Kortárs 1999. 43. évf. 11. sz. november - Elektronikus Periodika Archívum

Gyűlöltem lefeküdni. Gyűlöltem fölkelni. Gyűlöltem egyedül lenni. De amit a legjobban gyűlöltem, az a félszüzességem volt. Gabó egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetemet. Ilyeneket mondott:

A szerelem hét másodpercig, a fantázia hét percig, a boldogtalanság örökké tart.

Közben cipőt, télikabátot vett nekem, és megengedte, hogy elhordjam mind a négy kínai bársonyingét. Legjobban a lilát szerettem, nemcsak a színe miatt, de az volt a legnagyobb is: a legjobban abban tudtam elrejteni kétkilós melleimet a pasik elől. Mit mondjak: ha siettem, csattantak, mint két tenyér.

Ha csak húsz évvel születek korábban! Korban is jobban illenék Gabóhoz (aki ezt a nevet kevésbé szerette, mer’ szerinte az csak García Márquezt – Jókai, Mikszáth, Tömörkény és Tombácz János szegedi mesemondó, na meg Sütő András utáni rokonát illeti meg). Aztán meg az ötvenes években – állítólag – még nem a tizenkét éves testű Loliták voltak divatban, hanem az olyan dús keblű amazonok, mint én.

Gabó persze állandóan arról beszélt, hogy a legtöbb pasi imádja, ha van fognivaló egy nőn, és más csajok azért rínak, mer’ nincs mellük. Megkérdeztem Csengét, aki elöl deszka, hátul léc, de ő is azt mondta, mint a Gabó: irigyel engem. Hiszi a piszi!

Emellett Freudot olvastam. Ő az, aki csavargónak tartotta a nemiségét, ezért sose engedte be a házába. Ha meg a Faustot vettem kézbe, abban meg olyanok voltak, hogy ördögök és angyalok, Isten és a sátán avatkoznak bele egyáltalán nem szórakoztatóan egy férfi és egy nő nemi életébe.

Thoreau-t eredetiben, amerikai-angolul silabizáltam, Gabó tanácsára. Hogy az miket írt össze! Szerinte két választás van: szerelem béke nélkül vagy béke szerelem nélkül. És mi van, ha én csak a szerelmet választom? Egy fiatal sarlósfecske (aki csak a neve szerint fecske) sem tesz meg egy teljes kört elsőre, pedig ők aztán igazán tudnak röpülni! Na meg aszongya, hogy egy fiatal jobban tanít, mint egy öreg, mer’hogy nem szedett még össze annyit, amennyit elvesztegetett. Az agyam eldobom! Biztos azér’ írt ilyeneket, mer’ negyvenöt évesen meghótt. Mikor is? Remélem, 1862-ben. Egyébként megmondtam a Gabónak, hogy a mai tinik egyáltalán nem értik Thoreau-t: egy tó mellett lakott, hogyhogy nem tanult meg vízisíelni?

Gabóca kezembe nyomta Kraft-Ebing Psychopathia sexualis című rémgyűjteményét a nemiségről, de én továbbra is a szüzességem tartottam a legnagyobb perverziónak. Tudatlan, tehetetlen, boldogtalan, kielégületlen voltam.

Mentünk egy csomót vilingeren, mer’ a Gabó Közép-Európa legszennyezettebb levegőjű helyén, a Margit körúton (alias Mártírok útján) lakik, vagyis a Dunántúlon. Otthon a jegesből kivett valami piros színű piát, ami szerinte Martini Rosso volt. Szegény, megpróbált leitatni. Nem tudta még, hogy apukám és anyukám italozása folytán nekem védettségem van mindenféle szesszel szemben.

Odaédesgetett a nagymatracra (nem nagyon kellett neki), és levetkőztetett. De gyöngéden ám! Végigcsókolt a fejem búbjától a talpamig. Közben recsegtettem a lábujjaim ízeit, mer’ rossz szokásaim nekem is vannak. Azután lassan, módszeresen felfalta a puncimat. Háromszor. Hogy ez milyen jó! Közben néha morgott, mint egy kutya.

Amikor befejezte, megkérdeztem, hogy mikor leszünk úgy együtt. Azt mondta, hogyha a nőgyógyász felírja a fogamzásgátlót. Hát ha csak a lányorvoson múlik! (Engem szeret az Imre bá, mer’ az életem is ő mentette meg. Kissé koraszülött voltam ugyanis.) Csudi nagyot aludtam.

Reggel aszongya a Gabó, hogy most egy darabig nem akar látni. A liftben megkérdezte a szomszéd, milyen egyetemre járok. Mondtam neki, hogy én még gimis vagyok. Na, erre leesett az arcáról a mosoly.

A lábát, mint a farkas a mesében, az ajtórésbe tette, és minden nappal beljebb jutott. Míg egy nap az ágyamban találtam Verát, akit kezdtem Verynek hívni. Nagy testéhez képest roppant kicsi lába volt, imádtam. Végre megtudtam, milyen egy talpnyaló élete. Egy este háromszor kinyaltam selymes bozótú punciját. Előtte – ziher, ami tuti – 96%-os alkoholt öntöttem a Martinijébe. A magnófejeket tisztítottam vele. A hatás elmaradt. Egyszerűen nem hat rá az ital. Mással nem próbálkoztam.

Közben teljesen azonosultam hazámmal – olyan üres zsebű lettem, mint az ország. Föléltem, amit Amerikában nem tudtam elkölteni, meg az azóta kapott díjaimat és honoráriumaimat. Magyarország az ígéret földje, ha japán, amerikai vagy német az ember. Csakhogy én egy magyar voltam és szegény. Persze viszonylagosan szegény. Ha megengedhetném magamnak azt az életstílust, amit folytatok, egy szavam se lenne a gyomorfordítóan ocsmány hazugsággal rendszerváltásnak hítt nagy átmentősdihez. Pedig csak a szó fizikai értelmében éltem nagy lábon (46-os). Nem béreltem „fantasztikus luxussal felszerelt limuzinokat” – kombinált bérletem volt, és magam főztem, de például másfél hónapos lelki tusa után nem sajnáltam másfél bérlet áráért megvenni egy angol–kínai szótárt. Végül is nem számít, hogy az ember szegény vagy gazdag, csak meglegyen a pénze hozzá.

Az én igazi rendszerváltozásom Vera volt. (A kapitalizmusban az egyik ember kizsákmányolja a másikat, ez a szocöjalizmosban pont fordítva történt.) Mint minden változás, ez is pénzbe került. Először csak a családi briliánsgyűrű vándorolt a zaciból a bizóba. Hogy kiválthassam a gyűrűt, egy csodálatos, Nárciszt ábrázoló antik szobrot kellett a bizományiba vinnem. Az igazi tél beköszöntével (ruháztam is a lányt) a Londonban készült családi zenélőóra mondta föl a szolgálatot: kijelentve, hogy ezentúl csak kőgazdag gyűjtőknek játssza el a Hunyadi- és a Rákóczi-indulót.

Az idő nagy tanítómester, de sajnos minden tanítványát kivétel nélkül megöli. Hogy ezt honnan tudom? Született jós vagyok. De azért tanultam is. Délnyugat-Kínában és Amerikában a tarotkártya-jóslást. Ez a világ legősibb könyve, melyet az egyiptomi Thot, az írás, a matematika és a csillagászat istene öltöztetett egy játék köntösébe. A kőtáblát összetörik, a rovásírás fáját, a könyveket elégetik, de ki gyanakodna egy játékra?

Én. Nem is nyugodtam, míg ki nem tanultam minden csínját-bínját. Rengeteget tanultam könyvekből, egy öregasszonytól meg magamtól. De legtöbbet magától a 78 lapos paklitól.

Családi és baráti körben kipróbáltam már ezt a világmindenséget rejtő rendszert: ha a Látó és a Kérdező egy hullámhosszon van, a harmadik ihlet, a Tarot működik, mint a parancsolat. Óvatosságból elmentem egy jósnőhöz, aki magyar tarokk (!) kártyából jósolt, amely – mint minden kártyajáték – a tarotból fejlődött ki, de annak csonka, jóslásra teljességgel alkalmatlan változata volt. Össze is hadart mindenfélét ez a sarlatán, amire fél (!) óra alatt csak képes volt. Azt mondta, hogy születni fog egy gyermekem, de a feleségem szeretője fogja csinálni. Azonkívül, hogy a feleségem a fiamba volt szerelmes, és senki másba (belém sem), egyet biztosan tudtam: a feleségemnek, még ha akarna, se lehetne már gyereke. A végén azt jósolta, hogy külföldön találom meg a szerencsémet. Ezt bizony minden férfinak és nőnek nyugodtan mondhatta egy olyan országban, ahol B. G., Magyarország nyelvi újdonságokra legfogékonyabb tudósa (regényeim nyelvbúvára) a következő divatszavakkal jellemezte az 1990-es esztendőt:

EURÓPAIZÁLÁS, BALKANIZÁLÓDÁS, KÖZTÁRSASÁG, TÖBBPÁRTRENDSZER, EURÓPA-HÁZ, PÁRTÁLLAM, PÁNEURÓPAI, LOBBIZÁS, TÁRCA NÉLKÜLI MINISZTER, KOPOGTATÓCÉDULA, POLGÁRMESTERI HIVATAL, ÖNKORMÁNYZAT, VAGYONÁTMENTÉS, PEEP-SHOW, TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT, INGYENKONYHA, FAX, MENEDZSERKALKULÁTOR, „GATE”-BOTRÁNY stb.

Végignéztem a várószobát elözönlő, kétségbeesett és bizonytalan sokaságon, és mosolyogtam. Beszélgetnek, hogy elüssék az időt, gondoltam, miközben az idő elüti őket.

Egy hét múlva feladtam az első hirdetést. Ehhez a nőhöz képest mester vagyok, mert én nemhogy a jövőt, de a múltat és a jelent is megmondom. És ismertem legalább ötven terítési módot és ötféle tarotpaklit. Ellentétben vele, én sohasem kérdeztem semmit, mert az igazi tarotlapok a kérdést is megmutatják, nemcsak a választ. Azt úgyis tudtam, hogy az emberek még csak véletlenül se kíváncsiak sorsuk metafizikai összefüggéseire. Minden, amire az emberek kíváncsiak, a következő hívószavakkal leírható:

Ami már nem érdekelte őket, az egy jövendőmondó számára a legtanulságosabb: 5. SZELLEMI RÉGIÓK, MISZTIKA, LELKIÁLLAPOT.

A legtöbb kliensem persze nő volt. Már ahogy beléptek, tudtam, hogy melyik fog a férje és a gyerekei sorsa iránt érdeklődni, s melyiket érdekli csak maga. A kevés férfi kliensemnek még szurkoltam is, mert tudtam, hogy nemcsak a hiúságukat, de a hitetlenségüket is le kellett győzniök, amikor eljöttek. Márpedig ha valaki félvállról veszi a tarotot, az is félvállról veszi őt. Persze a kollégák is meg-meglátogattak, hogy kiismerjék az ellenfél erőit, de olyan is volt, aki őszintén megmondta, hogy tanulni szeretne tőlem. Ez utóbbiakat – szellemi szintjükhöz képest – beavattam a mélyebb misztikába.

Egyszer volt egy olyan esetem, amit le sem kellett írnom, hogy megjegyezzem. Középkorú nő volt, „Sárga falevél” jeligén jelentkezett be, csak később mondta meg, hogy ő Füstösné. Tudtam, hogy azért jött, mert ki akarta lesni a trükkjeimet, melyek nem is voltak. Egyszerűbb lett volna, ha az általam lefordított vagy megírt tarotkönyveket kéri. Olyan katasztrofálisan rossz lapjai voltak, amilyen képletet – mi így hívunk egy-egy terítést – én még életemben nem láttam. Még megfordítva is rossz volt minden lapja. Márpedig a tudattalanunkat, amelyből a tarot ábécéjével előcsalogatjuk a titkokat, csak pozitívan szabad megváltoztatni. Ő szegény nem tudta levenni a szemét a DEATH feliratú kártyáról, pedig az változást, megújulást, átalakulást, sőt újjászületést jelent, bár egyben a veszély küszöbe. A sors az, amiben a cinikus ember is hisz, bár tudja, hogy nem igaz. Nem: a sors mindenek előtt és után az a vágy, hogy létezzen Isten.

Azt mondtam a nőnek, hogy jöjjön vissza egy hét múlva, és akkor nem az átlagos egyet, hanem három órát áldoztam rá. Még a halála évét, hónapját és napját is láttam, de a halálra csak távolról célozhat egy magamfajta látó. Ami persze nem jelenti azt, hogy el kell hallgatnunk a rosszat. Az utolsó, úgynevezett vigasztaló sort is alaposan átnéztem, semmi jó.

Tudja, a legfőbb bajom ezzel a képlettel az, hogy túl sok lap van benne a Nagy Titkokból, mondtam neki a teljes sorsanalízist – vagyis egy horoszkópjóslatot – áttekintve. Ez azt jelenti, hogy kevéssé van az ön kezében e pillanatban a saját sorsa. Erős képlet. És a középpontban a Torony áll. Ez az a lap, amelyen éjszaka van, és épp egy villám vág a toronyba, ahol tűz üt ki, és ablakából egy ember zuhan alá.

Tudom, mondtam. Itt a maga lapja, a Mágus. De visszatérve a Toronyra: előre nem látható katasztrófa, csőd lehetősége. Az élet jelen formájában zátonyra fut, de az elszakadás nyomán megvilágosodás jár. És, hogy is mondjam… Fekete mágia is lehet a dologban…

Na látja, ez az, mondta a nő. Köszönöm. Az az én területem. Mennyivel tartozom?

Ó, az Joyce-nak, a legmagányosabb angol írónak, az Üres Lap és a Vízbefúlt Föníciai Tengerész lapja feltalálójának egyik kedvence. Azt jelenti: önmegtagadás, önfeláldozás, meghajlás a magasabb bölcsesség előtt. Épp az, amit most tesz. Bizonyos fokú jövendölési képességek megléte. Hanem, mosolyodtam el, a képleten kívül, csak számomra azt jelenti: a szerelmem hamarosan megérkezik.

Védekeztem a sötét Gabó ellen, mit tehettem volna. Védekeztem, ahogy tudtam. Megpróbáltam elcsábítani egy negyedikes srácot, csak azért, mert Gábornak hívták. Sikerült. Erre elzavartam a vérbe.

Játsszunk motorosdit! Én rúglak, te meg berregsz!, mondtam neki. De az IQ-ja szobahőmérsékletű volt, mert csak állt ott. Füstölt a fejem a pipától. Tüsszentettem, erre azt mondja:

Óra és a pad alatt a Gabó ingét simogattam magamon. Bepárásodott a szemügém, alig láttam. Ráadásul az utcán is abban a tavaszzöld finn dzsekiben osontam, melyet róla imádkoztam le. A négy nagy zsebe miatt szerettem: kettő fölül a mellemet takarta. Egy körbetekeredő róka volt az ujján oldalt, mint egy angol rangjelzés. Ő volt a Gabó.

Odahaza, ha feltettem a Simont, elsírtam magam. Dúlt bennem a lav. A leányzat bedobta a törülközőt.

Nyugi, majd elmúlik, mondta apu, és simogatta a hajamat. Rég éreztem, hogy ennyire együtt van velem. Hát be kell nyúlni a kettőhúszba, hogy egy leányadalom otthon egy kis szeretetet kapjon?

A szerelem egy régi, meghitt, csak egy kicsit lepusztult szálloda, amelynek hajdani fénykorát már csak a hallban összezsúfolt, megmaradt, fényűző holmik őrzik. A vendégre odafönn szakadozott tapétájú falak, nyikorgó ágyú szobák, leszakadt vécéláncú mellékhelyiségek várnak a poloskairtó-szagú hidegben.

Megcsókolt a homlokomon. Hogy ez miket tud mondani! Persze, mert író, mint a Gabó. Vigyázat! Lángész a fűrészporraktárban! Ezekből csak úgy dől a rizsa, de a szemüvegükön kívül aligha szeretnek másokat is.

„Átcsúsztattam a szívemet balról jobbra
A biztonság kedvéért…”

Ezt kornyikálta – persze angolul – a fülembe Paul Simon, ez a szintén gyanakvó vadállat.

Elővettem megint Zsiga bácsit (más néven Freudot), az is mit ír?! „Úgy vagyunk megalkotva, hogy inkább az ellentmondásokból szerzünk boldogságot, mintsem abból, ahogy a dolgok állnak.” Nem kell a rokka! Ilyeneket én is ki tudok találni.

Jöttek aztán a barátaim részvétlátogatásra. Melinda együtt bőgött velem, Csenge meg aszonta:

A szerelem önbecsapás. Aztán csodálkozunk, ha kihívjuk a kegyetlenségét azoknak, akik még azt sem értik, mi a szeretet.

Nekem már elsőre se tetszett a dumája, mondta Markos, aki KISZ-titkár létére zsinagógába jár.

Dugulj el, have’! Kapjál már a víztoronyhoz! Mi van, ha nem öri hari ez? Hátha csak kipróbálja, tud-e nélküled élni?!

Hogy ez a Lázó mikeket tud! Hogy én mér’ nem jártam vele elsőben, amikor hajtott rám! Most a Melindát csípi, de hiába szegény. Na, mindegy. Egy mondattal meggyógyított. Csináltam is neki egy csomó szendvicset, mer’ koleszos, és folyton éhes.

Irány a Dunántúl! Csilinggel a kékvakondig. Metróval a Macska térig (alias Moszkva), onnan irány az Országút – Ófő utcza – Margit körút – Mártírok útja!

Hiába volt pénz, ráadásul adómentesen, fel kellett hagynom a jóslással. Kezdetben úgy gondoltam, délelőtt írok majd, és délután jósolok. De ember tervez, asszonyok végeznek. Egy elment, hozott négyet magával. Már az előszobába se fértek be, kint ültek a lépcsőházban. A házbeliek kérdezgették is:

Ha belenyúlsz a levesbe, nyúlj bele könyékig – idézem huszonharmadszor a maláj közmondást. Vagyis hát a mohóság és a gyöngeség (nőknek nem tudtam nemet mondani) vitt rá, hogy a délelőttöm is hagyjam elfoglalni. Este hatra úgy leszívták az erőmet, hogy szédelegtem, mint az őszi légy.

Elegem lett abból is, hogy a rám ragadt csajok (akiknek soha nem jósoltam, mert tudtam a jövőjüket) itt hagyják a jeleiket: csatot, papucsot, bugyit, melltartót, sálat vagy egy szívást a nyakamon. Kirúgtam mindőjüket, szegény Verát is.

Annyival tartoztam neki, hogy visszafoglaljam a munkaidőmet és energiámat. Azonnal abbahagytam a jövendölést. A végső lökést az adta meg, hogy telefonon hívtak: vajon megtalálják-e valaha az elmebeteg nagypapát, aki elkódorgott?

Akkor felnyávogott a kaputelefon. Vera volt. Mivel nem értett a nők cselszövéséhez, vagyis az élethez, ő jött vissza elsőnek. Megnyomtam a gombot.

Tudod, mondtam neki, mi vagyunk a romantikusok, mi, férfiak, nem a nők. Mi írjuk a szonettkoszorúinkat, regénytrilógiáinkat hozzájuk. A nők szíve pedig csak olyan, mint a régi porcelán: egy-két törés már nem árt meg nekik. Néztem a lány dacos száját, sírós szemét. A nők kitartóan szeretnek minket, folytattam. Olyan kitartóan, hogy el kell pusztulnunk ahhoz, hogy igazán szeressenek.

A női erény a tequila rápido után a legnagyobb találmánya a férfiaknak, mondtam neki reggel. De most megtanulsz valamit: hazudni a szerelemért. Otthon azt kell eljátszanod, hogy továbbra is ki vagy rúgva. Nem akarom az engedélyüket.

Délelőtt hídépítő voltam, de mivel egy románból bajos megélni, délutánonként tárcákat írtam. Csak elkezdeni nehéz őket, jönnek maguktól.

„Senki se tehet róla, mit csinál vele az élet. A dolgok megtörténnek, mielőtt az ember rájönne a nyitjukra. A sors osztja a lapokat, és az elfogadó kéz a szabad akarat.

Szilveszteréjszaka volt a szegedi állomáson: embert nem lehetett látni. Vagy mégis? Egy árny suhant a szűrt fényben, amelyet nyugodt szívvel hívhattunk volna sötétségnek is. A vonat, amelyre felkapott, állt még egy darabig, mint aki maga se tudja, menjen-e vagy maradjon. Aztán dohogva nekiindult az útnak Pest felé.

Országúthy, az árnyéksorsú elővette kabátja zsebéből hűséges lapos üvegét, és nagyot húzott belőle a fülkefényben. A homlokát átszelő sebhely még vörösebb lett.

És Isten kihallgatószobája, mondta benne egy napszőke lányhang. A hang, amely egy pillanatra sem hagyta el azóta, hogy magához tért a kórházban, nem volt korholó. A beszélgetés Országúthyban zajlott: ha valaki látta volna, akkor sem látott volna semmit. De ki lett volna az a valaki? Országúthy egyedüli utasa volt a fővárosba tartó vonatnak.

Kinézett az ablakon: az Alföld akár dombság is lehetett volna a sötétben – ott hallgatott, túl a zakatoláson. Országúthy szíve, mint egy nyitott ablak: fútt át rajta az éjszakai szél. Országúthy rágyújtott.

Országúthy felállt, és kilépett a folyosóra. Nekitámaszkodott az ajtónak. A hamut gondosan a tartóba ütögette, akárha százan látnák.

Nem bírták a szagomat. A halál szagát. Én meg az övékét nem. A legostobább, a legcsúnyább is élt közülük. Makogtak, böfögtek, fingtak – de éltek.

Országúthy az utazást megelőző hetekben már hangosan vonyított fájdalmában az éjszakai utcán. Tudta, hogy két útja van. Az egyik a bolondokháza, a másik a kötél. Agyonhasznált fürdőköpenye övéről leszakadt, bolondokházába meg nem kívánkozott. Nem akart a többi szegedi íróra hasonlítani.

Ha egy normális ember magába néz, nem becsüli sokra önmagát. Csak az üresek ismerik magukat, mondta a hang.

Országúthy visszament a fülkébe a lapos üvegéhez. A lehúzott ablakon át kipöckölte a csikket, húzott egyet a lapos üvegből.

Megjött a kalauz. Sovány volt, kialvatlan és pálinkás leheletű. Hitetlenkedve nézte Országúthyt meg a jegyét. Mint olyasvalamit, amiért szilveszteréjszakán neki itt kell őrködnie, ahelyett, hogy részegen heverészne a családja körében. Kilyukasztotta a jegyet, vagy valamit írt rá, Országúthy nem nézett oda. A kalauz, mint egy látomás, eltűnt.

Melyik hídon kell átmenni, és melyiket fölégetni – ez itt a kérdés. Országúthy a mocskos ablakon át meredt a sötétbe.

Önmagunk szakadéka fölött átkelni: ehhez nagyobb bátorság kell, mint a csatatéren. Zuszja rabbi szerint a Végítélet napján az Örökkévaló nem azt kérdezi meg tőle, miért nem volt ő Mózes, hanem azt, hogy miért nem volt ő Zuszja rabbi.

Országúthy felállt, kiitta a maradékot a lapos üvegből. A keze egy könyvet keresett túlméretezett sporttáskájában. Megtalálta. Kivette, megnézte, visszatette.

Zsebéből elővett egy noteszt, és beleírta: a legnehezebb csomag az üres pénztárca. Aztán ezt: az erőfeszítés, amely arra szolgál, hogy végzetünk elől megmenekedjünk, csak arra jó, hogy még jobban belekeveredjünk. Senki sem írhatja meg az önéletrajzát előre.

Nem értettem, cimboráim miért hívják az ilyeneket pénztárcának. Én mindent teljes szívvel csinálok.

Megjöttek a fecskék! Leesett a falról a barométer. Most már mindig szép időt fog mutatni, mondta Gubó-Gabó, aki már a kocsmáig se nagyon megy el, maximum le a Bem utcába a kínai kifőzdébe enni meg kínai sakkot játszani a tulajjal, aki mérnök létére szakács. A Gabófijú az általa csak „háromméteresnek” nevezett boltban vette meg a piát, de mióta tatarozzák a boltot (egy külföldi konszern vette meg), nem megy el a szemközti viethez.

Otthon is én jártam a közértbe, és itt is teljesen ki vagyok nyunyázva a cipekedéstől. Együtt élni valakivel, az nem ugyanaz, mint randizgatni egy mó előtt. Ezt kezdem belátni, miközben a Gabó dünnyög a bajsza alatt, hogy elfoglaltam a kéglijét. Hogy ez milyen! Itt helyben megkötök!

A viet kedves ember (Gabó szerint: mosolyog, pedig nem is kínai). Mindent a megfelelő áron ad. Ezért is járnak ide a környék szegényei: itt nem néznek ki senkit. Valami trükkje biztos neki is van, de hát a kereskedőnek a haszon a hazája, ahogy apu mondaná. Van egy magyar felesége meg egy gyönyörű kis klambójuk, aki időnként beül a pénztárba boltost játszani. A pasi mindig évődik velem (meg a Gabóval is, ha nagy néha le méltóztatik fáradni az ötödikről), meg nagyokat köszön. Ami igaz, igaz: mi itt jó vásárlónak számítunk. De a viet ugyanakkorát köszön a fejhangon énekelő néninek is, aki negyedórás prédikációkat tart az árakról, és sosem tudott még ötven forintnál többért vásárolni.

Egyszer kinn voltam a lodzsán felhő- és fecskenézőben (én gyűjtöm ám a felhőket), amikor látom, hogy kommandósok lepik el a környéket. Mintha Al Caponéért jöttek volna. El is vitték bilincsben a szegény vietnamit. Biztos a „háromméteresből” jelentették föl, mert az meg tök üres az árai miatt. A környék szegényebbjei búslakodtak vagy örültek – alkatuk és pénztárcájuk szerint.

Egy szóval halni meg ajakimon: savanyúság!, rikkantotta ez a disznó Gabó, és rágombolt még egy nap ivást. Márpedig ha iszik, akkor nem dolgozik. Ha viszont dolgozik, akkor meg nem iszik. Nem úgy, mint apu. Állítólag most azért dühös, mert a tarotfordítást nem adták ki. Ugyanis gajra ment a kiadó.

Ezen buktunk pár százezret, mondta Gabababa szomorúan. Többes szám első személyben mondta, és ez jólesett.

Ami pedig a vietet illeti: még sosem láttam két kutyát, amely békében cserélt csontot egymással. A kínai is azt mondta a kifőzdében, hogy innen sürgősen el kell menni.

Mondja, uram, önöknél nincsen nyár?, kérdezte a francia az írtől, aki olyan fehér volt, mint egy mentőautó. De igen, felelte az ír, csak akkor épp vécén voltam.

Igaz, de nincs az a gatyaszikkasztó időjárás se, mint errefelé újabban! Nem tudom, észrevetted-e, hogy évek óta elmarad a tavasz és az ősz, a két kedvenc évszakom.

Egy játszmát csak akkor lehet megnyerni, ha felborult az egyensúly. Ha a hadállás egyensúlyban van, nincs benne meg a zseniális ötlet lehetősége, mondotta volt a százkilós Steinitz, a modern sakk megteremtője és 1886-tól 1894-ig világbajnoka.

Mindegy, elmentem utána Szigligetre. Van ott egy kis parasztházunk, pontosabban a fiamé. Pont a balatongyöröki mólóra látni belőle. Elvittem magammal a The Tao of Love and Sex című könyvet, amelynek fordításában fantáziát láttam, ha már a tarotkönyvvel túl korán érkeztem. Meg elvittem az adófüzetemet is, a számlákkal együtt, mivel „tételes elszámolású szabadfoglakozásúként” a magam könyvelését én végeztem. Egyetlen szabadon választott gyakorlatot engedélyeztem számomra, egy Pessoa-kötetet. És hol nyílt ki?

„Híd-honban a híd valóságosabb,
Mint a partok, melyeket összeköt;
Így világunkban – merő kapcsolat –
Szeretőnél a szerelem több…”

Ebéd után átjött az Írók Házából Kid, a kazi, hari, kari, légyszi, havi és minden egyéb „i” végű szó ismerője, aki csak bedőlt a parasztágyba, és fején a walkman hallgatójával, kezében egy almacsutkával elaludt.

Na, erre én fülön fogtam a demizsont, és elballagtam borért a régi posta mellé. A faluban már megismertek, mióta egyórás műsort sugárzott a rádió a kis parasztházból. (Szoba, konyha, fürdőszoba + padlás!) Mire visszaértem, épp kinyitotta a szemét.

Akkorát ásított, mint egy farkaskutya. Ma este szerelmeskedni fogunk, mondta ellentmondást nem tűrően. Ez az első havunk!

A hajdani kastélyhoz, amely az ötvenes évek eleje óta az írdancsok, a hatvanasok óta a zenebonászok és képműveletlenek alkotóházaként is üzemelt, tizenhét holdas őspark tartozott egész a Tapolca-patakig. Vagy félezerféle fás növény népesítette be, abból is vagy másfél száz fenyő. Magam jobbára csak pihenni jártam ebbe a bolondokházába, mert írni úgyszólván lehetetlen ott, ahol minden szobában ül egy hasonszőrű.

A vár alatt megbúvó, a falu legföljebben fekvő utcájából öt perc alatt lent voltunk a parkban. Végigsétáltunk a tiszafák, nyárak, nyírek, gesztenyék, tölgyek, bükkök, platánok, hársak, gyertyánok, füzek, juharok meg az örökzöldek alatt. Hátunkon fogtuk össze karjainkat. Kid minden bokrot, fűszálat, békát, bogarat, siklót és madarat ismert. De még a köveket is.

A világ sakktábla, mondtam, hogy bunkóságomat rejtegessem, ahol a figurák a létező jelenségek, és a játékszabály a természet. Van logika benne. Más, mint az emberé, de van neki. Néhol derékig ért a gaz, folyondárok fojtogatták a szálfákat.

Megálltunk Kid kedvenc cédrusa alatt, és csókolóztunk. Azután átmentünk a mesterséges tavacska feletti fehér kis fahídon a zsebkendőnyi szigetre, és egy jót hallgattunk a padon.

Én a kocsmában vártam ki, míg Kid megvacsorázott. Gyorsan magamra rántottam egy tarhonyát akármilyen föltétellel, és már szambáztunk is fölfele a sötétben.

Nem bizony, mert a padláson alszunk, mondtam. Magamhoz húztam, és a fülébe súgtam:

Felmásztunk a meredek falépcsőn a padlásra, és a hatalmas takarók, dunyhák, paplanok alatt egymásba bújtunk.

A ház nagyot szusszantott, minden moccanást hallani lehetett a faluban. A kutyák ugatásából tudtam, merre támolygott a naiv, de csöppet sem buta helybéli festő, aki civilben szobafestő volt.

„Én vagyok a kenderfaszú Kelemen-Kelemen, faszomat a nyakam köré tekerem-tekerem, ej-haj kaszakő, mi az apád fasza kő…”

Én csak halkam dúdoltam a takarók alatt, de ez a pisis torkaszakadtából üvöltötte. Csókkal fogtam be a száját.

Szomszédság! Tetszik tudni, mit csinál velem a Gabó?, kiáltotta a párnák közül. És kacagott, mintha kottázták volna.

Azt nem mondja, hogy „hare ráma”?, kérdezte az újságja mögül Gabó. Magyar Nemzetet olvasott, ellentétben apuval, aki mindent. Ott ültünk a Duna-part lépcsőin, egészen közel a vízhez, az Országházzal szemben. Melyiknek a farka olyan villás, és sokat csicsereg?

Az az Apolidae-k közé tartozik, míg a többiek a Hirundinidae-, azaz a fecskefélék közé. Mint például a partifecske.

Eldohogott előttünk egy vontató uszályokkal, végigsöpört a hulláma a parton. Én feltűrt farmerben a legalsó lépcsőn álltam, mezítláb. A víz fölcsapott, visszaugrottam. Egy Gabó szerint „láthatóan kisebbségi etnikai csoporthoz tartozó” sofőr ránk dudált. Gabó megszólalt:

Te, figyuzz! Azon golyóztam itt – miközben Sütő András kivert szeme miatt fél szemmel olvastam az újságot –, hogy ki csinálta jobban.

Én vagy a cimboráim. Akik most öblögetnek, tapsolnak, kamerába bazsalyognak itt szemközt.

Gabó a vízre tette a hajót. Gyerünk, „Halálcsillag”! Irány Dél-Amerika! Márquez már vár rád.

Hát erre várhat, mondtam a Gabónak, és picit belecsíptem, mert az újságpapír a vízzel eltelvén elsüllyedt.

Ebédre a nagymamámékhoz voltunk hivatalosak. Nekem elméletileg két nagymamám van. Csak az egyiket ritkán látom.

De mér’?, kérdezte Gabó a hernyón, amelyet a gyerekkorára emlékezve tujának hívott. (Az ütköző, a vilcsi „hátulja” volt a merészebb utcagyerekek helye Szögödőbön is.)

Ő semmit. Tizenöt éves volt, amikor a nyilasok átvették a hatalmat. Tudod, már akkor is olyan barna volt, fekete, gyapjas hajjal, hiába volt Erdélyből menekült cserkésznek öltözve. Az anyja, aki ragyogó szőke volt, a barátnőjével karon fogva sétált mögötte.

És akkor a nagyi azt mondta apunak, hogy menjen át a túloldalra. Hogy le ne buktassa őket, gondolom.

Nem… És amikor az apu átment, egyszer csak szembejön vele egy géppisztolyos nyilas.

Rákacsintott a nyilasra. Az annyira ledöbbent ettől, hogy zavarában továbbengedte. Apu visszanézett, akkor állt meg egy autó az utcán, és egy echte zsidó család szállt ki belőle, persze sárga csillag nélkül. A nyilas azonnal elkapta őket.

Gabó átölelt, és a fejét a vállamra tette. Már hosszú haja volt, ahogy én akartam.

Nem is navahók! Szegények odavannak, hogy az MSZMP nem jutott be a parlamentbe.

Az ebédnél Gabó meglepően gyorsan összemelegedett a család anyai ágával. Tréfálkoztak a nagyothalló nagyapámmal. Apu nem jött el. Ebéd után kicsit szédültem, a nagyi lefektetett. Az ölébe emelte a fejem, és simogatott. Nagyon szomorúan.

Gabó, aki egyre többet ivott a nagybátyámmal és anyuval, megállt a rekamié előtt:

Sajnos, én nem vagyok se kommunista, se tőkés, mondta. Talán Al-Valid bin Al Talál bin Abdulaziz al-Szaúd herceggel kéne próbálkozni, de ő meg nem vörös.

Nem azt kérdeztem. Az első választásodon, amely, ki ne röhögj, nekem is az első szabad választásom volt.

Ceglédnél keresztet vetettem. A fülkénkbe telepedett egy nagypapa az unokájával.

Amikor eljut Közép-Európa Európába, engem már megettek a férgek a föld alatt, mondta köszönés helyett. Talán a Tomi! Az unokájára bökött. Tomika azonnal kivégzett bennünket a játék géppisztolyával. Úgy tettem, mintha nem látnám.

Nem hiszem, hogy a Szociálhanta Átmentőpartra szavaztál volna. A Hálaadó Keresztrejtvényreformer Péppártra, valamint a Szociálszürrealista Fölmívespórtra se.

Marad a Szabadoneső Bemokrata Szövet meg a Szociálfiatal Szimpatikus Világmegváltó Party.

Az utóbbinak ötvenezer szavazatot hoztam pusztán a fényképem alapján. Úgy, hogy nem is tudtam róla. A barátom – akinek kampányoltam Boncz Gézivel, a kő’tőórjással – kért tőlem egy fényképet. Negyediknek jöttem be a vármegyében.

Egy: apámékhoz megyünk. Kettő: a barátom az SZSZVP színeiben indult, és SZBSZ segítséggel győzött. Mikor a választások előtt otthon voltam, egy kocsmába se ülhettünk be, mert mindenki meg akart hívni.

Beszélgetésünk lapos és unalmas volt, mint a barguzini irodalom fenegyerekének, Petrovicsnak a pusztája. Átmentünk a mentesítőkocsiba, ahol én söröket ittam. Amikor megláttam a szegedi dóm páros tornyát, automatikusan őzni kezdtem.

Na, melyik város polgármestöre várt tégöd az állomáson kocsival?, kérdeztem. Latyak ott állt a kopott Dácsiának dőlve, és mosolygott. Ahogy átölelték és megpuszilták egymást, rögtön tudtam, hogy nyert ügyünk van.

Te, ha ez a Milosevity győz a választásokon, akkor a Balkán kereskedelmi kapuja című elképzeléseddel bajok lesznek!

Otthon a szokásos édesanyámféle trakta várt bennünket, és dermedt csönd. Fél kezemen megszámolom, hány leányt mutattam én be szüleimnek. Némán mosolyogtak egymásra – akkor vettem észre, hogy Kid nagyszüleivel egykorúak az én szüleim. Ők meg már láttak nálam nyolc évvel idősebb elvált anyát a karomon, de huszonhárommal fiatalabb linát még nem. Megszólítászavaraik voltak. Elmenekültünk a barátokhoz.

Ha bejön az a pénz a tarotkönyvért, a nevelt lányom egykori szerelmével megcsináljuk az első kalózrádiót Magyarországon, mondtam Rózának, aki a helyi diáklap főszerkesztője, rádiós és tévés volt, valamint a három gyerek főfoglalkozású mamája. Latyak első házasságából való nagyfia évei számát tekintve nem sokban különbözött az én Kidemtől.

Hát nem, mondtam. Miként a Vera anyjával közösen megalapítandó Első Magyar Irodalomügynökség sem.

Karolát keresi, mondta Róza. Mindenki nevetett. Akkor nyomta meg Sityu és Karola a csöngőt.

Hajnalig maradtunk. Többet beszélgettünk, kevesebbet ittunk, s ez mindenkinek jó volt.

Másnap kényszeredett vasárnapi ebéd, aztán menekülés vissza Büdöspistára. Amint megláttam a Margit hídról a budai panorámát, mindjárt megnyugodtam.