A madarakról

Jókai Annának

                    Ha a sirályok és a csérek
                    egyszer Madagaszkárra érnek,
                    álmukban feltűnik a norvég
                    jégtábla képében a hollét.

Ülnek a parton, folyton-folyvást,
a víz eloldja a szorongást,
a vízben víz, a vízben hal van,
és halál van, mely halhatatlan.

                    De a sirályok és a csérek
                    s a rosszfiúk elvágta csőrök
                    nem felejtik a jégvilágot.
                    Szorongás, hol a te fullánkod?

Ott akartam szeretni mindig,
a toledói alkonyatban.
Az alkony és az élet vége
egyformán irányíthatatlan.

Messziről nézem, ahogy indul,
tétovázik a szürkületben.
Felhőben áll a katedrális.
És nem érti, hogy hova lettem.

Ilyen szerelem soha nem volt.
Egész Toledo vele érez.
A percek múlnak. Ráng az arca.
Gibraltár felől forgószél lesz.

Átölelem a katedrálist.
És őt is, ahogy messze lépdel.
S egy olajfát, mely felsugárzik
a halottak lélegzetével.