Vers 2000-re

„Nem tudjuk szeretni magunkat, És nem hisszük el, hogy szeretnek…”

Ady

Kezdjük hát az utolsó évet,
ha az Isten is úgy akarja…
S ha átjutunk az ezredváltón
egy év múlva, vagy tegnap óta,
kezdjük a számolást elölről,
évezredben is gondolkodva.

Századunk, a huszadik század
így visszájáról is félelmes:
Ezt mind átéltük? és túléltük?
Reméljük, visszajátszás nem lesz!
Ám akkor elvesztjük örökre,
kit elhagytunk, azt a pár embert.

Anyánk például. Maradjon ott,
süppedő sírjában feledve?
Nem, őérte vissza kell mennünk,
s nem mentség, hogy késő, vagy messze…
Aztán, volt egy gyerekkorunk is,
azt se kéne hogy por temesse!

Gyerekkorunk, és a költészet…
Pár rím, pár ritmus, életpótló:
„Szeretném, hogyha szeretnének”
meg ilyenek, Adytól, Tóthtól.
És amit magunk hozzáírtunk?
Az is a miénk, bármily torzó…

Enyém, tiéd, övé, senkié –
ez egy szent év, és egy új század!
Nem felejteni: szeretni kell
magunkat, s mindent, mit a mánk ad.
Az idő is Isten kezében:
óvilág int az újvilágnak.

(Köln, 2000. január)