Bíró Béla

A felismerés lépcsőfokai

BORSI-KÁLMÁN BÉLA: A BÉKÉTLENSÉG STÁDIUMAI

Borsi-Kálmán Béla új könyve, melyet szerzője az utószóban a témából való „utolsó merítésként” jelöl meg, korábbi (magyar, francia és angol nyelvű vagy e nyelvekre fordított) írásainak ismeretében is reveláció értékű munka.

Ami azzá teszi, az nem pusztán az írások történettudományi értéke. Igaz, a szerző történészként is kiváló, de amit ebben a kötetben elénk tár, az több egy szaktudós szűken vett tudományos teljesítményénél. Borsi-Kálmán Béla a román szépirodalomnak, illetve a kortárs román politikai életnek legalább olyan jó ismerője, mint történeti szakterületének (a Kossuth-emigráció és a román politikai elit közti múlt századi kapcsolatok története). Többkötetnyi regényt, novellát és esszét fordított magyarra, s a Jelenkor nemrégen a klasszikus és kortárs román irodalomról írt tanulmányait, lektori jelentéseit, esszéit is kiadta (Veszedelmes viszonyok, 1997). Négy éven át a Magyar Köztársaság Bukaresti Nagykövetségének tanácsosaként a román belpolitika és a román–magyar diplomácia világába is bepillantást nyerhetett.

Az elemzés tárgyát, legyen szó Mihail Kogălniceanu magyarszimpátiájáról, Klapka közvetítő szerepéről, Moldva, Havasalföld és Erdély románságának eltérő tudatstruktúráiról, Románia és Magyarország egymásrautaltságáról, geopolitikai esélyeikről, mindig következetesen és egész sor eltérő nézőpontból látja és láttatja: a történettudomány, a kultúra, a politika, a diplomácia nézőpontjából. Ezeket a nézőpontokat azonban már eleve újabb dimenzióba emeli folyamatos megkettőződésük. Borsi-Kálmán Béla ugyanis olyasmire képes, amire rajta kívül kevesen: tárgyát egyszerre magyar és román szemmel nézni. Ezt az önmagában is rendkívül öszszetett gondolati játékteret helyezi újabb távlatba és egységesíti a nyugat-európai nézőpont (a kötet tanulmányainak jelentős része már eleve nyugat-európai hallgatóság számára készül).

Az eredmény egy árnyalatgazdag, sokdimenziós, de bonyolultságában is könnyen áttekinthető írásmű, melyben az eltérő nézőpontok nem relativizálják vagy kioltják, hanem – a megfelelően felépített gondolati dramaturgiának köszönhetően – mindig fölerősítik egymást.

Borsi-Kálmán Béla legmarkánsabb s – román–magyar vonatkozásban – legmeglepőbb képessége is az empátia. Szinte belebújik a megérteni próbált történelmi személyiség bőrébe, újraéli a kort, rekonstruálja azokat a társadalmi, politikai, kulturális körülményeket, melyek a szereplőket mozgatják. Így történhet meg, hogy még az utódok által a magyarellenesség prófétájává stilizált Papiu Illarian alakján is Borsi-Kálmán Béla vagy önmagunk vonásait fedezhetjük fel.

A szerző nem ítélkezni akar hősei fölött, megérteni akarja őket. Ellen- és rokonszenveit ezért ritkán engedi érvényre jutni. Ebben a „történetben” nincsenek jók vagy rosszak. Nincsenek szentnek tekinthető nemzeti érdekek és értékek sem. Borsi-Kálmán Béla számára az szent, és (mindkét vonatkozásban) az (lenne) a nemzeti, ami a román–magyar egymásrautaltság (komplementaritás) tudatosítását és ennek alapján a közös boldogulást szolgálná. A könyv első részében azokat az embereket mutatja be (mindkét oldalon), akik – Kogălniceanu, Kossuth, Klapka, Cuza, Seherthoss – lehetőséget teremthettek volna a kölcsönösen előnyös és ésszerű megoldások kimunkálására.

A kötet román főhőse kétségtelenül Mihail Kogălniceanu, aki a magyarok iránt nemcsak őszinte rokonszenvet táplál, nemcsak azonos vagy nagyon hasonló (a lengyelhez és a magyarhoz közeli moldvai kisnemesi fejlődésben gyökerező) gondolkodási sémák szerint mérlegel, de a román nemzeti törekvéseket is képes a magyar–román együttműködés követelményeihez igazítani, amire magyar oldalon Kossuth tesz komoly, sokszor erejét már-már meghaladó erőfeszítéseket.

„Kogălniceanu – írja Borsi-Kálmán Béla – szinte sohasem a »magyarokat« általában és en bloc, hanem megtéve az árnyalt és oly kívánatos »distinkciót« – a kiegyezés utáni magyar nemzetiségi politikát támadja! Mint ahogy 1867 előtt is a magyarországi és erdélyi románsággal szembeni majdani méltányos magatartás reményében veszi védelmébe a magyar menekülteket.”

Mindebből nem az következik, hogy célja ne ugyanaz lett volna, mint a kor magyar politikusaié, a modern, polgári, európai típusú, demokratikus államberendezkedésű, szabadelvű államként elgondolt Nagy-Románia (Dáko-Románia), a Kossuth megálmodta „demokratikus mintaállam” (a történelmi Nagy-Magyarország) román változatának létrehozása. De a megvalósítást, akárcsak a Duna-medencei konföderáció elméletéig eljutott Kossuth, ő sem mindenáron, akár a magyarok ellenében is, hanem „lassan, fokozatosan, belső reformok és a fejedelemségekbeli román társadalom elengedhetetlen modernizációja-demokratizálása után, tárgyalások, egyezkedések útján […] s a »kérdést« – Erdély hovatartozásának érzelmileg mindkét felet mélyen érintő problémáját – függőben” hagyva képzeli el.

A román minimum találkozik itt a magyar maximummal, állítja a szerző, hiszen a kérdést Kossuth is függőben hagyná: „…Erdély lakói általános szavazattal fognák eldönteni, vajjon, hazájuk egy legyen-e Magyarországgal? vagy legyen politikailag egyesülve Magyarországgal, közigazgatásilag pedig különválva attól, vagy végre csak szövetségben legyen Magyarországgal és a többi szövetséges állammal, mint maga is autonóm állam, teljes egyenlőségi alapon?”

Hogy mit jelenthetne mindez? Mérhetetlenül sokat, hiszen az, amit Kogălniceanu híres parlamenti beszédében „történészi okfejtés és pozitív utópia” gyanánt megfogalmaz, ha a „magyarok” szót „románokra” cseréljük, a mai erdélyi magyarok szájából is elhangozhatna (és naponta el is hangzik): „…Erdélynek soknyelvű (poliglott) országnak kell maradnia; mindenik nemzetiségnek meg kell őriznie személyiségét és jogait, hogy tökéletes egyenlőségben fejlődjék a magyarokkal. E feltétel nélkül nem lehet béke közöttünk; még egyszer ismétlem, hogy Erdélynek összekötő kapoccsá kell válnia a románok és a magyarok között.” És nem csak a magyar kisebbség áll közel Kogălniceanuhoz. Jóllehet háromnegyed évszázadon át ilyesmiben reménykedni sem igen lehetett, ma már a kossuthi konföderációs tervezet kitételei is el-elhangzanak a román értelmiségi elit egyik-másik képviselőjének szájából is.

Borsi-Kálmán Béla ezt a román értelmiségi nyilvánosságból teljességgel eltűnt (s csupán manapság visszatérni látszó) hajlékonyságot azzal magyarázza, hogy a múlt század második felének moldvai fejlődésében még megvoltak a csírái egy másfajta (nemesi) nemzettudatnak is. Ez a nemzettudat, mely alapvető vonásaiban hasonlatos volt a magyar nemesi nemzettudathoz, s különbözött egyrészt a városias-asszimiláns havasalföldi, másrészt a sérelmi politizálásra alapozott erdélyi nemzettudattól, „egyenrangú felek szerves kapcsolatává” tehette volna a magyar–román kapcsolatokat, ahogyan a múlt században rövid időn át tette is.

Ha a 19. század második felének és a 20. század elejének román, illetve magyar politikai életét Kogălniceanuhoz és Kossuthhoz hasonló személyiségek határozzák meg, a román–magyar viszony bizonyosan másként alakulhatott volna.

Csakhogy nem ők voltak, mert nem ők lehettek a meghatározók. Kogălniceanu miniszterelnökségig vitte, komoly szerepet játszott Moldva politikai életében, de a kor valóban nagy hatású politikusa, aki egy kis fejedelemség urából egy nagyra hivatott modern állam, a francia nagyhatalmi érdekek kelet-közép-európai reprezentánsává váló Románia céltudatos uralkodójává emelkedik, az az Alexandru Ioan Cuza, aki Klapkát és társait, amíg ez országa érdekében áll, rokonszenvvel fogadja, de amikor a külpolitikai játéktér megváltozik, Klapka követét, Seherthosst gondolkodás nélkül kiutasítja az országból. A hosszú távú elképzelések (Kogălniceanu vagy Bălcescu Duna-medencei testvériségre alapozott utópiái) helyébe a reálpolitika középtávú célkitűzései (Nagy-Románia nemzeti bezárkózásra alapozott utópiája) lépnek.

(Nincs minden jelentőség nélkül, hogy Cuza kultusza a román közéletben ismét éledőben van, Emil Constantinescu elnöki imidzsének konstruktőrei kitűnően ki is használják a kettejük közti valóban meglepő alkati hasonlóságokat.)

Magyarországon is hasonló fordulat következik be. A kor meghatározó magyar politikusává nem Kossuth Lajos, hanem Deák Ferenc és Tisza István válik.

Borsi-Kálmán Béla korábbi könyveinek érvrendszerét folytatva azt is bemutatja, hogyan válnak a történeti adottságok – a jobbára görög származású román politikai osztály Konstantinápoly Fanar nevű negyedéből magával hozott diplomáciai képességei, francia nyelvismerete – a francia érdekek ernyője alá húzódó román politikusok számára szinte behozhatatlan előnnyé. „Úgy lettek européerek, úgy sajátították el a nyugat-európai műveltséget, nyelveket, úgy illeszkedtek koruk követelményeihez, hogy közben régebbi beidegződéseiket is megőrizték. Átmentették […] konstantinápolyi őseik diplomáciai kifinomultságát, kitartását, rátermettségét.” Mindenikük arra törekedett, hogy „maximálisan érvényesítse népe és nemzete érdekeit, kíméletlenül lecsapjon minden esélyre, lehetőségre”.

Ezek a képességek a magyarokban ritkán vannak meg. Még a Nyugat józanító világába belekóstolt magyar emigránsok is a birtokon belüliek magabiztosságával és vakságával, mintegy álomban cselekszenek. A kozmopolita, még képlékeny, de már erőteljesen magyar identitású „Klapka a kivétel, mely erősíti a szabályt”. A magyar magabiztosság, fölényérzet, sőt gőg ezzel a már-már a kétszínűségig menő diplomáciai hajlékonysággal szemben sajnos ledolgozhatatlan hátránynak bizonyul.

A magyar emigráció eleve kudarcra ítélt fejedelemségekbeli diplomáciai kísérletei, majd a Kossuth által is kalandornak tekintett katonai vállalkozásai éppen ennek a tényállásnak az első „bizonyságai”. Nem önmagukban, hanem a jövő baljós előjelei gyanánt válnak jelentésessé. A történész és olvasója számára egyértelmű: nem egyenlő felek állnak szemben egymással. Cuza és Klapka, majd Seherthoss tárgyalásai a magyar diplomácia dicstelen trianoni kudarcát és a román diplomácia „dicsőséges” trianoni diadalát vetítik előre.

A veszélyt azonban kevesen érzik meg.

Igaz, olyan férfiú is akad, aki valóban a jövőbe lát. Borsi-Kálmán Béla Klapka iratai közt ráakad egy levélrészletre, melynek szerzőjét (szinte már jelképesen) nem lehet azonosítani, a kortársak számára felfoghatatlan jóslat azonban kétségtelenül kasszandrai: „A hazának jogában áll a helyett, hogy a szomszéd nemzetekkel kezet fogjunk, egyezkedjen ujjólag a hóhérjával és legyen osztrák zsandár. De akkor be fog következni a mit én ép 1851[-ben] az emigrationális gyűlésben mondottam, hogy a jelen kor szellemet haladó nemzetek a magyart a Habsburg házzal együtt fogja[´k] összetiporni és tökéletes joggal.”

A végkifejletet – túlságosan is jól – ismerjük.

A birtokon belüliek „álmát” a románság Trianon után megkísérli megvalósítani, s Borsi szerint ez „végső elemzésben s lényeg szerint tökéletesen azonos azokkal az ábrándnak bizonyult elképzelésekkel, amelyeket – az akkori európai geopolitikai tényezők következtében – a magyar nemzeti elit illusztris képviselői hasztalan dédelgettek”.

A nagynemzeti álom maradéktalan megvalósításának esélyei azonban háromnegyed évszázad – szinte hihetetlen – sikerei ellenére ma már a románság esetében sem látszanak sokkal jobbaknak. „Egyelőre csupán annyi látszik alig kétségbe vonható bizonyosságnak – állítja a szerző –, hogy a román társadalom modernizálása, szerkezetének demokratizálása, identitásának s belső kohéziójának biztosítása elképzelhetetlen a nemzetiségi kérdés rendezése nélkül.”

A kérdéskör megtárgyalására a kötet második, Román lehetőségkeret – magyar külpolitika című fejezetében kerül sor. Ez a rész a könyv legpesszimistább része. A szerző semmi kétséget sem hagy aziránt, hogy véleménye szerint a román politikai elit az általa „ismétléskényszer”-nek nevezett jelenségegyüttes nyomására továbbra is a nagynemzeti utópia megvalósítására fog törekedni, ami a román–magyar kapcsolatok, a romániai magyarság sorsa és nem utolsósorban a román demokrácia és nemzeti kibontakozás szempontjából a lehető legkellemetlenebb következményekkel jár majd.

Románia és Magyarország kapcsolatainak alakulására vonatkozóan a fejezet legnagyobb szabású tanulmányában (Románia helyzetéről, fejlődési trendjéről és a román–magyar viszonyról a közép-kelet-európai térségben1989 után) több forgatókönyvet is fölvázol.

Az első (magyarországi nézőpontból szinte álomnak tűnő) variáns szerint Magyarország közvetlenül 2000 után bekerül az EU-ba. Ez azonban, véli a szerző, a román–magyar kapcsolatokban és a kisebbségi kérdésben nem hoz pozitív kibontakozást, ellenkezőleg: meggyorsítaná a vajdasági, erdélyi és felvidéki magyarság beolvasztását – vagy elűzését, hiszen a gazdag Magyarország, szegény Románia, Szerbia, Szlovákia rendkívül robbanékony elegyet képezne.

A második variáns szerint az EU-ból kimaradó Magyarország kísérletet tesz a Duna-medencei konföderáció katolikus-protestáns változatának kései megvalósítására (Szlovénia, Magyarország, Csehország, Szlovákia, esetleg Lengyelország). Az államszövetségből Románia, Szerbia és Ukrajna bizonyosan kimaradna. De Románia nem igazán illene bele az ellensúlyként kialakítandó ortodox vagy a térség muzulmán államaiból kialakítandó muzulmán államszövetségbe sem. Ami nehéz helyzetbe hozhatná, „esetleg még az is kiderülhetne, hogy Románia létrehozása és száz éven át tartó erősítgetése valójában óriási történelmi tévedés, mi több: kapitális stratégiai hiba volt”.

A harmadik variáns abból indul ki, hogy a nyugat-európai integráció folyamata megakad, a Nyugat kivonul a térségből, ahol végképp elszabadulnak az indulatok. A szerző még azt sem tartja elképzelhetetlennek (a gondolat két tanulmányban is felbukkan), hogy egy kelet-közép-európai konfliktus nyomán a trianoni békemű „tökéletesítéseként” Magyarországot az utódállamok végképp felosztják egymás között.

De még ha a legoptimistább variáns következne is be, a szerző a határon túli magyarság sorsát illetően rendkívül pesszimista: „…továbbra sincs szalonképes és jelentős világpolitikai tényező, amely az erdélyi magyarság túlélésében valóban érdekelt lenne (hiszen Oroszország a legnagyobb jóindulattal sem számítható ide), azaz a magyar politikának alig maradt esélye és eszköze, hogy az egységesnek elgondolt magyar (kultúr-)nemzettest eme darabját megmentse.”

A végkövetkeztetés: a nemzeti kérdés tisztázásának hiánya miatt a demokrácia ügye térségünkben továbbra is függőben marad.

Ez a gondolatmenet több ponton is vitára ingerli az olvasót. A szerző tárgyilagosságát és jóhiszeműségét azonban nincs okunk kétségbe vonni. Akárcsak a korábbiakban, ebben a fejezetben sem engedi szabadon az érzelmeit. Megpróbál szigorúan a tényekhez, történelmi tapasztalataihoz, a politikai tendenciák logikájához ragaszkodni. Gondolatmeneteitől idegen mindenféle manapság divatos önáltatás, wishful thinkig, leegyszerűsítő egyoldalúság. Borsi-Kálmán Béla a vágyálmok és a kétségtelen magyar sérelmek nevében, illetve ürügyén sem hajlandó elrugaszkodni a valóságtól.

De az előítéleteket, a gondolati sztereotípiákat is a valóság részének tekinti, nem hajlandó szellemi fantazmagóriákként asztal alá söpörni őket (ahogyan azt ma oly sokan teszik): „…a legteljesebb határozottsággal kell tudatosítani ama történelmi tényt, miszerint kivétel nélkül mindegyik a magyarokat és a románokat illető sztereotípia gyökere a román–magyar (magyar–román) együttélés múltjába, közelről az Erdélyi Nagyfejedelemség bonyolult társadalom- és eseménytörténetébe nyúlik vissza” (Románok magyar szemmel).

Borsi-Kálmán Bélával nehéz lenne vitázni, tényei ugyanis nemigen vitathatók, amit az ember megtehet, az az, hogy az általa felsorakoztatott érveket megpróbálja továbbgondolni. Én például úgy látom, hogy a román nemzeti utópia rugalmatlan, tehát az ún. román nemzeti érdekeket egyoldalúan és a magyarok ellenében kierőszakolni próbáló „megvalósítása” annál határozottabban a román nemzeti érdekek ellen hat, minél határozottabb és makacsabb. Románia már jó ideje, legalább 1989 óta folyamatosan vesztésre játszik. Minél később fog a politikai elit ráébredni, hogy korábbi nemzeti sikereit csak nagyon nagy engedményekkel stabilizálhatja, annál nagyobb engedményekre kényszerül. Magyarország pedig ismét csak jó ideje, de legalább 1989 óta, nyerésben van.

Ha a két tendenciát egymásra vetítjük, nyilvánvaló, hogy magyar szempontból a legjobb stratégia nem az engedmények késedelem nélküli kicsikarásának, hanem a kisebbségi magyarság követeléseit fenntartó kivárásnak a taktikája. Minél kevésbé törekszünk arra, hogy erőltessük a történelmi igazságtételt, annál jelentékenyebb (spontán) elégtételre számíthatunk. A románokat (és nem csak a románokat) helyzetük (az illegitim módon birtokolt egyoldalú hatalom) arra kényszeríti, hogy antidemokratikus eszközökkel védelmezzenek valamit, ami a mai világban tartósan védhetetlen, azaz hogy ár ellen evezve próbáljanak eljutni anakronisztikus céljaikhoz. Mi, magyarok viszont szinte már behunyt szemmel is az árra bízhatjuk magunkat, hiszen az – minden fontos vonatkozásban – legitim törekvéseink megvalósítása felé sodor.

A végeredmény – ha a jelenlegi tendenciák érvényben maradnak, és nincs okunk azt feltételezni, hogy ne így lenne – hosszabb távon nem lehet kétséges.

Kossuth, Klapka és az emigráció számos más felvilágosult képviselőjének múlt századi utópiája – a rövid távú nemzeti sikerekkel és kudarcokkal szemben – ma válik egyre egyértelműbb aktualitássá. Az a hatalmas szellemi erőfeszítés (egyebek közt a Borsi-Kálmán Béláé is), mely a térség népeinek közös boldogulását igyekszik folyamatosan, csaknem másfél évszázada valóságközelbe hozni, kezdi mégiscsak megérlelni gyümölcseit. Az a nép, melynek legnagyobb szellemei (Bolyai, Ady, Bartók, József Attila, Szilágyi Domokos) mindvégig, a legvadabb nacionalista uszítás évtizedeiben is képesek maradtak önnön sorsukat a környező nemzetekkel együtt (és nem azok ellenében) elgondolni, a harmadik évezred Európájában olyan előnnyel indulhat, mely akkor is többet ígér annál, amit elveszítettünk, ha a történelmi magyar állam végképp időszerűtlenné vált utópiáját kénytelenek vagyunk egyszer s mindenkorra feladni.

Olyasmit veszítünk el, aminek a harmadik évezred Európájában gyakorlatilag alig lehet már jelentősége, szomszédaink viszont, anélkül, hogy ezt (néhány jövőbe látó értelmiségitől eltekintve) képesek lennének felfogni, látszatgyőzelmekért kergetik csődbe önmagukat. Az Egyesült Európában már nem az országterület, nem az anyanyelv, nem a vallás, hanem a szellemi és műszaki teljesítmény a meghatározó. Az marad meg, aki képes értékeket teremteni. Az anyanyelv visszaszorítására tett kísérleteket a műholdak, az internet, a mobiltelefon (melyek nemcsak a távolságokat tüntetik el, hanem a kulturális nemzetet szétdaraboló határokat is lerombolják) anakronisztikussá teszik. A globalizáció negatív hatásai ellen csupán a valóságos értékekre és teljesítményekre alapozott nemzeti önérzet nyújthat tartós védelmet. Ez az önérzet azonban a múlt sérelmein is segíthet túlemelkedni.

A kötet harmadik fejezetének (Esszék, recenziók) egyik legszebb írásában, a Kelt Balázsfalván… (A román–magyar levelezés múltjából, 1746–1916) címűben olvashatjuk: „Nyilvánvaló: se szeri, se száma a barátságoknak, közös vonzalmaknak, a társadalmi viszonyokat átfedő, át- meg átszövő, azokat árnyaló-színező kapcsolatrendszereknek, beszédes bizonyítékául annak, hogy az erdélyi (és partiumi) társadalom magyar és román »elemei« korántsem láttak »idegen test«-et egymásban, volt lehetősége a spontán, békés, ösztönös hasonulásnak – mindannyiuk javára és boldogulására. Azaz a később oly sokat emlegetett »erdélyiség«, legalábbis kezdeti, viszonylag politikamentes stádiumában, egyáltalán nem légből kapott, inkább nagyon is természetes és sokat ígérő jelenség volt…”

Borsi-Kálmán Béla könyve azok közé tartozik, melyeknek köszönhetően (még ha szerzője ma már nem mindig hisz is benne) él a lehetőség, hogy nemcsak volt, hanem lesz.

A jövő, ha van hitünk hozzá (és ha százötven évig volt, néhány évtizeden át még mindenképpen lennie kell), nem Alexandru Ioan Cuza és Tisza István, hanem végre tényleg Kogălniceanu és Kossuth utódjaié lehet. (Osiris, 1999)