Fekete J. József

„Morák és morálok”

ÁCS KÁROLY: AZ ANYAG PANASZAI

A jugoszláviai hatalmi fordulat évében Ács Károly (1928) komolyan gondolhatta, hogy már mindent elmondott, amit a poézis által közlendőnek vélt. 1988-ban megjelent Összes versei című gyűjteményének szerzői jegyzetében olvashatjuk a költői életművet lezárhatóvá és egyben lezárttá nyilvánító kijelentését: „…talán nem kell firtatni, hogy joggal-e vagy sem ítélem a magam majd negyvenöt évi verstermését immár befejezett, lezárt, lekerekített egésznek, amihez már nemigen volna mit hozzátenni.” Ezt a szenvedélymentes, racionális ténymegállapítást a poétikai gyakorlatban is igazolni kívánta. Verseim végére című költeményének záró soraiban például imigyen:

A tárgyilagosság és a dokumentálás igényének szerencsés találkozásából következően a szerző feljegyezte ennek a költeményének a keletkezési idejét is – utolsó a kései termésként jelölt, az 1983 és 1987 között írottak sorában, dátuma 1987. XII. 16.

A versek végére kitett pont, miként később kiderült, nem a befejezést, csupán az átmeneti megtorpanást jelezte. Ács Károlynak ugyanis 1995-ben mégis megjelent egy kötete Újvidéken, Ráklépésben címmel, majd 1999-ben Szabadkán az Összes versei folytatása, egyben pótlása, kiegészítése, Az anyag panaszai. Újfent a lezárás, a befejezés (ál)szándékával, lekerekítvén a költői utat, hiszen Ács első verseit is ebben a városban írta, s egy nagy kanyarral ide tért vissza – talán csak a kiadójánál tett látogatás idejére – a második, illetve immár harmadik nagy összegzés szándékával, hiszen az összes mellett válogatott verseit is megjelentette Ének füstje, füst éneke címmel, 1976-ban. Ezek a költői kvázibúcsúk többek a pályaszakaszok lezárásánál. Ács egy-egy versét, hajdani zsengét vagy töredéket, forgácsot több kötetébe, vagyis más kontextusba is besorol, így a vers helyzete módosít a vershelyzeten, a kontextus által nyeri el többértelmű, ambivalens teljességét. Új értelmet kapnak a régi versek, miáltal új versekké lesznek. Költőnkre egyébként már az indulásától kezdve jellemző a poétikájára és költészetére való kételkedő, önironikus visszatekintés, ami nem csupán nagy, kompozíciós konstrukciókban, hanem párversekben és palinódiákban tárgyiasul. Ennek kapcsán állapította meg Ács költészetéről Bányai János, hogy „a belső ellentétek költői feltárása […] stabilizálja a költői életművet, zárt, autentikus szervezetté építi”.

Az ötven év születésnapi verseit összefogó, Ráklépésben című kötetet lezáró, harminchat évvel korábbról keltezett, A születés pátosza című költemény utolsó előtti szakasza már jelzi az életműre való visszatekintés és a folytatás minduntalan jelen levő szándékát:

Kérdés, hogy a negyvenöt évi költői termést lezárttá nyilvánító értelemnek fölibe kerekedett-e a verset melengető érzelem; a megszólalás kényszere ösztönös, visszafojthatatlan erővé hatalmasodott-e, vagy Ács Károly egyszerűen csak képtelen vers nélkül élni. Szónoki a kérdés. Ács ugyanis önként vállalt hontalanságában – a kilencvenes évek derekától Németországban, Kölnben – is költő, és az is kíván maradni. Magyar és vajdasági. Talán Kálnoky Lászlóval együtt vallja, hogy „vallomás, de póz is a költemény”, ám ebből Ács már csak a vallomást vállalja. Ez a magatartása egyébként már a Csönd helyett vers (1959) című, második, egyébként Híd-díjjal jutalmazott kötetétől keltezhető, amely rímekbe szedett vallomásokat, magándaloknak nevezhető költeményeket vonultatott fel. A megértés és a szerelem hirdetésének helyére az életféltés és a kiábrándultság tapasztalata került a harmadik kötet, a Menetrend dicsérete (1968) egzisztenciális indíttatású verseiben.

Az egzisztenciális kényszerből vállalt önkéntes száműzetés előtt a költőnek nemcsak módja, hanem szüksége is volt az élete addigi szakaszának áttekintésére, felülvizsgálatára, átértékelésére. A születésnapi versek ráklépései így jellemzően az 1994-ben írt versektől indulnak visszafelé, 1945-ig, egy-egy periódust ugorva hátrafelé az időben, majd onnét ismét előre, bizonytalanná téve, hogy tulajdonképpen merre is az előre és merre a visszafelé – sejtetvén, hogy ez a kötet is olyannyira visszatekintés, mint előrepillantás.

Az ötven év alatt írt születésnapi versekről lényegében ugyanaz mondható el, mint ami az Összes versei gyűjteményről. A negyedfélszáz oldalnyi versanyagot egybefogó kötet egyszerre mutatja fel „a reménykedőt, a vívódót, az önellentmondásba keveredőt, az eretneket, az eljátszogatót, az önfeledten dalolót s a rettenet ellen annak megnevezésével küzdőt… naivitás és cinizmus, érzelmesség és töprengés, magabiztos kinyilatkoztatás és drámai vívódás, erkölcsi tanúságtétel és bevallott kétely egyaránt szolgál témaként ebben a költészetben. Az ellentétes princípiumok olykor egy-egy versen belül is feleselnek egymással – az alkotói nyitottságot, polifonikusságot bizonyítva. Az egység nem a költőben, hanem a formateremtő erőben, egy-egy helyzet kihívására adott válaszában van” (Vajda Gábor).

Ács költészetének hozadéka, hogy utat nyitott az intellektuális poézisnek a vajdasági magyar irodalomban, hogy lehetővé tette a versről szóló versbeszédet. A korábban poézisellenesnek vélt élményeket is költőivé minősítette, zárt, fegyelmezett formába öntötte, és ezáltal teljesítette ki költői világát. A kézzelfogható ingerekre mindig a tapasztalat hitelességével reagált. Esetében a vers minél szebb ruhába való öltöztetése egyenes arányban meztelenítette a nihillel gyakran megkísértett létérzést. Már nagyon korán megjelent költészetében a szonett, a rondel, a szonettkoszorú, sőt nála – paradox módon – a szabad vers is olyan fegyelmezett, mint a jambus, eleve sugallva, hogy a tökéletes forma és a tökéletes illúziójára se törekvő valóság párbeszéde csupán ironikus felhangú lehet. Ezt sugallják mintaszerűen megkomponált rímei is, amelyeknek együtthangzása gyakran a dal képzetét kelti, engedvén a manierista játékösztönnek, noha a vers a daltól nagyon távol álló belső feszültségekből fakad. Ez a szellemes, a tanult költő feszes formaművészetétől túlszabályozott, de mégis magával ragadó poézis élvezetesen szól arról – ismét Vajda Gáborra hivatkozom –, ami önmagában lehangoló és magánügy, ami senkit sem érdekel, mert kivethetetlen teherként szinte mindenkiben megvan…

Az egymástól nagyon távol eső fogalmak közelítése által nyert új minőség a Ráklépésben című kötetben a teljes önközpontúság, hiszen a költő végtére is saját születésnapjait jelöli meg egy-egy költeménnyel: „Jók az ünnepek, az évfordulók, / jó, hogy számoljuk napjainkat, / mert keménység kell nekünk és bizonyság, / hogy ne boríthasson fel, ami ingat.” (Pillantás vissza és előre, 1946) A bizonyság és a napok múlásának tárgyilagos felmérése, valamint a versek keltezésében is megnyilvánuló dokumentálása az önszemlélet és az ön(újra)értékelés felé irányítja a költői vizsgálódást. Így állandó motívumként jelentkezik a versekben a halálnak a születéstől jelen levő és megkerülhetetlen tényként tudomásul vett egyöntetű realitása, az élet és a pillanat tartamának, egyben tartalmának viszonylagossága és – az önirónia. Magát például „kiérdemesült Anonymus”-nak, „az Újmagyar Siralom névtelen szerzője”-ként jegyzi (Újévi körtelefon, 1991), költeményeit „alig-létben” született „alig-versek”-nek nevezi (Új verseim elé, 1994), éles ellentétben azzal a formaművészi tökéllyel, ami bölcselő költeményeit, epigrammáit, az időszerű tartalmakat hordozó, de a szólamversekkel teljesen ellentétes „rázós gondolatait” simulékony lejtésű sorokba szedő „létszelet-meglátásait” egyaránt jellemzi. A többszöri költői számvetés után a fragmentum, a töredék, az ötletvers, a forgács lett Ács egyik meghatározó műfaja.

Ő beszélt talán első ízben nemzedékről a huszonnyolcasok (Ács Károly, Dér Zoltán, Fehér Ferenc, Kalapis Zoltán, Kopeczky László, Sáfrány Imre, Vukovics Géza) kapcsán. Nemzedékről, amelyet a háború utáni új irodalmi koncepció lendülete röpített pályaívén, de amely több ízben – a megálmodott és a tényleges valóság ütközése miatt – elbátortalanodott, s ezért egyfajta végelszámolást tartott.

Ács jellegzetesen urbánus költő, a vajdasági magyar költészet poeta doctusa, aki keserű szkepticizmussal szemléli „az alkotási kérdésekké változtatott életkérdések” egyre szűkülő körét. Korábban ugyanis a kozmopolitizmus fűtötte, az emberiség fogalomkörében gondolkodott, fordítói tevékenységében pedig az egymástól idegen kultúrák közelítését szorgalmazta. Ekkor már végigcsorgatta magában a nemzet és a nemzetiség létproblémáit, és eljutott saját életkérdéseinek fanyar gúnnyal való elszámoltatásáig, közben a kozmopolitizmust magát a kilátástalanság, a perspektívanélküliség, a nihil feltételezett pontjába fókuszálta.

Újabb verseiben a léttelen lét élményének kifejtésére vállalkozik. Az anyag panaszai kötetben Ács immár nem csupán a költészet, hanem a fordítás és a szerkesztés eszközeit is felhasználja mondandója kiteljesítéséhez. Alanyi moralitása a létbevetettség és a társtalanság ellen tiltakozik, de nem afféle kitartott sikollyal, inkább lírai tényközléssel. A meditatív lírai szerepvállalást (a pózt) ezekben a versekben már felváltja az etikus tartású ember erkölcsi fölényét hangsúlyozó nyitottság, az irónia és az önirónia, minduntalan az összevetést, az egymás mellé állítást próbálva.

„Sötét halál, vakondsors, gonosz űr, közömbös Isten!” – így összegzi létélményét 1948 májusában Belgrádban, amivel szemben a poézisban talál erőt a továbblépéshez:

De a szavakhoz való menekülés csak álmegnyugvást hozhat, ösztönzést az újabb átgondolásokra. Ezek eredménye a mostani kötet, amely régi és új verseket egyaránt felvonultat. A régiek közül eddig közöletleneket, de már közölteket is, enyhén módosítva vagy változatlanul. A vers ugyanis, miként Ács átértelmezéseiből is kiderül, nem alkalomhoz kötődik, vagy ha mégis, akkor a jó versnek az alkalom csupán lendítőerő az egyetemeshez. Az Üzenet odaátról (1951–1991) például a Rákosi-korszak magyarországi magyarját szólította meg, de negyven év múlva megváltozott a viszony, az „itt künn s ott benn…” helyet cserélt, s az üzenet egyszerre csak a határ jugoszláv oldalán élő magyarokhoz érkezett. A Karácsonyi ballada 1948-ban általában szólt a katona értelmetlen haláláról, igazi tárgyát és mondanivalóját azonban csak 1991-ben, a horvátországi háborúban, a magyar sorkatonák elestével nyerte el. Ács tehát végeredményben „helyzetbe hozza” költeményeit: a palinódia, az újraéneklés vezeti vissza korábbi létélményéhez, annak megfogalmazásához, azon túl pedig a jelennel való párhuzamba állításhoz. A gyűjteményben a magáéval egyenrangú versekként kezeli a délszláv költők munkáinak fordítását, természetesen ismét a válogatás és az időszerűsítés elvét követve. A Felhő és az Ellenfelhő verspárban Dobriša Cesarić (1902–1980) versének fordítására felel az ellenvers, az önálló költemény. Ács így a fordítást is az önkifejezési kényszer feloldására használja: válogat, választ a délszláv költők múlt és e századi verseiből, a hangulatával együtt rezonálókat lefordítja, általuk közli lelkiállapotának kórképét. Efféleképpen csendíti egybe például a sajátjai mellett az ugyancsak szláv Czesłosz versét a korban távoli, gondolatban kortárs August Šenoa (1838–1881) költeményével.

A földönfutás megtapasztalását, az otthon elhagyását, a félemigrációs élet megosztott létformájának megszenvedését, a tehetetlenség kényszerét földolgozva a paradoxonba, a grammatikába, az iróniába és öniróniába menekül a költő; egyfelől a vers nála mindig feszes és mindig pontos formája, másfelől pedig a játék szeszélye tragikus felismeréseket revelál az olvasóban. Sőt, olyan verse is van, amelyben éppen a formát ápoló műgond pattintja ki az irónia szikráját, mint például a Morák és morálok című epigrammában:

A társadalmi-emberi összeomlás panaszdalai a vajdasági magyar költő németországi, balassis kujtorgásai során egyre inkább befelé érlelődnek. Kihagyások, elcsuklások, pontokkal jelzett szavak sokasodnak a vers testében, újabb tereket nyitván a folytatásra, a továbbgondolásra, az átértelmezésre, végül pedig – mintegy nyomatékosítván, hogy az idegenben is vajdasági magyar költő maradt, de többé nem vállalja se a könyve, se az életműve összegző lezárását – a szavak helyét költeményében – az anyag fájdalmát – már csupán zakatoló verslábak jelzik: