter hírét sem hallotta, vagy legfeljebb csak hírét. Az ellenzék kezén lévő sajtóból! De már épp megnyerjük őket, mondta Stumpf István. Marad a gazsulálás, nyomulás, a gazsnyó, hogy a lobbizást magyarra ferdítse az ember.

Lassacskán előgurul a lelkekből a tök mindegy! Megviselt, tizenhat órát dolgozó, fásult hivatalnokok süket fülei veszik körül (Big Brother államának paródiája), s e fülek tulajdonosai nem megoldani szeretnék a dolgokat, hanem azt szeretnék, hogy a dolgok oldódjanak (már!) meg. (A jófrancba’!) Ezért ismét csak védelmembe veszem (magammal szemben) az exállamtitkár urat: ő legalább még úgy érezte, hogy az arányok az irodalmi-művészeti területen mértéktelenül el vannak torzítva, Pannon Valentin exminiszter és pártja – a legdemokratikusabb rizsát hintő! – legszélsőségesebben kirekesztő kulturális politikájának köszönhetően. S úgy vélte, volna itt valami helyrekalapálni-való, az überdemokratikus rizsa jegyében. Ezt kárhoztattam magam is. (Kortárs, 2000. február, Környál és maszat.) Hamu fejemre! Átmeneti eltévelyedés volt. Lehet hogy Anonimának van igaza, amikor így beszél: tudja, Laci, ezeknek fogalmuk sincs a magyar irodalomról, ami fölött a támogatások ide-oda löttyintésével ítéletet mondanak. Összvissz annyi fogalmuk van, amennyi a tömegkommunikációból szivárog le beléjük, amikor esténként kimerültségtől szürkén elrakják a gyereket, lebarnítják az asszonyt (vagy a férjet), s hánytorgó lelkiismerettel levágják magukat a tévé elé, s még kapcsolgatni is elfelejtenek. S akkor, mellékesen, miről értesülnek: Körtefáné (Mrs. Birnbaum, Los Angelesből) öt leveses gyümölcséről, amiből a magyar irodalom áll, állt és állni fog (nem a síp öt ága, szerkesztő úr, nem!), mással foglalkozni sem érdemes, s hogyha mégis megpróbálná valaki, arra lesújt a bamba tömegkommunikáció légycsapója. Fáradt-fakó hivatalnokunkba, mint körtenektár, facsarodik bele a média ellenzéki citromfacsarójának kloákáján át (de már épp megnyerendőben vannak, nyilatkozta Stumpf István!), hogy ki a legnagyobb magyar író, kik az ő helytartói, s ha valaki ebben kételkednék, az vegye tudomásul (ahogy Demszky szeret fogalmazni – ugyan hol tanulhatta?), hogy emez auktorokat hány nyelvre fordították le. (Hogy ez miként működik, arra úgyszintén Frankfurt vezet rá. Mint birkát az égő akol legtávolabbi sarkába.) S ez tuti, valóban őket és a többi frankfurtereket fordították le a legtöbb nyelvre. Meg volt az bütykölve! A piac ítélt, mondta volt ünnepélyes lélekharang-hangon Ungur Valentin, multikulturális és minidemokratikus miniszter. Immár csak azt kellene eldönteni, mondom én, hogy a kulturális áru értékét a forgalmazó leleményessége és tőkeereje, netán pártállása dönti-é el (meg az, hogy csak önmagát dobja piacra), vagy van önértéke, hogy ne mondjuk, művészi, eszmei értéke, ha már irodalomról perorálunk… Ezt pedig a piac úgy méri, mint vasvilla a vizet. Kulturális szakapparátusunk pedig, két végkimerülés között, eme zamatokkal feltöltődve, végül elveszti a türelmét, s kitör: hiszen a vak is láthatja, a gólyaseggből is az folyik, hogy ki itt az író és ki nem az, mit akar a Kortárs, szakított tán egyetlen gyümölcsöt Körtefáné gallyairól?! Na azért! Mit akarnak ezek itten! (válik népiesebbé), majd megmutatja a piac, különben sem volt soha úgy, hogy ne lett volna valahogy… S tudja, Laci, fejezi be Anonima, az egész mögött kisebbségi érzés és rossz lelkiismeret kavarog, hiszen a fontos kulturális hivatalnok maga is szeretne fontos kulturális személyiségek társaságába kerülni (infánsnő majommal – ó, hol vannak azok a régi szép spanyol idők és -csizmák?!), fényükből részesülni, s elmondani otthon az anyjuknak-apjuknak: tudod, kikkel bratyiztam ma?, a legnagyobb magyar írókkal! Úgy hányták nekem a bukfencet, mint annak a rendje! S akkor elveszik tőle azt az örömöt, hogy legyen egyértelmű (mint régen az ellenség!), kik a legnagyobb magyar írók. A kutyafáját! A bratyizással pedig sietni kell, hiszen ki tudja, mit hoznak a választások. (A lebratyizás már folyamatba tétetett, lehelte az éterbe Stumpf István.) S ezt valóban nem lehet tudni – de sejteni már lassacskán lehet! S hogy a bratyizásra – és sajnos, az országra nézvést – kedvezőtlen választási eredmény és a sznobság jegén való rutincsúszás között összefüggés mutatkozik, arról még csak halvány fogalma sincs agyonhasznált hivatalnokunknak. Na jó, tegyük fel, hogy van. De hogy akkor mit kellene tenni, s hogy ahhoz honnan lehetne erőt és szakértelmet meríteni, arról végérvényesen nincs.

Hogy kopog-ropog ez a szöveg, drága főszerkesztő úr? Nekem tetszik zongorázni?! Mégiscsak furcsa volna, ha túl jó poénokat eszelnék ki abból az alkalomból, hogy megszűnhet a lap. Az napjainkban sikk, hogy semmi sem szent, na de hogy ennyire! Igen, a Kortárs megszűnhet, helyét beszántják, s beszórja sóval a feledés. Sajnos, még mindig nem ült el a kulturális önemlékmű-állítás gümőkora. Kezdődött tán a valentini gödörrel az Erzsébet téren, mely fölé, ha felépül a ház, amit a székely ember kétféleképpen is definiált a ceauşescui grandromániában; ha tehát ráépül a gödörre az üvegcsűr vagy kultúrpajta, melyben a Nemzeti Színház úgy lett volna otthon, mint jégvirágban a szilvaízes derelye (ma ilyen gyenge napom van, főszerkesztő úr), ezzel szemben meleg otthont nyújtott volna az alternatív színházi faszveréseknek (ezt így hívják, tisztelt Oie, magam is fájlalom) és a kábítószerdílereknek, a legnagyobb magyar író, Konrád György őszinte, demokratikus örömére… Ezt a mondatot már nem érdemes befejezni, kezdjünk újat. S végződik az önemlékmű-állítás napjainkban azzal, amit a Filmszemlén mondott el egy jól tájékozott filmes góré, régi barátom (Ezt írd meg, Laci, ha van vér a pucádban!… Nincs, de azért megírom!), hogy aszongya: a Széchenyiről szóló film költségvetése másfél milliárd forint (tetszik ismerni az ekkora számokat, drága főszerkesztő úr?!), bizonyos színészi honorárium pedig mintegy negyvenmillió (hogy kié, azt nem mondom el, nehogy személyiségi jogot sértsek). A film még jó is lehet, tűnődtem el távolodóban, hiszen Bereményi Géza rendezi… Csak hát, csak hát, visszaadva a szót a derék filmes vezetőnek: most mondd, Laci, magyar filmművészetet akarnak ezek vagy…? Vagy önemlékművet?, segítem ki a rászorulót.

Tíz éven át le-leírtam időnként a Kortársban (én is unom, főszerkesztő úr), hogy a művészi érték nem vihető piacra, a dörzsölt linkelésekre odaítélt támogatásokkal a selejt és dilettantizmus Kordilleráit sikerült felkunkorítani hazánk alacsony egére! Itt már minden hülye ír! Aztán – sőt azelőtt! – megpályáz vagy kétszázezer forintot, kiadja szuvas silányságát, s attól kezdve ő író. Az állam pedig zsírosan és elégedetten azt böfögi – kormányzattól függetlenül –, hogy ennyi pénzt még sosem áldozott a kultúrára. (A nyilatkozatot Andrásfalvy Bertalantól hallani először.) Mondhatná önfeledten azt is, hogy ennyi pénzt még sose dobott ki értelmetlenül az ablakon. Amit pedig már annyiszor írtam meg hiába: nem alapokra és kalapokra van szükség, hanem egy irodalmi könyvkiadóra, ahol értenek hozzá. Lehet érteni hozzá! Hiszen a kuratóriumok, alapítványok s egyéb pénzfejdék csupán a rest hozzá nem értés szépségtapaszai. A gazsnyó melegágyai. És néhány irodalmi lapra is szükség volna. A szabad piacon aztán lehet még annyi, mint a tetű! Amennyi lenni tud!… Hogy a védett, biztonságban levő kiadó és újság elkényelmesedne, elsilányulna? Aligha! Ízekre szaggatnák az írástudók. Részemről a vérfürdő! Ahogy eddig vertem habot némelyek tojásából a Kortársban, leányszövetségi teadélután lesz ahhoz képest.

Február 22-e van, még mindig nem tudom, hogy lesz-e Kortárs, amiben jelen fáradozásom megjelenhet (amúgy igazán nem fáradság, de ha valaki azt hiszi, hogy széles jókedvében ír ilyesmiket az ember, az nem olvasta Dantét), indítom-folytatom hát onnan, ahonnan eredetileg is akartam. Nem azért, mert naivitásomra belépőjegyet váltanak a lakótelepi anyukák, hanem azért, mert azt hiszem, hogy ha egyszer nem lesz Kortárs, az nem hirtelen fog lezúdulni, mint a lavina (és csend és hó és halál), hanem sokkal gyötrelmesebben. Történt, hogy széles e hazánk egyik szívkórházában múlattam az időmet, s hogy jobban elmélyülhessek abban, amit a jobbak lét vagy nemlét kérdésének neveztek volt, úgy vagy két hétig kellett feküdnöm mozdulatlanul (a Kortársról, persze hogy arról írok, szerkesztő úr) – a helyzetnek különben megvolt a maga erotikus bája, bizonyos intimebb helyre jégtömlőt kellett helyezni, s mivel a kórháznak nincs jégtömlője, mit tesz a leleményes ápolószemélyzet: vizet tesz a gumikesztyűbe, azt megfagyasztja a nővérek frizsiderjének mélyhűtőjében, s az így előállított ötujjú kísértet-kezet helyezik a betegek bizonyos részeire a maguk meleg kezével, amit bezzeg nem hagynak ott! (Ha Brüsszelben olvasnák a Kortársat, 2010-ben sem jutnánk be az EU-ba.)

Egy este aztán kicsapódik az ajtó, gurul a hordágy, lakótárs érkezik. Öreg bácsi – ha irodalmi lap volna, negyvennégy évfolyamos volna –, vérző gyomorrákja van, s eltört a medencecsontja. Igaz történet, főszerkesztő úr, becsszó, hogy nem most találom ki. Hogy hagyjam csak, mert mit keres egy gyomorrákos csonttörött a szívkórházban?! Na, most jön a dráma, az igazi jégkéz. (A legpikánsabb benne az, amikor kezdenek olvadozni a jégujjak, és megfogják… Igen, azt, kedves Oie!) Azért, mert kitették egy másik kórházból, mint utólag megtudom, s a mentőautó már órák óta keringőzik vele a fővárosban, hogy tán leadhatná valahol. Kitenni pedig azért tették ki – legszívesebben megírnám, hogy honnan, a bácsira, az igazira és a tőle elbúcsúzó unokájára való tekintettel nem tehetem; mondta a kislány, hogy másnap bejön –, hogy ne rontsa nekik a halálozási statisztikát, a mentőautó területen kívüli, ha meg befogadják valahol a haldoklót, az az ő statisztikájuk. A kórterem népe kimenekült a folyosóra, ott is maradt reggelig, én akkor sem megyek ki, ha megtehetem; azt addig is tudtam, hogy honnan jövök, azt is, hogy hová jutok, de hogy milyen úton! (2015-ben sem vennének fel az EU-ba, ha olvasnának Brüsszelben! Jó az ilyen elszigetelt nyelv, mint a magyar!) Kíváncsiságom csont nélkül kielégült. Voltak a kínnak mindenféle megnyilatkozásai, vérnek defekálása, végül a fiatal orvos, én is hozzá voltam beosztva agóniára, csak ült mellette, a kórtermet az udvari lámpák világították be, kékesen, a doki tán imádkozott, nem tudom, háttal volt nekem – az ő nevét sem írhatom meg, egy kis nevesített reménysugár lehetne pedig ebben a posztmodern és posztszocialista nihilizmusban –; aztán a bácsi váratlanul megszólalt, azt mondta: Meghalok!, s valóban meghalt… Tartozik még a színielőadáshoz, amit igazán páholyból láttam, egy laza utójáték, csak mint igazi előadások után, amikor leszedik a díszletet, dobozba rakják a kellékeket, ruháskosárba a jelmezeket: bejött a nővér, s a bácsit, aki addig érintésre is feljajdult, rutinosan hengergetni kezdte, kirángatta alóla a vérfekáliás lepedőt – nekem odavetette: elolvadt-e már a jégkéz?, hozzon-e újat?; szeretett, hiába! –, s lecsutakolta a testet, úgyhogy mire begördült a tepsi az álmos fiúkkal – hajnalodott már! –, a maradványok szépen össze voltak igazítva, lepedőbe becsavarva, rendesen kiterítve, öröm volt nézni.

Mivel úgy sejtem, hogy a Kortárs sem fog olyan egyszerűen kiterülni – it is a long way to Death Valley!, it is a long way to go! –, folytatnám-kezdeném hát onnan, őszbe csavarodott főszerkesztő úr, hogy a X./b, melynek padsoraiban érettségiztem, a csontja velejéig reakciós volt, ami nem csekélység 1956-ban, Kolozsváron. (Igazság szerint megint nem folytathatnám, hiszen eltelt közben két nap, február 24-e lett. Kis Pintér Imre bejelentette tegnap az írószövetség választmányi gyűlésén, hogy veszélyben a lap; új helyzet van, ennek lényege, hogy tök olyan, mint a régi; de nem akarok el-fülig-jimmysedni: meg-megismételve, „hogy mitől harapódzott el bennem a naplóírás által”.) A X./b, az osztály, mellyel együtt érettségiztem, tudta valahonnan, hogy a szocializmus banditizmus, annak építése hanta, s ha kellő történelmi összehasonlításokat még nem tudott is tenni, derengett már a tudata peremén, hogy a világok legjobbikának magát kikiáltó és a populációba bele-véreshurka-töltő diktatúra abban különbözik a történelem más diktatúráitól, hogy nincs kivételezett rétege, nincs tömegbázisa, az egész népet, az utolsó emberig, nyomorítja meg. Más diktatúrákban voltak szép számban, akik elélveztek! A proletárdiktatúrában bér- és tudatrabszolga, lélekcsonkolt pária volt mindenki. Mozzanatokból arra lehet következtetni, hogy tanáraink nemcsak hogy ugyanezen a véleményen voltak, ez természetes, de hogy iszonyú kockázatot vállalva ezt még sugallták is nekünk, védeni próbálva minket! Meg is járták többen a Duna-csatornát – százezrek kényszermunkatelepe Romániában –, Szamosújvárt, Zsilvásárhelyt s egyéb tömlöcöket, gumibotozó helyeket. Ilyen mozzanat, hogy szülői értekezleteken arra kérik nemzőinket, próbálják már betapasztani a szánkat! Az osztály, az egész iskola ön- és közveszélyes! Szüleink pedig azzal engednek el reggelente, hogy hallgassunk, el ne mondjuk, mit hallottunk otthon, mert akkor őket elhurcolják. (A korszak divatszava.) Az érdekes ebben az, hogy miközben ezt a X./b tudta, volt, aki nem tudta. Honnan lehetett ezt nem tudni? Évtársaim a szocialista párt mai vezetésében, zsenge ifjan, hogyhogy nem tudták?… Annyira feszegette őket a karriervágy, vagy egyszerűen csak cinikusak voltak? Vagy mind a kettő…? Mindegy! Ne firtassuk! De hogyhogy nem tudják most sem, az eszme gyakorlatának jegyében lekent élet ismeretében? Hányszor lehet még végigtévedni egy életet egy nép rovására, Kovács-Krausz-Horn-Satöbbi úr?

Talán abból szüremlett ez át a X./b-be, ami felé napjainkban, mint mélységes üresség fölött, a kormányzó koalíció nyújtogatja lábát, hogy tán megvetné benne, s rugaszkodna fölfelé. Ez pedig valamiféle polgári létezés, amit az sem kezdett ki, hogy kivétel nélkül szemcsípő nyomorban élt akkoriban minden polgárcsalád Kolozsváron; azt, aki zsíros kenyeret hozott tízórainak, nyálelcsöppenve néztük; korábban, de nem sokkal 1956 előtt, alighogy kitavaszodott, mezítláb járt az iskola fele; látvány és helyzet tüstént élményszerűvé válik, ha el tetszenek képzelni a tanulóifjúságot, mondjuk Debrecenben vagy Győrben, amint cipő nélkül siet iskolába. Na, ez a (mellesleg mezítlábas) polgári létezés morzsolódott fel a szocializmus épülésében, az emberi, társadalmi, lelki, erkölcsi leépülésben. Cserébe a csirkefarm-biztonságért. Bármit mondjon is a nagy tudományú és nagy érdemű Hankiss Elemér, hogy hát a paraszti sorból iparba átvackolódott, lakótelepekbe beleaprított és -préselt, kis részben családi házig, kertig módosodó lakossághányad, az a magyar kispolgár, legalábbis annak első hajtása. Még anyagilag sem!, hiszen az a kevéske dohány úgy maródott szét az utóbbi tíz esztendő kora kapitalista vitrioljában, mint a hal a Tiszában 2000-ben! A lényeg azonban más, annak csak a nekrofil a megmondhatója; mert mit keres a nekrofil?, hogy hol van a kutya elásva! A kutya pedig ott van elásva, hogy ezt a kispolgári anyagi pluszt a magyar lakosság tulajdonképpen lopta! A létező szocializmus – ezt nem lehetett észrevenni, Kovács úr, Vitányi úr, Kósáné asszony és a többiek?! – megengedte ugyanis a lopást, hogy cinkosává alázzon egész népeket az erkölcstelenségben és nihilizmusban. Loptak az emberek a munkahelyekről, gemkapocstól családiház-vasalásig, munkaidőben maszekolástól távolsági telefonbeszélgetésig mindent. Miközben tehát alig-alig csigult előre a hankissi polgári felhalmozás, el-lepényhalult örökre (rongyhalat kellett volna írnom, na mindegy!) az a létező paraszti erkölcs is, amivel az ember, a családok nekiveselkedtek az életnek… Hogy hagyjuk csak, fő a felhalmozás, majd egy következő nemzedék…?! Nem, sajnos, nem, ez a populáció, mely most felnyalódott a fogyasztás tévképzetére, olyan üres, mint a kirohadt belű dió. Ez a populáció nem a polgárosodás esélye, hanem esélytelensége.

A kolozsvári magyar polgár utolsó ereje és változásra való képtelensége a X./b érzésvilágának és pislákoló tudatának meghatározásával tűnik ki. Tudtuk, hogy a rendszer tisztességtelen, aki szolgálatába szegődik, az tróger – még ha egyetemi tanár vagy költő is –; rendes ember nem keveredik bele. Voltak persze, nagyon szórványosan, nyüzsüge társértelmiségiek (az az emberfajta, mely napjainkban a ciánszennyeződés ellen beszóratta volna a befagyott Tiszát, s szajkózza egyre, mit sem törődve azzal, hogy ugyan honnan lehet előteremteni annyi vasszulfátot az alatt a pár nap alatt, amíg a cián leúszik; s hogyan lehet beporozni egy egész folyót, a jégpáncél alatt!, mivel lehet a vegyszer-száztonnákat odaszállítani, hová???, a megfagyott belvizen, a szántóföldeken át???, mennyibe került volna ez?, s ki végzi el?; nem beszélve a dákó-fasiszta román sajtóról, mely csak ötletre vár, hogy azzal hülyítse el a román nép hülyíthető, vagyis túlnyomó részét, hogy tulajdonképpen mi ciánosítottuk el őket, nem ők minket, lám, azt a vasszart sem szórtuk a Tiszába, direkt!, fizessünk csak mi, mert elszennyeztük az Al-Dunát!; amin aztán a mindenen, ami csak link hadova, kéjesen elcsámcsogó román politika is hümmögni kezd; tudják ők persze, hogy ez nem igaz, de az efféle nem igazakból immár nyolcvan éve, Trianon óta építenek országot maguknak, nem baj, hogy nem akar összeállni, a fő az, hogy az övék; és csak még egyet, kedves vasszulfát-fejű doktriner értelmiségim: hogy aztán a túlnyomórészt dákó-fasiszta román populáció, végső elnyomorodásában – ami jól halad! – a nem vasszulfátozó magyarok fölött rendezzen véres márciusokat – mindez nem fontos, a fontos a szabad doktriner önfelcsicserészés!, napjainkban éppúgy, mint ötven éve!), létezett az efféle értelmiségi útitárs, akinek semmi sem volt drága, legkevésbé a népjólét ürügyén végelnyomorított nép. Mint például Kolozsvárnak az a magyar polgármestere, akinek az idejében, az ötvenes évek elején bevezették a városba a földgázt, s akivel orvos és költő osztálytársam, Vásárhelyi Géza harminc-negyven év múlva találkozik a nagy erdélyi Ima Sumák padlásszoba-otthonában, s így kiált fel, amikor meglátja: hát magának köszönhetjük ezt a gazemberséget?! És ha Gézának igaza volt valamiben az életben, akkor ebben púpozottan. Az eset csalfa kunkora, hogy a nagy erdélyi Ima Sumák – adományozott nevéhez híven – rugalmasan egyből elsimítani próbálta az atrocitást, civil élete nem egyéb, mint egyetlen irdatlan elkenési kísérlet, mert hát szegény öreg kommunista gázcsővezető, ő jót akart… A gond az, hogy ezt a mondatot csak úgy ki lehet ejteni, de ha ugyanez szegény öreg fasisztával hangzanék el, aki jót akart… Hagyjuk, nem a mi dolgunk, épp elég nekünk a dákó-fasizmus! És akkor a nagy erdélyi Ima Sumák taxit hívott, s hazatámogatta Magyar utcai otthonába a népboldogító társutast és korai vasszulfátszórót! És még sokszor találkoztak, miért is ne, tényleg! Jót akartak!

A X./b-ről nemcsak hogy lepattant a kommunistákkal való kollaborálás – legalábbis az iskolai években, később meg már élni kellett, család, gyerek → nihilizmus! –, hanem még ellenállásra is futotta! Ehhez Fülöp Endre osztály- és padtársam daliás alakja kell földerengjen nékem (mint Arany Jánosnak Toldi), becenevén Kanca, s hogy mennyire nem volt nőnemű hajlamaiban, épp erről szól e rövid példa. Kancának pedig azért hívták, mert elharapódzott az iskolában egy vad játék: egy könnyű fiú felkapott egy nehéz fiú hátára, s megpróbálta az ellenlovast lerángatni. Fülöp volt a legmagasabb az osztályban, bekerült az ifjúsági úszóválogatottba is, elég az hozzá, hogy ha ő volt a ló – Kanca! –, s felkapott rá a későbbi miniszter, Tokay György, maguk voltak a valkűrök és az apokalipszis lovasa egy személyben!

Kancát, illetve Bandit, ahogy én szólítottam, úgy ették a nők, mint a krémesbélest – a napi esetekről tőle értesültem az unalmasabb órákon (mind az volt!), a középső padsor leghátsó padjában, részemről a nőéhkoppot nyelve. Már egyetemre járt hősünk, amikor sor került a nem is veszélytelen politikai hadmozdulatra! Egy ifjúmunkás titkárnő sújtott le metsző élű beszédben Fülöp elvtársra, aki erkölcstelen nőcsábász, és így tovább, hosszadalmasan, s javasolta végül, hogy zárják ki az IMSZ-ből, (a kora nyamvadt KISZ neve odaát), ami egyet jelentett az egyetemről – a Bolyairól, ami akkor még van! –, illetve hát az életből való kizárással. Kanca megússza valahogy a dolgot, s másnap politikai akcióba kezd! Ennek eredményeképpen harmadnapra az IMSZ-titkárnő ott remeg Kanca karjában, a Fürdő utcai lakásban, és sorra vedli le ruhadarabjait és ugyanazzal a lendülettel kommunista erkölcsét a gyöngéd-erélyes simogatás alatt. Amikor aztán olyan csupasz, ahogyan a világra jött, Kanca feláll, ő még a nyakkendőt sem vetette le, karját nyújtja, s összekarolva, háromszor megkerüli a töltetlen csirkével a szobát, majd kinyitja a szomszédos öltözőfülke ajtaját, ahonnan a teljes évfolyam vonul ki libasorban, s köszön mély kezicsókolomot, s távozik a balfenéken. Kanca ekkor téved először: takarodj innen, te büdös kurva! kiáltással kidobja ugyanis a meztelen lányt, pedig a szerencsétlen igazán nem kurva volt. Ő maga a rendszer volt, ahonnan mai szocialistáink jönnek, Kovács Lászlóval az élen, Lendvay Ildikóval középen, Kósánéval, mint vasasnémettel, az utóvédben. Igazán nem kurvák ők, tiltakoznék, ha valaki ezt mondaná róluk! Sokkal nehezebb definiálni őket!

Hogy Kanca harca méltó lett volna a kolozsvári polgárhoz, azt sosem állítottam. De hogy miért merülnek bele ebbe a messze bűzlő, embertelen latyakba mégis sokan, azt magam sem értem, s ezért szoktam újra meg újra elolvasni – erre a cikkre készülve is megtettem – Danilo Kiš könyvét, a Borisz Davidovics síremlékét, mert akkor egy darabig mintha mégis érteném. Nincs rá mentség, magyarázat is csak labilis… Hogy miért mentegetik mind a mai napig, miért illetik gyöngéd, elnéző, becéző szóval a világtörténelem legvérszomjasabb rendszerét? A legtökéletesebb csapdát, amit az ember magának valaha is állított? S miért tolják ki az elmaszatoló, szépítgető messzeségbe akkor is, amikor voltaképpen már nincs rá semmi szükségük (vagy még mindig van…), na szóval, vegyük a 31. Magyar Filmszemlét, szánalmas szélbe szórása százmillióknak (alliteráció, főszerkesztő úr!), hát ott is nem ebbe szaladok bele, mint életunt harcos a kardjába?!

A Kisvilma – mint film a szokásos akarnok dilettantizmus, de most nem erről van szó – Kazahsztánba visz el minket, ahol együtt ülnek az asztal körül az internacionalisták, a nép boldogítására soha fel nem kért házaspárok: egy magyar, egy német, egy spanyol, egy lengyel és a többi. Hogy mit keresnek ott, a Szovjetunió legmélyén, azt a történelemből sem tudjuk még!, nemhogy a vászonról; csak annyi emberi van bennük, amennyi a kommunistában Menzel óta van: körbekettyintik egymást, de megbocsátják maguknak, jót nevetnek, s mennek tovább!, s gyanútlanok, mint a ma született skorpiók! Nem Sinkó Ervinek ők, aki szintén akkortájt jár a Szovjetunióban, hogy kiadassa Optimisták című regényét a tanácsköztársaságról és vidékéről, ám ehelyett módja teremtődik, hogy megírja az Egy regény regénye című művet. Sinkó Ervinnek másfél év is elég ahhoz, hogy rájöjjön arra, ami a Kisvilma internacionalistáit meg sem érinti, nevezetesen, hogy a rendszer rémálom, állampolgárai megnyomorított pondrók. Kecses orwelliáda, több mint húsz évvel Orwell előtt. Sinkó is tudta! Zsámfutera máter!, hát mindenki tudta, aki akarta?! Csak a Kisvilma felnőtt bagázsa nem tudja! Na de üt az igazság órája és a Cseka, vagy mi van éppen soron a kommunizmus történetében! Jön a légüres térből az államvédelem, s kezdi beszedegetni az önfeledt népboldogítókat. Mind nagyon csodálkoznak! Nekik erről a perfidségről addig sejtelmük sem volt! Miből is arra a szemléletre látunk rá, hogy a történelem a kommunistának akkor kezdődik, amikor őt kapja el a gépszíj. Mert amíg másokat, az az eszmének tetsző, az igaz!, az kóser!, az klassz!

Nagyon kihúzzák a fércet, szegények! Épp csak hogy egyvalamit felejt el a textúrába beleszőni az emlékező Kisvilma! Jelesül, hogy ezek az agyonvert s valahol lepuffantott internacionalisták globálisan ugyanazok, akik agyonverték és lepuffantották őket. A vétetés egy, csak a személyek szükségképpen mások. Hogy a kommunizmus diadalmas íve sohasem képes annyira önbeteljesíteni magát, hogy az utolsó kommunista agyonverje az utolsó előttit, nos, ennek csak fizikai korlátai voltak. Mi persze fájlaljuk, de most nem erről van szó. Pedig milyen szép lett volna, ha így köti masnira magát a mozgalom, s löttyen bele a történelmi feledésbe, s nem azt nyilatkozza egy sereg műfogsor-csattogtató volt KISZ-titkár, hogy rájuk az országnak szüksége van. Bizony, bizony, a mozgalom korai időszakában attól függ minden, hogy ki kezdi előbb agyonverni a másikat.

És mást is elfelejt megemlíteni Kisvilma. Hogy voltaképpen ki is az, aki ezen a néven a végén hazakerül Magyarországra. (A gyerek a teljes játékfilmen át azon tipródik, hogy ő magyar, s haza akar jönni; hogy miért kell eszményíteni akkor az atyát, akinek a nyilvánvaló tévedése, vagy minek is nevezzük… miatt oda került, ahová került, az egy másik kérdés.) A kis Vilma nem említi, hogy nem csupán ő kerül haza a nagy hazából, hanem Rákosi-Kisvilma Mátyás, Gerő-Kisvilma Ernő, Kis-Vas-Vilma Zoltán és társaik, s eluralkodásuk e tájon, magával a felnőtt Kisvilmával megtetézve, még csak most kezd, több mint ötven év után, véget éregetni. Már kezd! A mi életünk viszont már ráment. Nem is a X./b-t sajnálom, bár miért ne sajnálnám?!, hanem a történelmünkből kimaradt fél évszázadot, a kolozsvári polgár örök vesztét. Fekélyes bőrrák lepedékeskedik rajtunk, melynek leszáradását, életképes hártyával való benövődését még csak nem is peddzük. Nem űr van ott, űr soha sincs, hanem valami más lett ott, mint ami lehetne.

Nagyon elvitte a terjedelmet a lap megszűnésének virányos eshetősége, nagyérdemű főszerkesztő úr! Mert hogy miért következik az elmondottakból a kártékony devianciára való hajlam sztálinistákból deriválódott szociálliberálisainkban, azt biztos megírom, ha belefér. Ha másért nem – én is kíváncsi lettem volna rá: úgy bugyog belőlük, mint mozgalomból a mozgalmár. De hogy gova, gova?!, azt mégiscsak a jövő mutatja meg. ’Sze az mégsem lehet, ugye, szeretett főszerkesztő úr, hogy csak úgy segova, segova! Akkor már inkább valagova, valagova!

Budapest, 2000. február 20–25.