N. Pál József

A Színészkirály és kora

SZIGETHY GÁBOR: LATINOVITS

1976. június 4-én este, háromnegyed nyolc után pár perccel Balatonszemesen a vasúti sínek mellett álló mentőautóban meghalt Latinovits Zoltán. Csak két nap múltán – vasárnap – tudatta a négy országos napilap a „tájékozatlanabbakkal”, hogy „hosszan tartó, súlyos betegség után véget vetett életének” (én még arra is emlékszem, hogy a pár soros hír a Zalai Hírlap utolsó oldalán jelent meg – gondolom, a többi megyei lapban sem másutt). Nyolcadikán – a nagyon ismert és népszerű színész rendhagyó halálához képest föltűnő gyorsasággal – már el is temették a Balaton-parti faluban, ha jól tudom, az édesanya kérésére (Latinovitsnak, ellentétben az újságban és rádióban is forgalmazott álhírrel, nem volt végakarata). Futótűzként terjedtek, formálódtak-formátlanodtak a hírek, ahogy az már egy információhiányos közegben lenni szokott, s pillanatokon belül mozdíthatatlanná merevedett a végnap önnön történésén túlmutató legendája s annak értelmezése is. Többen úgy tudták, hogy a művész Szárszón halt meg – József Attila és B. Nagy László nyomán talán azért is könnyen rögzülhetett e „demonstratív ízűnek” hitt mozzanat, mert Szemes a szomszédos állomás –, június 5-én este a budai Várban Nagy László följegyzése szerint már olyan történet is keringett, miszerint öccse kezéből kitépve magát ugrott le a robogó vonatról, azt pedig évek múltán még magam is hallottam, hogy a Bibliát szorongatva vetette magát a mozdony elé. Semmi kétség: aki Latinovits Zoltán művészetét annak kisugárzásával s a korban példátlanul őszinte gesztusaival együtt tisztelte – főleg ha érezte a fönnálló rend morális rothadtságát –, kétségbeesett tiltakozást is látott a színész halálában, és sohasem kérdőjelezte meg az öngyilkosság tényét – sőt, a történetet nyilván így látta kereknek és törvényszerűnek. S aki egészen jól elvolt Kádár János országával, Latinovits művészetét pedig ha „tisztelte” is, a benne rejlő gyúanyagtól jobbnak látta megóvni a magyar (színházi) társadalmat, az is hirdette: várható volt e „beteg ember” „meghívott halála”, legföljebb az időpont nem volt pontosan előre látható. Mindenki úgy hitte (hiszi ma is?), akarta hinni, Latinovits halála – ott, akkor, 1976. június 4-én este – nem lehetett véletlen, de a vallott (hirdetett) tényt mindenki a saját „szája íze” szerint magyarázta.

Rövid időn belül megjelentek a megrendülten nemes versek, emlékezések vagy a tárgyszerűnek látszó taglalatok, s esztendők múltán a terjedelmesebb értelmezések is. Latinovitsról, tőle vagy vele kapcsolatban csaknem tucatnyi önálló könyv, album, összeállítás látott eddig napvilágot, aligha volt színész a század Magyarországán, akiről ennyi. Ezek az értelmezések aztán – amennyiben a halál körülményeit s a hozzá vezető utat is szóba hozták – jól láthatóan a föntebb említett emóciók és meggondolások mentén hasadtak ketté. Molnár Gál Péter könyve a beteg s (ezért is?) a viszonyokat tudomásul venni képtelen ember törvényszerű sorsát sugallja a maga terjengősen – s néhol bennfenteskedően – részletező, nyilván szakszerűnek gondolt „objektivitásával”, s erre a megoldásra hajlik Kelecsényi László dolgozatának summázata csakúgy („Magával és másokkal vívott harcai, »túlvállalásai«, majd betegsége szükségképpen vezettek elbukásához, a tragédiához”), mint például az egykori veszprémi igazgató, Pétervári István – többek között Hegyi Béla vaskos könyvében fölidézett – szinte bevallottan magamentegető meditációja („Nem vagyok fatalista, de az ő rohanásában benne volt a végeredmény”). E fölfogás szerint a helyi meg a tágabb környezet valójában – és lényegében! – nemigen tehetett semmiről, a színész sorsa „írva volt tenyerén”, ahogy Nagy László búcsúja sűrítette versbe 1977-ben a színfalak mögötti közöny és középszer álgyászát. A másik „végletet” Ablonczy Lászlónak a latinovitsi jelenséggel vallomásosan azonosuló, gazdagon dokumentált és a maga korában nagyon is szókimondó monográfiája példázhatja a leginkább (Latinovits Zoltán tekintete, 1987). Már a munka lírája, dramaturgiai fölépítése is beszédes volt. Latinovits műve és – annak integráns részeként! – választott halála itt eszméltető (önkéntes?) áldozat, érettünk szóló üzenet, s látkép egy korról, amelynek letagadhatatlan bűne többek között az is, ami e másokért és nemzetéért önmagát elégető zsenivel történt a velejéig hazug és értékellenes viszonyok közepette. A könyv végének megrendült és fölstilizált pátosza – túllépve szinte az evilági tényeken – mindezt egyértelművé teszi: „Péntek: a megfeszíttetés és színházi premierek napja. […] Sírjára hatalmas bazaltkő került. […] Siratnivaló tudni: a követ sose találjuk majd félrehengerítve.” Blaszfémikusnak is tetszhet akár ez a fejezetzárlat, de valószínű, hogy e „filológiai asszociáció” (a színész halála valóban pénteken történt!) sokak titkon őrzött és hangosan kimondhatatlan hitét is kifejezhette akkor: Latinovits Zoltán a létező szocializmus áldozata, aki érettünk (és kissé helyettünk?) halt meg. (Nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzek valamit. Latinovitsnak igen fontos volt magyarsága, többször megfordult a Délvidéken, s nemzetellenesnek tudta az akkori hatalmat. 1970 nyarán San Sebastianban – Szigethy Gábor a fényképet is közli könyvének 86. oldalán – a meghívókártya hátlapjára előkelő külhoni asztaltársainak lerajzolta a történelmi Magyarország szétszaggatását, azzal együtt, hogy hova, mekkora terület került. Szóval nem értem, hogy nem jutott eszébe valakinek – mondjuk, 1989 után – leírni: 1976. június 4-e a trianoni döntés évfordulója is volt, ráadásul éppen az ötvenhatodik. Természetesen ez a „fennkölt” fantáziálás sugallta „sorsszerűség” is csak annyira lenne igaz, mint a nagypénteki történetre való célirányos dramaturgiai utalás: tényszerűen semennyire, de azért hívőknek – és „hívő magyaroknak” – „egy kicsit” mégis „üzenhet” valamit az egész. Az ehhez hasonló véletlen egybeesések nyomán kivirágzó legendásítási hajlam persze az [ál]mítoszokat megszülő közeg [kényszer]állapotáról vall a leginkább: ugyanis csak megnyomorított és csonkolt tudatú nép épít legendákból históriát magának – talán önbecsüléspótlékként is.)

Szigethy Gábor elkötelezett kutatója az életműnek és gondozója a hagyatéknak (lényegében ez a negyedik könyve e tárgykörben), vitathatatlannak gondolom, hogy Latinovits Zoltán életéről és művészetéről ma ő tud a legtöbbet. A színész nagyságáról, a magatartás korhoz való viszonyáról, egyáltalán, a Latinovits szándékait és álmait (is) megfojtó közegről aligha gondolkodik gyökeresen másként, mint például Ablonczy László, ráadásul az elfogultságát is ugyanúgy bevallja, mint az emlegetett, emocionálisra hangolt munka szerzője. A két könyv között azonban – eltérő persze a formájuk s a műfajuk is – van egy lényeges tálalásbéli különbség. Szigethy, amellett, hogy talán az egyik leginkább egyéni stílusjegyekkel, a vallomásos tónust és a lírát is megengedő retorikus fogásokkal dolgozó irodalom- és színháztörténész, megingathatatlanul racionális agyú ember és „megátalkodottan” fegyelmezett filológus is. Olykor még a szemétkosárban is hajlandó turkálni, szinte mániákusan gyűjti a dokumentumokat, de ez a szenvedélye soha nem lesz önmagáért való. A pár szót tartalmazó régi fecnit csakúgy képes szóra bírni, mint az üresen hagyott levelezőlapot, elemzései néhol egy hangosan meditáló nyomozóra vallanak szinte, az írásos, a tárgyi emlékek vagy az emberi emlékezet időben torzuló-formálódó tényei egymást erősítve, esetleg korrigálva válnak lélegző és gondolkodtató elevenséggé az ő tollán. Nem állítja, hogy egy-egy eseménysor minden mozzanatában pontosan rekonstruálható, de nem jellemző rá, hogy a történet fehér foltjait önkényesen kitöltené. Minden rendelkezésre álló adatot számba vesz és elősorol a maga helyén, gyakran variációs lehetőségeket is fölvet, bízni akar az olvasó bölcsességében, inkább gondolkodtat, mintsem hogy ítéletet hirdetne. Kedveli az agyat megtornáztató, logikus rendbe szedett rövid bekezdéseket s a szellemesen aforisztikus tömörítést egyaránt, mondatai általában nyitottak, gondolatai gyakran „lezáratlanok”, de nem hajlik a parttalan fantáziálásra, szívesen „sejtet”, de sohasem mond olyat, ami tényekkel nem igazolható. Megrögzött racionalista, de nem a tudomány szcientista fajtáját műveli. Nagyon is kényes anyagának, témáinak erkölcsi-értékelvi vonatkozásaira, de nem moralizál nyakló nélkül, és könyörtelenül irtja az önteltség magabiztosságát adó cinikus dogmákat éppúgy, mint a lelket fölemelni látszó, ellenben a tudatot elzsongító, „önvigasztalóan” gyarló mítoszokat és legendákat. Latinovits Zoltán sorsa, élete és utóélete pedig, jól tudjuk, bőven termett ilyenféléket. Szigethy mozaikos pályaképe – a könyv alcíme: Fejezetek egy színész életéből – abban különbözik a fönntartások nélkül méltató és értékfölmutató szándékú régebbi kísérletektől, hogy benne a józan – mondhatnám: néha szinte szenvtelenül hűvös – tárgyszerűség szerencsésen simul össze a szépírói hajlamból is kitetsző, nyíltan vállalt szubjektivitással, s hogy a láttató erővel megtoldott racionális elemzésekkel is pontosan azt képes bizonyítani, illetve arra képes rádöbbenteni az olvasót, amit a Latinovits-hívők és -rajongók, a sorsot, az életutat emberi és nemzeti példázatnak is tekintők korábban alig rejtett indulatokkal kevert patetikus hangon mondtak el a leginkább.

Ez a szó szoros értelmében is szép könyv (a szerző ilyesmire is kényes: elég kézbe venni a Dajka Margitról, Mezei Máriáról vagy a Ruttkai Éváról készült kötetét) legnagyobb újdonsága a „köztudalom” számára alighanem az utolsó előtti „mozaikkocka” (1976. június 4. 19.40). Szigethy Gábor ebben a filológiai aprómunkával is bőven megtámogatott részben éppen azt a mozdíthatatlanná rögzült-rögzített felfogást ingatja meg, amelyre mindkét emlegetett álláspont a maga identitását építette (avagy amelyre is építette). Az öngyilkosság kész tényként való kezelését. Nem állítja megfellebbezhetetlenül, hogy „csupán” egy baleset okozta a tragédiát (hiszen erre nincs, nem lesz és nem is lehet cáfolhatatlan bizonyítéka), de a gondosan fölsorolt adatokkal, a körülmények számbavételével és a reá olyannyira jellemző, dramaturgiailag konzekvensen és hatásosan fölépített előadásmóddal ezt valószínűsíti – eléggé hihetően. Ne áltassuk magunkat: azt, hogy az ütközés előtti másodpercben mi történt (mi „villant át” a színész agyán), sohasem fogjuk megtudni. Annyi azonban nagyon is biztosnak látszik, hogy Latinovits Zoltán életének az utolsó négy-öt napjában nem készült az öngyilkosságra, még azt is megkockáztatom – jól tudván, hogy az én állításom is csak fantáziálás –: nem tudta – mondjuk – fél nyolckor, hogy fertályórán belül ő halott lesz. Egy ilyen sorsot és életutat bejárni kényszerült, tépett idegzetű, depressziótól is gyakran gyötört művész lelkében és agyában bizonnyal nem a közemberé módján cikáznak a hangulatok és a gondolatok, az élethit és a csüggedés akár nagyon rövid időn belül is válhatják egymást, ahogyan azt a tragédia napján Cserhalmi Györgynek írt levél is bizonyíthatja, de – kivéve talán a gyóntatójának, Jelenits Istvánnak június 2-án és másnap telefonon Dobák Lajosnak mondott szavait: nem tud megkönynyebbülni, lelkifurdalása van, mert sok embert megbántott – pontosan a május 30-a utáni napokban mutatott a legkevesebb jel a végső és visszafordíthatatlan kétségbeesésre. (Mindkét – csak Ablonczy könyvében idézett – információ az „öngyilkosság-változat” tudatában elmondott, a latinovitsi magatartással megrendülten azonosuló ember későbbi visszaemlékezéséből való, amikor is tudvalévő, hogy a lélektan törvényei szerint akaratlanul is módosulhat az időközben visszavonhatatlanul „utolsóvá vált” beszélgetés emlékének a tónusa!) Éppen ellenkezőleg: Latinovits inkább tervezgetni látszott, és gyógyulni akart. Egy dolog bizonyos: a negyedik vagy az ötödik kocsinak csapódott – pedig aki „biztosra akar menni”, alighanem a mozdonyt választja. A szerelvény ajtaja nyilván csukva volt, a bal lába fönt lehetett a lépcsőn, talán a két keze is elérte a kapaszkodókat, a vonat a fizika törvényei szerint – kezéből a jobb oldali fokódzkodót kitépve – óriásit rántott rajta a menetirány felé, ettől a test (és a fej) hátra-, a kocsi oldalának (sarkának?) vágódott, majd tehetetlenül visszalendült előre, az ellenkező irányba; bal keze még markolhatta a kapaszkodót, de már eszméletét veszítve csúszott lefelé, a levegőben lévő jobb lábát a boka fölött szétroncsolta a kerék, s a vonat a testet háttal és nagy erővel a bazaltkövekre lökte, tizenöt-húsz méterre az átjárótól (ekkora távolságot egy harminc kilométeres sebességre lelassult jármű is megtesz másfél-két másodperc alatt, s ennyi idő bőven elég volt az egészhez!). Ott feküdt a töltés alján bezúzott fejjel, csonkolt jobb lábbal, bordái eltörtek, a hátán zúzódások. Ennyi. Így történhetett? Talán igen, talán nem pontosan így. Amit nem tudhatunk: mi villant át rajta az ugrás előtti pillanatban? Az-e, amire az állítólagos utolsó szavakból („Hát érdemes?”) kiindulva még „koncepciót” is építhet, aki akar, vagy egyszerűen csak a Ruttkai Éva által fölidézett suhanckori emlék (a már lassító vonat lépcsőjére fölugrálva vitették be magukat a néhány száz méterre lévő állomásra). Mit akart, amikor ugrott, mi lehetett az igazi terve, titok marad mindörökre: elvitte magával a sírba. Az esetleg másodpercek alatt reátörő öngyilkos szándékot tökéletes biztonsággal kizárni végül is nem lehet, de magabiztosan, tényként állítani, aztán csökönyösen ragaszkodni hozzá, ez nem járja. Szigethy Gábornak a lomhább észjárást alaposan megdolgoztató elemzésében az a bravúros (és a szakmailag etikus), hogy nem mond ennél többet.

Nem hinném, hogy a szerző azért vélte fontosnak az életút végső mozzanatát ily aprólékos részletességgel tárgyalni, mert a színháztörténetet összekeveri a kriminológiával. A halál körülményeinek alapos körüljárása e halállal való „helyi” és „országos” bánásmód korállapot-jellemző tanulságai miatt válhatott nagyon fontossá. Ne szépítsük: a tragédia okainak és körülményeinek a rögzítését-föltárását igencsak trehány módon végezték el azok, akiknek ez a dolguk lett volna, szinte rohamléptekkel iparkodtak megnyugtatni a közvéleményt s talán önmagukat is: bizony-bizony, mindenki láthatja, pontosan az történt, ami előbb vagy utóbb várható volt, kár is lenne hát olyan nagy feneket keríteni az egésznek. Meglehet, ott a sínek mellett meg a szemesi halottasházban ügyködők csupán a szokásos, szocialistásan magyari módon dolgoztak, de aki az egész történet tálalásának a stratégiáját kiötlötte, az nagyon is tisztában volt a saját érdekével és a magyar társadalom tudati állapotával. Aki hallott Latinovits harcairól, haragvásairól, békétlen természetéről, „rendhagyó” életmódjáról meg a betegségéről (s ezekről – jobbára csak ezekről – akkor majdnem mindenki hallott), az, ha sajnálta is a jó svádájú és jóképű színészt, logikusnak fogadta el a „véget vetett életének” sablonszöveget, alighanem gyorsan napirendre is tért a dolog felett, hiszen már jó egy-másfél évtizede úgy tudta, hogy aki itt – szájjáratás és „ugrálás” helyett természetesen – dolgozik, az boldogul. A magyar kultúra első emberének jól jöhetett, hogy ezt a „zűrös” halottat igen gyorsan és „föltűnésmentesen” elföldelték – kivált annak örvendhetett, hogy nem neki kellett kitalálnia így az egészet –, minden jól kézre játszott hát ahhoz, hogy ne válhasson „üggyé” Latinovits Zoltán sorsa és halála. Mert azt aztán nagyon nem akarhatta! Tudta nyilván, hogy az áldozatban már a halál másnapján szimbólumot látók most majd fölhorgadnak, s hogy a halott művész emléke legalább olyan veszélyes lehet, mint amennyire az élő dühei és akaratai zavaróan kényelmetlenek voltak sokak számára, de tudta azt is, hogy mindez egy behatárolható kör gondja lesz csupán mindaddig, amíg áll a társadalommal meg az értelmiség jó részével megkötött „nagy alku”. Nagy László a versében pontosan fogalmazott: „ez a rebellis nem az enyém, / de halottam rend és szokás szerint”. Valamennyi reá veszélyesnek tudott értékkel ilyen szemforgatós módon bánt az akkori hatalom. Latinovits Zoltánról megírták, hogy „halála kulturális életünknek súlyos vesztesége”, gyorsan igyekeztek őt bedugni a színháztörténet panteonjába, ámde éberen őrködtek azon, hogy igazi öröksége jelenvaló erővé ne válhassék. Ama kicsi, tisztelgő és ébresztő szándékú füzetnek (A színész arca, szerk. Ablonczy László), amelyben a Gyászom a Színészkirályért is megjelent, mindenáron igyekeztek az útjába állni, a balatonszemesi állandó kiállítás megnyitását is esztendőkig késleltették, ellenben rendre sorjázhattak a lényegről jobbára hallgató – nyilván nagyon szakszerű és nagyon objektív – „egyrészt-másrészt” méltatások és visszaemlékezések, miközben a szellemi élet ötven körüli legjobbjai szinte csoportosan hulltak a semmibe, s az ország is megállíthatatlanul szaladt lefelé a morális lejtőn. Egy széteső tudatú társadalomban Latinovits Zoltán örökségét is – az elismerés hangján persze – sikerült arra a helyre szorítani, ahol az már nem volt robbanásveszélyes. (Csoda-e, hogy ilyen folyamatok közepette az egyre dühösebb és elkeseredettebb értékmentő-értékátörökítő szándék néha összefonódott a pőre tényeket „fölstilizálva” átértelmező, heroizáló legendásítással?) Egy hazugságban született és hazugságra telepített rendszerben e hazugság ellen küzdő, annak személyiség- és nemzetroncsoló valóságára már a puszta jelenlétével is figyelmeztető művészember pályáját kifosztották, életének tanúságát és tanulságát pedig éppúgy elhazudták, miként a halálát is. Latinovits Zoltán valóban a kor áldozata (is) volt, még akkor is, ha nagy valószínűséggel állíthatjuk: nem dobta el magától dühödt és kétségbeesett gesztussal az életet. (Ennek az agyafúrt – az emberi félelmeket, az érdekérvényesítő és önátmentő törekvéseket tökéllyel kihasználó – „kis- és nagyhatalmi” manipulációsorozatnak akár egy rövid életszelet kapcsán is megírható természetrajzát szintén Szigethy Gábor mutatta meg a legpontosabban egy terjedelmes, majd kétszáz jegyzetet fölsorakoztató, a rendező Latinovits munkáját elemző tanulmányban [Németh László – Latinovits Zoltán: Győzelem, 1991].)

Szigethy könyve e hazugságról és az azért való felelősségről (is) szól kendőzetlenül, méghozzá anélkül, hogy – néhol kemény, nemegyszer szarkasztikus állításai ellenére – bármikor is indulatosan vagdalkozna. Úgy vádol, hogy közben elegáns tud maradni. Az egész munkát – elvégre színházi ember ő – dramaturgiailag is gondosan fölépítette. Élethelyzeteket és témákat föl-fölvillantó töredékességgel ugyan, de lényegében az egész művészi életutat átfogja, egy filológiailag is alaposan kidolgozott fejezettel a kötet elején, s eggyel a végén, mégpedig úgy, hogy mindkét tüzetesen tárgyalt életrajzi mozzanat jóval túlmutat önmagán. Ha az utolsó napok precíz rekonstrukciója arról beszél, hogyan és milyen felelőtlen gondatlansággal bánt a mi langyosan kényelmes kádári világunk egy ember halálával és egy küldetéses művész erkölcsi-szellemi hagyatékával, akkor a könyv elején lévő „filológiai bogarászás” arról, hogy lehetséges volt (és nyilván egyéb időkben is lehetséges lett volna) másként is bánni ezzel a zseniális adottságokkal megáldott-megvert „nehéz” emberrel. A szerző a Háttérben: a direktor című részben is szétfoszlat egy legendát. Korábban úgy tudhattuk: a hét színházból is kiszorított, eltanácsolt renitenskedő a maga vándoréletét a debreceni társulattól való zajos és – fegyelmi ügyek nyomán kelt – kényszerű távozásával kezdte, s hogy büntetésből került Miskolcra. Most megtudhatjuk: van a dologban természetesen (mint mindig) „valami”, csupán a lényeg hiányzik belőle. Szigethy Gábor kérdése ezúttal is pofon egyszerű: „mit csinált Szendrő József színidirektor 1959. július 15. és 23. között?” Válasza – tizenegy oldallal később, seregnyi dokumentum egybevetése után – talán még inkább az. Szendrő József – akiről a ma negyvennél idősebbek emlékezetében leginkább csak az maradhatott meg, hogy jópofa és már a megjelenésével is nevetésre ingerlően mulatságos ember volt –, mivel pontosan tudta, hol élünk, s azt is, hogy mi a színház és a színész föladata egy megnyomorított nemzet életében, megmentette Latinovits Zoltánt, elintézte, hogy ne törhessék derékba a pályáját. Mert a példátlan tehetséget korán fölismerte, érte haragudott és nem ellene. A sárga földig lehordta a gyorsan jött sikertől megszédült és zabolázhatatlannak tűnő ifjút, ha kellett, de szeretettel, felelősségtudattal, értékóvó és értékátörökítő emberként cselekedett a megfelelő pillanatban, egy bürokratikus fegyelmezéstanba bódult, mindenkit egyformára gyalulni akaró világban; megnyugtatta a fiatal művészt, lecsendesített mindenkit, s bravúrosan, anyagi és „munkajogi” következmények nélkül „játszotta át” Latinovitsot Miskolcra. Ha volt öregebb, őt és emberi-művészi céljait tökéletesen értő, érdek nélkül segítő barátja ennek a ritka „érzékeny antennájú” színésznek, akkor Szendrő József biztosan az volt. Az egykori igazgató haláláig (1971) szeretetteljes kapcsolatban álltak, ő búcsúztatta Farkasréten, a tőle kapott kajla kalapot a koporsóra tette, s őt szólította meg 1976 január–februárjában is, amikor rövid ideig bizakodott – mert muszáj volt bizakodnia – reménye beteljesülésében („Már nem reménytelen a Szeretet Színházának megvalósulása, »Az nem lehet, hogy annyi szív…«”). Hát így is lehet, lehetett (volna) élni!

Amit e két „nagy” rész között olvashatunk – a hosszabb (háromrészes) elő- és a rövidebb „utóhanggal” (Színészhalál) együtt –, az a lírára hajló ihletettséggel szóló, gyakran poentírozott szerkezetű és gondolatritmusú, általában filológiai meditációkra (is) épített dokumentumesszék sora, fegyelmezett rendben. Saját lábukon is megálló kerek történetek és eszméltető gondolatkörök ezek többnyire, a sorrend – néholi átfedésekkel és az időben való „szabad aszszociációkkal” persze – nagyjából követi Latinovits Zoltán életének kronológiáját, így ez a formailag kiragadott „jelenetek” egymásutánjának tűnő könyv megadja a folyamatrajz tökéletes illúzióját is. Kevesebb ez, mint monográfia, de jóval több, mint (színház)történeti adalékok sora. Szigethy a filmek vagy a színházi előadások boncolgatásával nem foglalkozik (kivéve tán az 1960-as miskolci Lenin-szerep némely mozzanatáról való beszédes morfondírozást), nem mutogatja, hogy mennyi mindent tud ő, de a fölvillantott történetek vagy történetfoszlányok olyan sorstörténetről tanúskodnak, amely a maga összefüggésrendszerében jóval túlmutat a magyar színháztörténet két évtizedén. Emberek és emberi sorsok tűnnek föl az időből, akik értették a művészt, és hadakoztak érte-vele (Somló István, Mezei Mária, Huszárik Zoltán – és mindenekfölött a társ, Ruttkai Éva), a brutális egyértelműséggel vagy cinikus agyafúrtsággal gátló körülmények, az „alkotói közérzetet” (Sztanyiszlavszkij) roncsoló ostobaság és rosszindulat, a folyamatos léthelyzet, amelyben jelentéktelen és tehetségtelen emberek dirigáltak a jelentőseknek, a föl-fölszálló remény meg a kétségbeesés gyötrő pillanatai, s a tán soha föl nem adott hit, hogy egyszer itt győzni is lehet, sőt muszáj győzni, mert nincs más választásunk. Egy olyan emberről van itt szó, akinek égi és földi szerelem, játék és valóság föloldhatatlanul eggyé forrt, aki „mindent egy lapra” tett fel, akit nem tévesztett meg a főelvtárs öntelten cinikus mosolya, s aki „összeférhetetlen” volt a „kötelező vakság” tehetségtelen akarnokaival meg az országos hazugságba belenőtt „hamis realistákkal”, mert tudta, hogy mi a dolga itt a földön. A korábbi részek (Professzor Higgins levelei; Romeo és Júlia; A mozihős; Az izgága Jézusok) inkább a falakat szétzúzó akarat erejének dokumentumai, a későbbiek (Éjszakai imádság; Töredékek; Szindbád) inkább a küzdelem esélyének fönnmaradásáért protestáló-könyörgő ember önmagával is vívott harcairól vallanak, a végső megadás legcsekélyebb jele nélkül. Megannyi, nagyító alá helyezett pillanat, akár egy kirakós játék részei, ahol minden egyes darab a teljes képet szolgálja. A közölt fotók és dokumentumok sehol sem illusztrációk, mindig hibátlanul illeszkednek a gondolatmenethez és a szövegből sugárzó hangulathoz, itt a szó és a látvány valóban egymást erősíti, a kötet valamennyi eleme „játszik” (beleértve a könyv két fedelét is!), akárcsak ama színház remélt előadásaiban, amelyről a könyv hőse álmodott. Az előadott krónika réseiben is e tragikus és fölemelő história tanulsága bújik meg, de az összkép bennünk, nézőkben és olvasókban kell hogy összeálljon, hiszen – így vagy úgy – mi is e történet részei vagyunk. A felelősségteljes és tettekre hívó szeretet ugyanis – ami bombasztikus kijelentések nélkül is feltör e munkából – csak közösségben, az önmagunkról való közös tudás átélt valósága nyomán születhet meg, amely aztán a hazugságot és a manipulációs szándékokat leveti magáról, és legalább annyit ér, mint egy önvigasztalóan szép, önmagában azonban terméketlen legenda.

Latinovits Zoltán pályájának döntő része Kádár János országlásának legsikeresebb esztendeire esett. Viharosan nőtt akkor a kollektív amnézia, a lakosság „antennája” jóvátehetetlenül összezavarodott, értéknek hittük a talmit (hogy a színháztörténetnél maradjak: a hetvenes évek elején még azt is be tudták mesélni nekünk a deszkákról, hogy Jago egy szeretni való pajkos lélek), általában elégedettek voltunk a törvényszerű kontraszelekció fölvetette kisebb és nagyobb urainkkal – akik viszont rendre saját magukkal voltak roppant elégedettek –, s hepciáskodónak vagy elmebetegnek néztük azt, aki „ugrált” ebben az egyre „épülő-szépülő” országban. (Illetve könnyű volt mindezt elhinni arról, akiről szorgosan terjesztették.) Latinovits nemcsak játszani akart hát, de fölrázni és figyelmeztetni is a maga hivatásának az eszközeivel. Színész volt, a pillanat művésze, nem várhatott a végtelenségig jelenésére: dolgozni, teremteni kívánt, s mert folyvást „ingerelte a környezete, ingerelte a környezetét” ő is – ahogy Szigethy írja. Ezért volt lénye, szava s minden gesztusa tiltakozás minden ellen, ami van, s ezért perelt, veszekedett, könyörgött egyre azért, aminek lennie kellene. A színjátszást, a rendezést, a versmondást – többször leírta, elmondta hangosan is – nemzeti föladatnak tudta egy, a nemzettudatot éppen kilúgozó korban, ami a hatalmasokat fenemód idegesítette, a színházban csak szórakozni akaró emberek jó részét meg nemigen érdekelte (bizonyság rá a Szendrő Józsefnek szóló „üzenet” egyik részlete). Benne és a színpadon, pódiumon fölizzó igazságaiban önnön eltemetett jobbik énjére ismerhetett az emberek kisebb része – mert hisz olyan volt ő, amilyenek mi is szerettünk volna lenni, de nem mertünk –, elfelejtett vagy be nem vallott vágyainkat testáltuk reá, élettényeinek, halálának legendásítását, a „helyettünk halt meg” mítoszát ez is segíthette. Álmát a szeretet színházáról nem engedték beteljesülni (nem is engedhették, ha a hatalom jót akart magának), hitével és lelkesedésével csalárd módon visszaéltek, pedig ha érdeméhez és képességéhez méltó körülmények s szerető társak közé kerülhet, valószínűleg nem lett volna oly nehéz „bánni vele”. (A Szendrőnek küldött üzenet egy másik részlete – meg egy 1976 februárjában megjelent interjú – azt bizonyítja, hogy a segítő szándékért és biztató szóért cserébe még a szocializmus némely gazdasági eredményét is hajlandó volt elismerni.) Esendő ember is volt, nemcsak színészóriás, megőrizte gyermekségét (emlékezzünk: milyen belső hitellel mondta Ady Petőfiről szóló sorait), szeretetet akart, fényt és meleget, meg szabadságot a letiport nemzetnek.

Azóta az oroszok elmentek, mi meg itt maradtunk, nélküle immár, s úgy vélem, ma sem nagyon van érkezésünk a szemébe nézni. A kor, amelyben élnie és küzdenie adatott, végül is a létező szocializmus leginkább elviselhető és a leginkább tudat- és erkölcsromboló formája volt egyszerre és egy időben: ő ezt – s ennek minden „hátulütőjét” – már akkor (!) pontosan tudta, élete és pályája az erről való meghökkentő tanúságtétel is. Latinovits Zoltánt méltón ünnepelni, örökségével „bátran, felszabadultan” élni csak akkor fogunk tudni, ha ezt mi is – három évtized múltán – végre-valahára fölismerjük. Szigethy Gábor könyve ez ügyben példásan megtette a magáét. Nemcsak azért, mert e ma is föloldhatatlannak látszó történelmi és lélektani paradoxonnak a velejét a jó fülű és ép lelkű olvasók számára világosan elmondta, hanem azért is, mert ez a munka méltó a kötet hőséhez; egy vérbeli „színházi ember” elkötelezettségéről és „rendezői” szakértelméről tanúskodik. (Gabo Kiadó, 1999)