Költők születésnapja

Kányádi Sándornak

Mindig kéznél (alkalmi) Rilke-kötet; már azért is,
hátha váratlanul telefonál
valaki Kolozsvárról, Oslóból, minden lelki s kinyilváníthatatlan –
világvégi Hospiz-kapukból: „Lapozz mán, kérlek, a Csipkebokorra.”
A „was mir frommt” távol lesz kedves elejthetetlen –
addig szimatukkal összeegyezve még tudják képessé fejteni.
E társalgásnak tűnt idő, a Rilke-fordulat elemzésére forgatott szellem-meritum időkre lejár.
Róluk az elmúlt hang után föleszmélve még semmit nem tudhat meg.
Csak amit addig: honvágyuk – két szó fölszínességbe honosítása akár,
úgy tetszik, néha nagyobb, kint szívük zordító hely s szorongató szerelem után –
mint fölfedjük, sejteti: nyelvük fordul, réven lábadozva igaz.
(Hagyott némán a telefon igazunkban, halottak nélküli
képzett gyászban, kinti figyelmünkben. Rekviem helyett rózsán-vett föloldás:
„idegen, ide nézz, milyen bizton állok s minden támasz nélkül, és így jó ez nekem.”)